recenzió

Si­mo­ná Kol­ma­no­vá, Maďarš­tí bás­ní­ci 19. sto­le­tí v českých přek­la­dech (Mi­hály Vö­rös­mar­ty, Já­nos Arany, Sán­dor Pe­tő­fi), Pra­ha, Ka­ro­linum, 2014.

Si­mo­na Kol­ma­no­vá Prá­gá­ban ki­adott új köny­ve a 19. szá­za­di ma­gyar köl­té­szet há­rom leg­ki­emel­ke­dőbb alak­ja, Vö­rös­mar­ty Mi­hály, Arany Já­nos és Pe­tő­fi Sán­dor élet­mű­vét mu­tat­ja be a cseh for­dí­tá­sok kon­tex­tu­sá­ban. Mind­há­rom író mél­tó erre, mind­egyi­kük­nek ki­ma­gas­ló je­len­tő­sé­ge van a ma­gyar iro­da­lom­ban, s a közép-európai tér­ség vir­tu­á­lis iro­dal­mi örök­sé­gé­ben is tisz­tes hely il­le­ti meg őket. Ezt tük­rö­zi, hogy mind­egyi­kük két vagy több ön­ál­ló cseh nyel­vű for­dí­tás­kö­tet­tel is ren­del­ke­zik, s élet­mű­vük pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó je­len­tős cseh írói pá­lyák­kal: Vö­rös­mar­ty Mác­há­val, Arany Er­ben­nel, míg a leg­is­mer­tebb­nek te­kint­he­tő Pe­tő­fi egye­bek mel­lett Jan Ner­uda nem­ze­dé­ké­re gya­ko­rolt ösz­tön­ző hatást.

Az egyes író­kat tár­gya­ló fe­je­ze­tek azo­nos szer­ke­zet­re épül­nek. Mind­egyik port­ré rö­vid élet­raj­zi váz­lat­tal kez­dő­dik, ame­lyet az egyes szer­zők élet­mű­vé­nek tö­mör és ki­me­rí­tő be­mu­ta­tá­sa kö­vet. A kö­tet el­is­me­rés­re mél­tó eré­nye, hogy az írói port­rék meg­raj­zo­lá­sa a ma­gyar szak­iro­da­lom be­ha­tó is­me­re­té­ről ta­nús­ko­dik. Az iro­da­lom­tör­té­ne­ti váz­la­tot kö­ve­ti a cseh for­dí­tá­sok ap­ró­lé­kos elem­zé­se, ame­lyet a szer­ző nagy mű­gond­dal va­ló­sít meg. Ennyi­ben a kö­tet szin­te tel­jes mér­ték­ben egyé­ni ku­ta­tá­son ala­pul, s az ered­mény előz­mény nél­kü­li, út­tö­rő je­len­tő­sé­gű. Lát­ha­tó, hogy a szer­ző ki­tű­nő ma­gyar nyelv­is­me­ret­tel ren­del­ke­zik, en­nek alap­ján veti össze az ere­de­ti és a cseh szö­ve­ge­ket. Ezen túl­me­nő­en ér­vé­nye­sí­ti a transz­la­to­ló­gia kor­sze­rű szem­lé­le­tét is. Az egyes írók­kal fog­lal­ko­zó fe­je­ze­te­ket rö­vid össze­fog­la­lás zár­ja, amely nem­csak az elem­zés leg­főbb ta­nul­sá­ga­it von­ja le, de ki­tér olyan kér­dé­sek­re is (re­cep­ció, kom­pa­ra­tisz­ti­ka), ame­lyek ki­egé­szí­tik az összképet.

A for­dí­tá­sok elem­zé­sé­nél a szer­ző mint­egy me­net köz­ben de­monst­rál­ja az össze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tot. Pár­hu­za­mo­san köz­li az ere­de­ti szö­ve­get a meg­je­lent for­dí­tás­sal, és szá­mos eset­ben ki­egé­szí­ti azt sa­ját nyers­for­dí­tá­sá­val. Ami­kor szük­sé­ges­nek érzi, a tel­jes ver­set köz­li, ami­kor ez fö­lös­le­ges­nek lát­szik vagy nem meg­old­ha­tó, csak né­hány vers­sza­kot. En­nek so­rán az ol­va­só a for­dí­tá­si prob­lé­mák egész pél­da­tá­rá­val szem­be­sül. A pon­tos for­dí­tás ugyan­is szá­mos eset­ben nem old­ha­tó meg ma­ra­dék­ta­la­nul a két nyelv struk­tu­rá­lis kü­lönb­sé­ge, il­let­ve a kul­tu­rá­lis ha­gyo­mány el­té­rő jel­rend­sze­re mi­att. A szer­ző nem is el­ső­sor­ban erre, ha­nem a jó szán­dé­kú, de sze­man­ti­ka­i­lag hi­bás – ese­ten­ként or­dí­tó – fél­re­for­dí­tá­sok­ra kon­cent­rál. Meg­le­pő­en nagy az ilyen tí­pu­sú for­dí­tói hi­bák szá­ma, me­lyek nem­csak hát­rál­tat­ják a ver­sek be­fo­ga­dá­sát, de le­he­tet­len­né is te­szik azok va­ló­di meg­ér­té­sét. (Mint a szer­ző írja: a for­dí­tá­sok „gyak­ran nem csak pon­tat­la­nok, de ho­má­lyo­sak és je­len­tős hi­bák­kal küsz­köd­nek, nem be­szél­ve ar­ról, hogy ja­ví­tás­ra vagy ki­egé­szí­tés­re szo­rul­nak”.) (8.) A be­mu­ta­tás­ra ke­rü­lő szö­ve­gek­ben a szer­ző alá­hú­zás­sal jel­zi a ki­emel­ni kí­vánt for­dí­tói hi­bá­kat, s a ver­sek alatt bő­sé­ges kom­men­tár­ral lát­ja el a vi­ta­tott nyel­vi megoldásokat.

