Benda Mihály írása Christopher Bains monográfiájáról

december 29th, 2014 § 0 comments

recenzió

Ch­ri­stop­her Ba­ins, De l’esthétisme au mo­der­n­is­me (Thé­op­hi­le Gau­ti­er, Ezra Po­und) [Az esz­té­tiz­mus­ból a mo­der­niz­mus­ba], Pa­ris, Ho­no­ré Cham­pi­on, 2012.

Ch­ri­stop­her Ba­ins a Ho­no­ré Cham­pi­on ki­adó gon­do­zá­sá­ban meg­je­lent dok­to­ri disszer­tá­ci­ó­já­ban az esz­té­tiz­mus és a mo­der­niz­mus kö­zöt­ti kap­cso­la­tot vizs­gál­ja. Ku­ta­tá­sá­nak kö­zép­pont­já­ban Thé­op­hi­le Gau­ti­er Ezra Po­und­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa áll. A Te­xas Tech Uni­ver­sity ok­ta­tó­ja a két író po­é­ti­ká­já­ban fel­lel­he­tő kö­zös vo­ná­sok ki­eme­lé­sé­vel igyek­szik be­mu­tat­ni az esz­té­tiz­mus­ban meg­bú­vó mo­der­niz­must. A könyv szer­ző­je nincs könnyű hely­zet­ben, mert Gau­ti­er élet­mű­vét in­kább a ro­man­ti­ka és az esz­té­tiz­mus át­me­ne­te­ként szok­ták vizs­gál­ni, és ez nem vé­let­len. A fran­cia köl­tő a fi­a­tal ro­man­ti­kus írók tün­te­té­sé­nek szer­ve­ző­je volt az Her­na­ni hí­res be­mu­ta­tó­ján 1830. feb­ru­ár 25-én. Első ver­se­i­ben gyak­ran ta­lál­koz­ha­tunk a ro­man­ti­kus köl­té­szet ál­tal ked­velt ké­pek­kel, to­po­szok­kal: hold­fény, nap­le­men­te, gó­ti­kus épü­le­tek, kon­gó ha­ran­gok és li­dér­ces ví­zi­ók. Ugyan­ak­kor az 1833-ban meg­je­lent a Jeunes-France [Fi­a­tal Fran­cia­or­szág] és a Ma­u­pin kis­asszony elő­sza­va már le­szá­mol a ko­ráb­bi ro­man­ti­kus ide­á­lok­kal. Míg az előb­bi szö­veg a ro­man­ti­ka esz­té­ti­ká­ját gú­nyol­ja ki, az utób­bi az esz­té­tiz­mus prog­ram­adó írá­sá­vá vá­lik és ha­tás­sal lesz nem­csak a par­nassziz­mus­ra, de Baudelaire-re és a szim­bo­lis­ta köl­tők­re is.

Ba­ins az elő­szó­ban Gautier-nak az an­gol és ame­ri­kai írók­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát tár­ja fel, akik cso­dál­ták a köl­tő per­fek­ci­o­niz­mu­sát, esz­té­ti­kai né­ze­te­it. Wal­ter Pa­ter a mű­kri­ti­kus­ra tesz több­ször uta­lást a Stu­di­es the His­to­ry of the Re­na­is­sance (1873) című mű­vé­ben. Ge­or­ge Moore meg­di­csé­ri Gautier‑t a Con­fes­si­on of a Yo­ung Man (1888) című mun­ká­já­ban, Aub­rey Be­ards­ley pe­dig il­luszt­rá­ci­ó­kat ké­szít Gau­ti­er Ma­u­pin kis­asszony című re­gé­nyé­hez. Még­is a leg­is­mer­tebb és az iro­da­lom­kri­ti­ku­sok ál­tal leg­töb­bet tár­gyalt az Os­car Wil­de esz­té­ti­ká­já­ra gya­ko­rolt ha­tás. A Do­ri­an Gray elő­sza­vá­ban Wil­de Gau­ti­er l’art pour l’art né­ze­te­it is­mét­li meg, a re­gény fő­szö­ve­gé­ben pe­dig a Zo­mán­cok és Ká­me­ák kö­tet ver­se­it te­szi hal­ha­tat­lan­ná. Vi­tat­ha­tat­lan te­hát, hogy Gau­ti­er mű­bí­rá­la­tai, esz­té­ti­kai né­ze­tei nagy ha­tás­sal vol­tak nem­csak a 19. szá­za­di fran­cia írók­ra (fő­ként Baudelaire-re), de a szá­zad­vég angol-amerikai iro­dal­má­ra is. Így azon sem le­het cso­dál­koz­ni, hogy a 20. szá­zad első fe­lé­nek író­já­ban né­ze­tei szin­tén ér­zé­keny be­fo­ga­dó­juk­ra ta­lál­tak, s Po­und pél­dá­ja azt bi­zo­nyít­ja, hogy Gau­ti­er ha­tá­sa a mo­der­niz­mus­ra sem elhanyagolható.

A könyv első fe­je­ze­te a tö­ké­le­tes for­má­ra való tö­rek­vést mu­tat­ja meg Ezra Po­und és Gau­ti­er élet­mű­vé­ben. A fran­cia köl­tő éle­té­nek fon­tos ál­lo­má­sa az Al­ber­tus (1832) című köl­te­mény, il­let­ve a Zo­mán­cok és Ká­me­ák ver­ses­kö­tet (1852). Míg előb­bi az első lé­pést je­len­ti az esz­té­tiz­mus felé, ad­dig utób­bi an­nak már fő műve. Az Al­ber­tus elő­sza­vá­ban, mint­egy meg­előz­ve a Zo­mán­cok és Ká­me­ák ci­zel­lált ver­se­it, a kö­vet­ke­ző mó­don írja le mű­vé­nek hasz­nos­sá­gát: „Arra szol­gál, hogy szép le­gyen. – Ennyi elég, nem?”

