Fórizs Gergely recenziója Tomáš Hlobil esztétikatörténeti monográfiájáról

november 5th, 2015 § 0 comments

recenzió

To­máš Hlo­bil, Ge­sch­macks­bil­dung im Na­ti­o­nalin­te­res­se: Die Anfän­ge der Pra­ger Uni­ver­sitätsäst­he­tik im mit­te­le­uro­päis­c­hen Kul­turra­um 1763–1805, übers. von Jür­gen Ost­meyer, Mi­cha­el Wög­er­ba­u­er, Han­no­ver, Wehr­hahn Ver­lag, 2012 (Boc­hu­mer Quel­len und Forschun­gen zum 18. Jahr­hun­dert, 2.)

A könyv sa­já­tos né­ző­pont­jai se­gít­sé­gé­vel új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek és a 19. szá­zad ele­jé­nek közép-európai esz­té­ti­ka­tör­té­ne­tét, is­me­ret­len össze­füg­gé­sek so­rát tár­ja fel és lát­vá­nyos pers­pek­tí­vá­kat nyit a to­váb­bi ku­ta­tás előtt. Az új as­pek­tu­so­kat már a cím is meg­je­lö­li: az „egye­te­mi esz­té­ti­ka” mint vizs­gá­lat­ra ér­de­mes szö­veg­cso­port ki­je­lö­lé­se és egy egy­sé­ges „közép-európai kul­túr­tér” fel­té­te­le­zé­se, amely­ben a szö­ve­gek lét­re­jöt­tek és a ha­tá­su­kat ki­fej­tet­ték, még­pe­dig a „nem­ze­ti ér­de­kű íz­lés­kép­zés” esz­kö­ze­i­ként. A téma ily mó­don fém­jel­zett meg­kö­ze­lí­té­se a ko­ra­be­li ma­gyar­or­szá­gi kon­tex­tus ol­da­lá­ról is re­le­váns­sá te­szi a mun­kát, an­nak el­le­né­re, hogy a kö­tet a ha­zai esz­té­ti­kát csu­pán érin­tő­le­ge­sen tár­gyal­ja. Hlo­bil vizs­gá­la­ti szem­pont­ja­i­nak az esztétikatörténet-írás ed­di­gi ha­gyo­má­nyá­hoz vi­szo­nyí­tott új­don­sá­ga ab­ból fa­kad, hogy vissza­he­lyez­ke­dik a ko­ra­be­li kon­tex­tus­ba, vagy­is el­te­kint at­tól, hogy az esz­té­ti­ka ké­sőbb mivé lett (rész­ben két­ség kí­vül ép­pen az em­lí­tett idő­szak­ban meg­in­dult fo­lya­ma­tok ered­mé­nye­kép­pen), és az ér­dek­li, hogy az ezen a né­ven a 18. szá­zad kö­ze­pén meg­ala­pí­tott tu­do­mány ak­kor mi volt és mi­lyen kö­zeg­ben létezett.

Hlobil1 kisAz utó­tör­té­net­ről való le­vá­lasz­tás egyik kö­vet­kez­mé­nye az „egye­te­mi esz­té­ti­ká­ra” – vagy­is az esz­té­ti­ka cí­mén el­hang­zott, s jó­részt hall­ga­tói le­jegy­zé­sek for­má­já­ban ránk ma­radt egye­te­mi elő­adá­sok anya­gá­ra – való kon­cent­rá­lás. A szer­ző szán­dé­ka sze­rint ez tu­da­tos sza­kí­tást je­lent az esz­té­ti­ka­tör­té­net ha­gyo­má­nyos, az „im­ma­nens fej­lő­dés” esz­mé­jén ala­pu­ló és ki­zá­ró­lag a „nagy ala­kok” kor­lá­to­zott kö­rét fi­gye­lem­re mél­ta­tó gya­kor­la­tá­val. (14.) Az egye­te­mi esz­té­ti­ka kö­zép­pont­ba ál­lí­tá­sa en­nek meg­fe­le­lő­en egy­szer­re hoz­za ma­gá­val a kül­ső kon­tex­tus­ra fi­gye­lést (intézmény‑, oktatás‑, és po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti szem­pon­to­kat), va­la­mint a be­vett ká­no­non kí­vü­li, az esz­té­ti­ka­tör­té­net szo­kott fej­lő­dés­tör­té­ne­ti so­rá­ba nem fel­tét­le­nül il­lesz­ke­dő szö­ve­gek be­vo­ná­sát a vizsgálatba.