A Vö­rös­mar­tyval fog­lal­ko­zó fe­je­zet (11–45.) kor­rekt és ki­egyen­sú­lyo­zott. Két cse­hül meg­je­lent for­dí­tás­kö­te­tet ele­mez: Čon­gor a Víla (Cson­gor és Tün­de, 1981.), Až se nachý­lí noc (Majd ha ki­fá­rad az éj, 1986.), me­lyek a köl­tő rep­re­zen­ta­tív mű­ve­it mu­tat­ják be. A Cson­gor és Tün­de ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó mű­fa­ját a szer­ző a ma­gyar szak­iro­da­lom alap­ján pon­to­san írja kö­rül: „mesei-filozofikus han­golt­sá­gú drá­mai köl­te­mény lí­rai ele­mek­kel” (15.) A szer­ző rö­vi­den el­me­sé­li az öt fel­vo­nás­ból álló mű tar­tal­mát, ami an­nál is in­kább szük­sé­ges, mert a for­dí­tás igen je­len­tős – a mű ér­tel­mét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­ro­zó – ki­ha­gyá­so­kat tar­tal­maz, me­lyek vég­ered­mény­ben meg­foszt­ják a cseh ol­va­sót a köl­te­mény ta­lá­nyos és össze­tett fi­lo­zó­fi­ai ré­te­gé­nek be­fo­ga­dá­sá­tól. A for­dí­tó ugyan­is me­se­drá­mát ho­zott lét­re egy olyan mű­ből, amely a ro­man­ti­ka koz­mi­kus mé­re­tű gon­do­la­ti lí­rá­ját tra­gi­kus erő­vel szó­lal­tat­ja meg. Eb­ben az eset­ben el le­het­ne gon­dol­kod­ni azon, hogy a for­dí­tó (vagy a szer­kesz­tő) mi­ért ezt a meg­ol­dást vá­lasz­tot­ta. Va­jon azért járt el így, mert a for­dí­tó (vagy a szer­kesz­tő) meg­íté­lé­se sze­rint a cseh be­fo­ga­dói kö­zeg­ben a me­se­drá­ma le­egy­sze­rű­sí­tett tör­té­ne­te na­gyobb ér­dek­lő­dés­re szá­mít­hat, mint a köl­te­mény ne­he­zen ért­he­tő fi­lo­zó­fi­ai ré­te­ge? A kér­dés azért ér­de­kes, mert a mai ma­gyar ol­va­só szá­má­ra a mű­nek ép­pen ez a ré­te­ge hor­doz­za a leg­von­zóbb esz­té­ti­kai és gon­do­la­ti üze­ne­te­ket. Vö­rös­mar­ty mű­vé­nek gon­do­la­ti el­sze­gé­nyí­té­se per­sze nem ki­fe­je­zet­ten transz­la­to­ló­gi­ai, ha­nem in­kább kul­túr­po­li­ti­kai kér­dés, hi­szen a je­len­tés­szű­kí­tés ilyen dur­va el­já­rá­sa az 1980-as évek könyv­ki­adá­sá­ról, il­let­ve a cseh be­fo­ga­dói kö­zeg ak­tu­á­lis ál­la­po­tá­ról je­lez va­la­mi lényegeset.

Az Až se nachý­lí noc Vö­rös­mar­ty lí­rai köl­te­mé­nye­i­nek gyűj­te­mé­nye. A kö­te­tet a ki­vá­ló cseh hun­ga­ro­ló­gus, Ri­chard Pražák gon­doz­ta, s en­nek meg­fe­le­lő­en a köl­tő­ről raj­zolt össz­kép és a ver­sek vá­lo­ga­tá­sa nagy­já­ból meg­fe­lel a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány­ban el­fo­ga­dott kon­szen­zus­nak. En­nek el­le­né­re for­dí­tói hi­bák (il­let­ve jó szán­dé­kú, de nem min­dig sze­ren­csés for­dí­tói át­köl­té­sek) szép szám­mal akad­nak eb­ben a kö­tet­ben is. En­nek el­sőd­le­ges oka per­sze Vö­rös­mar­ty ro­man­ti­kus kép­ze­le­té­nek kü­lön­le­ges, ese­ten­ként ne­he­zen ért­he­tő nyel­vi alak­za­ta­i­ból fa­kad, me­lyek­nek for­dí­tói mel­lő­zé­sét Kol­ma­no­vá vi­lá­go­san ér­zé­ke­li: „…a cseh for­dí­tá­sok­ban az ere­de­ti szö­veg plasz­ti­kus és me­ta­fo­ri­kus jel­le­ge gyak­ran el­hal­vá­nyul vagy le­egy­sze­rű­sö­dik”. (44.) Az ér­te­ke­zés ki­tér a Szó­zat 1860-as évek­be­li cseh adap­tá­ci­ó­já­ra is, ame­lyet Vlas­te­nec­ká (Ha­za­fi­as dal) cí­men a „Hej, Slo­va­né” dal­la­má­ra éne­kel­tek. Itt szi­go­rú­an véve nem for­dí­tás­ról van szó, hi­szen szer­zői (Sá­ros­sy Gyu­la és Jan Ner­uda) a szláv össze­tar­to­zást hir­de­tő cseh na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­ben je­len­tő­sen át­ír­ták az ere­de­ti költeményt.

