recenzió

Mercs István szerk. Nagy az Isten állatkertje…: Állat(ságok) a magyar irodalom és művelődéstörténetben. Modus Hodiernus 9. Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2016.

Cseppben a tenger… Ez jutott eszembe először, amikor elolvastam a nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület Modus Hodiernus című sorozatának Nagy az Isten állatkertje…: Állat(ság)ok a magyar irodalom- és művelődéstörténetben című darabját, a Nyíregyházi Állatparkban 2015. április 17–18-án rendezett konferencia aktáit tartalmazó, Mercs István szerkesztette tanulmánykötetet. A horizonton túlterjedő, tehát beláthatatlan, irdatlanul tágas témakörből, állat és ember kapcsolatának szóbeli és írásbeli kultúránkban elfoglalt helyét tárgyaló vagy érintő kimeríthetetlen anyagából annyit foglal magába a 19 tanulmányt tartalmazó, 293 oldalas kiadvány, amennyi az óceánból egy vízcseppbe belefér. Igen értékes vízcsepp. Becsüljük meg!

Mégis, ha elkezdeném sorolni, ami kimaradt a kötetből, egész estét betöltő lista állna elő. Az igazat megvallva kicsit irigykedem a kiváltságosokra, akik vehettek a bőség kosarából, akik a konferencián felmutathatták állattani esztétikai kedvenceiket. Nekem is lett volna mit hozzátennem, akár József Attila kapcsán is. Azt például, hogy az illegális kommunista párt vezetősége úgy akarta a költő tudtára adni, hogy ki van rúgva, hogy egy költőtársával levágó kritikát íratott a Külvárosi éj című kötetéről. A kritikus egyebek között éppen a címadó vers állataiba kötött bele. És itt átadom a szót Nagy Lajos glosszájának:

„Röpcédulákkal egy-egy elvtárs iramlik át. Kutyaként szimatol előre és mint a macska fülel hátra” – idézi a kritikus… És megbotránkozik: „Kedves hasonlatok az állatvilág köréből.” Úgy kell a költőnek – replikázik epésen Nagy Lajos –, miért nem írta azt, hogy az elvtárs oroszlánbátorsággal megy előre és sasszemmel néz körül, – ez már nem lenne sértő a szocialista kritikus szerint sem a proletárra nézve, mert a sas a madarak, az oroszlán pedig az állatok királya.

(A „királya” szót persze kurzívan kiemelve.) Vegyék ezt a kis személyes kitérőt Mercs István A tyúknak két lába van, mégis kotlik című, Nagy Lajosról szóló kitűnő írásához illesztett szerény adaléknak arról, hogyan alkalmazza a Farkas és a bárány szerzője a Képtelen természetrajzban megfogalmazott karcolatokat kritikai munkáiban.

És ha már képtelen természetrajzról beszéltem, engedjenek meg még egy apró narcisztikus kitérőt: a szülőfalum, Monok grófi könyvtárából a kriptát restauráló kőművesek szétlopták a könyveket. Így vetődött el valahogy hozzánk Buffon: Naturgeschichte című, 1786-os kiadású képes természetrajza, tele mindenféle állatok színes ábrázolataival. Négy éves kori ceruzás bejegyzéseimet, későbbi hivatásom első ákombákomait 1952-ben a denevért, hangyászsünt ábrázoló színes ábrák hátlapjára róttam.

A Nagy az Isten állatkertje… 18. századi fametszet után készült címlapja láttán és a tréfás címet olvasva Ráth-Végh István munkái villantak emlékezetembe, de elég volt kinyitni a kötetet, és elolvasni Ács Pál Rilkét idéző „…ami kívül van, állatoktól tudjuk” című, az Előszó funkcióját is betöltő nyitó tanulmányát, hogy megértsük: korántsem színes ismeretterjesztő munkát tartunk a kezünkben, mint az említett derék szerző esetében, hanem irodalom- és művelődéstörténeti kutatások, elemzések tudományos eredményeit. Ahány tanulmány, annyi megközelítési út, amely az állatokhoz vezet. A kötet tehát távolról sem csak az állat-tematika panorámája, hanem módszertani szemle is.

