recenzió

Mi­rosław Łu­kom­ski, Kwes­tia tu­rec­ka jako czyn­nik po­lity­ki wewnętrz­nej Rzecz­pos­po­li­tej w la­tach 1587–1606 [A tö­rök kér­dés mint a Rzecz­pos­po­li­ta bel­po­li­ti­ká­já­nak al­ko­tó­ele­me 1587 és 1606 kö­zött], Zabr­ze, Wy­daw­nict­wo In­fort Edi­tions, 2011 (Prace His­to­rycz­ne, 7).

Len­gyel­or­szág­ban, honi lép­ték­kel mér­ve, év­ről évre hi­he­tet­len mennyi­sé­gű tör­té­ne­ti mun­ka je­le­nik meg. A len­gyel könyv­ki­adás a piac mé­re­té­ből adó­dó­an sok­kal na­gyobb és szer­ve­zet­tebb, mint a ha­zai, ami­ben nem kis sze­re­pet vál­lal a zabrze‑i In­fort Edi­tions is. Az apró szi­lé­zi­ai ki­adó az el­múlt tíz év­ben szám­ta­lan so­ro­za­tot in­dí­tott út­já­ra, töb­bek kö­zött egy kö­zel hat­van kö­te­tet szám­lá­ló had­tör­té­ne­ti vá­lo­ga­tást is. Nem­csak ne­ves len­gyel pro­fesszo­rok mun­ká­ját je­len­te­ti meg, ha­nem fo­ko­zat­tal még nem ren­del­ke­ző fi­a­ta­lok, vagy a szak­má­ban ke­vés­bé jegy­zett ku­ta­tók mű­ve­it is. Ez utób­bi­ak közé tar­to­zik Mi­rosław Łu­kom­ski, aki mind­ezi­dá­ig egy Ste­fan Wyszyński-ről szó­ló mo­nog­rá­fi­á­val jelentkezett.

Mun­ká­ja a ti­zen­öt éves há­bo­rú tör­té­ne­té­nek egy olyan sza­ka­szát tár­ja elénk, amellyel itt­hon szin­te sen­ki sem fog­lal­ko­zott ér­dem­ben. Łu­kom­ski nagy mennyi­sé­gű ki­adat­lan le­vél­tá­ri for­rás fel­vo­nul­ta­tá­sá­val jó át­te­kin­tést nyújt ar­ról, hogy 1587 és 1606 kö­zött mi­ként hoz­ta meg dön­té­se­it a lengyel-litván ne­me­si köz­tár­sa­ság, a Rzecz­pos­po­li­ta a leg­fon­to­sabb bel- és kül­po­li­ti­kai kér­dé­sek­ben. Mi­vel a Köz­tár­sa­ság mű­kö­dé­sét sza­bá­lyo­zó, 1569-ben meg­kö­tött lub­li­ni unió ér­tel­mé­ben a ki­rály egy­ma­ga a szejm és a ne­mes­ség nél­kül sem­mi­lyen fon­tos kér­dés­ben nem dönt­he­tett, ezért a szer­ző is el­ső­sor­ban a ne­me­si köz­vé­le­mény po­lé­mi­á­in ke­resz­tül mu­tat­ja be a török-kérdés meg­íté­lé­sét. Mi­u­tán a ko­ra­be­li tö­rö­k­el­le­nes pamf­le­tek vaj­mi ke­vés ha­tás­sal vol­tak a ne­mes­ség­re, így ő sem eze­ket vet­te gór­cső alá. A szej­men és a vaj­da­sá­gok te­rü­le­ti gyű­lé­se­in, a szej­mi­ke­ken ké­szült jegy­ző­köny­vek alap­ján re­konst­ru­ál­ta, hogy a dön­tés­ho­zók ho­gyan vé­le­ked­tek egy eset­le­ges lengyel-török há­bo­rú­ról, és mi mó­don hasz­nál­ták fel ezt egy­más el­len a po­li­ti­kai össze­csa­pá­sok során.