Hlo­bil ku­ta­tá­si kö­ré­be ily mó­don há­rom szö­veg­cso­port ke­rült be, köny­ve te­hát en­nek meg­fe­le­lő­en ta­go­ló­dik há­rom rész­re: az esz­té­ti­ka közép-európai egye­te­mi ok­ta­tá­sá­nak hi­va­ta­los ira­tai (konk­ré­tan a Habs­burg kor­mány­za­ti ok­ta­tá­si re­form ira­tai, va­la­mint Hal­le, Lip­cse, Würz­burg és Prá­ga egye­te­me­i­nek esz­té­ti­kai elő­adás­jegy­zé­kei); két prá­gai esz­té­ti­ka­pro­fesszor – Carl Hein­rich Se­ibt és Au­gust Gott­li­eb Meiß­ner – esz­té­ti­ka­elő­adá­sai; va­la­mint e két pro­fesszor kor­társ meg­íté­lé­sé­nek né­hány do­ku­men­tu­ma. A vizs­gá­lat köre az oszt­rák bi­ro­dal­mon be­lül a prá­gai mel­lett a bé­csi és a fre­i­burg im bre­is­ga­ui egye­te­men ke­let­ke­zett ira­tok­ra ter­jed ki. A vizs­gá­lat fő nyo­ma­té­kát az in­téz­mény­tör­té­ne­ti as­pek­tus adja, a kö­tet idő­kö­rét is ide so­rol­ha­tó ese­mé­nyek je­lö­lik ki: kez­det­ként a prá­gai esz­té­ti­ka­tan­szék meg­ala­pí­tá­sa (1763) és vég­pont­ként az egye­te­mi böl­csész­stú­di­um új auszt­ri­ai tan­ter­vé­nek el­fo­ga­dá­sa (1805) szerepel.

