recenzió

Bé­kés Eni­kő, Aszt­ro­ló­gia, or­vos­lás és fi­zi­og­nó­mia Ga­le­ot­to Mar­zio mű­ve­i­ben, Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 2014 (Hu­ma­niz­mus és re­for­má­ció, 35).

Bé­kés Eni­kő 2014-ben meg­je­lent mo­nog­rá­fi­á­ja a két év­vel ko­ráb­ban si­ker­rel meg­vé­dett dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­já­nak bő­ví­tett, ja­ví­tott és ak­tu­a­li­zált vál­to­za­ta. A kö­tet a hu­ma­nis­ta és régi ma­gyar iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó fó­ru­mok egyik leg­fon­to­sabb ki­ad­vány­so­ro­za­tá­ban, a Hu­ma­niz­mus és re­for­má­ció da­rab­ja­ként lá­tott nap­vi­lá­got. Jog­gal, hi­szen a vizs­gált anyag ki­emel­ten fon­tos sze­rep­pel bír nem­csak a ha­zai, ha­nem a nem­zet­kö­zi neo­la­tin ku­ta­tá­sok­ban is.

A szer­ző az elő­szó­ban vi­lá­go­san és sza­ba­to­san össze­fog­lal­ja, hogy vál­lal­ko­zá­sá­nak me­lyek a főbb cél­jai, me­lyek az új szem­pont­jai és mi­lyen sa­ját ered­mé­nye­ket tud fel­mu­tat­ni. E kö­te­tet meg­elő­ző­en ma­gyar nyel­ven nem szü­le­tett át­fo­gó mo­nog­rá­fia Ga­le­ot­to mun­kás­sá­gá­ról, és a nem­zet­kö­zi pub­li­ká­ci­ók so­rát vé­gig­te­kint­ve is űrt ta­lá­lunk: a hi­ány oka el­ső­sor­ban Ga­le­ot­to írás­mű­vé­sze­té­nek alap­ve­tő jel­leg­ze­tes­sé­gé­ben, ti. az in­ter­disz­cip­li­na­ri­tás­ban ke­re­sen­dő. A kö­tet szer­ző­je ter­mé­sze­te­sen tisz­tá­ban van vele, hogy ezt a fo­gal­mat nem ja­val­lott a kora új­ko­ri iro­da­lom­ra vissza­ve­tí­te­ni, mód­szer­ta­ni fel­ké­szült­sé­gé­ről már az elő­szó­ban is ta­nú­bi­zony­sá­got tesz. A prob­lé­ma te­hát csak szá­munk­ra, kor­társ ol­va­sók szá­má­ra prob­lé­ma: Ga­le­ot­to sa­ját ol­va­só kö­ré­nek ugyan­is nem oko­zott gon­dot egy dis­kur­zus­ban tár­gyal­ni lé­lek­fi­lo­zó­fi­ai, or­vo­si és aszt­ro­ló­gi­ai kér­dé­se­ket. Bé­kés te­hát nem akár­mi­re vál­lal­ko­zik, ami­kor irodalom- és mű­vé­szet­tör­té­nész­ként egy ilyen össze­tett szer­ző al­ko­tói port­ré­ját igyek­szik meg­raj­zol­ni, és na­gyon oko­san a tel­jes­ség igé­nyé­ről le­mond­va in­kább amo­lyan mély­fú­rá­so­kat vé­gez­ve, ké­zen fog­va ve­ze­ti ol­va­só­ját a ga­le­ot­tói „ren­de­zet­len ká­osz­ban” (16).

A ku­ta­tás­tör­té­net rö­vid is­mer­te­té­sé­ből ki­de­rül, hogy nem­csak egy nagy Galeotto-monográfia hi­á­nyá­val kell szá­mol­nunk, ha­nem az egyes Galeotto-művek re­cep­ci­ó­ja is hé­za­gos. Kü­lö­nö­sen igaz ez a kö­tet­ben rész­le­te­seb­ben tár­gyalt De doctri­na pro­mis­cua című műre, mely a ko­ráb­bi szak­iro­da­lom­ban rend­re ne­ga­tív meg­íté­lés alá ke­rült, az­tán 20. szá­zad ele­jé­től kezd­ve meg­kez­dő­dött a mű „új­ra­fel­fe­de­zé­se” és ek­kor­tól kezd­ve túl­nyo­mó­részt lé­lek­fi­lo­zó­fi­ai és/vagy orvosi-asztrológiai té­mák men­tén kö­ze­lí­tet­tek a szö­veg­hez. Bé­kés leg­fon­to­sabb újí­tá­sa, hogy a ko­ráb­bi is­me­re­te­ket fel­dol­goz­va irodalom- és esz­me­tör­té­ne­ti kon­tex­tus­ban vizs­gál­ja a szö­ve­get és mu­tat­ja be an­nak le­het­sé­ges for­rá­sa­it, va­la­mint a szer­ző al­ko­tói mód­sze­re­it. Sőt, ahol le­he­tő­sé­ge nyílt rá, ott igye­ke­zett „ki­tér­ni a tár­gyalt esz­mék képi vagy iro­dal­mi pár­hu­za­ma­i­ra is” (11), azaz művelődés- és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti as­pek­tu­so­kat is be­kap­csolt az értelmezésbe.