A re­cen­ze­ált mun­ka, a be­ve­ze­tőt és a konk­lú­zi­ót nem szá­mol­va, hét na­gyobb fe­je­zet­re ta­go­ló­dik. Az első fe­je­zet a Bá­t­ho­ri Ist­ván ha­lá­la utá­ni lengyel-oszmán kap­cso­la­tok­kal fog­lal­ko­zik. A ko­ra­be­li Eu­ró­pa egyik leg­na­gyobb ki­ter­je­dé­sű or­szá­gá­ért szin­te min­den eu­ró­pai ural­ko­dó­ház ver­seny­be szállt. A lengyel-litván ál­lam­ban a ki­rá­lyi ha­ta­lom nem volt örök­le­tes, ha­nem a ne­mes­ség vá­lasz­tá­sá­tól füg­gött. A ki­rály­vá­lasz­tó szej­me­ken te­hát min­den je­len­tő­sebb eu­ró­pai ál­lam kép­vi­sel­tet­te ma­gát, kö­zü­lük so­kak­nak meg­volt a sa­ját tá­bo­ra. A Habs­bur­gok fon­tos tá­mo­ga­tók­kal ren­del­kez­tek a Zborowski-család ve­zet­te kis-lengyelországi ne­me­sek kö­zött, míg az oro­szok a lit­ván elő­ke­lők kö­ré­ben bír­tak je­len­tős szá­mú tá­mo­ga­tó­val. Bár az Osz­mán Bi­ro­da­lom nem ál­lí­tott sa­ját je­löl­tet, egy­ál­ta­lán nem volt szá­má­ra kö­zöm­bös, hogy ki szer­zi meg a ha­tal­mat. Ahogy már ko­ráb­ban, az 1572 és 1576 kö­zöt­ti vá­lasz­tá­so­kon is, kép­vi­se­lő­jén ke­resz­tül a Por­ta fél­re­ért­he­tet­le­nül ér­té­sé­re adta a sze­ná­to­rok­nak, hogy amennyi­ben egy Habs­bur­got vá­lasz­ta­ná­nak meg, ak­kor ha­lo­ga­tás nél­kül tá­ma­dást in­dí­ta­nak el­le­nük. Mi­vel a ne­mes­ség nem kí­ván­ta fel­bon­ta­ni a ko­ráb­bi bé­ke­szer­ző­dést, ezért a Habs­bur­gok je­lölt­je, Mik­sa, szó­ba sem ke­rül­he­tett, bár ígé­re­tet tett arra, hogy ha ki­tör­ne a há­bo­rú, az or­szág nem ma­rad­na se­gít­ség nél­kül. Az új ural­ko­dó ki­vá­lasz­tá­sá­ban dön­tő sze­re­pe volt Bá­t­ho­ri ko­ráb­bi kan­cel­lár­já­nak, Jan Za­moyski­nak is, aki a hely­ze­tet fel­mér­ve, a tö­rö­kök szá­má­ra is el­fo­gad­ha­tó meg­ol­dás, a svéd Vasa-dinasztiából szár­ma­zó Zsig­mond (Zyg­munt Waza) mel­lett tet­te le a vok­sot. Za­moyski fő­leg az­zal ér­velt Zsig­mond mel­lett, hogy ál­ta­la el­ke­rül­he­tik a há­bo­rút. Az el­len­tá­bor azon­ban nem tu­laj­do­ní­tott je­len­tő­sé­get a kér­dés­nek, és az­zal vá­dol­ta meg a kan­cel­lárt, hogy csak ijeszt­ge­ti az em­be­re­ket. Mi­vel sem Mik­sá­nak, sem pe­dig a Habsburg-párti ne­me­sek­nek nem si­ke­rült meg­győz­ni a vá­lasz­tás­ra össze­gyűl­te­ket, ezért 1588 ele­jén meg­pró­bál­ták erő­vel meg­sze­rez­ni a ha­tal­mat, de By­czy­na mel­lett Za­moyski csa­pa­tai győ­zel­met arat­tak felettük.

