recenzió

Jo­hann Wolf­gang Goe­the, Az ifju Wert­her Gyöt­rel­mei: For­rás­ki­adás, ford. Bö­lö­ni Far­kas Sán­dor, saj­tó alá ren­dez­te és a ta­nul­mányt írta Simon-Szabó Ág­nes, Bp., re­ci­ti, 2015 (Re­Tex­tum 4). So­ro­zat­szer­kesz­tők: He­ge­düs Béla, La­bá­di Gergely.

A re­ci­ti ki­adó Re­Tex­tum so­ro­za­ta im­már ne­gye­dik da­rab­já­hoz ér­ke­zett ez­zel a kö­tet­tel. Ma­gá­nak a so­ro­zat­nak a vál­lalt cél­ki­tű­zé­se­it – so­ro­zat­szer­kesz­tői elő­szó vagy más ef­fé­le pa­ra­tex­tus hí­ján – csak a so­ro­zat­cím­ből, il­let­ve a rö­vid­ke, min­den kö­tet­ben azo­nos for­má­ban is­mét­lő­dő fül­szö­veg­ből re­mél­he­ti meg­is­mer­ni az ol­va­só. Az utób­bi lé­nye­gé­ben egy tö­mör ma­ni­fesz­tum, egy la­pi­dá­ris stí­lus­ban meg­fo­gal­ma­zott sza­kí­tás a po­zi­ti­vis­ta szö­veg­kri­ti­ka ha­gyo­má­nyá­val. A „szer­kesz­tő­ség és a so­ro­zat­szer­kesz­tők kon­cep­ci­ó­ja sze­rint” a kri­ti­kai igé­nyű szö­veg­köz­lé­sek nem „az ide­á­lis­nak fel­té­te­le­zett szö­veg­ál­la­pot” felé tör­té­nő elő­re­ha­la­dás lé­pé­sei, mi­vel „nincs egy ide­á­lis szö­veg­ál­la­pot”, s en­nek meg­fe­le­lő­en a so­ro­zat­ban meg­je­le­nő szö­ve­ge­ket is „csu­pán szö­veg­vál­to­za­tok­nak” tart­ják, bár „egy adott pil­la­nat szak­mai kri­té­ri­u­mai alap­ján a leg­job­bak­nak”. E kon­cep­ci­ó­ra rí­mel a Re­Tex­tum so­ro­zat­cím, mely egy­részt ért­he­tő a ki­adó (re­ci­ti) neve és a la­tin tex­tum (’szö­vet, szer­ke­zet’) szó já­té­kos egy­be­al­ko­tá­sa­ként, más­részt vi­szont egyet­len la­tin szó­ként ol­vas­va va­la­mely fel­bon­tott anyag­ra vagy – át­vitt ér­te­lem­ben – el­tö­rölt, ér­vény­te­le­ní­tett do­log­ra utal, il­let­ve egy át­dol­go­zott, meg­újí­tott tárgy­ra. Vagy­is a so­ro­zat­cím is azt fe­je­zi ki, hogy a szer­kesz­tők az itt meg­je­len­te­tett szö­veg­köz­lé­se­ket a (fi­lo­ló­gi­ai) ha­gyo­mány tör­lé­sé­nek és/vagy meg­újí­tá­sá­nak esz­kö­zé­ül szán­ják, azon­ban a vég­le­ges és ki­zá­ró­la­gos (szöveg)állapotok rög­zí­té­sé­nek (ha­tal­mi) igé­nyé­ről le­mond­va, alá­vet­ve ki­ad­vá­nya­i­kat az idő­vel el­ke­rül­he­tet­le­nül is­mét­lő­dő újabb tör­lé­sek­nek és megújításoknak.

