recenzió

Mus­ta­fa Soy­kut, Ita­li­an Per­cept­ions of the Ot­tom­ans: Conf­lict and Po­li­tics th­ro­ugh Pon­ti­fi­cal and Ve­ne­ti­an Sour­ces, Frank­furt am Main, Pe­ter Lang, 2011.

Mam­ma li Tur­chi! – En­nek a mára már iro­ni­kus és vic­ces je­len­tés­sel bíró olasz mon­dás­nak az ere­de­te az idők ho­má­lyá­ba vész, az azon­ban bi­zo­nyos, hogy az osz­má­nok­nak a dél-olasz par­tok men­ti meg­je­le­né­se után ha­mar a kö­zel­gő ve­szély szi­no­ni­má­já­vá vált. Nem vé­let­le­nül, hi­szen csak az olasz csiz­ma sar­ká­ban ta­lál­ha­tó Ot­ran­to vá­ros el­fog­la­lá­sa so­rán 800 la­kost mé­szá­rol­tak le 1480-ban. A Kons­tan­ti­ná­poly 1453. évi meg­hó­dí­tá­sa mi­att a Hó­dí­tó mel­lék­ne­vet mél­tán ki­ér­dem­lő II. Meh­med szul­tán (1444–1446 és 1451–1481) tö­rök flot­tá­ja ál­tal el­fog­lalt vá­rost csak a pápa ál­tal meg­hir­de­tett ke­resz­tes had­já­rat so­rán (mely­ben Hu­nya­di Má­tyás csa­pa­tai is részt vet­tek, mi­vel a tö­rö­kök köz­vet­le­nül fe­nye­get­ték apó­sa, I. Fer­di­nánd ná­po­lyi ki­rály bir­to­ka­it) si­ke­rült vissza­fog­lal­ni a kö­vet­ke­ző évben.

A Pe­ter Lang ki­adó Itali­en in Ge­schich­te und Ge­gen­wart so­ro­za­tá­nak 33. kö­te­te­ként 2011-ben meg­je­lent itt re­cen­ze­ált könyv a tö­rök történész-kutató, Mus­ta­fa Soy­kut mun­ká­ja, aki az an­ka­rai Midd­le East Tech­ni­cal Uni­ver­sity tör­té­ne­lem tan­szé­ké­nek ok­ta­tó­ja. Soy­kut el­is­mert ku­ta­tó­ja Eu­ró­pa és a tö­rö­kök, va­la­mint Eu­ró­pa és az isz­lám kap­cso­la­tá­nak politikai-kulturális szem­pont­ból, to­váb­bá In­dia és Ázsia val­lás­tör­té­ne­té­nek. Je­len kö­tet szem­pont­já­ból az előb­bi ku­ta­tá­sai az ér­de­ke­sek; ered­mé­nye­i­ről több ta­nul­mány­ban és több nyel­ven is be­szá­molt, min­de­nek­előtt az eu­ró­pa­i­ak tö­rö­kök­ről (pon­to­sab­ban az osz­má­nok­ról) ki­ala­kí­tott és fo­lya­ma­to­san vál­to­zó ké­pé­re, to­váb­bá a Pá­pai Ál­lam­nak és a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság­nak az Osz­mán Bi­ro­da­lom­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tá­ra fó­kusz­ál­va. ¹

A kö­tet Soy­kut egy év­ti­ze­des ku­ta­tá­sa­i­nak össze­fog­la­ló­ja. Ez azon­ban nem je­len­ti azt, hogy a ko­ráb­bi mun­ká­i­ban fel­lel­he­tő té­nye­ket is­mer­te­ti újra. Amel­lett, hogy a leg­töb­bek szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tő­en, vagy­is an­gol nyel­ven is­mer­te­ti az itá­li­a­i­ak év­szá­za­dos kap­cso­la­tát az osz­má­nok­kal – a kez­de­tek­től egé­szen a 20. szá­za­dig, tö­mö­ren össze­fog­lal­va –, kü­lön ki­eme­li a pá­pai ál­lam és a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság tö­rö­kök­ről ki­ala­kult és ki­ala­kí­tott vé­le­ke­dé­sét és né­ze­te­it, több fon­tos új for­rást is meg­is­mer­tet­ve az olvasóval.