Ez utóbbi metodológiai aspektus fontosságára, tehát a kiadvány tudományos rangjára a Kőleves embermeséjével példálózva hívom föl figyelmüket. A kötetben olvasható minden tanulmány tárgya egy vagy több kő, azaz egy vagy több állat: csodafiú-szarvas, pitypalatty, kaméleon, Csutora vagy Niki névre hallgató kiskutya, sérült szárnyú gólya, ízesítő anyagát viszont, amelyet minden tanulmány belerak a forrongó lébe, azok a kulturális, történeti, erkölcsi és intézményi körülmények, sőt, kutatás-módszertani eljárások adják, amelyek az adott állatok tematizálásának módját meghatározták. És ezek a fűszerek nem kevésbé járultak hozzá az egyes írások sajátos ízéhez, mint az állat-téma, amelynek adalékául vagy támaszául szolgáltak.

Hogy félreértés ne essék, néhány példával világítom meg, mire gondolok. Rögtön az első tanulmány, Küllős Imola Vadak vagy szelídek?: Állatok a magyar népballadákban című írása a népballadákban szerepet játszó állatokkal, a „fodor fejér bárány”-nyal, a „csodafiú-szarvas”-sal, a kisgyermeket tápláló farkassal és számos más állat-előfordulással úgy ismertet meg, hogy Propp nyomdokain haladva egyúttal bevezeti olvasóját a folklórkutatás módszertanába. Csörsz Rumen István a 17–18. századi közköltészet problémakörébe avat be A nyúl, a farkas és a pitypalatty című tanulmányában, amely sok egyéb tanulság között az állatalakokat szerepeltető moralizáló versek hagyományozódásának folyamatával szembesít. Takács Miklós Szempontok Déry Tibor Niki című regényének újraértelmezéséhez című írása pedig arról győzött meg, hogy az erejüket vesztett allegorikus értelmezések után, amelyek a kisregényben a totalitárius rendszer humanista kritikáját látták, annak érdekében, hogy a Niki a mai olvasót is megszólíthassa, célszerű Gumbrecht jelenlétkultúra fogalma felől újraértelmezni a művet. „Az ember-állat viszony – ugyanis – akarva-akaratlanul is zárójelbe teszi a jelentéseket (és azt uralni kívánó politikai hatalmat), és kiemeli a jelenlét, tehát a test fontosságát.” Ancsa mérnök távollétének messzire vezető okai ugyanis Niki számára felfoghatatlanok és érdektelenek, az anomália, amely miatt a kis kutya szenved, nem a bolsevik diktatúra, hanem hogy a személyt, akihez minden érzékével ragaszkodik, nélkülözni kénytelen.

Valós és imaginárius helyszíneken: az Édenben, Noé bárkáján, az antik görög mítoszokban és mesékben, balladákban, bestiáriumokban, közel-keleti utazás során tett feljegyzésekben keresik fel a tanulmányok az állatokat, követik őket vándorútjukon akár Afrikába is, egyetlen topográfiai megszorítással: bárhonnan jönnek, bárhová tartanak, a Magyar Glóbusz térképén is helyet kell foglalniuk, vagy vándorlásuk során érintkezniük kell vele, mint Kelének, a baromfiudvarba rekedt sérült gólyának. Valós és imaginárius időket futnak be zsákmányuk után a kötet írásai, a mitikus időtlenségtől az ókoron, középkoron, újkoron át máig. Mindezt persze folyamatosan nem győznék. Állat és ember találkozásának különböző kiválasztott állomásairól készített, nagy hiátusokkal megszakított metszetekben mutatják meg az élőlények e két nagy csoportja közötti viszony alakulását. Az időtartam, amelyet a tanulmányok kitöltenek, a hazai művelődéstörténet évszázadaira terjed ki.

A kötet terét és idejét tehát a magyar művelődés- és irodalomtörténet tagolja: Balassival, Gyöngyösivel, ifjabb Hatvani Istvánnal, Kalmár Györggyel a régiségben tekintünk körül, majd (talán túl) nagy ívben átrepülve a XIX. század fölött, a Buda Attila által bemutatott K. Nagy Sándor A madár-bírák című könyvével a 20. század küszöbére érünk, ahol megsűrűsödnek a keresztmetszetek: Móricz, Nagy Lajos, Márai, Déry, Fekete István, Sík Sándor, Áprily Lajos, Lázár Ervin és végül Márton László tanúságtétele kerül mikroszkóp alá.  