Eh­hez az alap­ve­tés­hez annyit sze­ret­nék hoz­zá­fűz­ni, hogy a vég­ső ide­á­lis szö­veg­ál­la­pot il­lú­zi­ó­já­val való elvi le­szá­mo­lás köz­ben nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk róla: a tex­to­ló­gu­si gya­kor­lat­ban to­vább­ra is mű­kö­dik az ide­á­lis szö­veg fel­té­te­le­zé­se, hi­szen e nél­kül nem vol­na le­het­sé­ges akár­csak a leg­ki­sebb emen­dá­lás vég­re­haj­tá­sa sem, rá­adá­sul mi­köz­ben pót­lunk egy hi­ány­zó be­tűt vagy ki­iga­zí­tunk egy éke­ze­tet, to­vább­ra is ugyan­ab­ba a jelentés-helyreállító ha­tal­mi po­zí­ci­ó­ba he­lyez­ke­dünk, mint po­zi­ti­vis­ta elő­de­ink. Nem olyan egy­sze­rű te­hát sza­kí­ta­ni a tö­ké­le­tes szö­veg (pla­tó­ni) ide­á­já­val, noha az biz­tos, hogy im­már el­ér­he­tet­len­sé­gé­nek ke­se­rű tu­da­tá­val kell együtt élnünk.

A szer­kesz­tői kon­cep­ció nem ír elő sem­mi­lyen meg­kö­tést a so­ro­zat konk­rét tar­tal­má­ra néz­ve, azon­ban ha vé­gig­te­kin­tünk az ed­dig meg­je­lent da­ra­bo­kon, ak­kor még­is­csak ki­bon­ta­ko­zik egy tar­tal­mi össz­kép a vál­lal­ko­zás­ról. Az ed­dig pub­li­kált szö­ve­gek (Kis Já­nos re­gény­for­dí­tá­sa, az Apa­fi Mi­hály te­me­té­sé­hez kap­cso­ló­dó szö­veg­együt­tes, Pe­te­lei Ist­ván re­gé­nye, és a je­len Wert­her-for­dí­tás) annyi­ban kö­zö­sek, hogy a szö­veg­ki­adá­so­kat (s fő­leg a kri­ti­kai ki­adá­so­kat) le­gi­ti­má­ló szer­ző­köz­pon­tú ká­non­ban nem sze­re­pel­nek ki­emelt he­lyen. Na­gyon fon­tos azon­ban, hogy a meg­gyö­ke­re­se­dett iro­dal­mi ká­non alap­ján ki­tün­te­tett po­zí­ci­ó­ba ke­rült iro­dal­mi re­lik­tu­mok szűk kö­rén kí­vül pusz­tán az iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­ség jo­gán is le­he­tő­ség le­gyen fi­lo­ló­gi­a­i­lag és tex­to­ló­gi­a­i­lag fel­tár­ni egyes szö­ve­ge­ket. Az en­nek he­lyet adó so­ro­zat je­len­tős el­moz­du­lás egy olyan új­faj­ta iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­let irá­nyá­ba, mely – az össz­iro­dal­mi szö­veg­kor­puszt egy táj­hoz ha­son­lít­va – nem csu­pán a leg­ma­ga­sabb hegy­csú­csok iránt ér­dek­lő­dik, ha­nem azt is sze­ret­né tud­ni, hogy azok mi­lyen kör­nye­zet­ből emel­ked­tek ki. Ez az iro­da­lom­tör­té­net nem az ön­ma­guk­ba zárt írói vi­lág­ké­pek egy­más­után­ját sze­ret­né fel­mu­tat­ni, ha­nem a kü­lön­bö­ző szer­zők iro­dal­mi mű­vei köz­ti össze­füg­gé­sek­re összpontosít.

Je­len kö­tet – a so­ro­zat ha­gyo­má­nya­i­hoz hí­ven – szö­veg­kri­ti­kai jegy­ze­tek­kel el­lá­tott szö­veg­köz­lé­se­ket és kí­sé­rő­ta­nul­má­nyo­kat tar­tal­maz. A cím sze­rint Bö­lö­ni Far­kas Sán­dor (1795–1842) Wert­her-for­dí­tá­sa a tárgy, azon­ban en­nél töb­bet ka­punk, hi­szen pár­hu­za­mos szö­veg­köz­lés­ként sze­re­pel a kö­tet­ben a re­gény for­dí­tá­sá­hoz for­rá­sul szol­gált 1778-as karls­ru­hei ka­lóz­ki­adás né­met szö­ve­ge is. Ezen kí­vül a saj­tó alá ren­de­ző két ta­nul­má­nyát ta­lál­juk a kö­tet­ben: az in­dí­tó, ter­je­del­mes ér­te­ke­zés (Bö­lö­ni Far­kas Sán­dor Wert­her-for­dí­tá­sá­ról, 7–54) a for­dí­tó mun­ká­já­nak ko­ra­be­li kon­tex­tu­sa­it ve­szi sor­ra igen ala­po­san, az ezt kö­ve­tő né­met nyel­vű ta­nul­mány (Wert­her in Un­garn zu Goe­thes Leb­ze­i­ten, 55–65) pe­dig spe­ci­á­li­san a ko­rai ma­gyar­or­szá­gi Wert­her-re­cep­ci­ó­ra kon­cent­rál, s en­nek fo­lya­ma­tá­ban he­lye­zi el a szó­ban for­gó írásművet.