Az isz­lám ci­vi­li­zá­ció, vagy­is az ara­bok 8–9. szá­za­di ter­jesz­ke­dé­sé­vel és min­de­nek­előtt a spa­nyol te­rü­le­tek és Szi­cí­lia el­fog­la­lá­sá­val pár­hu­za­mo­san Eu­ró­pa el­kezd­te ön­ma­gát mint­egy az isz­lám an­ti­té­zi­se­ként, a ke­resz­tény­ség egye­dü­li kép­vi­se­lő­je­ként meg­ha­tá­roz­ni. A 15. szá­zad kö­ze­pé­től az osz­má­nok gyors kelet-európai ter­jesz­ke­dé­sé­nek ha­tá­sá­ra az eu­ró­pai gon­dol­ko­dás az isz­lá­mot az osz­mán tö­rö­kök­kel kezd­te azo­no­sí­ta­ni. A nyu­ga­ti ke­resz­tény­ség­ben így ha­mar fel­éb­redt a vágy és a kí­ván­csi­ság (sok­szor erő­sen prag­ma­ti­kus: ka­to­nai és gaz­da­sá­gi ér­de­kek­től ve­zé­rel­ve), hogy meg­is­mer­je ezt a tő­lük mind val­lá­si­lag, mind pol­gá­ri, mind ka­to­nai in­téz­mény­rend­sze­rét, mind ál­lam­fi­lo­zó­fi­á­ját te­kint­ve oly kü­lön­bö­ző civilizációt.

A ko­rai osz­mán tör­té­ne­lem­re vo­nat­ko­zó bi­zán­ci for­rá­so­kat kö­ve­tő­en a 15. szá­zad kö­ze­pé­től kezd­ve je­len­tek meg az itá­li­ai tör­té­net­írók, uta­zók, il­let­ve dip­lo­ma­ták írá­sai az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ról. Soy­kut e szé­les vá­lasz­ték­ból min­de­nek előtt a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság, il­let­ve a Szent­szék alatt­va­lói ál­tal írt for­rá­so­kat vizs­gál­ta, mi­vel ez a két ál­lam állt a leg­szo­ro­sabb kap­cso­lat­ban a bi­ro­da­lom­mal, s in­for­má­ci­ó­ik­kal, meg­íté­lé­sük­kel ők já­rul­tak hoz­zá leg­in­kább az osz­má­nok­ról az eu­ró­pa­i­ak­ban ki­ala­kult, az idők fo­lya­mán fo­lya­ma­to­san vál­to­zó kép­hez. Eu­ró­pa elő­ször Kons­tan­ti­ná­poly el­es­te­kor szem­be­sült a fel­tö­rek­vő Osz­mán Bi­ro­da­lom ere­jé­vel, s ala­kí­tot­ta ki ró­luk a „bor­zasz­tó, le­győz­he­tet­len tö­rök” ké­pét. Ez a fé­lel­met, sőt ret­te­gést kel­tő török-kép a fo­lya­ma­tos földközi-tengeri, s el­ső­sor­ban az itá­li­ai fél­szi­get el­len irá­nyu­ló, osz­mán zász­ló alat­ti ka­lóz­tá­ma­dá­sok, va­la­mint a bal­ká­ni hó­dí­tá­sok, vagy­is a ke­resz­tény­ség te­rü­le­té­re szá­raz­föl­dön való erő­tel­jes be­nyo­mu­lás ha­tá­sá­ra bő más­fél szá­za­dig fenn­ma­radt, s csak a ke­resz­tény győ­ze­lem­mel vég­ző­dő le­pan­tói csa­tát (1571) kö­ve­tő­en vál­to­zott át a „le­győz­he­tő tö­rö­kök” imá­zsá­vá. Mind­azon­ál­tal a „tö­rök ter­ror” képe majd­nem az egész 17. szá­zad fo­lya­mán élő ma­radt, s en­nek fenn­tar­tá­sá­hoz nem is kel­let­tek újabb hó­dí­tá­sok, ele­gen­dő volt az ál­lan­dó ka­to­nai je­len­lét az eu­ró­pai tér­ség­ben. A tö­rö­kök­ről al­ko­tott kép kö­vet­ke­ző vál­to­zá­sá­hoz is­mét jó év­szá­zad múl­va egy, Eu­ró­pa szá­má­ra szin­tén meg­ha­tá­ro­zó jel­le­gű osz­mán ku­darc, az 1683-as si­ker­te­len bé­csi ost­rom já­rult hoz­zá, ami­kor­tól kezd­ve min­den po­zi­tív vagy ne­ga­tív jel­ző nél­kül, egy­sze­rű­en csak tö­rö­kök­ként em­le­get­ték őket. A 18. szá­zad­ra ez ’ár­tal­mat­lan tö­rök­ké’ vál­to­zott, míg­nem a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­re ki­ala­kult a jól is­mert mon­dás: ’Eu­ró­pa be­teg embere’.