Vasa Zsig­mond trón­ra lé­pé­se nem ho­zott dön­tő vá­lasz­tást a len­gyel ál­lam­gé­pe­zet­ben: Jan Za­moyski a ko­ráb­bi po­zí­ci­ó­it meg­tart­va meg­ma­radt a lengyel-litván bel- és kül­ügyek leg­fon­to­sabb irá­nyí­tó­já­nak. Ket­te­jük kap­cso­la­ta a nyolcvanas-kilencvenes évek for­du­ló­ján szá­mos ok mi­att meg­rom­lott, s ez a lengyel–török kap­cso­la­tok­ra is ki­ha­tott. Za­moyski fi­gyel­mez­te­té­se el­le­né­re az ifjú ural­ko­dó nyíl­tan kö­ze­le­dett a Habs­bur­gok­hoz, amit a Por­tán úgy ér­tel­mez­tek, hogy a Rzecz­pos­po­li­ta fel­mond­ja a ko­ráb­ban meg­kö­tött bé­ke­szer­ző­dést. 1588 és 1590 kö­zött több al­ka­lom­mal fe­nye­ge­tett a há­bo­rú ve­szé­lye. Noha a két ál­lam kö­zött si­ke­rült a vi­tás kér­dé­se­ket ren­dez­ni, a szej­men és a vaj­da­sá­gok te­rü­le­ti gyű­lé­se­in pa­rázs vita bon­ta­ko­zott ki a kö­zel­gő össze­csa­pás­ról. Nem meg­le­pő mó­don ezek­nek po­lé­mi­ák­nak vaj­mi ke­vés köze volt az ere­de­ti prob­lé­má­hoz, ame­lye­ket a kü­lön­fé­le po­li­ti­kai cso­por­to­su­lá­sok csu­pán fegy­ver­ként hasz­nál­ták el­len­fe­le­ik ellen.

A har­ma­dik fe­je­zet­ben a szer­ző azt jár­ja kör­be, hogy 1593 és 1595 kö­zött mi­ként zaj­lot­tak az osztrák-lengyel tár­gya­lá­sok egy török-ellenes ko­a­lí­ció lét­re­ho­zá­sá­ról, mi­ért fe­nek­let­tek meg ezek, és ho­gyan re­a­gál­tak rá a len­gyel ren­dek. An­nak el­le­né­re, hogy Habs­burg Mik­sa ko­ráb­bi erő­sza­kos fel­lé­pé­se nem múlt el nyom nél­kül, III. Zsig­mond egy­ál­ta­lán nem zár­kó­zott el a kö­zös ka­to­nai ak­ci­ó­tól. 1592-ben fe­le­sé­gül vet­te Habs­burg Anna fő­her­ceg­nőt. Tet­te óri­á­si fel­zú­du­lást vál­tott ki a ne­mes­ség kö­ré­ben, so­kan emi­att nyil­vá­no­san kri­ti­zál­ták őt. Fel­há­bo­ro­dá­su­kat csak fo­koz­ta, ami­kor Mik­sa fel­fed­te előt­tük, hogy az es­kü­vő szer­ve­zé­sé­vel pár­hu­za­mo­san tár­gya­lá­so­kat foly­ta­tott a ki­rállyal, aki négy­száz­ezer ara­nyért cse­ré­be fel­aján­lot­ta le­mon­dá­sát, és ígé­re­tet tett, hogy ke­resz­tül vi­szi Ernő fő­her­ceg meg­vá­lasz­tá­sát. A ki­je­len­tés va­ló­ság­tar­tal­má­ról nin­cse­nek in­for­má­ci­ók, de ah­hoz bő­ven ele­gen­dő volt, hogy bel­po­li­ti­kai vál­ság ala­kul­jon ki a Köz­tár­sa­ság­ban. A szö­vet­ség meg­hi­ú­su­lá­sát jel­lem­ző­en két okra le­het vissza­ve­zet­ni. Az egyik ok a ne­me­sek Habs­bur­gok irán­ti bi­zal­mat­lan­sá­ga. Az oszt­rák ágen­sek 1593–1594 kö­rül to­bo­roz­ni kezd­tek a Rzecz­pos­po­li­ta alatt­va­lói, így a za­po­rozs­jei ko­zá­kok kö­zött is. Ez a tény már bő­ven ele­gen­dő volt ah­hoz, hogy fel­kelt­se a ne­me­sek gya­nú­ját, akik ké­sőbb az 1594-es ko­zák fel­ke­lés ki­rob­ba­ná­sá­ban is a Habs­bur­gok be­fo­lyá­sát lát­ták. Más­részt nem állt szán­dé­kuk­ban a tö­rö­kök­kel há­bo­rúz­ni, leg­fő­kép­pen azért nem, mert sok­ba ke­rült vol­na és nem fű­ző­dött hoz­zá ér­de­kük. Sok­kal job­ban iz­gat­ta őket a két ro­mán fe­je­de­lem­ség fe­let­ti el­len­őr­zés meg­szer­zé­se. A XIV. szá­zad kö­ze­pé­től kezd­ve a len­gyel kül­po­li­ti­ka mind­vé­gig igye­ke­zett Mold­vát a sa­ját ér­dek­szfé­rá­já­ba von­ni. Eh­hez előbb a Ma­gyar Ki­rály­ság­gal kel­lett vol­na meg­küz­de­ni, majd az Osz­mán Birodalommal.