Ezra Po­und „a ke­mény” [hard] fé­lig me­ta­fo­ri­kus ki­fe­je­zés­sel jel­lem­zi Gau­ti­er köl­té­sze­tét, amely nem csu­pán lí­rá­já­nak forma- és szó­kin­csé­re utal, ha­nem sze­rin­te ez a lé­nye­ge. Mind­két köl­tő ra­jong a szob­rá­sza­tért. A 19. szá­za­di köl­tő nem­csak Pra­di­er nagy hó­do­ló­ja, de a vers­írást is gyak­ran már­vány­fa­ra­gá­sa­ként jel­lem­zi. Po­und a ku­bis­ta és fu­tu­ris­ta mű­vek, el­ső­sor­ban Hen­ri Gaudier-Brzeska mű­vé­sze­tén ke­resz­tül sze­re­ti meg a szob­rá­sza­tot, és úgy gon­dol­ja, hogy ez a mű­vé­sze­ti ág a sa­ját maga anya­gi vol­tát he­lye­zi elő­tér­be. Az ame­ri­kai író arra ösz­tön­zi az em­be­re­ket, hogy él­vez­zék a szob­rá­szat abszt­rak­ci­ó­ját, mi­köz­ben ő is meg­pró­bál­ja a szob­rá­szat­hoz kö­ze­lí­te­ni sa­ját lí­rá­ját. Po­und azon­ban úgy gon­dol­ja, hogy bi­zo­nyos ér­zé­se­ket és tár­gya­kat csak adott mű­vé­sze­ti ág­ban le­het a leg­pon­to­sab­ban ki­fe­jez­ni. Ezért leg­in­kább olyan mű­vet ér­de­mes lét­re­hoz­ni, amely­nek vissza­adá­sá­hoz va­la­mely má­sik mű­vé­szet leg­alább száz mű­vé­re vol­na szük­ség. Egy szép szo­bor ver­sek szá­za­i­nak le­het forrása.

Ha­son­ló a két köl­tő el­kép­ze­lé­se az iro­dal­mi áb­rá­zo­lás­sal kap­cso­lat­ban is. Mind­ket­ten az ún. lí­rai re­a­liz­mus hí­vei: Gau­ti­er út­le­írá­sa­i­ban a tá­jat a nar­rá­tor gyak­ran egy fes­tő sze­mé­vel nézi és lé­nye­gé­ben fest­ménnyé ala­kít­ja át, de Po­und Can­tóinak re­fe­ren­ci­a­li­tá­sa is el­tér a re­a­lis­ta re­gé­nye­ké­től. Mind a ket­ten kri­ti­ku­sok. An­nak el­le­né­re, hogy T. S. Eli­ot­tal el­len­tét­ben nem tar­tot­ták ko­moly mű­faj­nak az új­sá­gok­ban meg­je­lent kri­ti­ká­i­kat, e mű­faj­ban is han­got ad­tak esz­té­ti­kai né­ze­te­ik­nek épp­úgy, mint a tö­meg­kul­tú­ra irán­ti meg­ve­té­sük­nek. A fran­cia köl­tő a Les progrès de la po­é­sie de­pu­is 1830 [Vál­to­zá­sok a köl­té­szet­ben 1830 óta] című mű­vé­ben tá­mad­ja a kor­szak saj­tó­ját. Sze­rin­te a la­pok in­kább kö­zöl­nek vaudeville-ekről kri­ti­ká­kat, mint ver­se­ket. Ezra Po­und is elé­ge­det­len a saj­tó­val és igyek­szik sa­ját esz­té­ti­kai né­ze­te­i­nek „ki­sa­já­tí­ta­ni” olyan ki­sebb la­po­kat, mint a Bla­st, a Po­etry, The New Age, The Ego­ist, The Litt­le Re­view Dial, ame­lyek­ben írá­so­kat je­len­tet meg mo­der­nis­ta írók­ról: Joyce-ról, Eli­ot­ról, Le­wis­ról, Trost­ról, Wil­li­am­s­ról, Cummingsról.

A fran­cia L’Artiste című lap az esz­té­tiz­mus íz­lé­sé­nek leg­főbb szó­szó­ló­ja, amely­nek Gau­ti­er elő­ször szer­ző­je, majd 1856-tól fő­szer­kesz­tő­je lesz. A lap azon­ban nem­csak Flau­bert vagy Baude­laire mű­ve­it pub­li­kál­ta, ha­nem il­luszt­rá­ci­ó­ként a kor­szak fes­tő­i­nek, szob­rá­sza­i­nak al­ko­tá­sa­it is meg­je­len­tet­te, a ró­luk szó­ló elem­ző írá­sok­kal együtt. A szer­kesz­tő­ség fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy a lap kri­ti­ká­i­ban értő em­be­rek mu­tas­sák be a kép­ző­mű­vé­sze­ti és iro­dal­mi alkotásokat.