Ha meg­néz­zük a má­sik ol­dalt: az osz­má­nok sa­ját ma­guk­ról Eu­ró­pá­val szem­ben ki­ala­kí­tott képe egé­szen a kar­ló­cai (1699) és po­zsa­re­vá­ci (1718) bé­ké­ig, töb­bek közt tö­ret­len ka­to­nai si­ke­re­ik­nek kö­szön­he­tő­en, erő­tel­jes fel­sőbb­ren­dű­sé­gi ér­zést mu­tat. Ez utób­bi dá­tum azon­ban nem­csak az Osz­mán Bi­ro­da­lom ha­nyat­lá­sát jel­zi elő­re, hi­szen kö­rül­be­lül ek­kor­ra te­he­tő az is, hogy a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság és a Pá­pai Ál­lam is meg­szűnt meg­ha­tá­ro­zó po­li­ti­kai erő len­ni Eu­ró­pa színpadán.

Az ola­szok mind­vé­gig kü­lön­le­ges sze­re­pet ját­szot­tak a tö­rö­kök­ről szó­ló in­for­má­ció­áram­lás­ban és a ró­luk ki­ala­kí­tott kép köz­ve­tí­té­sé­ben Nyugat-Európába. Mi­vel az itá­li­ai fél­szi­get ál­la­ma­it köz­vet­le­nül érin­tet­te az új el­len­ség fe­nye­ge­té­se, az eb­ből fa­ka­dó ter­mé­sze­tes ér­dek­lő­dés, va­la­mint a tö­rök irán­ti hí­rek­re ki­éhe­zett nagy­kö­zön­ség meg­nö­ve­ke­dett igé­nye – mely a tu­dó­sí­tók szá­má­ra együtt járt a hír­név meg­szer­zé­sé­nek le­he­tő­sé­gé­vel és még némi pénz­ke­re­set­tel is – azt ered­mé­nyez­te, hogy rend­kí­vül nagy szá­mú és sok­ré­tű olasz for­rás áll a ren­del­ke­zé­sünk­re. A kü­lön­bö­ző mes­ter­sé­get űző szer­zők tol­lá­ból szü­le­tett, vál­to­za­tos mű­fa­jú szö­ve­gek (dip­lo­má­ci­ai je­len­té­sek, út­le­írá­sok, ka­to­nai hí­rek, pro­pa­gan­disz­ti­kus írá­sok, iro­dal­mi mű­vek stb.) le­írást ad­nak a tö­rö­kök éle­té­ről, szo­ká­sa­i­ról, az osz­mán ud­var­ról, a szul­tá­nok­ról, a bi­ro­da­lom tör­té­ne­té­ről és mű­kö­dé­sé­ről, va­la­mint az isz­lám val­lás­ról. S an­nak el­le­né­re, hogy az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ról ké­szült le­írá­sok, köny­vek, kéz­ira­tok, pamf­le­tek nagy ré­sze nem tar­tal­ma­zott mód­sze­res meg­fi­gye­lé­se­ket a tö­rö­kök­ről, s fő jel­lem­vo­ná­suk az osz­má­nok­tól való fé­le­lem és az isz­lám­el­le­nes pro­pa­gan­da volt, akad kö­zöt­tük jó né­hány igen ér­té­kes és ér­de­kes, az eu­ró­pai né­ző­pon­tot és az osz­mán ci­vi­li­zá­ci­ót ala­po­san meg­vi­lá­gí­tó for­rás is.