1595 kö­rül – ez már a ne­gye­dik fe­je­zet té­má­ja – Jan Za­moyski a Vi­téz Mihály-féle fel­ke­lés kel­tet­te za­vart ki­hasz­nál­va Şte­fan Raz­van vaj­da (ő még III. Zsig­mond pro­te­zsált­ja volt) he­lyé­be a sa­ját em­be­rét, Ie­re­mie Movilăt ül­tet­te. Noha ak­ci­ó­já­ról a ki­rályt és az ud­vart egy­aránt tá­jé­koz­tat­ta, dön­té­sét kez­det­ben nem min­den­ki fo­gad­ta lel­ke­se­dés­sel. A ki­rá­lyi ta­nács tag­jai hasz­nos­nak ítél­ték a kan­cel­lár lé­pé­sét, a ne­mes­ség egy ré­sze, Sta­nisław Kar­nows­ki prí­más ve­ze­té­sé­vel ke­mé­nyen kri­ti­zál­ta őt. At­tól tar­tot­tak – nem alap­ta­la­nul –, hogy Za­moyski be­avat­ko­zá­sa maga után von­ja a tö­rö­kök és a ta­tá­rok bosszú­ját. A ki­rály csak ak­kor nyil­vá­ní­tott vé­le­ményt, ami­kor már biz­tos volt, hogy sem­mi­lyen re­tor­zió nem kö­ve­ti a kan­cel­lár ak­ci­ó­ját. Bár még ugyan­eb­ben az év­ben, 1595. ok­tó­ber 19–21. kö­zött a len­gyel és tö­rök csa­pa­tok össze­csap­tak Ţuţo­ra mel­lett, a szem­ben­ál­ló fe­lek rö­vid időn be­lül egyes­ség­re ju­tot­tak. Ie­re­mie a he­lyén ma­rad­ha­tott, a si­ker pe­dig je­len­tő­sen meg­erő­sí­tet­te Jan Za­moyski ha­zai pozícióit.