Gau­ti­er mű­bí­rá­la­ta­i­ban gyak­ran je­le­nik meg az egyes mű­vé­sze­ti ágak kö­zöt­ti ha­tá­rok meg­szün­te­té­sé­nek a vá­gya, amely­re a köl­tő lí­rá­já­ban is tö­re­ke­dett. A Ma­u­pin kis­asszony című re­gé­nyé­nek elő­sza­vá­ba szem­be­ál­lít­ja a köl­tőt a kri­ti­kus­sal. Kri­ti­ká­kat sze­rin­te az ír, aki köl­tő­ként meg­bu­kott. Po­und is tá­mad­ja a hi­va­tá­sos kri­ti­ku­so­kat, s az írói kri­ti­ká­kat tá­mo­gat­ja. Úgy gon­dol­ja, hogy a kri­ti­kus­nak a mű­vész­hez ha­son­ló­an egy­aránt is­mer­nie kell az írói for­té­lyo­kat és az iro­da­lom­tör­té­ne­tet. Ezért a leg­jobb bí­rá­ló sze­rin­te is az az al­ko­tó, aki be­lül­ről lát­ja a mű ke­let­ke­zé­sé­nek fo­lya­ma­tát, rá­adá­sul nem­csak az íz­lé­se ki­fi­no­mult, de a nyel­ve is pal­lé­ro­zott. Po­und kri­ti­kái a kor­szak esz­té­ti­kai né­ze­te­i­nek (ima­g­iz­mus, vor­ti­ciz­mus) be­mu­ta­tá­sán túl ko­ráb­bi szer­zők mű­ve­it is új­ra­ér­té­ke­lik (esszék Dan­té­ról, Vil­lon­ról és más fran­cia köl­tők­ről), emel­lett di­csé­rik a mo­der­nis­ta al­ko­tá­so­kat (esszék Eli­ot­ról, Joyce-ról, Le­wis­ról). Ugyan­ak­kor szü­let­nek írá­sai a ze­né­ről és a kép­ző­mű­vé­szet­ről is, ha­son­ló­an Gau­ti­er mun­kás­sá­gá­hoz, aki 1832 és 1872 kö­zött gya­kor­la­ti­lag majd­nem mind­egyik Sza­lon­ról írt. Ő is val­lot­ta, hogy a mű­bí­rá­lat is iro­dal­mi mű­al­ko­tás. Író­já­nak a sza­vak mes­te­ré­nek kell len­nie, és mű­bí­rá­la­ta­i­ban igyek­szik a mű­al­ko­tás ki­vál­tot­ta ér­zé­se­ket vissza­ad­ni. Két al­ka­lom­mal, az 1836-os és az 1839-es Sza­lonjá­ban a mű­bí­rá­la­to­kat egy-egy vers pó­tol­ja. Ez­zel a gesz­tus­sal a fran­cia köl­tő meg­elő­le­ge­zi Baudelaire‑t, aki sze­rint a leg­tö­ké­le­te­sebb mű­bí­rá­lat a vers. Po­und is di­cső­í­ti a köl­té­sze­tet, sze­rin­te is az az iro­da­lom leg­fon­to­sabb mű­ne­me, azon­ban Gautier-val szem­ben úgy gon­dol­ja, hogy ezt a nyel­vet a pró­zá­hoz is le­het közelíteni.

Po­und nagy fon­tos­sá­got tu­laj­do­nít nem­csak az an­gol nyel­ven író szer­zők, ha­nem a kül­föl­di írók be­mu­ta­tá­sá­nak is. Hen­ry James‑t pél­dá­ul Flaubert-rel ve­tet­te össze. Gautier-nál is meg­ta­lál­juk ezt a mód­szert. Baude­laire nagy­sá­gá­nak ecse­te­lé­se­kor a fran­cia köl­tőt Poe-hoz és Hawthorne-hoz ha­son­lít­ja. Po­und azon­ban rész­le­te­zi is az ame­ri­kai és a fran­cia író ha­son­ló­sá­gát, s így ide­gen nyel­vű szö­ve­gek­re is hi­vat­ko­zik kritikáiban.

A könyv má­so­dik fe­je­ze­te az esz­té­tiz­mus és a mo­der­niz­mus kö­zöt­ti ha­son­ló­sá­got vizs­gál­ja oly mó­don, hogy meg­vizs­gál­ja a két köl­tő po­li­ti­kai el­kö­te­le­zett­sé­gét és a köl­tői kép­ről al­ko­tott el­kép­ze­lé­sét. Ba­ins Lu­kács­ra, Ador­nó­ra és Bür­ger­re hi­vat­koz­va úgy gon­dol­ja, hogy az esz­té­tiz­mus­ban is avant­gárd ma­ga­tar­tás­min­ták je­len­nek meg el­szór­va, azaz mind­két iro­dal­mi irány­zat ki­zár­ja a hasz­nos­ság és az írói cse­lek­vés le­he­tő­sé­gét. Az esz­té­tiz­mus iro­dal­mi el nem kö­te­le­zett­sé­gé­nek a leg­jobb pél­dá­ja Gau­ti­er Tab­leaux de siè­ge [Az ost­rom ké­pei] című köny­ve, amely a po­rosz há­bo­rú­ról szól. A mű­vé­szi tö­ké­lyig fo­ko­zott al­ko­tás egy­szer­re va­lós és szim­bo­li­kus: a bom­bá­zá­sok kö­ze­pet­te is épen és büsz­kén ma­ga­so­dó ka­ted­rá­lis a mű­vé­szet el­len­ál­lá­sá­nak jel­ké­pe, amely szem­be­sze­gül a po­rosz bar­bár­ság­gal. A há­bo­rú, amely el­pusz­tít­ja a könyv­tá­ra­kat és a szob­ro­kat, kép­te­len ugyan­ezt meg­ten­ni a ka­ted­rá­lis­sal is.