Az esz­té­ti­ká­nak a „nem­ze­ti ér­de­kű íz­lés­kép­zés” esz­kö­ze­ként való áb­rá­zo­lá­sa a mo­nog­rá­fia leg­főbb nó­vu­ma és ér­de­me, ed­dig ugyan­is egyet­len áb­rá­zo­lás sem ve­tett szá­mot ennyi­re rész­le­tek­be me­nő­en az­zal az is­mert, ám je­len­tő­sé­gé­hez ké­pest nem elég­gé hang­sú­lyo­zott ténnyel, hogy az oszt­rák bi­ro­da­lom­ban az esz­té­ti­ka kor­mány­za­ti kez­de­mé­nye­zés­re vált egye­te­mi disz­cip­lí­ná­vá, s egy­ben ál­lam­üggyé (mert a „nem­ze­ti” jel­ző itt leg­in­kább „ál­la­mi” je­len­tés­ben ér­ten­dő, vö. 12. o. 2. lj.). E je­len­ség meg­ér­té­sé­hez volt el­en­ged­he­tet­len az oszt­rák köz­ok­ta­tá­si re­form és a fel­ső­ok­ta­tá­si esz­té­ti­ka­ta­ní­tás do­ku­men­tu­ma­i­nak ta­nul­má­nyo­zá­sa. Az ezek alap­ján ki­bon­ta­ko­zó tör­té­net két fő­sze­rep­lő­je Ge­rard és Gottfried van Swi­e­ten (apa és fia) oszt­rák ok­ta­tás­po­li­ti­ku­sok, utób­bi 1781-től 1791-ig az ud­va­ri ta­nul­mány­ügyi bi­zott­ság (Stu­di­en­hof­kom­mis­si­on) el­nö­ke. Hlo­bil nyo­mán úgy tű­nik, hogy a rend­kí­vül cent­ra­li­zált bi­ro­dal­mi ok­ta­tá­si rend­szer­ben fő­ként ők ket­ten vit­ték fo­ko­za­to­san di­a­dal­ra azt az esz­mét, hogy az esz­té­ti­ka – nem mint a mai ér­te­lem­ben vett szak­tu­do­mány, ha­nem mint neo­hu­ma­nis­ta (ízlés)képzési esz­köz – elő­moz­dít­ja az alatt­va­lók bol­dog tár­sa­dal­mi együtt­élé­sét, és a tör­vé­nyek­nek való ön­kén­tes en­ge­del­mes­ke­dés­re ne­vel. (45.) Gottfried van Swi­e­ten sze­rint az íz­lés fej­lesz­té­se az esz­té­ti­ka ré­vén el­en­ged­he­tet­len, mert „az íz­lés tö­ké­le­te­sí­ti az észt, az er­köl­csöt, és ter­jeszt kel­le­met és tár­si­as­sá­got az élet egé­szé­re” (51.) E neo­hu­ma­nis­ta fel­fo­gás ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek kö­szön­he­tő az esz­té­ti­ka fo­ko­za­tos tér­nye­ré­se a Habs­burg bi­ro­da­lom egye­te­mi ok­ta­tá­sá­ban on­nan­tól kezd­ve, hogy meg­ala­kul­nak a ha­gyo­má­nyos retorika- és po­é­ti­ka­ok­ta­tást ki­egé­szí­tő s rész­ben le­vál­tó ön­ál­ló esz­té­ti­ka­tan­szé­kek (Prá­gá­ban 1763-ban, Bécs­ben 1774-ben, Fre­i­burg im Breisgau-ban 1775-ben) odá­ig, hogy 1784-ben II. Jó­zsef a böl­csész­sza­kok har­mad­éves hall­ga­tói szá­má­ra ál­ta­lá­no­san kö­te­le­ző­vé tet­te a tan­tár­gyat. (Meg­jegy­zen­dő, hogy a kor­ban a re­ál­tár­gya­kat is a böl­csész­ka­ron ok­tat­ták.) Rend­kí­vül ta­nul­sá­gos – s ér­de­kes ada­lék a hu­ma­ni­ó­rák hasz­na vagy ha­szon­ta­lan­sá­ga kö­rü­li, ma is dúló vi­ták­hoz – an­nak a több ol­da­lú el­len­ál­lás­nak és aver­zi­ó­nak a be­mu­ta­tá­sa, amely az esz­té­ti­ka elő­re­tö­ré­sét kí­sér­te. Az ud­va­ri ta­nul­mány­ügyi bi­zott­sá­gon be­lül az öt­let leg­na­gyobb el­len­lá­ba­sa a jo­gász Carl An­ton von Mar­ti­ni volt, aki kez­de­tek­től ké­tel­ke­dett ab­ban, hogy az esz­té­ti­ka is­me­re­te bár­kit is jobb kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés­re sar­kall­na, és e sze­rin­te ke­vés hasz­not haj­tó disz­cip­lí­ná­val szem­ben a szak­tu­dást nyúj­tó tu­do­má­nyok sú­lyát kí­ván­ta nö­vel­ni. (56.) Nagy­részt az ő te­vé­keny­sé­gé­nek fo­lyo­má­nya, hogy II. Li­pót ide­jén az esz­té­ti­ka vissza­mi­nő­sült sza­ba­don vá­laszt­ha­tó tárggyá. De a „szép­tu­do­má­nyok” és hu­ma­ni­ó­rák el­sőbb­sé­gét val­lók el­len­tá­bo­rát nö­vel­te szá­mos ter­mé­szet­tu­dós is, amint az a kö­tet utol­só, a prá­gai ter­mé­szet­tu­dó­sok ré­szé­ről az esz­té­ti­ká­val szem­ben meg­fo­gal­ma­zott kri­ti­ká­kat tár­gya­ló fe­je­ze­té­ből ki­de­rül. A Cseh Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság tag­jai pél­dá­ul az 1780-as évek­ben egye­ne­sen a „ter­mé­szet­tu­do­má­nyok szá­má­ra ked­ve­zőt­len klí­má­ról” pa­nasz­kod­tak. (366.) Ezek kö­zött, a rész­ben egyé­ni és lob­bi­ér­de­kek dik­tál­ta s ke­vés­bé elvi jel­le­gű szö­ve­gek kö­zött tár­gyal­ja Hlo­bil a ne­ves geo­ló­gus Ig­naz von Born-nak a mo­dern ter­mé­szet­tu­do­má­nyok le­gi­ti­má­ci­ó­já­hoz szak­sze­rű mód­szer­tan ki­dol­go­zá­sá­val hoz­zá­já­ru­ló írá­sa­it. E szö­ve­gek azért ér­de­ke­sek, mert Born prá­gai kö­ve­tői – a szci­en­tis­ta pa­ra­dig­mát elő­le­ge­ző mó­don – e me­to­do­ló­gia kri­té­ri­u­ma­it ve­tí­tet­ték ki a hu­ma­ni­ó­rák­ra, és ez alap­ján ki­fo­gá­sol­ták azok tu­do­má­nyos­sá­gá­nak ala­csony fo­kát. (396.) Ez egé­szí­tet­te ki azt a már ko­ráb­ban is meg­lé­vő ér­ve­lé­si tech­ni­kát, amely a hu­mán tu­do­má­nyok – kü­lö­nö­sen a tör­té­ne­lem, a klasszika-filológia, de az esz­té­ti­ka is ide ér­ten­dő – múlt­ra irá­nyu­ló vol­tá­val szem­ben mu­tat­ta fel a ter­mé­szet­tu­do­má­nyok jö­vő­ori­en­tált, vagy­is hasz­nos mi­vol­tát. Hlo­bil meg­jegy­zé­se sze­rint ez az ar­gu­men­tá­ció ab­ból a kö­rül­mény­ből is fa­kadt, hogy az utób­bi­ak nem ren­del­kez­tek olyan tör­té­ne­ti le­gi­ti­má­ci­ós hát­tér­rel, mint az előb­bi­ek. (400.) Mind­ezek a vi­ták hoz­zá­já­rul­tak ah­hoz, hogy Li­pót és Fe­renc csá­szár alatt a hu­mán sza­kok vissza­szo­rul­tak az egye­te­mi ok­ta­tás­ban. (399.)