Az Arannyal fog­lal­ko­zó fe­je­zet (47–63.) az epi­kus köl­tő­re he­lye­zi a hang­súlyt, a lí­rai köl­te­mé­nye­ket ki­csit szű­kebb ter­je­de­lem­ben tár­gyal­ja. Ez le­gi­tim dön­tés ered­mé­nye, hi­szen Arany élet­mű­vé­ben ki­emelt je­len­tő­sé­ge van a Tol­di-tri­ló­gi­á­nak és ál­ta­lá­ban el­be­szé­lő köl­té­sze­té­nek. A ma­gyar iro­dal­mi né­pi­es­ség ve­ze­tő kép­vi­se­lő­jét ugyan­is egész éle­té­ben fog­lal­koz­tat­ta a „nem­ze­ti eposz” meg­te­rem­té­sé­nek le­he­tő­sé­ge. Az első cseh for­dí­tás is epi­kus mű­vet ül­te­tett át: a Vrch­lický és Fran­tišek Brá­bek ál­tal jegy­zett Bu­do­va smrt (Buda ha­lá­la, 1897.) a szer­ző sze­rint igen pon­to­san tol­má­csol­ja az ere­de­ti szö­ve­get. A mai cseh be­fo­ga­dás szem­pont­já­ból per­sze a Zvon v pustě (Ha­rang a pusz­tá­ban, 1957.) cí­men ki­adott kö­tet­nek van a na­gyobb je­len­tő­sé­ge, amely lí­rai ver­se­ket és bal­la­dá­kat tar­tal­maz. A szer­ző he­lye­sen áb­rá­zol­ja a né­pi­es­ség esz­mei ösz­tön­ző sze­re­pét Arany pá­lyá­ján, de ér­zé­kel­te­ti azt is, hogy a „nem­ze­ti köl­té­szet” meg­te­rem­té­sé­nek fo­lya­ma­tá­ban a köl­tő szük­ség­kép­pen túl­lép a naiv né­pi­es­ség hagyományán.

A Pe­tő­fi­vel fog­lal­ko­zó fe­je­zet (65–135.) sok­kal ter­je­del­me­sebb, mint a meg­elő­ző ket­tő, hi­szen öt cseh nyel­vű kö­tet anya­gát ha­son­lít­ja össze (1871, 1907, 1950, 1953, 1973). Az anyag rend­kí­vü­li bő­sé­ge rá­kény­sze­rí­ti a szer­zőt, hogy né­mi­leg mó­do­sít­sa a fe­je­zet fel­épí­té­sét és az ad­dig be­vált elem­zé­si mód­sze­re­it. A for­dí­tá­sok rend­sze­re­zé­sé­hez új szem­pon­to­kat vesz fel, me­lyek­kel az ere­de­ti szö­veg­től való el­té­ré­sek „leg­főbb ten­den­ci­á­it” igyek­szik ki­mu­tat­ni („ideo­lo­gi­zá­lás”, „je­len­tés­szű­kí­tés”, „ál­ta­lá­no­sí­tás”, „ki­egé­szí­tés”, stb). (69.) Ezt a részt kö­ve­ti az egyes for­dí­tás­kö­te­tek be­mu­ta­tá­sa. Az így fel­épí­tett elem­zői szer­ke­zet­ben a szer­ző­nek si­ke­rül ren­det vág­nia a ka­o­ti­kus­ra duz­zadt anyag­ban. Az össz­kép át­te­kint­he­tő, ará­nyos, a leg­fon­to­sabb for­dí­tói prob­lé­mák­ra kon­cent­rál. A fe­je­zet vé­gén igen hasz­nos át­te­kin­tő táb­lá­zat mu­tat­ja be az öt cseh kö­tet egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott anya­gát. A szer­ző ez­zel azt is el­éri, hogy a for­dí­tói meg­ol­dá­sok elem­zé­se so­rán ki­raj­zo­ló­dik Pe­tő­fi cseh re­cep­ci­ó­já­nak története.