Pa­ra­dox mó­don a pusz­tí­tó há­bo­rú esz­té­ti­zá­ló­dik a könyv­ben. Gau­ti­er sze­rint Reg­nault fes­té­sze­te na­gyon jó pél­da arra, hogy a gyil­kos üt­kö­zet egy­ben mű­al­ko­tás is le­het. Ha­son­ló gon­do­la­tok je­len­nek meg Ezra Po­und Bla­st című írá­sá­ban, ame­lyet Gautdier-Brzeska szob­rá­sza­tá­nak szen­telt. Itt is a mű­vé­szet nagy­sá­ga és el­len­ál­ló ké­pes­sé­ge je­le­nik meg, amely da­col a há­bo­rú pusz­tí­tá­sá­val. Ba­ins te­hát arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy ez a faj­ta au­to­nó­mia pa­ra­dox mó­don mind a l’art pour l’art, mind az avant­gárd moz­ga­lom­ra jel­lem­ző. Anél­kül, hogy hosszan fej­te­get­né az an­ti­hu­ma­nis­ta és kon­zer­va­tív vo­ná­sa­it egy ilyen po­li­ti­ka­i­lag el nem kö­te­le­ző­dő irodalom-felfogásnak, Ba­ins rész­le­te­sen elem­zi, mi­ként esz­té­ti­zál­ja a két köl­tő a há­bo­rút, mű­vé­sze­tü­ket pe­dig egy­faj­ta el­len­ál­lá­si „moz­ga­lom­ként” mu­tat­ja be.

Ba­ins sze­rint to­váb­bi kö­zös vo­ná­sa az esz­té­tiz­mus­nak és az avant­gárd­nak, hogy szem­be­ál­lít­ják az egy­sze­rű pol­gárt a mű­vésszel. Ez az el­len­tét sze­rin­te a dan­dyz­mus és a de­ka­den­cia fon­tos vo­ná­sa is. A dan­dyz­mus 1830-ban szü­le­tik a Le Dan­dy című lap­pal, s non­kon­for­miz­must hir­de­tett egy olyan szá­zad­ban, amely az uni­for­miz­mus­ra tö­re­ke­dett. Esz­mé­nye a dan­dy, a vá­lasz­té­kos ele­gan­ci­á­jú vi­lág­fi, aki elő­ke­lő fö­lénnyel él át ka­lan­do­kat. Nem­csak kül­se­jé­ben kü­lö­nül el az egy­sze­rű pol­gár­tól, de ki­fi­no­mult íz­lé­se is meg­kü­lön­böz­te­ti tőle. E ma­ga­tar­tás Gautier-hoz, Baudelaire-hez és Os­car Wilde-hoz egy­aránt kö­zel állt. Gau­ti­er sze­rint Baude­laire „ama jó­zan dan­dyz­mus kép­vi­se­lő­je volt, mely a ru­hák szö­ve­tét üveg­pa­pír­ral dör­zsö­li vé­gig, hogy el­tün­tes­se ró­luk a va­sár­na­pi­as és va­do­nat­új jel­le­get, mely annyi­ra ked­ves a fi­lisz­ter­nek s oly utá­la­tos az iga­zi gentle­man szá­má­ra”. Ba­ins Baudelaire‑t idéz­ve meg­mu­tat­ja, hogy a dan­dy ugyan­úgy lá­zad a pol­gár­ság el­len, mint az avant­gárd író, de a dan­dy lá­za­dá­sa elég pa­ra­dox, mert a bur­zso­á­zia el­len lá­zad, ami­nek ő is tag­ja. Ba­ins sze­rint ez a dan­dy gőg Po­und né­hány ver­sé­ben is tet­ten ér­he­tő. Ez a ma­ga­tar­tás je­le­nik meg az ame­ri­kai író né­hány metadisz­kur­zív meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ban; ilyen a Hugh Selwyn Ma­u­ber­ley (1920) kö­tet vád­ira­ta a szép­sé­get el­uta­sí­tó kor el­len, amely­nek nem kell az ő ke­mény, szó­ki­mon­dó költészete.

A szer­ző a de­ka­den­tiz­must is kö­ze­lí­ti az avant­gárd moz­ga­lom­hoz. Gau­ti­er Baudelaire-rel azo­no­sít­ja a de­ka­dens sze­mé­lyi­sé­get, aki min­dig az élen jár, újí­tó, és aki meg­bot­rán­koz­tat­ja a tár­sa­dal­mat fel­sőbb­ren­dű és el­lent­mon­dá­sos ka­rak­te­ré­vel. Ba­ins sze­rint ha­son­ló att­ri­bú­tu­mok jel­lem­ző­ek az avant­gárd író­ra is: min­dig előbb­re jár, mint a kor­szak, amely­ben él, s ő is sza­kít a tár­sa­da­lom­mal. Így a dan­dyz­mus, a de­ka­den­tiz­mus is már ma­gá­ba fog­lal­ta az avant­gárd moz­ga­lom leg­fon­to­sabb je­gyét: lá­za­dás a tár­sa­da­lom és a bur­zso­á­zia el­len. Azon­ban An­toine Com­pa­gnon sze­rint a 19. szá­za­di mo­dern iro­da­lom nem a jövő felé mu­tat, ha­nem a je­len­ben él. A jövő felé ori­en­tá­ló­dás je­le­nik meg Po­und Make it New című írá­sá­nak elő­sza­vá­ban is: a múlt el­tör­lé­se mint a moz­ga­lom szü­le­té­se, azaz az új egy­ben sza­kí­tás a múlt­tal. Ba­ins fel­fo­gá­sá­ban az avant­gárd har­cos­sá­gá­nak gyö­ke­re­it meg­ta­lál­juk a ro­man­ti­ku­sok lá­za­dá­sá­ban és az esz­té­tiz­mus pesszi­miz­mu­sá­ban, amely­nek egyik első kép­vi­se­lő­jé­nek szin­tén Thé­op­hi­le Gautier‑t tartja.