A be­ve­ze­tő fe­je­zet­ben a szer­ző a ku­ta­tás­tör­té­net után Ga­le­ot­to éle­tét és pá­lyá­ját, majd ez­zel össze­füg­gés­ben a De doctri­na pro­mis­cua ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tét vá­zol­ja fel rö­vi­den, de kel­lő ala­pos­ság­gal. Ol­va­só­ba­rát mó­don ki­te­szi a hang­súlyt azo­kon a he­lye­ken, ahol a ku­ta­tás új, a ko­ráb­bi­ak­tól el­té­rő eredményt/véleményt kö­zöl, mint pl. a kö­vet­ke­ző tév­hit el­osz­la­tá­sa­kor: Ga­le­ot­tót a De in­cog­ni­tis vul­go című műve mi­att eret­nek­nek nyil­vá­ní­tot­ták, mű­vét in­dex­re tet­ték, ő maga pe­dig bör­tön­be ke­rült. A 18. szá­za­di olasz iro­da­lom­tör­té­nész, Ti­ra­bos­c­hi óta vissza­té­rő el­mé­let, hogy a hu­ma­nis­ta bör­tön­ből való ki­sza­ba­du­lá­sá­ért Lo­ren­zo de’ Me­di­ci járt köz­ben, azon­ban Bé­kés meg­győ­ző össze­fog­la­lá­sa sze­rint ez egy a Ga­le­ot­tó­val kap­cso­la­tos tév­hi­tek kö­zül (25 és 34). Fon­tos kér­dés ez, már csak azért is, mi­vel Ga­le­ot­to ese­te is jól il­luszt­rál­ja a ko­ra­be­li mecénás–kliens vi­szony hely­ze­tét: a kli­ens, a hu­ma­nis­ta a le­het­sé­ges (jö­vő­be­li) vagy a már meg­lé­vő (múlt vagy je­len­be­li) tá­mo­ga­tó­hoz iga­zít­ja mon­da­ni­va­ló­ját: ami­kor Ga­le­ot­to Vi­téz Já­nos­nak de­di­kál­ja a De ho­mi­ne című mű­vét, ak­kor az ér­sek aszt­ro­ló­gi­ai is­me­re­te­it di­cső­í­ti; s ami­kor a Me­di­ci­ek­nél pró­bál párt­fo­gás­ra lel­ni, ak­kor nem átall olyan eti­mo­ló­gi­ai ma­gya­rá­za­tok­kal élni, mely sze­rint a fi­ren­zei ural­ko­dók ma­guk is or­vo­sok, a nép, a tár­sa­da­lom or­vo­sai (Me­di­ci–me­di­cus, erre a szer­ző egy egész al­fe­je­ze­tet szán a ké­sőb­bi­ek­ben, lásd 143–152). A de­di­ká­ci­ók azon­ban sok­szor fél­re­ve­ze­tő­ek a te­kin­tet­ben, hogy maga a pat­ro­ná­lás létrejött‑e és ha igen, mikor.