Kri­ti­kai né­ző­pont­ból csak né­hány meg­jegy­zést kí­vá­nok ten­ni. Úgy íté­lem meg, hogy az elem­zett ma­gyar iro­dal­mi anyag cseh kon­tex­tus­ba ál­lí­tá­sát job­ban szol­gál­ta vol­na a kom­pa­ra­tisz­ti­kai szem­lé­let erő­tel­je­sebb ér­vé­nye­sí­té­se. Bő­veb­ben kel­le­ne utal­ni a Vörösmarty–Mácha és az Arany–Erben pár­hu­zam­ra. Vö­rös­mar­ty lí­rai ka­rak­te­re per­sze szá­mos pon­ton el­tér a Mác­há­é­tól, de a ro­man­ti­kus köl­tői kép­al­ko­tás me­rész, ese­ten­ként ön­ké­nyes te­rem­tő ere­je fel­tét­le­nül ha­son­ló, jól­le­het a cseh köl­tő­re nem jel­lem­ző a pa­te­ti­kus hang­vé­tel. Az Arany–Erben ti­po­ló­gi­ai ro­kon­ság en­nél sok­kal erő­sebb. Mind­ket­tő­jük­ben kö­zös, hogy a népi ha­gyo­mány­ból igye­kez­nek ki­bon­ta­ni a nem­ze­ti jel­le­get. A népi mű­fa­jok­ban (nép­dal, re­gék és mon­dák) a „nem­ze­ti lé­lek” ere­de­ti szel­le­mét ke­re­sik. Va­la­mi ide­á­li­sat ke­res­ve az ősi for­mát akar­ják re­konst­ru­ál­ni. Mind­ket­tő­jük sze­rint a kí­vá­na­tos em­be­ri tar­tal­mak le­nyo­ma­tát az ős­köl­té­szet, a mi­to­ló­gia és a nép­dal­kincs „au­toch­ton” mű­velt­sé­gé­ben le­het fel­fe­dez­ni. Mind­ket­ten ro­man­ti­kus al­ka­tú­ak, de ezt kor­lá­toz­zák, el­fojt­ják ma­guk­ban. Ezt jel­zi sze­mér­mes­sé­gük, vissza­fo­gott­sá­guk. Iro­dal­mi ro­kon­sá­guk jól ki­fe­je­ző­dik a bal­la­dák mű­fa­já­ban is.

A Vö­rös­mar­tyról szó­ló rész be­ve­ze­té­sé­ben pon­to­sab­ban kel­le­ne kö­rül­ír­ni a ma­gyar „re­form­kor” fo­gal­mát, amely rész­ben fedi, de nem tel­je­sen azo­nos a cseh „ná­rod­ní ob­ro­z­e­ní” (nem­ze­ti új­já­szü­le­tés) ki­fe­je­zés­sel. Kö­zös ben­nük, hogy a nem­ze­ti eman­ci­pá­ció kul­tu­rá­lis ke­re­tek kö­zött, a nem­ze­ti nyelv és iro­da­lom meg­újí­tá­sa és esz­mei köz­ve­tí­tő sze­re­pe ré­vén bon­ta­ko­zott ki, de Ma­gyar­or­szá­gon a ren­di al­kot­má­nyos­ság bi­zo­nyos fokú fenn­ma­ra­dá­sa és fo­lya­ma­tos­sá­ga mi­att a ne­mes­ség nem­ze­ti tö­rek­vé­sei in­téz­mé­nyes po­li­ti­kai for­mát is öl­töt­tek. A re­form­kor fo­gal­ma te­hát több­let­je­len­tés­sel bír a nem­ze­ti új­já­szü­le­tés fo­gal­má­val szem­ben, ki­fe­je­zi az al­kot­má­nyos rend fo­ko­za­tos át­ala­kí­tá­sá­nak igé­nyét is.

Az Arany­ról szó­ló rész­ben Hor­váth Já­nos „nem­ze­ti klasszi­ciz­mus” fo­gal­mát ár­nyal­ni kel­le­ne. Ezt ma már ke­ve­sen fo­gad­ják el a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány­ban, hi­szen Hor­váth ter­mi­nu­sa el­hal­vá­nyít­ja Arany köl­tői sze­mé­lyi­sé­gé­ben a ro­man­ti­kus kom­po­nenst. Arany leg­alább annyi­ra ro­man­ti­kus, mint klasszi­cis­ta – il­let­ve va­la­mi új mi­nő­sé­get ke­ver ki a né­pi­ség alap­ján. Ide tar­to­zik, hogy a Zt­ra­ce­ná ús­ta­va (El­ve­szett al­kot­mány) elem­zé­sé­nél (39.) meg­ér­de­mel­ne né­hány mon­da­tot a ko­mi­kus víg­epo­szok tér­ség­be­li el­ter­je­dé­se Karel Krejčí ki­vá­ló köny­ve alap­ján (He­ro­i­ko­mi­ka v bás­nict­ví Slovanů).