Simon-Szabó Ág­nes ma­gya­rul írt kí­sé­rő­ta­nul­má­nya min­ta­sze­rű­en kö­ve­ti vé­gig a for­dí­tás kon­tex­tu­sa­it a mes­te­rek (Ka­zin­czy Fe­renc és Döb­ren­tei Gá­bor) ha­tá­sá­tól a műre vo­nat­ko­zó, Bö­lö­ni ál­tal ol­va­sott ko­ra­be­li né­met Wert­her-szak­iro­dal­mon át a mun­ka el­sőd­le­ges for­rá­sá­nak fi­lo­ló­gi­ai kér­dé­se­i­ig. Az át­te­kin­tés köz­pon­ti meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint ez a for­dí­tás „bi­zo­nyos ér­te­lem­ben kö­zös­sé­gi tel­je­sít­mény”, (24) ugyan­is meg­szü­le­té­se nem vá­laszt­ha­tó el az Er­dé­lyi Mu­zé­um fo­lyó­irat kö­rül mű­kö­dő li­te­rá­to­ri cso­por­to­su­lás­tól, mely­nek Bö­lö­ni is tag­ja volt. A Döb­ren­tei Gá­bor szer­ve­ző­kész­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en lét­re­jött „for­dí­tói és po­é­tai cso­port” (24) te­vé­keny­sé­ge mind­má­ig jó­részt fel­tá­rat­lan, s ha­bár an­nak kor­sza­kos je­len­tő­sé­gé­re már Cse­t­ri La­jos fel­hív­ta a fi­gyel­met az Er­dé­lyi Mu­zé­um iro­da­lom­szem­lé­le­té­ről írt ta­nul­má­nya­i­ban, a téma mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­go­zá­sa még vá­rat ma­gá­ra. Pe­dig je­len kö­tet a bi­zony­ság rá, hogy nem­csak a fo­lyó­irat­ban meg­je­lent köz­le­mé­nyek je­len­tő­sek, ha­nem a hát­te­rük­ben lap­pan­gó kéz­ira­tos anyag is iz­gal­mas le­het. A konk­rét eset pe­dig kü­lö­nö­sen ér­de­kes, hi­szen Döb­ren­tei exp­r­es­sis ver­bis ki­je­len­tet­te Bö­lön­i­nek írt egyik le­ve­lé­ben, hogy nem kí­ván­ja az „ér­zel­gős­sé, hiun ál­mo­do­zó­vá” tevő Goe­the-re­gény ma­gyar­ra való át­ül­te­té­sét (30). Vagy­is Bö­lö­ni Far­kas és a szin­tén a kör­höz tar­to­zó Kis­soly­mo­si Simó Ká­roly Wert­her-for­dí­tá­sai (utób­bi 1823-ban meg is je­lent nyom­ta­tás­ban) alig­ha köz­vet­le­nül az Er­dé­lyi Mu­zé­um szer­kesz­tő­jé­nek meg­bí­zá­sá­ból ké­szül­tek. Mind­ez azon­ban e for­dí­tás­szö­ve­ge­ket nem zár­ja ki a Döb­ren­tei kez­de­mé­nyez­te dis­kur­zus­ból, ha­nem in­kább az Er­dé­lyi Mu­zé­um kö­ré­nek az ere­de­ti in­ten­ci­ó­kon is túl­mu­ta­tó ins­pi­rá­ci­ó­já­ról árulkodik.