Ezek kö­zül ki kell emel­nünk egy­részt a ve­len­cei kö­vet­je­len­té­se­ket, ² más­részt a Soy­kut ál­tal kü­lön be­mu­ta­tott His­to­ria Tur­ches­cát, a vi­cen­zai szü­le­té­sű Gi­o­van­ni Ma­ria An­gi­ol­el­lo mun­ká­ját, aki a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben az osz­mán ud­var szol­gá­ló­ja­ként elő­ször mu­tat­ta be őket nem­csak bar­bár, de erős bi­ro­da­lom­ként is. Ki­eme­li to­váb­bá II. Pi­usz pápa (1458–1464), vagy­is Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni sze­re­pét, aki az egyik leg­erő­tel­je­seb­ben szor­gal­maz­ta a tö­rö­kök el­le­ni ke­resz­tes had­já­rat ügyét, s aki az osz­má­no­kat ma­gá­val az isz­lám­mal azo­no­sí­tot­ta. (A kö­tet cím­lap­ján egy­más mel­lett lát­ha­tó a két kö­zel kor­társ „ural­ko­dó”, II. Pi­usz pápa és a fent em­lí­tett II. Meh­med szul­tán portréja.)

Egy má­sik egy­há­zi em­ber és hu­ma­nis­ta tu­dós, a bi­zán­ci szü­le­té­sű Bes­sa­ri­on bí­bo­ros (†1472) szin­tén nagy mér­ték­ben hoz­zá­já­rult az egé­szen a 18. szá­za­dig ki­tar­tó ha­gyo­má­nyos török-kép ki­ala­kí­tá­sá­hoz Itá­li­á­ban, nem­csak az osz­má­nok bru­ta­li­tás­nak hang­sú­lyo­zá­sá­val, ha­nem meg­le­pő mó­don az­zal is, hogy szul­tán­ja­i­kat össze­füg­gés­be hoz­ta az an­tik hő­sök­kel. Bes­sa­ri­on le­ve­le­zés­ben állt to­váb­bá az itá­li­ai és más eu­ró­pai ural­ko­dók­kal, és ko­moly erő­fe­szí­té­se­ket tett an­nak ér­de­ké­ben, hogy azok – fe­led­ve a ko­ráb­bi el­len­sé­ges­ke­dé­se­ket – fog­ja­nak össze és al­kos­sa­nak egy­ség­fon­tot a kö­zös el­len­ség­gel, a tö­rö­kök­kel szem­ben. Ugyan­ez volt a cél­ja ké­sőbb egy jó­val ke­vés­bé is­mert, de Soy­kut ál­tal hosszan is­mer­te­tett szer­ző­nek, Mar­cel­lo Mar­che­si­nek (†1613) is. Mar­che­si elő­ször a hor­vát­or­szá­gi Senj (Zengg) püs­pö­ke volt, majd Spa­la­tóba he­lyez­ték, in­nen ke­rült a Cu­ria Ro­ma­na le­vél­tá­rá­ba, majd II. Ru­dolf csá­szár ta­nács­adó­ja és a va­ti­ká­ni kan­cel­lá­ria tit­ká­ra lett. Soy­kut két kéz­ira­tát is­mer­te­ti, ame­lyek a Va­ti­kán­ban ta­lál­ha­tók és a ná­lunk ti­zen­öt éves­nek ne­ve­zett há­bo­rú (1591/1593–1606) idő­sza­ká­ról szól­nak (hosszú olasz nyel­vű for­rás­köz­lé­sek­kel és azok an­gol for­dí­tá­sa­i­val). Az első egy dip­lo­má­ci­ai had­já­rat­ról fenn­ma­radt le­ve­le­zés Ma­gyar­or­szág, Spa­nyol­or­szág, Fran­cia­or­szág, Auszt­ria és a Szent­szék kö­zött; a má­so­dik pe­dig egy ka­to­nai ér­te­ke­zés, mely meg­ol­dást ke­res az osz­má­nok fegy­ve­res le­győ­zé­sé­nek le­he­tő­sé­gé­re. Míg te­hát az első Mar­che­si dip­lo­má­ci­ai erő­fe­szí­té­se­it tag­lal­ja, me­lyet az eu­ró­pai ural­ko­dók össze­fo­gá­sá­nak ér­de­ké­ben tett az osz­má­nok el­le­né­ben, ad­dig a má­so­dik a „há­bo­rú mű­vé­sze­tét” fel­hasz­nál­va, az eu­ró­pai és a tö­rök harc­mű­vé­sze­tet össze­ha­son­lít­va pró­bál egy új ka­to­nai stra­té­gi­át aján­la­ni. Mar­che­si szent­szé­ki re­ál­po­li­ti­kus­ként tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban volt vele, hogy egy tö­rö­k­el­le­nes össze­fo­gás­ra csak a Habs­bur­gok kez­de­mé­nye­zé­sé­vel le­he­tett re­mény, ezért ke­se­rí­tet­te el vég­te­le­nül a spa­nyol Habs­bur­gok ér­dek­te­len­sé­ge, majd az 1606-ban meg­kö­tött Habsburg-oszmán béke. ³