Az ötö­dik fe­je­zet az 1596–1598-as Habsburg–lengyel tö­rö­k­el­le­nes szö­vet­ség kö­rü­li bo­nyo­dal­ma­kat vizs­gál­ja. A len­gyel ne­me­si köz­vé­le­ményt min­dig is ér­de­kel­te, hogy mi fo­lyik tő­lük dél­re, ezért vé­gig fi­gye­lem­mel kí­sér­ték a ma­gyar had­szín­té­ren zaj­ló össze­csa­pá­so­kat. Ami­kor az osz­mán csa­pa­tok 1596-ban el­fog­lal­ták Egert, ez ko­moly ag­go­dal­mat vál­tott ki kö­re­ik­ben, hi­szen az el­esett vá­ros kö­zel fe­küdt Kas­sá­hoz, ahon­nan már csak egy kar­nyúj­tás­nyi­ra volt a len­gyel ha­tár. Az új ke­le­tű fe­nye­ge­tett­ség ko­mo­lyan gon­dol­ko­dó­ba ej­tet­te őket, szám­ta­lan ko­ra­be­li pamf­let és ki­ált­vány bon­col­gat­ta a le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nye­ket. III. Zsig­mond 1597-ben ezért össze­hív­ta a szej­met, ahol a leg­fon­to­sabb na­pi­ren­di pon­tok kö­zött ott sze­re­pelt a tö­rö­k­el­le­nes szö­vet­ség kér­dé­se is. A szejm ülé­se­zé­se előtt min­den szej­mik meg­vi­tat­ta a ki­rály elő­ter­jesz­té­sét. An­nak el­le­né­re, hogy a pá­pai nun­ci­us és a Habsburg-pártiak igye­kez­tek min­den esz­köz­zel meg­győz­ni őket a szö­vet­ség elő­nye­i­ről, a sze­ná­to­rok is­mét el­uta­sí­tot­ták a há­bo­rút, ugyan­azok­ra az okok­ra hi­vat­koz­va, mint ko­ráb­ban: nem állt ér­de­kük­ben egy fel­te­he­tő­leg hosszan el­hú­zó­dó össze­csa­pás, és eh­hez nem akar­tak új adót meg­sza­vaz­ni. A szul­tá­ni ta­nács tag­jai va­ló­szí­nű­leg tisz­tá­ban le­het­tek a len­gyel ud­var­ban zaj­ló ese­mé­nyek­kel, ezért hosszas tár­gya­lá­sok után 1598-ban III. Meh­med, Ie­re­mie Movilăt a he­lyén hagy­va, meg­erő­sí­tet­te a ko­ráb­bi lengyel–oszmán békeszerződést.