A ma­gyar esz­té­ti­ka­tör­té­net as­pek­tu­sá­ból Hlo­bil kö­te­te egy olyan fé­lig ki­ra­kott puzzle-hoz ha­son­lít, mely­ből ki­ma­radt ugyan egy da­rab, de a szom­szé­dos, he­lyük­re ke­rült ele­mek szé­le pon­to­san ki­raj­zol­ja a hi­ány­zó kör­vo­na­la­it. Saj­nos azon­ban erre a hi­ány­ra nem ta­lá­lunk sem­mi­lyen uta­lást a könyv­ben: a fel­dol­go­zás­ba be­vont hi­va­ta­los irat­anyag ha­tár­ki­je­lö­lé­sét a szer­ző la­ko­ni­ku­san az­zal in­do­kol­ja, hogy a „bé­csi, a prá­gai és a fre­i­burg im bre­is­ga­ui” egye­te­mek vol­tak az oszt­rák mo­nar­chia „leg­fon­to­sabb egye­te­mei”. (20–21.) Ugyan­ak­kor azon­ban tud­ha­tó, hogy az ugyan­ezen kor­mány­zat fenn­ha­tó­sá­ga alatt mű­kö­dő ma­gyar ki­rá­lyi egye­tem ép­pen az esz­té­ti­kát te­kint­ve nem­hogy súly­ta­lan lett vol­na a töb­bi­hez ké­pest, ha­nem ki­emel­ked­ni lát­szik a me­zőny­ből. Egye­dül itt je­len­tet­tek meg ugyan­is az esz­té­ti­ka­pro­fesszo­rok ön­ál­ló esz­té­ti­ká­kat, me­lyek az ok­ta­tás alap­já­vá is vál­tak. (Prá­gá­ban és Bécs­ben az 1780-as évek­től fő­ként két észak-német esz­té­ta, J. J. Esc­hen­burg és J. A. Eber­hard tan­köny­vei alap­ján ok­tat­tak.) A kö­tet ezen hi­á­nyos­sá­ga per­sze leg­in­kább azt mu­tat­ja, hogy mennyi­re hi­á­nyoz­nak a ko­rai ma­gyar esz­té­ti­ka tör­té­ne­tét a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos­ság szá­má­ra rep­re­zen­ta­tív mó­don fel­mu­ta­tó pub­li­ká­ci­ók. A má­sik ol­dal­ról néz­ve vi­szont Hlo­bil köny­ve meg­raj­zol­ja azt a hi­ány­zó kon­tex­tust, amely­nek is­me­re­te nél­kül az esz­té­ti­ka­tör­té­net ha­zai fej­le­mé­nyei csak rész­le­ge­sen ért­he­tők meg. Ki­de­rül, hogy 1774-ben egy­szer­re ala­kult meg az ön­ál­ló esz­té­ti­ka tan­szék Bécs­ben és az ak­kor még Nagy­szom­bat­ban szé­ke­lő ma­gyar ki­rá­lyi egye­te­men. (Meg­jegy­zen­dő, hogy azo­kon az észak-német pro­tes­táns egye­te­me­ken, ahol el­ső­ként ok­tat­ták a tan­tár­gyat, nem lé­te­sül­tek ön­ál­ló tan­szé­kek.) Ki­de­rül, hogy ami­kor 1784-ben ki­ne­vez­ték Fried­rich Au­gust Cle­mens Werthes‑t a pes­ti esz­té­ti­ka­tan­szék élé­re, ugyan­ak­kor lett a fre­i­bur­gi egye­tem esz­té­ti­ka­pro­fesszo­ra Jo­hann Ge­org Ja­co­bi. A két li­te­rá­tort egy­részt sze­mé­lyes is­me­ret­ség is össze­kö­ti, de en­nél fon­to­sabb, hogy mind­ket­tő­jü­ket ugyan­az a kor­mány­za­ti szán­dék jut­tat­ta ka­ted­rá­hoz, mely sze­rint „is­mert köl­tő­ket és író­kat” kel­lett ki­vá­lasz­ta­ni az esz­té­ti­ka ok­ta­tá­sá­ra a né­met nyelv­te­rü­let pro­tes­táns ré­szé­ről. Ez­zel kí­ván­ták ugyan­is elő­se­gí­te­ni az esz­té­ti­ka és az an­tik iro­da­lom té­ma­kö­ré­nek össze­kö­té­sét az új né­met iro­da­lo­mé­val, me­lyet már Ge­rard van Swi­e­ten szor­gal­ma­zott (49–50.). Ki­de­rül to­váb­bá, hogy Wert­hes szék­fog­la­ló be­szé­de (ez az egyet­len ma­gyar­or­szá­gi irat, me­lyet Hlo­bil fel­dol­goz) mo­tí­vu­ma­i­val mi­ként il­lesz­ke­dik a mű­faj egy­ko­rú bi­ro­dal­mi, il­let­ve né­met pél­dá­i­hoz. (209–211.). Wert­hes 1791-es le­mon­dá­sa és Sche­di­us La­jos Já­nos ezt kö­ve­tő ki­ne­ve­zé­se a tan­szék élé­re szin­tén sa­já­tos meg­vi­lá­gí­tást nyer, ha az ese­mé­nye­ket a jo­ze­fi­nis­ta esz­té­ti­ka­pro­jekt ek­kor zaj­ló utó­véd­har­ca­i­nak kon­tex­tu­sá­ban szemléljük.