A má­sik, Soy­kut ál­tal Mar­che­si mun­ká­i­hoz ha­son­ló­an rész­le­te­sen be­mu­ta­tott for­rás a fe­ren­ces An­ge­lo Pet­ric­ca da Son­ni­no mun­ká­ja, aki a Szent­szék ál­tal misszi­ós cé­lok­ra ala­pí­tott Sac­ra Cong­re­gaz­io­ne de Pro­pa­gan­da Fide szer­ve­ze­té­nek a kép­vi­se­lő­je volt: előbb Ha­vas­al­föl­dön, majd 1636 és 1639 kö­zött Isz­tam­bul­ban mint szent­szé­ki rend­kí­vü­li kö­vet. Pet­ric­ca ab­ban a meg­győ­ző­dés­ben pró­bál­ta meg a Bes­sa­ri­on bí­bo­ros ál­tal már ko­ráb­ban szor­gal­ma­zott úni­ót a Gö­rög Or­to­dox Egy­ház és Róma kö­zött tető alá hoz­ni (s egy­út­tal el­is­mer­tet­ni Róma fő­sé­gét – pri­ma­tus pa­pae – a kons­tan­ti­ná­po­lyi pát­ri­ár­ká­val), hogy az Osz­mán Bi­ro­da­lom nagy­szá­mú ke­resz­tény alatt­va­ló­ja meg­fe­le­lő szö­vet­sé­gest je­lent­het­ne a tö­rö­kök el­le­ni harc­ban. Pet­ric­ca műve Mar­che­si­é­hez ha­son­ló­an mind az osz­má­nok el­le­ni dip­lo­má­ci­ai össze­fo­gást, mind pe­dig a ka­to­nai meg­ol­dást tag­lal­ja, s azt su­gall­ja, hogy egy tel­jes ke­resz­tény össze­fo­gás­sal az osz­má­nok könnye­dén le­győz­he­tők lennének.

A pá­pai ideo­ló­gu­sok­kal (mint Bes­sa­ri­on bí­bo­ros vagy II. Pi­usz) meg­in­dult fo­lya­mat Laz­za­ro So­ran­zo és Sci­pi­o­ne Amm­ira­to mű­ve­i­ben fej­lő­dött to­vább, és ez ve­ze­tett a Mar­che­si, Pet­ric­ca és Da Lag­ni írá­sa­i­ban ki­fej­tett prak­ti­kus ja­vas­la­to­kig. A gya­kor­lat­ban pe­dig Bécs 1683-as tö­rök ost­ro­ma moz­dí­tot­ta meg annyi­ra a ke­resz­tény ural­ko­dó­kat, ami a Szent Liga meg­kö­té­sé­hez ve­ze­tett, és a sok ko­ráb­bi erő­fe­szí­tés után vég­re va­ló­ban meg­va­ló­sul­ha­tott az osz­má­nok ki­űzé­se Ma­gyar­or­szág­ról, majd ké­sőbb a Dél­vi­dék és a Bal­kán egy részéről.