Döb­ren­tei el­uta­sí­tó vé­le­mé­nye rá­irá­nyít­ja a fi­gyel­met arra a ta­nul­mány­ban nem ex­po­nált prob­lé­má­ra, hogy va­jon mi­ért csak a Goethe-regény meg­je­le­né­se után több mint négy év­ti­zed­del szü­le­tett meg an­nak első tel­jes ma­gyar for­dí­tá­sa, bár ak­kor nagy­já­ból kö­zel egy idő­ben mind­járt két vál­to­zat­ban is. (Simó Ká­ro­lyé va­ló­szí­nű­leg ke­vés­sel ha­ma­rabb ké­szen volt, mint Bö­lö­nié, vö. 9. és 38.) A kér­dés már csak azért is ér­de­kes, mert Ka­zin­czy Fe­renc szin­tén ne­ki­fo­gott a mű át­ül­te­té­sé­nek 1790-ben, azon­ban ez a va­ri­áns tö­re­dék­ben ma­radt, amint arra a né­met nyel­vű ta­nul­mány­ban utal is Simon-Szabó Ág­nes (62). Ka­zin­czy a Bács­me­gyey­nek öszve-szedett le­ve­lei (1789) elő­sza­vá­ban azt ál­lít­ja, hogy Kay­ser mű­vét „Wert­her he­lyett” for­dí­tot­ta, nem lé­vén ke­zé­nél an­nak pél­dá­nya, mely ki­je­len­té­sét a szak­iro­da­lom egy ré­sze egy­faj­ta ön­mi­to­ló­gi­a­ként köny­vel­te el (vö.: 61). Azon­ban a tény, hogy egy év­vel ké­sőbb tény­le­ge­sen ne­ki­fo­gott a for­dí­tás­nak, azt erő­sí­ti, hogy Ka­zin­czy még­is­csak vissza szán­dé­ko­zott nyúl­ni a wert­he­ri­á­dák ős­pél­dá­nyá­hoz. E prob­lé­ma­komp­le­xum­ról a je­len kö­tet ma­gyar nyel­vű ta­nul­má­nya mint­ha meg­fe­led­kez­ne, ami­kor Bö­lö­ni és Simó mun­ká­it a „re­gény első ma­gyar át­ül­te­té­se­i­nek” ne­ve­zi (9), és a ké­sőb­bi­ek­ben sem tér ki Ka­zin­czy for­dí­tá­sá­ra, noha a „Ka­zin­czy Goethe-kultuszáról” írott rész­ben (10–14) en­nek igen­csak he­lye lett vol­na. Meg­jegy­zen­dő, hogy a for­dí­tás­tö­re­dék nyom­ta­tás­ban is ol­vas­ha­tó (Ger­gye Lász­ló, Ka­zin­czy Fe­renc ki­adat­lan Wert­her-for­dí­tá­sa, ItK, 1994/3, 411–419).

A fent jel­zett hi­á­nyos­ság a ki­ad­vány szer­kesz­té­si hi­bá­já­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, tud­ni­il­lik hogy prob­le­ma­ti­kus a két kí­sé­rő­ta­nul­mány egy­más­hoz való vi­szo­nya. Meg­íté­lé­sem sze­rint az lett vol­na sze­ren­csés, ha a ma­gyar és a né­met ta­nul­mány tel­je­sen azo­nos tar­tal­mú, vagy ha a né­met nyel­vű csu­pán össze­fog­lal­ja a ma­gyar nyel­vű­ben mon­dot­ta­kat; így azon­ban a té­má­ról csak az kap tel­jes ké­pet, aki mind­ket­tőt vé­gig­bön­gé­szi, vagy­is aki mind­két nyel­ven ért. Ha vi­szont az ol­va­só erre nem ké­pes, ak­kor nem ér­te­sül lé­nye­ges moz­za­na­tok­ról. Így ar­ról a fon­tos kö­rül­mény­ről, hogy a Wert­her 1786-ig a cen­zú­ra ál­tal til­tott ol­vas­mány volt a Habs­burg bi­ro­da­lom­ban, csu­pán a né­met ta­nul­mány­ból ér­te­sül­he­tünk (59), pe­dig e tény­nek a fé­nyé­ben az első ta­nul­mány egyes vizs­gált tár­gyai is más meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rül­nek, akár Ka­zin­czy ko­rai Goethe-kultuszára, akár Döb­ren­te­i­nek a mű­ről ki­ala­kí­tott ké­sőb­bi mo­rá­lis íté­le­té­re gon­do­lunk. Rá­adá­sul – mint lát­tuk – egy pon­ton za­vart oko­zó ön­el­lent­mon­dás­ba is ke­ve­re­dik a két tanulmányszöveg.

