recenzió

E. Ko­vács Pé­ter, Zsig­mond ki­rály Sie­ná­ban, Bu­da­pest, Cor­vi­na, 2014.

E. Ko­vács Pé­ter 2014 vé­gén meg­je­lent kö­te­te Lu­xem­bur­gi Zsig­mond ki­rály éle­té­nek azt a ki­lenc hó­nap­ját mu­tat­ja be gran­di­ó­zus le­vél­tá­ri mun­ka és sok fan­tá­zia hasz­ná­la­tá­val, amely so­rán az ural­ko­dó ró­mai ko­ro­ná­zá­sá­ra várt Sie­na ven­dég­sze­re­te­tét él­vez­ve. A szer­ző ezt az idő­sza­kot apró élet­ké­pek mo­za­ik­ja­ként tár­ja elénk. Pél­dá­ul meg­tud­hat­juk tőle, mi­lyen szál­lást kap­tak a le­en­dő csá­szár és em­be­rei (60), mi­ért vág­ták ki a csá­szár egy ka­to­ná­já­nak nyel­vét (136), mit evett-ivott (58), s egy­ál­ta­lán, ho­gyan töl­töt­te nap­ja­it Lu­xem­bur­gi Zsig­mond a tosz­kán dom­bo­kon 1432–1433-ban.

Je­len re­cen­zió el­ső­sor­ban iro­da­lom­tör­té­né­szi szem­szög­ből vizs­gál­ja E. Ko­vács Pé­ter köny­vét, fel­té­ve a kér­dést, mi­lyen ta­nul­sá­gok­kal szol­gál tar­tal­má­ban és stí­lu­sá­ban a Zsig­mond ki­rály Sie­ná­ban című mun­ka a (régi) ma­gyar iro­da­lom mű­ve­lői számára.

A kö­tet tíz nagy fe­je­zet­ben s egy-egy, E. Ko­vács egész írá­sá­ra jel­lem­ző sze­mé­lyes hang­vé­te­lű elő- és utó­szó­ban mu­tat­ja be a tör­té­ne­ti fel­jegy­zé­sek alap­ján re­konst­ru­ál­ha­tó té­nye­ket. Csu­pán íze­lí­tő­ként áll­jon itt né­hány fe­je­zet­cím: I. Lenn dé­len édes éjen édent re­mélsz, IV. Há­bo­rú és béke, IX. Top­mo­dell le­szek. Úgy vé­lem, E. Ko­vács Pé­ter igen­csak a ha­tá­sa alá ke­rült an­nak a mű­nek, amely­nek kö­szön­he­tő­en a 15. szá­zad­tól az egész mű­velt Eu­ró­pa is­mer­te Zsig­mond sie­nai tar­tóz­ko­dá­sá­nak egy mo­men­tu­mát. Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni His­to­ria de du­o­bus aman­ti­bus (A két sze­rel­mes tör­té­ne­te) című mun­ká­já­ról van szó, ame­lyet a sie­nai hu­ma­nis­ta an­tik re­mi­nisz­cen­ci­ák so­ka­sá­gát ve­gyít­ve s új­ra­ér­tel­mez­ve írt egy Eurya­lus nevű frank lo­vag s egy Luc­re­tia né­ven em­lí­tett he­lyi pol­gár­asszony há­zas­ság­tö­rő ka­land­já­ról. Az év­szá­za­dok so­rán ez a mun­ka a la­ti­nul ol­va­só kö­zön­ség szá­má­ra leg­alább annyi él­ve­ze­tet nyúj­tott a klasszi­kus idé­ze­tek szel­le­mes új­ra­han­go­lá­sá­val, mint a kor­ban por­nog­ráf­nak szá­mí­tó sze­rel­mi je­le­ne­tek be­mu­ta­tá­sá­val. E. Ko­vács Pé­ter írói stí­lu­sa is ked­ve­li ezt a „rongyszőnyeg”-technikát: ha csak a fen­ti fe­je­zet­cí­me­ket te­kint­jük, már­is ta­lál­ha­tunk uta­lást a My fair lady című mu­si­cal dal­szö­ve­gé­re, egy orosz klasszi­kus­ra, s egy né­hány éve ha­zánk­ban is fu­tott va­ló­ság­show cí­mé­re. A sor foly­tat­ha­tó Szerb An­tal­tól és Kosz­to­lá­nyi De­zső­től szár­ma­zó nyílt vagy rej­tett idé­ze­tek­kel, s a szer­ző stí­lu­sá­ba he­lyez­ked­ve mond­hat­nánk egy Ba­bits­tól vett fél­sor­ral, E. Ko­vács Pé­ter szá­má­ra rész­ben ő maga „az alany és a tárgy”, aki sa­ját éle­tét is be­le­szö­vi mű­vé­be. Ilyen meg­fon­to­lás­ból Zsig­mond és em­be­rei mel­lett a kö­tet lap­ja­in újra meg újra vissza­tér Klá­ri és Béla alak­ja, akik­ről a fül­szö­veg és a de­di­ká­ció sej­te­ti, hogy a szer­ző szü­lei le­het­nek; ké­sőbb ez be is bi­zo­nyo­so­dik: „Hosszú idő óta a szer­ző­nek oly fon­tos – Klá­ri­nak és Bé­lá­nak kö­szön­he­tő­en – utób­bi dá­tu­mot vá­lasz­tot­ták a ver­seny idő­pont­ja­ként.” (123–124)