A má­so­dik nagy fe­je­zet­ben (Or­vos­tu­do­mány, lé­lek­fi­lo­zó­fia és az an­tik iro­da­lom re­cep­ci­ó­ja a mű­ben) Bé­kés rö­vi­den is­mer­te­ti a ko­ra­be­li leg­ál­ta­lá­no­sabb or­vo­si né­ze­te­ket és az or­vos­tu­do­mány hely­ze­tét a 15. szá­zad vége felé. Is­ko­lái és a mű­ve­i­nek vizs­gá­la­ta alap­ján Ga­le­ot­to „el­ső­sor­ban az úgy­ne­ve­zett pa­do­vai arisz­to­te­li­á­nus is­ko­lá­hoz áll kö­zel” (51), de ke­ve­red­nek al­ko­tá­sa­i­ban az epi­ku­re­is­ta és az aver­rois­ta ta­nok is; ez­zel azon­ban egy­ál­ta­lán nem tű­nik ki kor­tár­sai kö­zül, leg­alább­is ami a ko­ra­be­li lélek- és tu­do­mány­fel­fo­gást il­le­ti. Ezt kö­ve­tő­en egy nyúl­fark­nyi al­fe­je­zet­ben (55–57) az óko­ri iro­da­lom­nak a De doctri­na szö­ve­gé­ben meg­je­le­nő sze­re­pe ke­rül be­mu­ta­tás­ra. E he­lyütt ta­lán ér­de­mes lett vol­na a pél­dá­kat job­ban ki­bon­ta­ni és a mí­to­szok al­le­go­ri­kus ma­gya­rá­za­ta­i­ról több szót ej­te­ni, már csak azért is, mi­vel a ga­le­ot­tói mű­vek­ből ki­ol­vas­ha­tó vi­lág­kép­nek igen szem­lé­le­tes pél­dá­za­tai e szö­veg­he­lyek. A szer­ző meg is jegy­zi, hogy e téma kü­lön ku­ta­tás­ra ér­de­mes, re­mél­he­tő­leg lesz mó­dunk a ké­sőb­bi­ek­ben er­ről olvasni.

A har­ma­dik nagy fe­je­zet (Aszt­ro­ló­gi­ai és orvosi-asztrológiai ta­nok a De doctri­na pro­mis­cuában) adja a mo­nog­rá­fia ge­rin­cét, ez a leg­ki­dol­go­zot­tabb és for­rás­ban leg­in­kább bő­vel­ke­dő rész. Az aszt­ro­ló­gia ko­ra­be­li meg­íté­lé­sé­vel kez­dő­dik a fe­je­zet, mely a mű ko­ra­be­li re­cep­ci­ó­já­nak meg­is­me­ré­sé­hez el­en­ged­he­tet­len­nek tű­nik. Az­tán kö­vet­kez­nek sor­ra azok az aszt­ro­ló­gi­ai ta­nok, ame­lyek a mű­ben meg­ta­lál­ha­tó­ak, így az aszt­ro­ló­gi­ai or­vos­lás (iat­ro­mathe­ma­ti­ka), zo­dio­lo­gia prak­ti­kus ta­ná­csai, ta­liz­mán­má­gia és aszt­ro­ló­gi­ai ima­gók, stb.; az ezek­ről szó­ló fe­je­ze­tek­ben Ga­le­ot­to rend­re el­mond­ja a de­fi­ní­ci­ó­kat és kri­té­ri­u­mo­kat. E he­lyütt ke­rül sor a hu­ma­nis­ta tu­do­mány­fel­fo­gá­sá­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­ra: Ga­le­ot­to „tu­do­mány­fel­fo­gá­sá­ban csak az fe­lel meg a sci­en­tia kri­té­ri­u­má­nak, ami­nek tár­gya a res ne­ces­sa­riaeba so­rol­ha­tó, a róla szer­zett is­me­ret biz­tos és a szil­lo­giz­mus mód­sze­re­i­vel bi­zo­nyít­ha­tó.” (75) Fon­tos te­hát ki­emel­ni, hogy az „ezo­te­ri­kus” te­rü­le­te­ket (aszt­ro­ló­gi­ai ima­go és má­gia) ez­zel ki­zár­ja a tu­do­má­nyos­ság­ból, azon­ban hasz­nos­nak ta­lál­ja őket a gyó­gyí­tás te­rén. A fel­so­ro­lást a fi­zi­og­nó­mi­á­val zár­ja szer­zőnk (78–83): a koz­mosz és az em­be­ri ter­mé­szet köz­ti kap­cso­lat­ról vi­szony­lag sok pél­dá­val ír Bé­kés, en­nek pár­ja lesz majd a mo­nog­rá­fia vége felé Ga­le­ot­to má­sik mű­vé­ben, a De dic­tisben ta­lál­ha­tó fi­zi­og­nó­mi­ai ta­nok is­mer­te­té­se (168–175). Ezek után Bé­kés rá­tér Ga­le­ot­to leg­fon­to­sabb for­rá­sa­i­nak, ne­ve­ze­te­sen Pi­et­ro d’Abano Con­ci­lia­torának (84–92) és Ma­ni­li­us Ast­ro­no­mi­cájá­nak (111–118) a be­mu­ta­tás­ra; előb­bi­nek min­de­nek­előtt or­vos­esz­mé­nye tük­rö­ző­dik a De doctri­na pro­mis­cua te­ma­ti­ká­já­ban, utób­bit szá­mos al­ka­lom­mal idé­zi ne­ve­sít­ve is, sőt a De doctri­na mot­tó­ját is ez az opus adja. Mi­köz­ben meg­is­mer­jük Ga­le­ot­to min­tá­it, rö­vi­den ar­ról is szó esik, ho­gyan al­kal­maz­ta meg­szer­zett tu­dá­sát Ga­le­ot­to a való élet­ben: min­den jel sze­rint nem annyi­ra prak­ti­ku­san al­kal­maz­ta e ta­no­kat (pl. ad ho­mi­nem vagy ad lo­cum jós­la­tok ké­szí­té­sé­re), ha­nem ér­dek­lő­dé­se meg­ma­radt el­mé­le­ti szin­ten, az aszt­ro­ló­gi­ai tu­dást a be­teg­sé­gek, vagy akár a vi­lág­min­den­ség meg­ér­té­sé­nek esz­kö­zé­nek lát­ta. E fe­je­zet vé­gén Bé­kés ki­lép a tex­tu­á­lis in­terp­re­tá­ci­ó­ból, s a mon­tag­na­nai dóm­ban ta­lál­ha­tó Cap­pel­la del Rosa­rio fres­kó­ját is be­von­ja a vizs­gá­ló­dás­ba. E fal­fest­ményt a szak­iro­da­lom­ban gyak­ran hoz­zák össze­füg­gés­be Ga­le­ot­to mun­kás­sá­gá­val, amit Bé­kés meg­győ­ző­en cáfol.