A ha­to­dik fe­je­zet Jan Za­moyski 1600-as mold­vai had­já­ra­tá­nak előz­mé­nye­it és ese­mé­nye­it tár­gyal­ja. 1599. ok­tó­ber 28-án Sze­ben mel­let, a sel­len­ber­ki csa­tá­ban Vi­téz Mi­hály ha­vas­al­föl­di vaj­da csa­pa­tai ha­tal­mas győ­zel­met arat­nak Bá­t­ho­ri And­rás er­dé­lyi fe­je­de­lem és a war­mi­ai püs­pök fe­lett. A püs­pö­köt nem sok­kal ké­sőbb a fel­tü­zelt szé­ke­lyek Csík­szent­do­mon­kos kö­ze­lé­ben bru­tá­li­san meg­gyil­kol­ták. A be­vo­nu­lá­sa után a vaj­da er­dé­lyi fe­je­de­lem­mé vá­lasz­tat­ta ma­gát, majd hoz­zá­kez­dett Mold­va meg­hó­dí­tá­sá­hoz. Egy per­cig sem ké­tel­ke­dett ben­ne, hogy mi lesz a len­gye­lek re­ak­ci­ó­ja, ha Mold­vát is meg­sze­re­zi, ép­pen ezért igye­ke­zett ki­hasz­nál­ni a ne­mes­sé­gen be­lül dúló el­len­té­te­ket. Ter­vei meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz fon­tos szö­vet­sé­ges­re lelt a kan­cel­lár egyik leg­na­gyobb el­len­fe­lé­ben, Kons­tanty Ost­rog­s­ki­ban. 1600 má­ju­sá­ban Vi­téz Mi­hály ko­zá­kok­kal meg­erő­sí­tett se­re­gé­vel be­ha­tolt Mold­vá­ba, el­űz­te Ie­re­mie Movilăt, aki csak Szuc­sá­va kör­nyé­kén tud­ta meg­őriz­ni ha­tal­mát. Vi­téz Mi­hály lé­pé­se több szem­pont­ból is ve­szélyt je­len­tett a len­gyel ér­de­kek­re. Mi­vel a vaj­da csa­pa­ta­i­ban sok volt a ko­zák, ezért a len­gye­lek at­tól tar­tot­tak, hogy a Por­ta a len­gyel fe­let te­szi majd fe­le­lős­sé tet­te­i­kért. A ki­rá­lyi ud­vart azon­ban sok­kal job­ban ag­gasz­tot­ta a Habs­bur­gok egy­re fe­nye­ge­tőbb ke­le­ti tér­nye­ré­se. Mold­va be­ke­be­le­zé­se után Jan Za­moyski na­gyon ha­mar hoz­zá­kez­dett egy ka­to­nai ak­ció meg­szer­ve­zé­sé­hez. Mi­előtt még 1600 nya­rán csa­pa­ta­i­val meg­in­dult vol­na, III. Zsig­mond le­ve­let kül­dött a krí­mi kán­nak, II. Gázi Giráj­nak, amely­ben tá­jé­koz­tat­ta őt Za­moyski ké­szü­lő­dő mold­vai tá­ma­dá­sá­ról. Za­moyski 1600. au­gusz­tus 4‑én húsz­ezer em­ber élén át­lép­te a Dnyesz­tert, és röp­ke né­hány hét alatt tel­je­sen ki­sö­pör­te a vaj­dát Mold­vá­ból és Ha­vas­al­föld­ről. Mold­vá­ban is­mét Ie­re­mia Movilă ke­rült ha­ta­lom­ra, Ha­vas­al­föl­dön pe­dig III. Meh­med be­le­egye­zé­sé­vel Ie­re­mie test­vé­re, Si­mi­on Movilă sze­rez­te meg a trónt. Mi­u­tán Za­moyski si­ke­re­sen el­ren­dez­te a két ro­mán vaj­da­ság kér­dé­sét meg­pró­bált Er­dély­ben is ren­det teremteni.

Az utol­só, he­te­dik fe­je­zet né­mi­leg ki­lóg a töb­bi kö­zül. 1605-ben Ál-Dimitrij (Dy­mitr Sa­moz­wa­ni­ec) meg­sze­rez­te az orosz trónt, és a lengyel–orosz kap­cso­la­to­kat új ala­pok­ra he­lyez­ve, kö­ve­tei út­ján fel­ve­tet­te egy lengyel–orosz tö­rö­k­el­le­nes ko­a­lí­ció ter­vét. Pa­ra­dox mó­don, a Por­tán sok­kal job­ban fel tud­ták mér­ni en­nek az aján­lat­nak a je­len­tő­sé­gét, mint a szejm­ben. A len­gyel sze­ná­to­rok csak egy el­enyé­sző ré­sze lát­ta meg a ja­vas­lat­ban a soha vissza nem térő al­kal­mat: a tö­rö­kök­kel és a ta­tá­rok­kal való vég­le­ges le­szá­mo­lás le­he­tő­sé­gét. A töb­bi­e­ket, jel­lem­ző mó­don, hi­de­gen hagy­ta a cár aján­la­ta. Ők to­vább­ra is a béke meg­őr­zé­sé­ben vol­tak ér­de­kel­tek. Dimi­t­rij ter­vé­nek az sem tett kü­lö­nö­sen jót, hogy még ugyan­eb­ben az év­ben meg­halt Za­moyski, aki kö­zel har­minc évig irá­nyí­tot­ta a len­gyel kül­po­li­ti­kát. Ha­lá­la után III. Zsig­mond ér­dek­lő­dé­se is meg­vál­to­zott, és a fi­gyel­mét egy­re job­ban le­kö­töt­te a Bal­ti tér­sé­gért foly­ta­tott küz­de­lem. Za­moyski ha­lá­lá­val meg­szűnt a len­gyel kül­po­li­ti­ka ad­dig többé-kevésbé egy­sé­ges irá­nyí­tá­sa. A török–tatár és a mold­vai ügyek in­té­zé­se a ha­tár­vi­dé­ken élő nagy ne­me­si csa­lá­dok, a Wis­ni­o­wi­ec­ki­ek, a Po­to­cki­ak és a Kor­ec­ki­ek ke­zé­be ke­rült, akik a sa­ját ér­de­ke­ik men­tén ala­kí­tot­ták az ese­mé­nye­ket. Ek­kor Dimi­t­rij a Szent­szék felé for­dult és fel­vet­te a kap­cso­la­tot VI. Pál pá­pá­val, de a szö­vet­ség­ből nem lett sem­mi, mert a cár 1606-ban meghalt.