Rég­óta tud­juk, hogy egy könyv ide­á­lis ol­va­só­ja maga a szer­ző, vagy leg­alább­is az övé­hez na­gyon ha­son­ló ta­pasz­ta­la­tok­kal ren­del­ke­ző sze­mély. Eb­ből a szem­pont­ból E. Ko­vács Pé­ter kü­lön is meg­szó­lít­ja azo­kat, akik hoz­zá ha­son­ló­an „a Var­sói Szer­ző­dés had­ere­jé­ben” (62) szol­gál­tak, s ezért ben­nük is sze­mé­lyes em­lé­ke­ket idéz fel a ka­to­nai argó hasz­ná­la­ta a sie­nai kö­te­lék­ben szol­gá­ló ma­gyar zsol­do­sok be­mu­ta­tá­sa so­rán (135). Nem­től füg­get­le­nül a fut­ball ra­jon­gói is szá­mos bel­ső vicc­re lel­het­nek a kö­tet­ben, ame­lyek­nek leg­több­ször van is kö­tő­dé­se az ép­pen tár­gyalt té­má­hoz. A fi­ren­zei ban­kár­csa­lá­dok bu­dai meg­te­le­pe­dé­se kap­csán te­szi a szer­ző a kö­vet­ke­ző meg­jegy­zést: „A ki­rály elő­re­lá­tá­sá­nak szá­mom­ra leg­fon­to­sabb bi­zo­nyí­té­ka a fi­ren­zei Bene csa­lád ma­gyar­or­szá­gi be­ta­go­zó­dá­sa. Zsig­mond jó­szí­vű­sé­gé­nek egye­dül a fra­di [!] és a bra­zil szur­ko­lók nem örül­het­tek fel­hőt­le­nül.” (96)