A ne­gye­dik fe­je­zet címe sok iz­gal­mat ígér: Sci­en­tia se­xu­a­lis. Ez az a té­ma­kör, me­lyet Ga­le­ot­to oly nagy elő­sze­re­tet­tel tár­gyal, és amely a kor­tár­sai sze­mé­ben is szál­ká­vá tet­te őt. (Gon­dol­junk csak Bon­fi­ni Sym­po­si­onjára, amely­ben Ga­le­ot­to már-már per­verz és ön­cé­lú szó­la­mo­kat en­ged meg ma­gá­nak, la­ko­ma­tár­sa­i­nak leg­na­gyobb meg­rö­kö­nyö­dé­sé­re.) A va­ló­di Ga­le­ot­to Pria­pus kul­tu­szá­nak ma­gya­rá­za­tá­val kö­ze­lít a té­má­hoz, azon be­lül is két igen ké­nyes fe­je­ze­tet is­mer­tet: a XVIII. ca­put­ban a sze­xu­á­lis ne­mek­ről, a sze­xus­ról al­ko­tott né­ze­tek ma is sok­szor ta­bu­nak szá­mí­ta­nak. Ga­le­ot­to itt an­tik mí­to­szok tör­té­ne­te­i­re ad orvosi(nak vélt) ma­gya­rá­za­tot. Az ezt kö­ve­tő, XIX. ca­put­ban, ha le­het­sé­ges ilyen kü­lönb­ség­té­tel, lát­szó­lag még pi­kán­sabb téma kö­vet­ke­zik, ti. a co­i­tus. Nem meg­le­pő mó­don „e fe­je­zet­ben ér­he­tő tet­ten a kéz­ira­tos és nyom­ta­tott szö­veg­vál­to­zat kö­zöt­ti leg­ko­mo­lyabb el­té­rés” (128) – Bé­kés e ca­put tár­gya­lá­sa­kor ko­moly filológiai-textológiai vizs­gá­la­tot tár az ol­va­só elé, mely­ben nem­csak a szö­veg­vál­to­za­tok el­té­ré­se­it és azok oka­it, ha­nem azok oko­zó­ját is, ti. a ki­adó sze­mé­lyét is gór­cső alá ve­szi. Mentalitás- és tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból a leg­iz­gal­ma­sabb rész­let azon­ban még­is a sze­xu­á­lis együtt­lé­tek mód­ja­it kö­ve­tő passzus, mely­ben Ga­le­ot­to a ho­mo­sze­xu­a­li­tás és az oná­nia mi­ként­jét tag­lal­ja. Bé­kés e rész­le­tek­hez a meg­fe­le­lő for­rá­so­kat is hoz­zá­ren­de­li, ame­lyek a ké­szü­lő kri­ti­kai ki­adás fon­tos pont­ja­it ké­pe­zik majd.