Több szót, il­let­ve he­lyen­ként pon­to­sí­tást igé­nyel­ne a „né­pi­ség” fo­gal­ma, il­let­ve el­té­rő ér­tel­me­zé­sei. Pe­tő­fi­nél a ma­gyar nép in­kább szo­cio­ló­gi­ai fo­ga­lom, míg Arany­nál a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok le­té­te­mé­nye­se. Bi­zo­nyos esz­mei in­ga­do­zás mind­egyik szer­ző­nél ér­zé­kel­he­tő. Míg a Tol­di a ma­gyar jel­le­get kép­vi­se­lő nép­fi fel­emel­ke­dé­sét mu­tat­ja a ne­me­si osz­tály­ba – va­la­mi­fé­le fel­fris­sü­lé­sét a ne­me­si nem­zet­nek –, a Tol­di es­téje szo­mor­kás meg­ér­tés­sel áb­rá­zol­ja Tol­di „ma­ra­di­sá­gát”, de a ki­rály­nak (a ra­ci­o­ná­lis szer­ve­ző ha­ta­lom­nak) ad iga­zat. Transz­la­to­ló­gi­ai szem­pont­ból bi­zo­nyos fokú hi­á­nyos­ság­nak le­het te­kin­te­ni, hogy az ere­de­ti­től el­té­rő for­dí­tói meg­ol­dá­sok­ra vi­szony­lag ke­vés ma­gya­rá­za­tot ka­punk. Igaz ugyan, hogy szá­mos eset­ben az el­té­ré­sek és fél­re­for­dí­tá­sok okát csak ta­lál­gat­ni le­het, de ta­lán több szót ér­de­mel­ne, hogy a el­té­ré­sek kö­zött mi az, ami egyé­ni for­dí­tói in­ven­ció ered­mé­nye – s a sze­man­ti­kai kü­lönb­ség el­le­né­re eme­li a for­dí­tás esz­té­ti­kai ér­té­két –, s mi az, ami in­do­ko­lat­lan pon­tat­lan­ság vagy té­ves ér­tel­me­zés eredménye.

Si­mo­na Kol­ma­no­vá át­gon­dol­tan fel­épí­tett, nagy hát­tér­tu­dás­sal meg­írt köny­ve út­tö­rő mun­ka, a cseh hun­ga­risz­ti­ka je­len­tős ered­mé­nye. A kö­tet egy­aránt hasz­nos sze­re­pet tölt­het be az ok­ta­tás­ban és a ma­gyar iro­da­lom cseh­or­szá­gi meg­is­mer­te­té­sé­ben. Ér­té­kes pél­dát nyújt a for­dí­tás­tu­do­mány em­pi­ri­kus alap­ja­i­nak bővítéséhez.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos tanácsadója és osztályvezetője

Resumé česky

Kniž­ní pub­li­kace Si­mony Kol­ma­no­vé zachy­cu­je v kon­tex­tu českých přek­ladů tři nejvýz­namnější pos­tavy maďars­ké po­e­zie 19. sto­le­tí – Mi­hálye Vö­rös­mar­tyho, Já­nose Aranye a Sán­do­ra Pe­tő­fi­ho. Tuto pozor­nost si jme­no­va­ní au­toři zce­la jistě zas­lo­uží pro svůj mi­mořádný výz­nam ne­jen v maďars­ké li­te­ra­tuře, ale i ve vir­tu­ál­ním li­ter­ár­ním dě­dict­ví stře­do­ev­rops­ké­ho pros­to­ru. Dok­la­dem toho je též sku­teč­nost, že každý z au­torů je v čes­kém kon­tex­tu zas­to­u­pen dvě­ma nebo více sbír­ka­mi a v ži­vot­ní drá­ze kaž­dé­ho z nich může­me spatřit pa­ral­el­ní rysy s drá­hou výz­namných českých autorů:Vörösmarty – Mác­ha, Arany – Er­ben a Pe­tő­fi – ge­ne­race Nerudova.

Ka­pi­toly, po­jed­ná­vají­cí o jed­not­livých au­torech, mají shod­nou struk­tu­ru. Nej­pr­ve je nas­tíněn krátký ži­vo­to­pis au­to­ra, dále nás­le­du­je věc­ná a ob­saž­ná cha­rak­te­r­is­ti­ka tvorby, kte­rá vy­po­ví­dá o pod­rob­né zna­los­ti maďars­ké od­bor­né li­te­ra­tury. Po tom­to li­ter­árně­his­to­ric­kém cel­ku se au­tor­ka vě­nu­je pod­rob­né­mu a zasvě­ce­né­mu roz­bo­ru přek­ladů, jenž svědčí o dobrých zna­los­tech mo­der­ních trans­la­to­log­ických přís­tupů. V tom­to smě­ru je práce zce­la za­lože­na na in­di­vi­du­ál­ním výz­ku­mu, který může­me v ob­la­sti čes­ké hun­ga­ris­ti­ky po­važo­vat za prů­kop­nický. Z konf­ront­ace jed­not­livých textů ori­gi­ná­lu a přek­la­du je rovněž zřej­má kva­lit­ní zna­lost vý­cho­zí­ho (maďars­ké­ho) jazy­ka. Ka­pi­to­lu uzav­írá krát­ké shr­nu­tí, ref­lek­tu­jí­cí prob­le­ma­ti­ku daných přek­ladů, pří­padně re­cep­ce a komparatistiky.