Szin­tén klasszi­ku­so­kat kö­vet­ve E. Ko­vács Pé­ter gon­dot for­dít a szer­zői én-formálásnak a név­vel össze­füg­gő as­pek­tu­sá­ra is, és kö­zön­sé­gét újabb in­ter­tex­tu­sok­kal szó­ra­koz­tat­ja: „És nem hagy­va az ol­va­sót két­sé­gek kö­zött, egy a szí­vem­nek oly ked­ves je­le­net­ből rá­jö­het­nek, mit je­lent ne­vem előtt az »E.« rö­vi­dí­tés. […] Szü­lő­vá­ro­som fe­hér­né­pé­nek aján­lom az ada­tot, ahol ugyan 1552-ben nem élén­kí­tés okán hord­ták a fa­lak­ra a Gár­do­nyi ál­tal for­ró gu­lyás­nak [sic!] meg­ál­mo­dott le­vest, ha­nem fegy­ver­ként, de a se­gí­tő szán­dék mind­két eset­ben di­csé­ren­dő”. (17–18) A szer­ző ben­ső­sé­ges vi­szonyt ápol tár­gyá­val, ugyan­ak­kor gyak­ran fe­les­le­ge­sen ki­fe­lé be­szél a könyv­ből: „For­tu­na mel­lett a fi­lo­ló­gia szin­tén se­gít­sé­günk­re si­e­tett. Lám, az oly so­kak ál­tal alá­be­csült és kor­sze­rűt­len­nek tar­tott tu­do­mány egy nem­zet be­csü­le­tét ké­pes meg­men­te­ni. Ez utób­bi gon­do­la­tot a la­tin tan­szé­kek be­zá­ró­i­nak fi­gyel­mé­be aján­lom.” (164) A szer­ző ál­lan­dó (ön)iróniája egy helyt sa­ját szak­má­ját is el­éri, de a mint­egy húsz sor­ra ter­je­dő „köz­os­to­ro­zást” a re­cen­zió ter­je­del­mi kor­lá­tai mi­att nem idé­zem, csak jel­zem, hogy a kö­tet 120. ol­da­lán ta­lál­ha­tó be­kez­dés egy gon­dos ol­va­só­szer­kesz­tő keze nyo­mán ki is ma­rad­ha­tott volna.

Akár­csak Picc­o­lo­mi­ni, E. Ko­vács is sze­re­ti előre- és vissza­uta­lá­sok­kal éb­ren tar­ta­ni ol­va­sói fi­gyel­mét; pél­dá­ul a kö­tet bo­rí­tó­ján lát­ha­tó tet­sze­tős rajz­ról csak a 120. ol­da­lon de­rül ki, hogy hon­nan szár­ma­zik, s a mű mot­tó­já­ul szol­gá­ló fran­cia idé­zet is csak a 22., majd a 187. ol­da­lon kap for­dí­tást és magyarázatot.