Ez­után Ba­ins meg­vizs­gál­ja a köl­tői kép funk­ci­ó­ját és ter­mé­sze­tét Gautier-nél és Po­und­nál. Sze­rin­te a fran­cia köl­tő Symp­ho­nie en blanc ma­jeur [Szim­fó­nia fe­hér­ben] című ver­se mu­tat­ja leg­in­kább a mo­der­niz­mus je­gye­it, szi­nesz­té­zi­ái pe­dig Baude­laire Cor­res­pon­dan­ces [Kap­cso­la­tok] című mű­vé­nek a meg­elő­le­ge­zői. Ezt a gon­do­la­tát tá­maszt­ja alá Baude­laire írá­sa a par­nasszis­ta köl­tő­ről. Sze­rin­te Gautier-nek na­gyon jó ké­pes­sé­ge van arra, hogy egye­sít­se a vi­lág össze­füg­gé­se­it [cor­res­pon­dance], a vi­lág egye­te­mes szim­bó­lu­ma­it, azaz ké­pes meg­ra­gad­ni a te­rem­tés tár­gya­i­nak kü­lön­le­ges vol­tát. Gau­ti­er ver­se, a Szim­fó­nia fe­hér­ben nem­csak Baudelaire‑t elő­le­ge­zi meg, de Po­und „vö­rös ideo­gram­ma” köl­te­mé­nye­it is. Ba­ins elem­zé­se azt su­gall­ja, hogy Gau­ti­er olyan szűk­sza­vú tró­pu­so­kat hoz lét­re, ame­lyek ál­tal a köl­tő a köl­te­mény tár­gyát össze­za­va­ró, da­gá­lyos me­ta­fo­rák­kal szem­be­ni fenn­tar­tá­sát fe­je­zi ki.

Po­und mű­vé­sze­té­re nagy ha­tás­sal volt a kí­nai írás és a -szín­ház is. 1913-ban jut hoz­zá Ern­est Fe­nol­lo­sa ame­ri­kai si­no­ló­gus jegy­zet­fü­ze­te­i­hez, ame­lyek kí­nai vers­for­dí­tá­so­kat, ja­pán -drá­mák nyers­for­dí­tá­sa­it, il­let­ve a tu­dós­nak a kí­nai írás po­é­ti­kai je­len­tő­sé­gé­ről szó­ló ta­nul­má­nyát tar­tal­maz­za. Fen­el­lo­sa a kí­nai írást egy­ér­tel­mű­en kép­írás­nak te­kin­tet­te, ahol a nyel­vi je­lek nem hang­ké­pek, ha­nem a je­lölt tár­gyak és je­len­sé­gek képi áb­rá­zo­lá­sai. Po­und, mi­köz­ben jól tud­ja, hogy Fe­nol­lo­sa el­mé­le­te tu­do­má­nyo­san nem áll­ja meg a he­lyét, azt a köl­té­szet­ben al­kal­maz­ha­tó­nak véli. Olyan tá­gabb for­mát ta­lált az ideo­gram­má­ban, amely – a hang­je­lö­lő mo­dern eu­ró­pai nyel­vek­kel el­len­tét­ben – a fo­ga­lom­ra épül. A Cat­hey (1915) kö­tet­ben a Fenollosa-féle, klasszi­kus kí­nai for­dí­tá­so­kat át­köl­tő ver­se­it je­len­te­ti meg, ame­lyek az ideogramma-módszer fe­gyel­me­zett pél­dái. Az egyes so­rok ön­ál­ló je­len­tés­egy­sé­gek, az ál­lí­tá­sok és a ké­pek ma­gya­rá­zat nél­kül sorakoznak.

A -szín­ház ha­tá­sát tük­rö­zi a Kayoi Ko­ma­chi című műve, amely­ben a ren­de­zői uta­sí­tá­sok se­gít­sé­gé­vel be­le­kom­po­nál­ta az írás­ba a moz­gást. Így a mű­ben lét­re­jön egy olyan kép, amely nem nyelv, de nem is gesz­tus, ha­nem a ket­tő öt­vö­ze­te. Az írás és a moz­gás ilyen mó­don tör­té­nő össze­ol­vasz­tá­sa fon­tos ál­lo­más a Can­tók nyel­ve irányában.

Gautier-nak a kí­nai köl­té­szet­hez és kul­tú­rá­hoz való vi­szo­nya he­lyett sze­ren­csé­sebb lett vol­na a köl­tő­nek az egyip­to­mi hi­e­rog­lif írás­hoz való von­zó­dá­sát be­mu­tat­ni. A hi­e­rog­li­fa azt az ősi egy­sé­get tük­rö­zi, ami­kor a sza­vak hang­alak­ja még nem vált el a je­len­tés­től. A fes­té­szet és írás össze­ol­vasz­tá­sán mun­kál­ko­dó köl­tő­re nagy ha­tás­sal volt ez a kép­írás, s a Mú­mia re­gé­nye című mű­vé­ben hosszan be­szél e ti­tok­za­tos írásról.