A re­cen­ze­ált mun­ka leg­na­gyobb gyen­gé­je ab­ban rej­lik, hogy a szer­ző a kül­po­li­ti­kát is érin­tő, nagy hord­ere­jű dön­té­sek bel­po­li­ti­kai össze­füg­gé­se­i­re kon­cent­rál csak. Nyil­ván­va­ló, hogy a téma ke­re­te­it nem kí­ván­ta túl­lép­ni, így vi­szont szám­ta­lan ap­ró­ság fe­lett el­sik­lik. Ezt egyet­len rö­vid pél­dá­val sze­ret­ném il­luszt­rál­ni. A köny­vet vé­gig­ol­vas­va az a be­nyo­más ala­kul­hat ki az ol­va­só­ban, mint­ha a len­gyel ál­lam az­idő­tájt csak és ki­zá­ró­lag Mold­vá­ra tar­tott vol­na igényt. Ez a be­nyo­más azon­ban nem fe­lel­ne meg a tör­té­nel­mi té­nyek­nek. A szer­ző Łu­kom­ski egy­ál­ta­lán nem em­lí­ti, hogy a Habs­bur­gok­kal foly­ta­tott tár­gya­lá­sok­kal egy idő­ben a len­gyel dip­lo­ma­ták ti­tok­ban a Por­ta kép­vi­se­lő­jé­vel is kon­zul­tál­tak. Meg­be­szé­lé­se­ik so­rán a Mold­vai Fe­je­de­lem­ség sor­sán kí­vül Felső-Magyarország jö­vő­je is szó­ba ke­rült. III. Meh­med egy 1597-ben ke­let­ke­zett le­ve­lé­ből vi­lá­go­san ki­de­rül, hogy a len­gye­lek nem­csak Mold­vát akar­ták meg­sze­rez­ni, ha­nem Kas­sát, Husz­tot és Mun­ká­csot is. Már­pe­dig e nél­kül az apró, ám fe­let­tébb fon­tos rész­let nél­kül ne­he­zen ért­he­tő meg, hogy mi ve­ze­tett a lengyel–osztrák tö­rö­k­el­le­nes ko­a­lí­ció ku­dar­cá­hoz. Ér­de­mes lett vol­na te­hát ezt a kér­dés is ala­po­sab­ban kör­be­jár­ni. Mind­azon­ál­tal Mi­rosław Łu­kom­ski műve szá­mos ér­té­kes ada­lé­kot kí­nál a len­gyel bel- és kül­po­li­ti­ka, va­la­mint a dip­lo­má­cia tár­gya­lá­sok hát­te­ré­nek jobb megértéséhez.