U jed­not­livých roz­borů uvá­dí au­tor­ka pa­ral­elně text přek­la­du i ori­gi­ná­lu, a pok­ud to po­važu­je za nut­né, pre­zent­u­je i dos­lovný (věrný) přek­lad celé básně nebo jen něk­terých čás­tí. Tato srov­nání pre­zent­u­jí čte­náři bo­ha­té množst­ví trans­la­to­log­ických přík­ladů. Dos­lov­nost sa­mozřejmě nel­ze vzh­le­dem k roz­díl­né struk­tuře vý­cho­zí­ho a cí­lo­vé­ho jazy­ka a od­liš­né­mu se­man­tic­kému us­pořá­dá­ní kul­tur­ní tra­di­ce up­lat­nit všu­de a do­kon­ale, to však ani není au­torčiným cí­lem. Po­mo­cí to­ho­to přís­tu­pu se snaží v se­man­tic­ké ro­vině uká­zat pře­devším chyb­né a nepřes­né po­cho­pe­ní ori­gi­ná­lu. Je až překv­apu­jí­cí, s ja­kou frek­vencí se tyto chyby v přek­la­dech vys­ky­tu­jí. O je­jich zá­važ­nos­ti svědčí to, že čas­to způ­so­bu­jí nes­ro­zu­mi­tel­nost sa­mot­né­ho tex­tu a jeho výz­na­mu vů­bec (jak sama au­tor­ka píše: „jsou čas­to ne­jen nepřes­né, ale též ne­jas­né a výz­na­mově za­vádě­jí­cí, neřku-li up­ra­ve­né či do­plně­né”). (8) Od­liš­nos­ti a chyby jsou v tex­tech bás­ní zvý­razněny podtrže­ním. Za tě­mi­to texty nás­le­du­je pod­robný roz­bor a ko­men­táře těch­to sporných přek­la­dat­el­ských řešení.

Ka­pi­to­la o Mi­há­lyi Vö­rös­mar­tym (11–45) po­dá­vá na zák­ladě dvou sbí­rek (Čon­gor a Víla, 1981; Až se nachý­lí noc, 1986) přeh­led českých přek­ladů vy­váže­nou a ko­rekt­ní for­mou. Obě sbír­ky při­náše­jí nejvýz­namnější a rep­re­zen­ta­tiv­ní díla to­ho­to bás­ní­ka. Prob­le­ma­tic­ké žán­ro­vé vy­me­ze­ní Čon­go­ra a Víly vys­ti­hu­je au­tor­ka na zák­ladě maďars­ké od­bor­né li­te­ra­tury s ma­xi­mál­ní přes­nos­tí, když dílo oz­naču­je jako „filozoficko-pohádkově ladě­nou dra­ma­tick­ou báseň s ly­rický­mi prv­ky”. (15) Dále krát­ce shr­nu­je ob­sah jed­not­livých dějst­ví, což v tom­to pří­padě po­važu­ji za dů­leži­té pře­devším z dů­vo­du krác­e­ní ori­gi­nál­ní­ho tex­tu. Přek­lad to­tiž vy­ne­chá­vá výz­nam­né – a pro ob­sah díla stěžej­ní – pa­sáže, takže český čte­nář je v kon­eč­ném výs­led­ku oc­hu­zen o re­cep­ci taj­em­né a složi­té fi­lo­zo­fic­ké ro­viny bás­nic­ké­ho díla. Přek­la­datel tak vyt­vořil po­hád­ko­vé dra­ma z díla, kte­ré v ori­gi­ná­le předsta­vu­je v rám­ci kos­mických rozměrů ro­man­ti­ky tra­gic­ky ladě­nou úva­ho­vou ly­ri­ku. V této so­u­vis­los­ti by byla za­jí­ma­vá krát­ká úva­ha, z jakých dů­vodů k tom­uto zjed­no­duše­ní a zkrác­e­ní doš­lo: např. zda přek­la­datel / re­dak­tor spatřo­val v této zkrác­e­né po­hád­ko­vé po­době mož­nost větší­ho úspě­chu díla u čes­ké­ho čte­nářst­va / pub­li­ka. Ten­to prob­lém je za­jí­mavý i z toho hle­dis­ka, že právě tato mytologicko-filozofická ro­vi­na je pro dneš­ní­ho maďars­ké­ho čte­náře no­si­te­lem nej­zají­mavějších es­te­tických a fi­lo­zo­fických vý­pově­dí. Fi­lo­zo­fic­ké oc­hu­ze­ní Vö­rös­mar­tyho díla není po­u­ze přek­la­dat­el­ským prob­lé­mem, ale i kul­turně po­li­tickým, ne­boť uka­zu­je něco pod­stat­né­ho z čes­ké­ho nak­la­dat­el­s­ké­ho a čte­nářs­ké­ho prostře­dí 80. let 20. století.