Ér­de­kes a ha­son­ló­ság Po­und paide­uma és Gau­ti­er mikrokozmosz-elmélete kö­zött is. Gau­ti­er ezt a Goe­the Fa­ustjá­ból köl­csön­zött fo­gal­mat 1839-ben, a Delacroix-ról szó­ló írá­sá­ban hasz­nál­ja elő­ször: „Goe­the mond­ja va­la­hol, hogy min­den mű­vész­nek van egy mik­ro­koz­mo­sza, vagy­is egy tel­jes kis vi­lá­ga, ahon­nan elő­húz­za gon­do­la­ta­it és mű­vé­nek for­má­it”. Gau­ti­er el­mé­le­te ro­kon­sá­got mu­tat Baude­laire kép­ze­let fel­fo­gá­sá­val is, hi­szen mind­ket­tő ta­gad­ja a mi­mé­zisz el­vét. Sze­rin­tük az iga­zi mű­vész át­ala­kít­ja a va­ló­sá­got, és ez­zel új össze­füg­gé­se­ket tár fel. Po­und paide­uma is olyan bel­ső mű­vé­szi és szel­le­mi tér, amely az al­ko­tás so­rán érint­ke­zik a külvilággal.

Ba­ins köny­vé­nek utol­só fe­je­ze­te azt vizs­gál­ja, hogy mi­lyen je­len­tés­sel bír két vá­ros, Ve­len­ce és Pá­rizs Gau­ti­er és Po­und élet­mű­vé­ben. Gau­ti­er Ve­len­cé­je a va­ló­ság és az álom ha­tá­rán le­beg; ezt az ál­mot a fest­mé­nyek és a réz­kar­cok idé­zik meg. Az esz­té­tiz­mus szá­má­ra Ve­len­ce a mű­vé­szet, az ál­ar­cos­bá­lok vá­ro­sa. Ba­ins úgy írja le Gau­ti­er olasz­or­szá­gi uta­zá­sát (amely az Ita­lia című köny­vé­ben je­lent meg) és a Can­tók Olasz­or­szá­gát, mint egy esz­té­ti­kai ta­pasz­ta­la­tot. Így Ba­ins ér­tel­me­zé­sé­ben a par­nasszis­ta köl­tő­nek a zsi­dók irán­ti gyű­lö­le­te, ame­lyet Ve­len­ce zsi­dó­ne­gye­dé­nek le­írá­sa­kor fejt ki, úgy je­le­nik meg, mint egy folt a Ve­len­cé­ről al­ko­tott ide­á­lis ké­pen. Egy ilyen ér­tel­me­zé­se az út­le­írás­nak egy­be­vág Da­vid Scott ér­tel­me­zé­sé­vel (Se­mi­o­lo­gi­es of Tra­vel) aki sze­rint az uta­zó írók (Gau­ti­er, Ner­val, Bart­hes, Baud­ril­lard) a táj je­le­i­nek ol­va­sói, akik a va­ló­sá­got iga­zít­ják sa­ját lá­to­má­sa­ik­hoz, elképzeléseikhez.

Ba­ins sze­rint Pá­rizs Po­und gon­dol­ko­dá­sá­ban az át­me­net az esz­té­tiz­mus­ból a mo­dern­ség felé, tá­vo­zá­sa a fé­nyek vá­ro­sá­ból pe­dig vál­to­zást je­lent az esz­té­ti­kai né­ze­te­i­ben. Pá­rizs az ame­ri­kai író sze­mé­lyes mi­to­ló­gi­á­já­ban Lon­don el­len­té­te: az új mű­vé­szi for­mák és az avant­gárd utó­pi­á­ja mint ter­mé­keny iro­dal­mi tra­dí­ció je­le­nik meg. Po­und sze­rint Pá­rizs­nak lé­te­zik egy rej­tett zuga vagy vi­lá­ga, ahol meg le­het búj­ni, mű­vé­sze­ti ta­pasz­ta­la­to­kat le­het cse­rél­ni tá­vol az ural­ko­dó kul­tú­rá­tól. Gau­ti­er ha­son­ló mó­don írja le a Do­yen­né ut­cát, amely a fi­a­tal ro­man­ti­kus írók össze­jö­ve­te­lé­nek a hely­szí­ne. Ugyan­ilyen kul­ti­kus he­lye en­nek a nem­ze­dék­nek a Szent Lajos-szigeten lévő Pimodan-palota, ahol az írók dro­gok se­gít­sé­gé­vel is fo­koz­ták a hely kü­lön­le­ges­sé­gé­nek át/megélését, és még in­kább el­tá­vo­lod­tak a gyű­lölt bur­zsoá vi­lág­tól. Pá­rizs­nak mind Gau­ti­er, mind Po­und ál­tal meg­vá­lasz­tott hely­szí­nei olyan he­lyek, ame­lyek a vá­ros la­kó­i­tól el­zár­va, tő­lük el­tá­vo­lod­va he­lyez­ked­nek el.