Az isz­lá­mot még a leg­job­ban in­for­mált, sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­ket ala­pul vevő szer­zők mun­kái is prag­ma­ti­ku­san, sa­ját cél­ja­ik (vagy­is a ke­resz­tény vi­lág össze­fo­gá­sa és az osz­má­nok el­le­ni ke­resz­tes had­já­rat­ra való buz­dí­tás) el­éré­sé­re hasz­nál­ták fel. En­nek egyik mód­ja az volt, hogy az isz­lá­mot nem is­mer­ték el kü­lön­ál­ló val­lás­ként, ha­nem csu­pán a ke­resz­tény­ség egyik eret­nek szek­tá­já­nak tar­tot­ták sec­ta ma­hum­eti­ca né­ven em­le­get­ve, mely­nek hí­vei az ör­dö­göt imád­ják: „it is not even re­cogn­i­sed as a re­li­gi­on but de­pend­ing ont he range of in­terp­re­ta­ti­on, mer­ely as a he­resy of Ch­ris­ti­a­nity to the adora­ti­on of the De­vil.” (48). Ez a né­zet csak a 17. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben vál­to­zott meg két ve­len­cei, Giamb­at­tis­ta Donà és ké­sőbb Giamb­at­tis­ta To­der­i­ni mun­kái nyo­mán, akik va­ló­ban nyi­tot­tan és elő­íté­le­tek nél­kül ta­nul­má­nyoz­ták és ír­ták le az isz­lá­mot és az osz­mán kul­tú­rát. ⁴ Soy­kut Mar­che­si­hez és Pet­ricc­ához ha­son­ló­an hosszan idé­zi és elem­zi Donà kor­szak­al­ko­tó mun­kás­sá­gát is, de er­ről a té­má­ról már ko­ráb­ban is szü­let­tek tanulmányai.

A könyv vé­gén Soy­kut rö­vi­den össze­fog­lal­ja Olasz­or­szág és az osz­má­nok kap­cso­la­tát a 18. szá­zad­tól egé­szen a 20. szá­za­dig. Meg­ál­la­pít­ja, hogy az eu­ró­pai fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban a tö­rö­kö­ket va­la­mi­fé­le a bi­ro­dal­mon kí­vü­li vi­lág­tól való fé­le­lem, el­zár­kó­zás jel­le­mez­te, me­lyet csak te­téz­tek so­ka­so­dó bel­ső prob­lé­má­ik. Az ola­szok­kal azon­ban meg­ma­radt a kap­cso­la­tuk, amit az is mu­tat, hogy egé­szen a 19. szá­zad vé­gé­ig az olasz ma­radt a leg­is­mer­tebb eu­ró­pai nyelv az osz­má­nok kö­zött. Az ép­pen a fran­cia for­ra­da­lom ki­tö­ré­sé­nek évé­ben, 1789-ben trón­ra ke­rü­lő ener­gi­kus és nyi­tott III. Sze­lim szul­tán mo­der­ni­zá­ci­ós tö­rek­vé­se­i­nek kö­vet­kez­té­ben egy mér­sé­kelt dip­lo­má­ci­ai nyi­tás is el­kez­dő­dött: 1792-ben ér­ke­zik Eu­ró­pá­ba az első ál­lan­dó osz­mán kö­vet, a rend­szer azon­ban csak ké­sőbb, 1834-ben ala­kul ki véglegesen.

Az eu­ró­pa­i­ak­ban a ha­nyat­ló­ban levő Osz­mán Bi­ro­da­lom­ról, mi­vel nem je­len­tett töb­bé ka­to­nai fe­nye­ge­tést, a „ke­resz­tény­ség ellenségé”-ből a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ra a ro­man­ti­kus des­po­ta képe ala­kult ki, s ez az ori­en­ta­liz­mus meg­je­le­né­sé­vel és fej­lő­dé­sé­vel egy­re in­kább tet­ten ér­he­tő volt. Az első vi­lág­há­bo­rú után szét­hul­lott mul­ti­et­ni­kus bi­ro­dal­mak – mint a Habs­burg és az Osz­mán Bi­ro­da­lom – utód­ál­la­ma­i­nak az­tán az egyik nagy fel­ada­ta az lett a 20. szá­zad­ban, hogy haj­dan volt di­cső­sé­ges tör­té­nel­mük ár­nyé­ká­val több, ke­ve­sebb si­ker­rel megbirkózzanak.