A kö­tet­nek az iro­da­lom­tör­té­net szá­má­ra is fon­tos ho­za­dé­ka­i­ról szól­va hang­sú­lyoz­ni kell, hogy a szer­ző szá­mos olyan for­rás­ra és szak­iro­da­lom­ra tá­masz­ko­dik, ame­lye­ket a ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tás ed­dig nem is­mert vagy nem hasz­nált fel. Gon­do­lok itt el­ső­sor­ban a 16–17. szá­za­di sie­nai kró­ni­kák­ra, ame­lyek­nek vo­nat­ko­zó ré­sze­it azon­ban jó lett vol­na E. Ko­vács Pé­ter­nek a Füg­ge­lék­ben kö­zöl­nie ere­de­ti nyel­ven. Szin­tén ér­de­kes ada­to­kat vár­ha­tunk an­nak a Pet­ra Per­ti­ci­nek a mun­ká­i­ból, aki­nek ál­lí­tá­sa­i­val E. Ko­vács több­ször vi­tat­ko­zik is, pél­dá­ul Picc­o­lo­mi­ni Luc­re­ti­á­já­nak sze­mé­lyét il­le­tő­en (151–152). Per­ti­ci és E. Ko­vács meg­egyez­nek ab­ban, hogy – tör­té­nész­ként – re­fe­ren­ci­á­li­san ol­vas­sák Picc­o­lo­mi­ni sze­rel­mi his­tó­ri­á­ját. Ez az el­já­rás pe­dig egy­ál­ta­lán nem hiba, hi­szen így tet­tek már a 15. szá­zad ol­va­sói is, akik kó­de­xek szél­jegy­ze­te­i­ben is azo­no­sí­tot­ták egy­más­sal Eurya­lust és Kas­par Sch­lick bi­ro­dal­mi kan­cel­lárt. E. Ko­vács kü­lön­bö­ző ap­ro­pó­kon több­ször is vissza­tér a Picc­o­lo­mi­ni ál­tal le­ír­tak­hoz, még­is el­há­rít­ja ma­gá­tól azt a fel­ada­tot (142), hogy be­le­he­lyez­ked­jen abba a po­zí­ci­ó­ba, amely­be a régi ol­va­sók – értsd ez egy va­lós tör­té­net –, és meg­kí­sé­rel­je le­vél­tá­ri ada­tok se­gít­sé­gé­vel azo­no­sí­ta­ni a sie­nai sze­rep­lő­ket. Ez na­gyon saj­ná­la­tos, hi­szen őe­lőt­te egy ma­gyar ku­ta­tó sem ke­rült ilyen kö­zel a sie­nai for­rá­sok­hoz. Az ál­ta­la össze­gyűj­tött ada­tok­nak hála azért vi­lá­go­sab­ban lát­juk pél­dá­ul már a Zsig­mond ál­tal any­ja sír­já­nál lo­vag­gá ütött fi­úcs­ka tör­té­ne­tét, akit ez­után Nicc­olò Pet­ruc­ci sze­mé­lyé­ben tisz­tel­he­tünk (151–152). Köny­ve lap­ja­in E. Ko­vács tíz, ti­zen­öt olyan sze­mélyt em­lít a so­rok kö­zött, akik a csá­szár sie­nai tar­tóz­ko­dá­sa alatt sze­rez­ték meg a co­mes pa­la­ti­nus cí­met. Mint tud­juk, a His­to­riában is ezt a tiszt­sé­get ígé­ri Eurya­lus az őt se­gí­tő Pan­dal­us­nak. Iz­gal­mas len­ne töb­bet tud­ni a fen­ti­ek kö­zül leg­alább a sie­nai sze­mé­lyek­ről és ro­kon­sá­guk­ról. E. Ko­vács nem tud el­len­áll­ni a kí­sér­tés­nek és vé­gül el­més ja­vas­la­tot tesz a sze­rel­mi ku­dar­cá­ban meg­fu­ta­mo­dó ma­gyar lo­vag, Pa­co­rus sze­mé­lyé­re. Előbb a 134. ol­da­lon mint­egy mel­lé­ke­sen meg­em­lí­ti, hogy ok­le­ve­les bi­zo­nyí­té­kot ta­lált arra, hogy Hu­nya­di Já­nos részt vett Zsig­mond ró­mai ko­ro­ná­zá­sán, majd az öt­le­tet to­vább­fej­leszt­ve ezt arra is bi­zo­nyí­ték­nak te­kin­ti (saj­nos az ok­le­vél szö­ve­gét nem idéz­ve), hogy Hu­nya­di Sie­ná­ban is ott volt a csá­szár mel­lett. S hogy mi­ért nem le­he­tett még­sem ő Pa­co­rus: „A fi­a­tal ka­to­na ugyan­is ek­kor már nős volt, így nyil­ván­va­ló­an hű­sé­ges, és ha még­is – ter­mé­sze­te­sen Luk­ré­cia hi­bá­já­ból – meg­bot­lott, nem­ze­ti má­jun­kat hiz­lal­va, Eurya­lus elől biz­ton vit­te vol­na a nőt.” (164) A Pa­co­rus nevű lo­vag a la­tin szö­veg­ben egy­sze­rű­en „pan­no­ni­us eques”, s E. Ko­vács kö­te­té­ben sze­re­pel is egy Ko­pa­csov­ci Tóka Pé­ter nevű ud­va­ri lo­vag (50), aki el­tá­vo­zott Sie­ná­ból 1433. feb­ru­ár 20. után, de a ko­ro­ná­zá­son már részt vett. Ér­de­mes len­ne meg­bi­zo­nyo­sod­ni róla, ő volt‑e az a sze­mély, aki a Picc­o­lo­mi­ni­től em­lí­tett ba­lul si­ke­rült hó­go­lyó­zás után el­tűnt a vá­ros­ból (125). Mind­eb­ből lát­ha­tó, hogy E. Ko­vács Pé­ter mun­ká­ja nyo­mán más szem­pon­tok sze­rint az ada­tok még bő­vít­he­tők és bővítendők.