A kö­tet­ben elénk tá­ru­ló anyag le­het­sé­ges ma­gyar­or­szá­gi pár­hu­za­ma­it és vo­nat­ko­zá­sa­it még so­ká­ig le­het­ne so­rol­ni, e vo­nat­ko­zás­ban leg­in­kább meg­szív­le­len­dő­nek azon­ban Gottfried van Swi­e­ten esz­té­ti­ka­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gé­nek fel­mu­ta­tá­sát tar­tom. Az oszt­rák ál­lam­fér­fi a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­be Ka­zin­czy Fe­renc­hez fű­ző­dő kap­cso­la­ta ré­vén vo­nult be, ugyan­is ok­ta­tá­si mi­nisz­ter­ként ő volt az ifjú ke­rü­le­ti tan­fel­ügye­lő­nek a Pá­lyám em­lé­ke­ze­tében is meg­örö­kí­tett imá­dott fő­nö­ke. Hlo­bil köny­vé­nek egyik evi­dens ta­nul­sá­ga, hogy vizs­gál­ni kel­le­ne van Swi­e­ten eset­le­ges to­váb­bi ma­gyar, pél­dá­ul a pes­ti egye­tem­hez kö­tő­dő kapcsolatait.

Kár, hogy a je­len kö­tet nem elem­zi mély­re­ha­tób­ban e kulcs­fi­gu­ra esz­té­ti­ka­el­mé­le­ti tá­jé­ko­zó­dá­sát, pe­dig ép­pen eb­ből az össze­fog­la­ló­ból vi­lág­lik ki, hogy II. Jó­zsef ide­jén a köz­pon­to­sí­tott ok­ta­tá­si rend­szer kö­rül­mé­nyei kö­zött po­zí­ci­ó­i­ból fa­ka­dó­an dön­tő rá­ha­tás­sal le­he­tett a fel­ső­ok­ta­tás­ban ta­ní­tott esz­té­ti­ka jel­le­gé­re. Az a mint­egy mel­lé­ke­sen, láb­jegy­zet­ben kö­zölt in­for­má­ció, hogy az if­jabb van Swi­e­ten egyik, az íz­lés kép­zé­sé­vel fog­lal­ko­zó kéz­ira­ta a ber­li­ni po­pu­lár­fi­lo­zó­fus, esz­té­ta Jo­hann Ge­org Sul­zer esz­me­fut­ta­tá­sá­hoz kö­tő­dik (50., 101. lj.) min­den­eset­re jel­zi és jel­ké­pe­zi, hogy mi­ként is mű­kö­dött a kö­tet cí­mé­be emelt, de ben­ne té­te­le­sen nem de­fi­ni­ált „közép-európai kul­túr­tér” az esz­té­ti­ka vo­nat­ko­zá­sá­ban. Az észak-német pro­tes­táns szel­le­mi mű­he­lyek neo­hu­ma­nis­ta esz­méi (ké­zi­köny­vek és tan­köny­vek, va­la­mint az ott kép­zett szak­em­be­rek, mint pél­dá­ul a Lip­csé­ből ér­ke­zett Se­ibt és Meiß­ner ré­vén) je­len­tet­ték a bé­csi ud­var szá­má­ra a mu­ní­ci­ót, amellyel el­lát­ták sa­ját újon­nan fel­ál­lí­tott esz­té­ti­ka­tan­szé­ke­i­ket. Ily mó­don hi­va­ta­los tá­mo­ga­tás­sal egy­sé­ges dis­kur­zus­tér jött lét­re, mely­nek a ma­gyar­or­szá­gi esz­té­ti­ka egy sa­já­tos, és (ta­lán la­tin nyel­vű­sé­gé­ből fa­ka­dó­an is) mar­kán­san ön­ál­ló je­gye­ket mu­ta­tó szeg­men­se volt.