A Szö­veg­gon­do­zá­si el­vekben kö­zöl­tek sze­rint a szö­veg­köz­lő rész a „CA”, vagy­is az 1778-as Schmieder-féle karls­ru­hei ka­lóz­ki­adás szö­ve­gét tar­tal­maz­za a ver­zó ol­da­la­kon, mel­let­te a rek­tó­kon Bö­lö­ni for­dí­tá­sá­val. To­váb­bá a „CA láb­jegy­ze­té­ben ol­vas­ha­tók az 1774-es első ki­adás­tól való azon je­len­tő­sebb el­té­ré­sek, me­lyek a for­dí­tó szá­má­ra is re­le­ván­sak le­het­tek a szö­veg­ér­tel­me­zés fo­lya­ma­tá­ban” (54). A Wert­her első pub­li­kus szö­veg­ál­la­po­tá­tól való el­té­ré­sek jel­zé­se lé­nye­ges, hi­szen je­len vizs­gá­lat fő fi­lo­ló­gi­ai új­don­sá­ga az a fel­is­me­rés, hogy Bö­lö­ni for­dí­tá­sa nem ezen és nem is a má­so­dik (1787-es) au­to­ri­zált vál­to­za­ton alap­szik, ha­nem az em­lí­tett, ed­dig fi­gye­lem­be nem vett és ne­he­zen hoz­zá­fér­he­tő 1778-as ki­adá­son. A szö­veg­kri­ti­kai jegy­ze­tek ré­vén te­hát lát­ha­tó­vá lesz, hogy Bö­lö­ni mi­ként kap­cso­ló­dott be a szö­veg­ha­gyo­mány­ba, s me­lyek sa­ját vál­toz­ta­tá­sai a szö­ve­gen. A hely­zet azon­ban bo­nyo­lult, mert az 1778-as ki­adás alap­já­ul nem az 1774-es első meg­je­le­nés szol­gált, ha­nem – aho­gyan azt Simon-Szabó Ág­nes vi­lá­gos­sá te­szi – egy 1777-es újabb ki­adás (62–63). Ez pe­dig el­tér az 1774-estől, leg­fő­kép­pen a re­gény két ré­szét be­ve­ze­tő ver­ses mot­tók be­ik­ta­tá­sá­val, me­lyek kö­zül a má­so­di­kat Bö­lö­ni le is for­dí­tot­ta. (Ta­lán az el­sőt is, de az ezt tar­tal­ma­zó kéz­irat­lap el­vesz­he­tett.) Kér­dés már­most, hogy ak­kor mi­ért még­is az első ki­adás lett a vi­szo­nyí­tá­si alap a szö­veg­kri­ti­kai jegyzetekben?

A Wert­her né­met szö­ve­gét (hasz­nos mód­szer­ta­ni újí­tás­ként) két szin­tű láb­jegy­zet kí­sé­ri, a má­so­dik szin­ten a for­dí­tói ki­ha­gyá­sok je­lö­lé­sé­vel. Ezen kí­vül a szö­ve­gek jegy­ze­te­i­ben meg van­nak adva a szá­mot­te­vő szö­veg­vál­to­za­tok el­té­ré­sei, be­tű­je­lek kí­sé­re­té­ben. A je­lek (CA, ZA, C, P, T) fel­ol­dá­sai a kí­sé­rő­ta­nul­mány szö­ve­gé­ben let­tek el­rejt­ve, de ott sem egy he­lyen. Az ol­va­só kí­mé­lé­se ér­de­ké­ben jó lett vol­na eze­ket egy kü­lön táb­lá­zat­ba is összegyűjteni.