Nem csak a ma­gyar kö­zön­ség szá­má­ra len­ne hasz­nos pél­dá­ul egy olyan kü­lön al­bum össze­ál­lí­tá­sa, amely tar­tal­maz­za az E. Ko­vács köny­vé­nek IX. fe­je­ze­té­ben fel­so­rolt Zsigmond-ábrázolásokat, s ame­lyek­hez ki­egé­szí­té­sek is te­he­tők pél­dá­ul a cassone- és spal­li­e­ra fes­té­szet re­me­ke­i­ből. Eurya­lus és Luc­re­tia tör­té­ne­te ugyan­is, több­ször a tró­non ülő csá­szár alak­já­val együtt, gyor­san he­lyet ka­pott a 15. szá­za­di ipar­mű­vé­szet e da­rab­ja­in is.

A kö­tet bib­li­og­rá­fi­á­ját ta­nul­má­nyoz­va saj­ná­lat­tal lát­tam, hogy a szer­ző szin­te nem idéz iro­da­lom­tör­té­nész­től jegy­zett szö­ve­get. Ma­gyar rész­ről ilyen hi­ány­ként kell em­lí­te­nem leg­alább Kő­sze­ghy Pé­ter Ba­las­si Bá­lint – Ma­gyar Amp­hi­ón (Ba­las­si, 2014) című kö­te­té­nek az Eurya­lus és Luk­ré­cia szép­his­tó­ri­á­já­ról szó­ló ré­szét, amely rész­le­tes bib­li­og­rá­fi­át is tar­tal­maz a ma­gyar ku­ta­tá­sok ál­lá­sá­ról. Az olasz ta­nul­má­nyok kö­zül pe­dig Ar­se­nio Fru­go­ni Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni e l’avventura se­ne­se di Gas­pa­re Sch­lick című cik­két (Ri­nas­ci­ta 4(1941), 229–249), s Do­na­to Pi­ro­va­no leg­alább egy írá­sát hi­á­nyo­lom: Let­te­ra­tu­ra e sto­ria nell’Historia de du­o­bus aman­ti­bus di Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni, Gi­or­nale Sto­ri­co del­la Let­te­ra­tu­ra Ita­li­a­na, CLXXXIII(2006), fasc. 604., 540–555.

A tu­do­mány­kö­zi­ség idő­sza­ká­ban jog­gal vár­ha­tó el, hogy egy adott té­mát több ol­dal­ról is vizs­gál­jon a szer­ző, már csak azért is, mert ugyan­az az adat más asszo­ci­á­ci­ó­kat kelt egy iro­da­lom­tör­té­nész­ben, mint egy tör­té­nész­ben. Hogy csak egy pél­dát em­lít­sek: a Zsig­mond és kí­sé­rői ren­del­ke­zé­sé­re bo­csáj­tott fa­li­kár­pi­tok (78) ame­lyek Ver­gi­li­ust, Nagy Sán­dort és Sa­la­mon ki­rályt áb­rá­zol­ták, ép­pen azok­kal a fi­gu­rák­kal éke­sí­tet­tek, ame­lye­ket Eurya­lus kö­ve­ten­dő pél­da­ként em­lít, ami­kor sa­ját ma­gát biz­tat­ja a sze­rel­mi ka­land­ra. Ta­lán Picc­o­lo­mi­ni épp egy ilyen, ál­ta­la is jól is­mert sie­nai bel­ső tér­be he­lye­zi hő­sét? Ri­to­ók­né Sza­lay Ág­nes ku­ta­tá­sa­i­ból egyéb­ként tud­juk (Ele­ink szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­má­nya­i­ról, ItK 84(1980), 654), hogy ilyen fali sző­nye­gek a 15–16. szá­za­di Ma­gyar­or­szág­ról is adatolhatók.