Össze­fog­lal­va meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy Mus­ta­fa Soy­kut hi­ány­pót­ló mun­ká­ja si­ke­re­sen vé­gig­ve­ze­ti ol­va­só­ját a két kü­lön­bö­ző val­lás (az isz­lám és a ke­resz­tény­ség) és kul­tú­ra (osz­mán és eu­ró­pai) hosszú és küz­del­mes egy­más mel­lett élé­sé­nek és egy­más­ra ha­tá­sá­nak tör­té­ne­tén. Emel­lett ne­künk ma­gya­rok­nak is fon­tos ada­lé­kok­kal szol­gál a nyu­ga­ti ke­resz­tény­ség, a Habs­bur­gok és a bal­ká­ni tér­ség, Itá­lia ál­la­mai és az Osz­mán Bi­ro­da­lom sok szál­lal össze­fo­nó­dó, és a ma­gya­rok­hoz is köt­he­tő tör­té­nel­mé­hez, mely­nek dip­lo­má­ci­ai és ka­to­nai csa­tá­ro­zá­sa­i­ban (elég ha csak a ti­zen­öt éves, a har­minc éves és az 1683-at kö­ve­tő tö­rök ki­űzé­sé­hez ve­ze­tő há­bo­rúk­ra gon­do­lunk) mi is min­dig érin­tet­tek voltunk.

Soy­kut a „más­ság” (az oszmán-törökök és az isz­lám kul­tú­ra) le­írá­sán ke­resz­tül el­jut ’ön­ma­ga’ (a Ve­len­cei és a Pá­pai Ál­lam és az egész nyu­ga­ti ke­resz­tény­ség) rep­re­zen­tá­ci­ó­já­hoz. Az Eu­ró­pá­ban az isz­lám­ról és a hoz­zá­juk szo­ro­san kap­cso­ló­dó osz­má­nok­ról ki­ala­kí­tott vé­le­ke­dés­nek há­rom alap­ve­tő ele­mét is­mer­te­ti: egy­részt az of­fen­zív ka­to­nai je­len­lé­tet, más­részt a fel­old­ha­tat­lan­nak tűnő teo­ló­gi­ai prob­lé­mát – mi­vel az isz­lám, a ke­resz­tény­ség­hez ha­son­ló­an az egyet­len, vagy­is az uni­ver­zá­lis val­lás sze­re­pé­re tö­re­ke­dett –, har­mad­részt pe­dig az eu­ró­pai ’ke­resz­tény egy­ség’ ki­ala­ku­lá­sá­nak a je­len­tő­sé­gét, mely ön­ma­gát nem csu­pán val­lá­si, ha­nem föld­raj­zi ér­te­lem­ben is meg­ha­tá­roz­ta: Eu­ró­pa vált az isz­lám an­ti­té­zi­sé­vé. Ezért egé­szen a 17. szá­zad vé­gé­ig – né­hány prag­ma­ti­kus ve­len­cei szer­ző­től és út­le­író­tól el­te­kint­ve – tel­jes­ség­gel ne­ga­tív kép élt az eu­ró­pa­i­ak­ban az osz­má­nok­ról, s ezt a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház csak fo­koz­ta, mi­vel a ha­gyo­má­nyos tö­rök el­len­ség­kép fenn­tar­tá­sá­nak se­gít­sé­gé­vel, a ke­resz­tény össze­fo­gás han­goz­ta­tá­sá­val igye­ke­zett vissza­sze­rez­ni Eu­ró­pa fe­let­ti hatalmát.

Soy­kut, mi­u­tán vé­gig­ve­zet a ke­resz­tény­ség és az isz­lám több év­szá­za­dos tör­té­ne­tén, meg­ál­la­pít­ja, hogy ép­pen a fent is­mer­te­tett elő­íté­le­tek­kel és fé­lel­mek­kel teli ne­ga­tív kép volt az egyik fe­le­lő­se an­nak, hogy a két kul­tú­ra kö­zött ki­ala­ku­ló egy­re szo­ro­sabb kap­cso­la­tok nem ér­kez­het­tek el egy po­zi­tív fordulóponthoz.