Meg kell je­gyez­nem, hogy a jel­zett hi­bák zö­mé­nek egy ala­pos szer­kesz­tés so­rán fel­szín­re kel­lett vol­na ke­rül­nie. Összes­sé­gé­ben azon­ban a ki­ad­vány bel­be­csé­ből mit sem von­nak le: ki­fe­je­zet­ten hi­ány­pót­ló és a kor­szak iro­dal­má­nak is­me­ret­len ré­te­ge­it fel­tá­ró mun­ká­ról van szó. Simon-Szabó Ág­nes kü­lö­nös ér­de­me, hogy a mik­ro­fi­lo­ló­gi­á­tól úgy jut el a na­gyobb össze­füg­gé­sek át­te­kin­té­sé­ig, hogy az ez­zel járó több­szö­rös fókusz- és né­ző­pont­vál­tá­sok köz­ben sem té­vesz­ti szem elől a vizs­gált tár­gyat, ha­nem azt a leg­kü­lön­bö­zőbb as­pek­tu­sok­ból újra- meg új­ra­ér­tel­me­zi. Re­mé­lem, hogy a mos­ta­ni kö­tet össze­ál­lí­tá­sa­kor meg­csil­lan­tott szin­te­ti­zá­ló ké­pes­sé­gét a té­ma­kör mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­go­zá­sa­kor is ka­ma­toz­tat­ja majd.

Zusammenfassung

Der vor­li­e­gen­de vi­er­te Band der Buch­re­i­he „Re­Tex­tum” enthält den Text ei­ner der frü­hen un­ga­ris­c­hen Wert­her-Über­set­zun­gen aus dem Jah­re 1818. Pa­ral­lel dazu ab­ged­ruckt fin­det man hier auch den Qu­el­len­text aus ei­ner Ra­u­ba­us­ga­be des Goethe-Romans. Be­ide Tex­te sind mit text­kri­tis­c­hen No­ti­zen ver­se­hen. Den ein­le­i­ten­den Teil des Buches bil­den zwei Stu­di­en der Hera­us­ge­be­rin. Die eine (in un­ga­ris­cher Spra­che) gibt eine aus­führ­li­che Dars­tel­lung der Ent­ste­hung­skon­tex­te der Übert­ra­gung, die an­de­re (in deu­tscher Spra­che) be­han­delt das The­ma der un­ga­ris­c­hen Wert­her-Re­zept­ion zu Goe­thes Leb­ze­i­ten. Der Über­se­tzer Far­kas Sán­dor Bö­lö­ni (1795–1842) ge­hör­te zum Li­te­ra­turk­re­is um die Klaus­en­bur­ger Zeitsch­rift Er­dé­lyi Mu­zé­um (1814–1818).

Die bis­her un­veröf­fent­lich­te Über­set­zung (Zu­sam­men mit der 1823 erschi­e­ne­nen Wert­her-Übert­ra­gung von Ká­roly Simó) ge­hört zu den Re­lik­ten ei­ner spä­ten si­eben­bür­g­is­c­hen Re­na­is­sance des Goe­thesc­hen Ro­mans. Die ers­te Stu­die un­ter­sucht u. a., in­wi­e­we­it man die Ent­ste­hung der be­iden Über­set­zun­gen mit der Über­set­zungst­he­orie des Re­dak­tors der Er­dé­lyi Mu­zé­um (Gá­bor Döb­ren­tei) in Zu­sam­men­hang brin­gen kann. Eine an­de­re Frage, näm­lich wa­rum ger­ade di­e­ser Sturm-und-Drang-Roman von den ju­gend­li­chen Li­te­ra­ten aus­gewählt wurde, ble­ibt al­ler­dings offen.

Trotz ein­i­ger edi­to­ris­c­hen Mang­el­haf­tig­ke­i­ten le­is­tet di­e­ses Buch ei­nen wich­ti­gen Beit­rag so­wohl zur Ge­schich­te der un­ga­ris­c­hen Goethe-Rezeption als auch zur Werk­bio­gra­p­hie von Bölöni.

Tagged Erdélyi Muzéum, érzékenység, Goethe-recepció, regénytörténet