A kö­tet eré­nyei, töb­bek kö­zött a ben­ne kö­zölt szá­mos fon­tos új adat és az egyé­ni íz­lés­től füg­gő­en sze­ret­he­tő írói stí­lus, va­la­mint a jól meg­vá­lasz­tott il­luszt­rá­ci­ók el­le­né­re sem me­he­tünk el amel­lett, hogy a szö­veg meg­for­mált­sá­ga az ol­va­só­szer­kesz­tő tel­jes hi­á­nyá­ra utal. Saj­nos saj­tó­hi­ba van már az olasz nyel­vű kö­szö­net­nyil­vá­ní­tás­ban is, a betű- és szó­köz­hi­á­nyok, so­rok­kal vagy egy tel­jes ol­dal­lal el­csú­szott élet­raj­zi dá­tu­mok, az olasz és la­tin egyes/többes szá­mú ki­fe­je­zé­sek he­lyes­írá­sa kö­rü­li za­var és a sok­szor ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő mon­dat­szer­ke­ze­tek je­len­tő­sen csök­ken­tik a Zsig­mond ki­rály Sie­ná­ban című könyv él­ve­ze­ti ér­té­két. Egy ilyen ha­tal­mas vál­lal­ko­zás ese­té­ben, mint ami­lyen E. Ko­vács Pé­ter éve­kig tar­tó ku­ta­tá­sa volt, s amely­hez a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Alap is a ne­vét adta, kár el­ron­ta­ni a vég­ered­ményt olyan hi­bák­kal, ame­lyek több ki­adói oda­fi­gye­lés­sel egy­sze­rű­en ki­kü­szö­böl­he­tők let­tek volna.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete
Reneszánsz Osztályának posztdoktori ösztöndíjasa.

Summary

The vo­lu­me King Sig­is­mund in Sie­na pre­sents one of the most in­ter­est­ing pe­ri­ods of Sig­is­mund of Lu­xem­bourg’s (rei­gned 1387–1437) life. Bas­ed on newly dis­co­ve­red ar­chi­val ma­te­ri­als and us­ing ca­re­fully cho­s­en se­con­dary li­te­ra­tu­re, the aut­hor in­vestiga­tes a nine-month pe­ri­od in 1432–1433, du­ring which the Em­pe­ror was in Sie­na and tried to ar­range his co­ro­na­ti­on with Pope Eu­ge­ne IV. One par­ti­cu­lar event of this pe­ri­od, a love af­fair bet­ween a cert­ain Eurya­lus (ac­cord­ing to tra­di­ti­on, an al­ter ego of Kas­par Sch­lick, chan­cell­or of Sig­is­mund) and an unk­nown Sie­ne­se lady, called Luc­re­tia, has been known to the Euro­pe­an pub­lic sin­ce the 15^th cent­ury, thanks to Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni’s (la­ter Pope Pius II) short sto­ry, the His­to­ria de du­o­bus aman­ti­bus. In his vo­lu­me Pé­ter E. Ko­vács com­bi­nes his­to­ri­cal facts with in­for­ma­ti­on fo­und in Picc­o­lo­mi­ni’s text, in or­der to shed new light on two quest­ions: (1) to what ex­tent and in what way did the pre­sen­ce of the Em­pe­ror chan­ge every­day life in Sie­na, and (2) what kind of mem­ori­es of the events can be fo­und af­ter app­rox. 600 ye­ars (in­for­ma­ti­on re­cor­ded in ch­ro­nic­les or trans­mit­ted by gos­sip, com­me­mo­ra­ted by pi­e­ces of art)? Bes­ides un­co­ver­ing a lot of new “mer­ely his­to­ri­cal” facts abo­ut Sig­is­mund’s stay in Sie­na, the no­velty of this work is that it of­fers new ma­te­ri­al to li­ter­ary his­to­ri­ans for bet­ter un­der­stand­ing the cir­cum­stan­ces in which Picc­o­lo­mi­ni’s love sto­ry was born and the rea­sons why the two lo­vers, Eurya­lus and Luc­re­tia con­que­red the whole Euro­pe­an pub­lic in a cent­ury’s time.

Tagged Enea Silvio Piccolomini, intertextualitás, Luxemburgi Zsigmond, Siena