Ér­de­kes ada­lé­ko­kat ta­lá­lunk a kö­tet­ben az esz­té­ti­ka ha­tás­tör­té­ne­té­hez is. Hlo­bil ki­mu­tat­ja pél­dá­ul, hogy Meiß­ner elő­adá­sa­i­val a cseh­or­szá­gi osszi­a­niz­mus ko­rai és nagy ha­tá­sú ter­jesz­tő­je volt, ez­zel köz­vet­ve hat­va az ún. ki­rály­né­ud­va­ri kéz­irat lét­re­jöt­té­re, mely vi­szont is­me­re­te­sen a cseh nem­ze­ti éb­re­dés iro­dal­má­ban ját­szott kulcs­sze­re­pet. A kez­dő­pon­ton mind­azon­ál­tal Meiß­ner emo­ci­o­na­lis­ta ha­tás­esz­té­ti­ká­ja („Rüh­rungsäst­he­tik”) áll, ez ma­gya­ráz­za a pro­fesszor Osszián-énekek irán­ti lel­ke­se­dé­sét. (335.) Ugyan­ak­kor a „Rüh­rung” (kb. a. m. ’meg­in­dí­tás’, ’ér­zel­mi ha­tás’) meiß­ne­ri fo­gal­má­nak for­rá­sa Hlo­bil sze­rint a „poszt­ba­um­gar­te­ni ant­ro­po­ló­gi­ai esz­té­ti­ka” és an­nak „fő kez­de­mé­nye­ző­je”, Jo­hann Ge­org Sul­zer volt. (306.) Sul­zer át­té­te­les ha­tá­sá­nak ki­mu­ta­tá­sa ki­vá­ló pél­da arra, hogy szá­mol­ni kell a neo­hu­ma­nis­ta esz­té­ti­ka és esz­té­ti­ka­ok­ta­tás fo­lyo­má­nya­i­val, még ab­ban az idő­szak­ban is, ami­kor a pro­jekt ere­de­ti hi­va­ta­los in­ten­ci­ói eset­leg már elhalványultak.

A mo­nog­rá­fia anyag­gyűj­té­se fő­ként az 1805 előt­ti évek­re kor­lá­to­zó­dik, ez a le­zá­rás azon­ban in­kább ön­ké­nyes­nek mond­ha­tó, hi­szen az év­szám sem­mi­kép­pen sem hoz a tér­ség­ben, az oszt­rák mo­nar­chia vo­nat­ko­zá­sá­ban alap­ve­tő vál­to­zást az esz­té­ti­ka­ok­ta­tás ke­re­tei vagy tar­tal­ma te­kin­te­té­ben. A bi­ro­da­lom ko­ráb­ban lét­re­ho­zott tan­szé­kei to­vább­ra is mű­köd­tek, vál­to­zat­lan tan­anyag­gal. A fo­lya­ma­tos­ság­ra Hlo­bil lát­vá­nyos pél­dá­ja, hogy Jo­hann Jo­a­chim Esc­hen­burg Ent­wurf ei­ner The­orie und Li­te­ra­tur der schö­nen Wis­senschaf­ten című mun­ká­ja az 1780-as évek kö­ze­pé­től egé­szen az 1830-as éve­kig az esz­té­ti­ka­ok­ta­tás alap­ja ma­radt Prá­gá­ban. A je­len­ség ma­gya­rá­za­tá­ul Hlo­bil azt veti fel, hogy a jó­zse­fi ál­la­pot kon­zer­vá­lá­sa a bi­ro­dal­mi esz­té­ti­ka­ok­ta­tás­ban a né­met (kan­ti) ide­a­liz­mus esz­té­ti­ká­já­nak az elő­re­tö­ré­sét lett vol­na hi­va­tott meg­fé­kez­ni. (285–286.) Ér­de­kes prob­lé­ma­komp­le­xum, amely több vo­nat­ko­zás­ban is to­váb­bi vizs­gá­ló­dást ér­de­mel­ne. Elő­ször is: mi­ért ép­pen Esc­hen­burg mun­ká­ját vá­lasz­tot­ták an­nak ide­jén tan­köny­vül? To­váb­bá, tény­leg megáll‑e, hogy a Kant mű­ve­i­nek for­gal­ma­zá­sá­ra az 1790-es évek­ben Auszt­ri­á­ban be­ve­ze­tett ti­la­lom a vallás- és ál­lam­fi­lo­zó­fi­ai mű­ve­ken túl ki­ter­jedt az esz­té­ti­ká­ra is? En­nek el­lent­mon­da­ni lát­szik, hogy Sche­di­us La­jos Já­nos a pes­ti egye­te­men 1800 kö­rül tar­tott esztétika-előadásában a mű­vé­szet fo­gal­mát az Íté­lő­erő kri­ti­ká­ja nyo­mán is­mer­tet­te. Vagy ez az eset a ma­gyar­or­szá­gi esz­té­ti­ka­ok­ta­tás bi­zo­nyos fokú au­to­nó­mi­á­já­nak egyik jele?