Sbír­ka Až se nachý­lí noc předsta­vu­je vý­bor ly­rických bás­ní, který ses­ta­vil a přip­ra­vil výz­namný český hun­ga­ris­ta Ri­chard Pražák – úvod­ní stu­die i výběr bás­ní tak zh­ru­ba od­po­ví­dá kon­s­en­zu maďars­ké li­ter­ár­ní vědy. Přes­to zde naj­de­me poměrně velký počet přek­la­dat­el­ských chyb i špat­né po­cho­pe­ní ori­gi­ná­lu, kte­ré je pře­devším důs­led­kem složitějších a spe­ci­fických jazy­kových fi­gur, vy­c­ház­ejí­cích z ro­man­tic­ké fan­ta­zie Vö­rös­mar­tyho. Tuto sku­teč­nost for­mu­lu­je Kol­ma­no­vá vým­luvně tak­to: „…v čes­kém tex­tu se pů­vod­ní plas­tič­nost a bo­ha­tá me­ta­fo­rič­nost čas­to neob­je­vu­je nebo je zjed­no­duše­na” (44). Práce se ve zv­lášt­ní pod­ka­pi­to­le vě­nu­je čes­ké adap­ta­ci z 60. let 19. sto­le­tí zná­mé Vö­rös­mar­tyho básně Výz­va, kte­rá byla pub­li­ko­vá­na v do­bových zpěv­ní­cích pod náz­vem Vlas­te­nec­ká a byla zpí­vá­na na me­lo­dii „Hej, Slo­va­né”. Tato adap­tace z pera Gyuly Sá­ros­sy­ho uka­zu­je úp­ravy pů­vod­ní­ho tex­tu v duc­hu čes­ké­ho (všes­lo­vans­ké­ho) nacionalismu.

Ka­pi­to­la po­jed­ná­vají­cí o Já­no­si Arany­o­vi (47–63) kla­de dů­raz na bás­ní­ko­vu epi­ku, o ly­ri­ce se zmiňu­je stručně­ji. Toto roz­hod­nu­tí ref­lek­tu­je sku­teč­nost, že epic­ká tvor­ba a pře­devším tri­lo­gie Tol­di hra­je u Aranye stěžej­ní roli. O tom svědčí i jeho ce­lož­i­vot­ní sna­ha vyt­vořit „ná­rod­ní epos”. Tom­uto duc­hu od­po­ví­dá i prv­ní český přek­lad, jímž je Bu­do­va smrt (1897). Přek­lad, jenž je věrným tlu­moče­ním ori­gi­ná­lu, vz­nikl za spo­lup­ráce Ja­ros­la­va Vrch­lic­ké­ho s Fran­tiš­kem Bráb­kem. Z hle­dis­ka no­vo­do­bé re­cep­ce má sa­mozřejmě větší výz­nam novější sbír­ka Zvon v pustě (1957), ob­sa­hu­jí­cí ly­rick­ou tvor­bu a ba­la­dy. Au­tor­ka správně zachy­cu­je ins­pi­ru­jí­cí úlo­hu ide­jí li­do­vos­ti v Arany­ově bás­nic­ké drá­ze, zár­oveň však po­u­ka­zu­je i na sku­teč­nost, že v tom­to pro­ce­su ut­váře­ní „ná­rod­ní po­e­zie” Arany nutně pře­ko­ná­vá tra­di­ci na­iv­ní lidovosti.

Část vě­nu­jí­cí se Sán­do­ru Pe­tő­fi­mu (65–135) je op­ro­ti před­cho­zím dvě­ma mno­hem ob­sáh­lejší, ne­boť po­rov­ná­vá ma­te­ri­ál pěti vý­borů (1871, 1907, 1950, 1953, 1973). Kvan­ti­ta přek­ladů ved­la au­tor­ku k tomu, že čás­tečně změ­ni­la struk­tu­ru ka­pi­toly i způ­sob roz­bo­ru, jak uvá­dí v pod­ka­pi­to­le „Cha­rak­te­r­is­ti­ka úp­rav a změn, hlav­ní ten­den­ce”. (69) Dále se vě­nu­je roz­bo­ru jed­not­livých sbí­rek a so­ustře­dí se na nejdů­ležitější přek­la­dat­el­s­ké prob­lémy. Roz­bor jazy­kových va­ri­ant pak vyk­re­slu­je i for­mo­vá­ní čes­ké re­cep­ce Pe­tő­fi­ho. Tím­to přís­tu­pem se Kol­ma­no­vé po­daři­lo přeh­led­nost a vy­vážen­ost celé ka­pi­toly. V závě­ru je ka­pi­to­la do­plně­na vel­mi uži­teč­nou ta­bul­kou, kte­rá přeh­ledně zob­ra­zu­je komp­let­ní ma­te­ri­ál jed­not­livých sbírek.

Kni­ha Si­mony Kol­ma­no­vé je vys­tavě­na na promyš­le­né a log­ic­ké kon­cep­ci, proz­ra­zu­jí­cí ob­sáh­lé zna­los­ti dané te­ma­ti­ky. Jed­ná se o prů­kop­nick­ou prá­ci, kte­rá je dů­ležitým obo­ha­ce­ním pro čes­kou hun­ga­ris­ti­ku. Pub­li­kace může pl­nit výz­nam­nou úlo­hu při výu­ce i při pre­zent­aci maďars­ké li­te­ra­tury v čes­kém prostře­dí. Rovněž může při­nést nové podněty pro další bá­dá­ní čes­ké translatologie.