Az ötö­dik és ha­to­dik fe­je­zet az ural­ko­dói (ön)reprezentáció és az ide­á­lis ural­ko­dó ké­pét is­mer­te­tik, utób­bi­val már át­tér­ve Ga­elot­to egy má­sik mű­vé­re, a De eg­re­gie, sa­pi­en­ter, io­co­se dic­tis et fac­tis re­gis Ma­t­hiaera. Szó­ra­koz­ta­tó, könnyed le­ve­ze­tés a ko­mo­lyabb, ké­nye­sebb té­mák után.

A mo­nog­rá­fia vé­gén ti­zen­négy szí­nes kép­mel­lék­let ta­lál­ha­tó, me­lyek nem­csak esz­té­ti­kai él­ményt nyúj­ta­nak, de sok­szor a szö­ve­gek­ből ki­in­du­ló ér­tel­me­zé­se­ket is gaz­da­gít­ják. A kö­tet szö­veg­mel­lék­le­te­ként a De doctri­na tar­ta­lom­jegy­zé­ke ol­vas­ha­tó, amely meg­erő­sí­ti az ol­va­sót ab­ban a vá­ra­ko­zá­sá­ban, hogy a kö­tet­nek foly­ta­tá­sa kö­vet­ke­zik. Bé­kés Eni­kő mo­nog­rá­fi­á­ja el­ső­sor­ban hi­ány­pót­ló mű, de re­mél­he­tő­leg sok­kal in­kább egy óri­á­si mun­ka első gyü­möl­cse: a kö­tet ál­tal fel­ve­tett ren­ge­teg téma mind­egyi­ke kü­lön ki­dol­go­zás­ra, kü­lön kö­tet­be vá­gyik, és ez még csak a De doctri­na pro­mis­cua – nem is szól­va a tel­jes ga­le­ot­tói élet­mű ala­pos fel­dol­go­zá­sá­nak és a tel­jes kri­ti­kai ki­adás­nak a hi­á­nyá­ról. Vár­juk a folytatást!

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
fiatal kutatója (Reneszánsz Osztály)

Summary

The vo­lu­me Ast­ro­logy, Re­medy and Phy­si­og­nomy in the works of Ga­le­ot­to Mar­zio aims to analy­se and con­tex­tu­a­li­se the tract De doctri­na pro­mis­cua and the coll­ec­ti­on of anec­do­tes en­tit­led De eg­re­gie, sa­pi­en­ter, io­co­se dic­tis et fac­tis re­gis Ma­t­hiae. The aut­hor, Eni­kő Bé­kés at­tempts to or­der the ‘inor­di­na­te cha­os’ most cha­rac­te­r­is­tic of Ga­le­ot­to’s oeuvre. Bas­ed on a new con­cept and us­ing the pre­vi­o­us and con­tem­por­ary se­con­dary li­te­ra­tu­re, Bé­kés re­views the ast­ro­log­i­cal doctri­nes and to­pics fo­und in De doctri­na and shows the­ir sig­ni­fi­cance in li­ter­ary and men­ta­lity his­to­ry. On the one hand, Ga­le­ot­to, like his con­tem­por­ari­es, fol­lows the so-called Pa­du­an Aris­to­te­li­an tra­di­ti­on mi­xed with Epi­cu­re­an and Aver­ro­e­an con­cepts; on the ot­her hand, what ma­kes this hu­ma­nist spe­ci­al is his proper sty­le and com­pi­la­ti­on met­hod. His chap­ter on ta­bo­os (e. g. se­xus, ho­mos­e­xu­a­lity and the co­i­tus) is one of the most im­por­tant do­cu­ments to the his­to­ry of se­xu­al men­ta­lity. The vo­lu­me abo­unds in ot­her in­ter­est­ing to­pics, e. g. pal­mistry, ma­gic, and tal­is­mans, which are su­i­ted for se­pa­rat­ing sci­en­ti­fic and non-scientific are­as; Ga­le­ot­to’s con­cept of sci­en­tia is re­cogn­i­sed th­ro­ugh this se­pa­ra­ti­on, which se­ems rat­her mo­dern. The last chap­ter de­als with De dic­tis re­la­ted to the to­pic of the ru­ler’s rep­re­s­en­ta­ti­on and phy­si­og­nomy. Ho­pe­fully, this vo­lu­me is the first one of a se­ri­es de­di­ca­ted to Ga­le­ot­to’s works.

Tagged asztrológia, Galeotto Marzio, humanizmus, orvoslás