S saj­nos ez a meg­ál­la­pí­tás máig ér­vé­nyes mind­két val­lás­ra és ci­vi­li­zá­ci­ó­ra: nem is­mer­jük s ta­lán nem is igyek­szünk elég­gé meg­is­mer­ni egymást.

Riassunto

Mus­ta­fa Soy­kut, pro­fes­sore del­la Midd­le East Tech­ni­cal Uni­ver­sity di An­ka­ra, dopo aver stu­dia­to per lun­go in Ita­lia (Tri­es­te, Bo­lo­gna) ed in Ger­ma­nia (Ham­burg) e ha av­u­to di­ver­se oc­cas­io­ni di fare ri­cer­che a Roma, a Ve­ne­zia e a Pa­do­va è di­ven­ta­to un es­per­to nel tema del­le re­laz­io­ni tra l’Italia e l’Impero Ot­tom­ano. Il suo lib­ro us­ci­to nel 2011 sul­la perc­e­z­io­ne ita­li­a­na deg­li Ot­tom­ani è pra­ti­ca­men­te frut­to di una lun­ga ed ap­pro­fon­di­ta ri­cer­ca di un de­cen­nio. Soy­kut, pur aven­do pubb­li­ca­to pre­ce­den­te­men­te pa­recc­hi stu­di e lib­ri su ques­to tema, nel lib­ro re­cen­si­to ri­as­su­me in ing­le­se tut­to ciò che pos­si­a­mo sa­pe­re dell’immagine for­ma­ta dag­li ita­li­a­ni sui ’tur­chi’ par­ten­do dal Ri­nas­ci­men­to ar­ri­van­do pra­ti­ca­men­te ai nost­ri gi­or­ni, dove ren­de noto anche dell’attività dei tur­co­lo­gi ita­li­a­ni mo­der­ni e con­tem­por­anei. Olt­re poi ad ana­liz­za­re le ope­re dei più noti au­to­ri del tema come p. es. Gi­o­van­ni Ma­ria An­gi­ol­el­lo, Enea Sil­vio Picc­o­lo­mi­ni (Papa Pio II.), il card­i­nale Bes­sa­ri­on, Laz­za­ro So­ran­zo, Sci­pi­o­ne Amm­ira­to e del pe­ri­o­do succ­es­si­vo le ope­re di Giamb­at­tis­ta Donà e Giamb­at­tis­ta To­der­i­ni, la vera no­vità del pre­sen­te vo­lu­me è che Soy­kut trascrive in ita­li­a­no, tra­du­ce in ing­le­se e com­men­ta al­cu­ni tes­ti fi­no­ra ine­di­ti di due au­to­ri mol­to meno noti. Il pri­mo è Mar­cel­lo Mar­che­si, dip­lo­ma­ti­co pon­ti­fi­cio e con­sig­li­e­re dell’Imperatore Ro­dol­fo II du­ran­te la co­sid­det­ta Guerra Lun­ga in Ung­he­ria (1591/1593–1606), il se­con­do è An­ge­lo Pet­ric­ca da Son­ni­no, vi­ca­rio apos­to­li­co in Is­tan­bul e capo del­la Pro­pa­gan­da Fide.

Soy­kut pre­s­en­t­an­do la di­ver­sità che Eu­ro­pa sen­ti­va verso la cul­t­u­ra ot­tom­ana e l’Islam ar­ri­va all’autopresentazione ed au­to­de­fi­ni­zi­o­ne del­la cris­ti­a­nità. La pre­s­en­za of­fen­si­va deg­li ot­tom­ani e il prob­le­ma te­o­log­i­co del­le due re­li­gi­o­ni che pre­ten­de­va­no di es­se­re ent­ram­bi uni­vers­a­li in­fat­ti raf­for­za­ro­no il pro­ces­so del­la for­maz­io­ne di un’unità cris­ti­a­na euro­pea che co­min­cia­va ad au­tor­app­re­s­en­tar­si anche nel sen­so geogra­fi­co così che Eu­ro­pa sa­reb­be di­ven­ta­ta l’antitesi dell’Islam.

Tagged ellenségkép, iszlám, Itália, Osz­mán Bi­ro­da­lom­