Po­und esz­té­ti­ká­já­ban az 1920-as évek­ben vál­to­zás állt be. Fo­ko­za­to­san há­tat for­dít az esz­té­ti­zá­ló kri­ti­ká­nak, hogy egy sze­mé­lye­sebb és ke­se­rűbb han­got üs­sön meg a tár­sa­da­lom­mal, a ha­ta­lom­mal szem­ben. Az ame­ri­kai író fo­ko­za­to­san sza­kít Pá­rizzsal, a mű­vé­szet vá­ro­sá­val, de az­zal a gon­do­lat­tal is, hogy a hír­lap­író ci­vi­li­zá­ci­ót épít. Ugyan­ak­kor nem sza­kít tel­je­sen Thé­op­hi­le Gau­ti­er írói alak­já­val. A Can­tók, amely a 20. szá­za­di líra egyik leg­na­gyobb köl­tői vál­lal­ko­zá­sa, szin­tén meg­örö­kí­ti a köl­tő alak­ját, an­nak mint­egy mi­ti­kus re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ja. A „jó Theo”, azaz Thé­op­hi­le Gau­ti­er úgy je­le­nik meg, mint a köl­tő, aki pad­lás­szo­bá­ja ab­la­ká­ból für­ké­szi a vá­rost, azaz Po­und az al­ko­tót a „vá­ros fölé helyezi”.

Ch­ri­stop­her Ba­ins műve olyan fon­tos kér­dé­se­ket tár­gyal, mint a l’art pour l’art esz­té­ti­ka és a mo­der­niz­mus sze­re­pe az avant­gárd moz­gal­mak szín­re lé­pé­sé­ben. Azt ed­dig is tud­tuk, hogy Ezra Po­und mi­lyen sok­ra tar­tot­ta Thé­op­hi­le Gau­ti­er mű­ve­it. Ba­ins köny­ve nem­csak újabb do­ku­men­tu­mo­kat vesz sor­ba, me­lyek iga­zol­ják a par­nasszis­ta köl­tő ha­tá­sát az ame­ri­kai író­ra, ha­nem po­é­ti­kai és fes­té­szet­tör­té­ne­ti pár­hu­za­mo­kat is fel­vo­nul­tat. A Ba­ins te­rem­tet­te kö­zös kon­tex­tus­ban a Po­und kép­vi­sel­te vor­ti­ciz­mus úgy je­le­nik meg az első vi­lág­há­bo­rú kü­szö­bén, mint az 1852-es írói for­ra­da­lom Fran­cia­or­szág­ban, amely el­sö­pör­te a ro­man­ti­kát. Mind a két al­ka­lom­mal új író­nem­ze­dék lé­pett szín­re; lát­no­kok buk­kan­tak fel, akik job­ban sze­ret­ték a köl­tői ké­pet a túl­ára­dó ér­zel­mek­nél, a ci­zel­lált mű­vé­sze­tet a ma­sza­to­lás­nál, a me­to­ní­mi­át a me­ta­fo­rá­nál, a sű­rí­tést az ana­lí­zis­nél, egy­szó­val a va­ló­sá­got a meg­bot­rán­koz­ta­tó esz­té­ti­kai ideáknál.

Po­und 1913-ban de­fi­ni­ál­ta az új ima­g­iz­mus lé­nye­gét: a tár­gyat, le­gyen az ob­jek­tív vagy szub­jek­tív, köz­vet­le­nül ke­ze­li. Öt év­vel ké­sőbb a há­bo­rús mé­szár­lá­sok kö­ze­pet­te ve­tet­te pa­pír­ra a kö­vet­ke­ző­ket: „Gau­ti­er a 19. szá­za­di fran­cia köl­té­szet ge­rinc­osz­lo­pa.” Ez a ki­je­len­tés azért is volt meg­le­pő, mert ak­ko­ri­ban Gau­ti­er még ha­zá­já­ban sem ör­ven­dett tö­ret­len nép­sze­rű­ség­nek. Nem sok­kal ko­ráb­ban pél­dá­ul Gide, a kor­szak meg­ha­tá­ro­zó fran­cia ér­tel­mi­sé­gi­je el­ma­rasz­ta­ló sza­vak­kal il­let­te a par­nasszis­ta köl­tőt, akit se­ké­lyes­nek és mes­ter­kélt­nek gon­dolt, tele fa­gyott ero­ti­ká­val. „Fö­lös­le­ge­sen er­kölcs­te­len” – vél­te Gide, te­hát sze­rin­te vég­ér­vé­nye­sen el­járt Gau­ti­er fe­lett az idő. Ez­zel szem­ben 1911-ben Gau­ti­er szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján fel­tá­maszt­ják a köl­tő em­lé­két, és Po­und 1912-ben, né­hány hó­nap­pal ké­sőbb ol­vas­ni kez­di az írót. Hu­szon­hét éve­sen, kül­föl­di­ként Lon­don­ban él, és min­den hé­ten meg­je­le­nik egy írá­sa a The New Age című szo­ci­a­lis­ta he­ti­lap­ban. Ek­kor lesz sze­rel­mes Gau­ti­er „ke­mény” vers­so­ra­i­ba, és oszt­ja a fran­cia köl­tő lágy­ság irán­ti gyű­lö­le­tét. Míg Po­und Gau­ti­er for­mai tö­ké­le­tes­sé­gét és tö­mör­sé­gét mind kö­ze­lebb s kö­ze­lebb érzi ma­gá­hoz, ad­dig egy­re na­gyobb el­len­szen­vet érez a há­bo­rú­pár­ti fu­tu­ris­ta köl­té­szet túl­sá­go­san fesz­te­len és szim­bó­lu­mok­kal ter­helt lí­rá­ja iránt. S bár Lon­don 1912–1914-ben Matt­hew Gale meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint vissz­hang­zott Ma­ri­net­ti har­sány ki­a­bá­lá­sá­tól, Po­und ún. for­ma­liz­mu­sa egy más­faj­ta ze­ne­i­ség felé tö­re­ke­dett, szin­tén meg­újít­va a formát.