Kár, hogy a ki­vá­ló kö­tet be­fo­ga­dá­sát né­hány za­va­ró szer­kesz­té­si hiba ne­he­zí­ti. Az egyik az, hogy a mon­dan­dó lé­nye­gé­hez tar­to­zó in­for­má­ci­ók gya­kor­ta a ter­je­del­mes láb­jegy­ze­tek­ben búj­nak meg. (Mi­ért ke­rült pél­dá­ul láb­jegy­zet­be az a meg­vi­lá­gí­tó ere­jű meg­lá­tás, hogy Carl Hein­rich Se­ibt „értelem”-terminusa Fran­cis Ba­con „understanding”-fogalmára ha­jaz (175.), vagy Gottfried van Swi­e­ten né­ze­te­i­nek is­mer­te­té­se (51.) ar­ról, hogy mi­ért szük­sé­ges a pap­ság­nak esz­té­ti­kai ta­nul­má­nyo­kat foly­tat­ni?) Más­részt az elő­ta­nul­má­nyok össze­si­mí­tá­sa nem si­ke­rült tel­je­sen, né­hány in­for­má­ció fö­lös­le­ge­sen is­mét­lő­dik, így pél­dá­ul Carl Hein­rich Se­ibt szü­le­té­si és ha­lá­lo­zá­si év­szá­mát össze­sen tíz­szer kap­juk meg. Az egyes fe­je­ze­tek élén rend­sze­re­sen meg­je­le­nő tar­tal­mi össze­fog­la­lá­sok nem ad­nak több­let­in­for­má­ci­ót, ezért feleslegesek.

To­máš Hlo­bil köny­ve ren­ge­teg kéz­ira­tos for­rás fel­dol­go­zá­sa (és jó né­hány köz­zé­té­te­le) ré­vén el­kí­sér ben­nün­ket a 18. szá­zad végi közép-európai esztétika‑, oktatás‑, politika‑, és iro­da­lom­tör­té­net jó­részt já­rat­lan ha­tár­vi­dé­ke­i­re, ahol szá­mos ko­ra­be­li kul­tu­rá­lis je­len­ség fel­tá­rat­lan in­dí­tó­okát sejt­het­jük. A tu­do­mány­kö­zi szem­lé­let­mód ugyan­ak­kor sze­ren­csé­sen egé­szül ki a kul­tú­ra­kö­zi szem­lé­let­mód­dal, s az ered­mény mind­két vo­nat­ko­zás­ban na­gyobb egy­sé­gek re­konst­ru­á­lá­sa: az esz­té­ti­ká­nak a töb­bi tu­do­mányt meg­ala­po­zó, avagy ép­pen be­te­tő­ző disz­cip­lí­na­ként való fel­fo­gá­sa és mint egy egy­sé­ges közép-európai politikai-tudományos dis­kur­zus hí­vó­sza­vá­nak a fel­le­lé­se. Az ily mó­don re­konst­ru­ált ho­lisz­ti­kus né­zet­rend­sze­rek a 19. és 20. szá­zad fo­lya­mán par­ti­ku­lá­ri­sabb meg­kö­ze­lí­té­sek­nek ad­ták át a he­lyü­ket, de nagy kér­dés, hogy az ere­de­ti, el­fe­le­dett kon­tex­tu­sok Hlobil-féle vissza­ke­re­sé­si mód­sze­re, mely tu­da­to­san adja fel a ha­gyo­má­nyos esztétikatörténet-írás „győz­te­sek történelme”-aspektusát (15.), va­jon a vesz­te­sek tör­té­nel­mét eredményezi‑e? Kü­lö­nö­sen ér­de­kes ez a kér­dés a Habs­burg bi­ro­da­lom vo­nat­ko­zá­sá­ban: va­jon a neo­hu­ma­nis­ta esz­té­ti­ka ál­la­mi tá­mo­ga­tá­sú ter­jesz­té­se, ez az egye­dül­ál­ló vál­lal­ko­zás, pusz­tán egyi­ke volt az el­ve­télt, ha­tás­ta­lan jo­ze­fi­nis­ta re­form­kí­sér­le­tek­nek, vagy ki­mu­tat­ha­tók hosszú távú következményei?