Summary

The Tur­kish Quest­ion as a Fac­tor of the Polish-Lithuanian Commonwealth’s Po­li­tics bet­ween 1587 and 1606

Bas­ed on rich un­pub­lis­hed ar­chi­val ma­te­ri­als, the aut­hor ske­tched how the Tur­kish quest­ion inf­lu­ced the in­ter­nal po­li­tics of the Polish-Lithuanian Com­mon­we­alth at the turn of the sixtenth-sevententh cent­uri­es. The in­ter­nal af­fa­irs of Po­land were very clos­ely con­nec­ted to the quest­ion of pe­ace or war with the Ot­tom­an Em­pire. Not only Euro­pe­an sta­tes, but also the Ot­tom­ans fol­lo­wed Po­lish ro­yal el­ec­tions with keen in­te­rest. Alt­ho­ugh they ne­ver had can­di­da­tes to the Po­lish th­ro­ne, the­ir word weig­hed strongly with the el­ec­tors’ de­ce­sions. For the Ot­tom­an co­urt el­ec­ting Habs­burgs to the Po­lish th­ro­ne was en­ti­rely unac­cept­ab­le, hen­ce be­fo­re the el­ec­tions en­voys of the sul­tan of­ten th­reat­e­ned the nob­les in the Sejm. The le­aders of the sta­te were su­rely mo­ti­vat­ed by the­ir will to avo­id a war with the Turks and Ta­tars when they el­ec­ted the most su­i­tab­le can­di­da­te from the Swe­dish ru­ling di­nasty in 1587. At the end of the six­teenth cent­ury the Habs­burgs tried to draw Po­land into an anti-Ottoman le­ague, but des­pi­te of the ass­u­ran­ces gi­ven by the Pope and the Em­pe­ror, the est­a­tes re­jec­ted­con­sis­tently to get in­vol­ved. The Tur­kish quest­ion also pla­yed an im­por­tant role at the ter­ri­to­ri­al nob­le as­semb­li­es, whe­re it was used by the par­ti­ci­pants as a rhe­to­ri­cal wea­pon aga­inst the­ir opponents.

Streszczenie

Au­tor tej pracy opier­ając się na bog­ate żródła ni­e­pub­li­ko­wa­ne pró­bu­je pr­zedsta­wić jak kwes­tia tu­rec­ka pot­ra­fiła oddzi­ały­wać na poly­tikę wewnętrzną Rze­czy­pos­po­li­tej w koń­cu XVI wi­e­ku i na począt­ku XVII wi­e­ku. Wewnętrz­ne sprawy Pol­ski ko­ni­ecz­nie połą­czyły się z kwes­tią wojny i po­ko­ju z Turcją. Z tego po­wo­du nie tyl­ko euro­pejskie państ­wa były za­in­te­re­so­wa­ne elekcją kró­la na tron pol­ski, ale os­mańscy sul­ta­no­wie też. Cho­ci­aż oni nie mi­eli swo­ich kan­dy­da­tów, ale zdecy­do­wa­nie ch­ci­e­li mieć wpływ na wy­bór szlachty. Os­ma­nom kan­dy­dat z rodu Habs­bor­gów na tron pol­ski był zu­peł­nie ni­e­do­pusz­czalny, dlat­ego właś­nie tu­rec­ki po­seł wi­e­le razy gro­ził szlach­cie obi­e­cując na­pad na te­reny Rze­czy­pos­po­li­tej. W re­zul­ta­cie uc­zest­nicy sej­mu elekcyj­ne­go chcąc umy­kać wojnę z tur­ka­mi i ta­ta­ra­mi, w 1587 roku wybra­li Zyg­mun­ta III z szweds­ki­ej dy­nas­tii Wa­zów. Na koń­cu XVI wi­e­ku Habs­bur­go­wie ch­ci­e­li przy­cią­gać stany polsko-litewskie do wojny pr­ze­ciw Tur­kom, ale po­mi­mo za­pew­ni­e­nia pa­pi­eża i cesar­za oni od­mó­wi­li tej spra­wie. Kwes­tia tu­rec­ka w tym cza­sie stała się częś­cią sceny po­lity­ki wewnętrz­nej, wy­korzys­ta­nej pr­zez szlachtę wo­bec swo­ich przeciwnikom.

Tagged Havasalföld, lengyel–litván állam, Moldva, Oszmán Birodalom, XVI. század, XVII. század