Ba­ins köny­ve nem­csak Ezra Po­und új ol­da­lát mu­tat­ja meg, de igyek­szik fel­csil­lan­ta­ni Gau­ti­er mo­dern­sé­gét is. Úgy gon­do­lom, hogy Baude­laire és fő­leg Mal­lar­mé po­é­ti­kai újí­tá­sai hát­tér­be szo­rí­tot­ták, il­let­ve be­ke­be­lez­ték Gau­ti­er és a l’art pour l’art új­sze­rű­sé­gét. Ezért eze­ket az újí­tá­so­kat is cél­sze­rű lett vol­na fel­so­rol­ni, s rá­mu­tat­ni arra, hogy azok mi­lyen ha­tás­sal vol­tak Baude­laire és Mal­lar­mé esz­té­ti­ká­já­ra. Hi­á­nyo­lom to­váb­bá pél­dá­ul Gau­ti­er elég el­lent­mon­dá­sos modernség-felfogásának meg­em­lí­té­sét is. Baudelaire-hez ha­son­ló­an az el­sők kö­zött van, akik Del­ac­ro­ix fes­té­sze­tét a mo­dern jel­ző­vel il­le­tik, a fes­tő sa­já­tos szín­hasz­ná­la­tá­ra és vér­mér­sék­let­re utal­va. Ez­zel pár­hu­za­mo­san a mo­dern öl­tö­ze­tet nem tar­tot­ta a fes­tő ecset­jé­re mél­tó té­má­nak. A frakk fe­ke­te­sé­ge el­bor­zasz­tot­ta; sze­rin­te csak az óko­ri gö­rög tóga ké­pes ér­zé­kel­ni a test szép­sé­gét és har­mó­ni­á­ját. 1845-re azon­ban meg­vál­toz­tat­ta né­ze­te­it, s Gavar­ni mo­dern­sé­gét az­zal in­do­kol­ta, hogy ké­pes po­e­ti­zál­ni a min­den­na­pi va­ló­sá­got, így a gyű­lö­le­tes fe­ke­te ru­há­kat is. Gau­ti­er új modernség-eszménye már kö­ze­lít Baude­laire felfogásához.

Gau­ti­er – akár­csak Mal­lar­mé és Baude­laire – egy olyan írás­mód­ról ál­mo­do­zott, amely ha­son­lít a fes­tői al­ko­tá­sok­ra, ezért is ked­vel­te a hi­e­rog­lif írást, amely kép és írás egy­ben. Mal­lar­mé­hoz ha­son­ló­an a ti­pog­rá­fia is fog­lal­koz­tat­ta (vö. a fe­hér lap mint a mű­vé­szi tér le­he­tő­sé­ge egyes írá­sa­i­ban). Ezek­ről a vi­zu­á­lis újí­tá­sa­i­ról sem em­lít sem­mit a könyv szer­ző­je, pe­dig a Can­tók vál­to­za­tos sor­hosszú­sá­gú ver­sei, raj­zai ar­ról árul­kod­nak, hogy Po­un­dot is fog­lal­koz­tat­ták ezek a kér­dé­sek. Mind­ezen hi­á­nyos­sá­gok el­le­né­re ala­pos és fon­tos mun­ka Ch­ri­stop­her Ba­ins köny­ve, amely új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi a 19. szá­zad né­mely esz­té­ti­kai és po­é­ti­kai újítását.

Summary

From Aest­he­tic­ism to Mo­der­nism exp­lo­res the main fea­tu­res of Aest­he­tic­ism and descri­bes the­ir con­ti­nu­a­ti­on, trans­for­ma­ti­on, and death with re­gard to the be­g­in­ning of Anglo-American Mo­der­nism. This com­pa­ra­tive study con­cent­ra­tes on the cri­ti­cal writings and po­etry of Thé­op­hi­le Gau­ti­er (1811–1872) and Ezra Po­und (1885–1972). Des­pi­te bona fide prog­ress in new po­e­tic tech­ni­ques, the ar­tist re­opens many of the same aest­he­tic quest­ions from the pre­ce­ding cent­ury: the im­por­tance of sty­le, po­e­tic vo­i­ce, tech­ni­que, and ob­jec­ti­vity. If the cor­res­pon­den­ce bet­ween the vi­su­al arts and li­te­ra­tu­re re­ma­ins a fer­ti­le ter­ra­in of re­se­arch, the arts un­der­go a cris­is of rep­re­s­en­ta­ti­on, whe­reby the sub­ject of mo­der­nist works is dis­per­sed wit­hin form and tech­ni­que. This book exp­lo­res the no­tions of si­mi­li­tu­de and dif­fe­ren­ce which cha­rac­te­ri­ze this pe­ri­od of tran­sit­i­on: from art for art’s sake to an art of ac­ti­on, from the mot jus­te to a di­rect rep­re­s­en­ta­ti­on of the ob­ject, etc. The prin­ci­pal sour­ces used are aest­he­tic do­cu­ments from the pe­ri­od as well as the li­ter­ary works of the two poets.

Tar­ta­lom

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?