Je­len kö­tet leg­na­gyobb ér­de­me az, hogy ilyen és eh­hez ha­son­ló, a kor­szak­ról való tu­dá­sunk új­ra­gon­do­lá­sát igény­lő kér­dé­sek so­rát te­szi fel­te­he­tő­vé. Ez­zel el is éri dek­la­rált cél­ját, hi­szen a szer­ző nem tö­rek­szik lyotard‑i ér­te­lem­ben vett nagy­el­be­szé­lés­be szer­vez­ni mon­dan­dó­ját, ha­nem kisel­be­szé­lé­sek so­ro­za­tát hoz­za lét­re, re­mél­ve, hogy köny­ve ösz­tön­zi majd a téma to­váb­bi ku­ta­tá­sát (15.). E mo­nog­rá­fi­át te­hát egy ígé­re­tes új ku­ta­tá­si irány kez­de­te­ként kell ér­té­kel­nünk, nem kér­het­jük szá­mon raj­ta, hogy be­fe­je­zett össz­ké­pet nyújt­son, és nem hi­báz­tat­ha­tó, ami­ért a mun­ka sok­szor csak jel­zi és kö­rül­ír­ja, mint­sem meg­old­ja a fel­me­rü­lő problémákat.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa

Zusammenfassung

Im Mit­tel­punkt der vor­li­e­gen­den Mo­no­gra­p­hie steht vor al­lem die frü­he Ge­schich­te des Lehrs­tuhls für Äst­he­tik an der Pra­ger Uni­ver­sität und das Wir­ken der be­iden ers­ten Pra­ger Äst­he­tik­pro­fes­sor­en Carl Hein­rich Se­ibt und Au­gust Gott­li­eb Meiß­ner. Dar­ü­ber hi­na­us er­hal­ten wir eine de­ta­il­li­er­te Dars­tel­lung des en­ge­ren und brei­te­ren zeit­gen­ös­sis­c­hen Kon­tex­tes. Dazu zählt die Ge­schich­te der Ent­ste­hung der selbständ­i­gen Pro­fes­su­ren für Äst­he­tik in der ös­ter­re­i­chis­c­hen Mo­nar­chie im Zuge der Hoch­schul­re­for­men un­ter Ma­ria The­re­sia und die Schil­de­rung der spä­te­ren Än­de­run­gen in der of­fi­zi­el­len Stel­lung zur Di­szi­plin von der Er­he­bung zum ob­li­ga­to­ris­c­hen Bil­dungs­fach bis zur re­la­ti­ven Deg­ra­di­er­ung in der nach­jo­se­fi­nis­c­hen Zeit. Hin­zu kommt die Dars­tel­lung des Äst­he­ti­kun­ter­richts an ein­i­gen wich­ti­gen deutsch­spra­c­hi­gen Uni­ver­sitä­ten der Epo­che un­ter ins­ti­tu­ti­on­el­len und in­halt­li­chen Aspekten.

Di­e­se bahnb­rec­hen­de Ar­be­it zeigt aufg­rund von größ­ten­te­ils un­veröf­fent­li­chen, handsch­rift­li­chen Do­ku­men­ten, wie im Habs­bur­ger­re­ich des aus­la­u­fen­den 18. Jahr­hun­derts die Idee der Äst­he­tik als Re­gi­er­ungsmit­tel zur Bil­dung der Un­ter­ta­nen auf­ge­kom­men und un­ter­ge­g­an­gen ist, und schil­dert an ein­i­gen Be­is­pi­e­len auch die we­it­tra­gen­den Kon­se­qu­en­zen di­e­ses selt­sa­men und einz­igar­ti­gen Ver­su­ches. Das große Ver­di­enst des Band­es ist die Eröff­nung zahl­re­icher ne­u­er Forschungs­we­ge auf dem Grenz­ge­bi­et zwis­c­hen Ästhetik‑, Literatur‑, Institutions- und Politikgeschichte.

Tar­ta­lom

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?