Z kri­tic­ké­ho hle­dis­ka bych zmí­nil ně­ko­lik návrhů k pří­padným úp­ra­vám a do­plně­ním. Dom­ní­vám se, že maďars­ké li­ter­árně­his­to­ric­ké pa­sáže by bylo vhod­né do­pl­nit pod­robnějším nas­tíně­ním čes­ké­ho kon­tex­tu a zdů­raz­nit tak více něk­te­ré kom­pa­ra­tis­tic­ké prv­ky. Mám zde na mys­li např. pa­ra­le­lu Vö­rös­mar­ty – Mác­ha a Arany – Er­ben. Ly­rický cha­rak­ter Vö­rös­mar­tyho se sa­mozřejmě od Máchy v mno­hém liší, po­dob­nost však nac­ház­í­me v od­váž­ném, místy své vol­ném ob­ra­zot­vor­ném as­pek­tu ro­man­tic­ké­ho vidě­ní. Mno­hem silnější je pak ty­po­log­ic­ká pří­buz­nost Aranye a Er­be­na. Oba se snaži­li roz­vi­no­ut ná­rod­ní cha­rak­ter z li­do­vé tra­di­ce, oba hle­da­li v li­do­vé po­e­zii pů­vod­ní­ho duc­ha ná­ro­da, oba chtě­li při hle­dá­ní ide­á­lu re­konst­ru­o­vat pů­vod­ní for­mu. Oba se snaži­li pot­lačit své ro­man­tic­ké zaměře­ní. Je­jich li­ter­ár­ní pří­buz­nost je dobře patr­ná i v žán­ru balady.

V ka­pi­to­le o Vö­rös­mar­tym by bylo vhod­né pod­robně­ji ro­zep­sat po­jem doby re­form­ní, který se jen čás­tečně překrý­vá s českým ná­rod­ním ob­ro­z­e­ním. Vzh­le­dem k ná­rod­ním sna­hám uher­ské šlechty do­c­hází na­víc k vyt­váře­ní ins­ti­tu­ci­o­nál­ních po­li­tických for­em. Doba re­form­ní tak op­ro­ti čes­kému ná­rod­ní­mu ob­ro­z­e­ní vy­jadřu­je rovněž poža­da­vek pos­tup­né přeměny ús­tav­ní­ho uspořádání.

V ka­pi­to­le o Arany­o­vi bych uví­tal pod­robnější vysvět­le­ní pojmů „ná­rod­ní­ho kla­si­ciz­mu“ a „li­do­vos­ti“. V so­u­vis­los­ti s ko­mickým epo­sem (např. Zt­ra­ce­ná ús­ta­va, 49) by bylo vhod­né zmí­nit po­dob­ná díla ve stře­do­ev­rops­kém re­gi­o­nu (viz „He­ro­i­ko­mi­ka v bás­nict­ví Slo­vanů“ od Kar­la Krejčí­ho). U poj­mu „li­do­vos­ti“ bych rovněž navr­ho­val upřesně­ní, resp. od­liše­ní v úzu jed­not­livých au­torů – u Pe­tő­fi­ho se jed­ná spíše o so­ci­o­log­ický výz­nam, u Aranye o pre­zent­aci ná­rod­ních tra­dic. U obou au­torů je patr­ná urči­tá ide­o­vá rozkolísanost.

Z ob­la­sti trans­la­to­lo­gie by stá­lo za úva­hu urči­té dovysvět­le­ní něk­terých jevů – proč k uve­deným odchyl­kám a změ­nám do­c­ház­elo (na­kolik je to mož­né zj­is­tit), zda se jed­na­lo o in­di­vi­du­ál­ní přek­la­dat­el­s­kou in­ven­ci s urči­tou es­te­tick­ou hod­no­tou, nebo zda jde o špat­né a nepřes­né po­cho­pe­ní textu.

Závě­rem opa­ko­vaně kons­ta­tu­ji, že pub­li­kace Si­mony Kol­ma­no­vé je sa­mos­tatným a pů­vod­ním dí­lem, pro­ka­zu­jí­cím ob­sáh­lou a důk­lad­nou prá­ci s daným ma­te­ri­ál­em. Pub­li­kace je výz­namným výs­led­kem čes­ké hun­ga­ris­ti­ky, jenž lze dobře využít i v rám­ci uni­ver­zit­ní výuky.

Summary

Si­mo­na Kolmanova’s Czech-language vo­lu­me pre­sents the oeuvres of Mi­hály Vö­rös­mar­ty, Já­nos Arany, and Sán­dor Pe­tő­fi, th­ree pro­mi­nent fi­gu­res of 19^th cent­ury Hun­ga­ri­an po­etry, in the con­text of the­ir Cz­ech trans­la­tions. The work of each of the th­ree Hun­ga­ri­an po­ets has been pub­lis­hed in Cz­ech in se­ve­ral stan­da­lo­ne vo­lumes, and the­ir oeuvres pa­ral­lel the li­ter­ary ca­re­ers of emi­nent Cz­ech writers: Vö­rös­mar­ty that of Mác­ha, Arany that of Er­ben, whi­le the pre­sum­ably most well-known Pe­tő­fi has, among ot­hers, ser­ved as ins­p­ira­ti­on for Jan Neruda’s ge­ne­ra­ti­on. The me­ti­cu­lo­us analy­sis of the Cz­ech trans­la­tions shows that the­re are a sur­pri­singly lar­ge num­ber of trans­la­ti­on er­rors and well-intentioned mist­rans­la­tions, which the aut­hor in­terp­rets and systematizes.

Tagged cseh–magyar kapcsolatok, komparatisztika, nemzeti újjászületés, romantika, transzlatológia