E nagy ívű és lendületes áttekintés mögött felrajzolódik az a reális eszmélkedési folyamat, amelynek során az irodalom, a művészetek és a tudományok tudatosították azt a korántsem minden hamisságtól mentes, sok tekintetben nyugtalanító, bonyolult viszonyrendszert, amely az emberi és állati univerzumot egymásra vonatkoztatja, összekapcsolja és ellentétbe állítja. Az eszmélkedési folyamatnak rengeteg derűs, kedves, retrospektív tekintetünk számára szórakoztató produktuma halmozódott föl a kultúrtörténet évezredei alatt, mítoszokban, állatmesékben, példázatokban, s ennek örömeiből a Magyar Glóbusz lakói is gazdagon részesülhettek, tanulságaiból erkölcsileg épülhettek, esztétikailag gyönyörködhettek, amint erről Szentmártoni Szabó Géza, Jankovics József, Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Lengyel Réka írásai tanúskodnak.

Ó, daliás idők, amikor még kultúrhéroszok pusztították el az emberi közösségre veszélyes szörnyetegeket! (Egy magyar kamaradarab szereplőjének ebből már csak egy bika megfékezésének dicsősége jutott, amit egy darab nyers májjal jutalmaztak.) Ó, daliás idők, amikor még az ember adott nevet az állatsereglet fajtáinak és szerzett ezzel hatalmat fölöttük! Amikor még az ősapák egyike mentette meg a megfulladástól a szárazföldi állatvilágot! A vadászat és a domesztikálás tevékenységének mítoszi megjelenítései voltak ezek a történetek. Ember és állat erőviszonyainak történelmi változásait vehetjük szemügyre bennük. Az embernél erősebb, démoni állatok alakja néha alvilági vagy túlvilági méreteket öltött (fodor fejér bárány, csodafiú-szarvas, az Apokalipszis állatai). De aztán sorakozni kezdtek a példázatok olyan állatokról, amelyek gyengébbek az embernél, s ezért nemünk áldozataivá váltak. Ők a kiindulópontjai a nyulakról, fürjekről szóló, Csörsz Rumen által tárgyalt tanmeséknek.

Az állat és ember között évezredekre állandósult kapcsolat a két pólus között hidak egész rendszerét építette ki, amelyek egyike az ember állattá vagy az állat emberré nem éppen zökkenőmentes átváltozása volt. Mellesleg a metamorfózis tematizálása kicsit hiányzott a kötetből, különös tekintettel arra, hogy a sorozat Ovidiustól az Ezeregy éjszakán át Franz Kafkáig, Bartók Cantata profanájáig, sőt, Juhász Ferenc kivételes szépségű szarvasénekéig végigvonul sok évszázad irodalmán, művészetén. A leginkább közkeletű műfajok, amelyekben a beszéd képességével felruházott állatok emberi viselkedésmódok, jellemek álruhás ábrázolataiként szerepelnek, tehát az állatmese és annak alakváltozatai annál nagyobb súllyal vannak jelen a kiadvány tanulmányaiban. Az európai kultúra történetében ezek a műfajok látszottak egyszer s mindenkorra megszilárdulni és dominálni.

A felvilágosodás korában azonban az ember–állat kapcsolatról alkotott képnek új, más, az állat-allegóriákkal, exemplumokkal versengő változatai születtek meg. Ennek a fordulatnak szimbolikus pillanata az, amikor Hegedüs Béla tanulmányában Stephan Schultz, a magyar utazó-kalandor, Kalmár György vitapartnere a 18. század derekán felfedezte, hogy a kaméleon nem levegővel táplálkozik, mint az arisztotelészi-pliniusi hagyomány alapján korábban vélték, hanem közönségesen legyekkel csillapítja éhségét. Ezzel indult el az a folyamat, amely ahelyett, hogy az állatot moralizáló módon az emberábrázolás kerülőútjaként kezelte volna, elkezdett érdeklődni annak valódi természete iránt, kibontakoztatva ezzel a modern értelemben vett állattant és az állatok viselkedéstanát: a zoológiát és az etológiát.

Az állat és ember viszonyáról folyó eszmélkedés történetében az vezetett új, minden eddiginél súlyosabb következményekkel járó, visszafordíthatatlan fordulathoz, amikor Darwin az evolucionizmus elvét alkalmazta az élő természetben. Ettől kezdve immár nem az állat szolgált maszkként az emberábrázolás számára, hanem az emberről derült ki, hogy az állatvilággal valóságos rokonságot tart fenn: az ember az állatvilág minőségileg új hajtása. A sok évezredes hagyományt ez az óriási megrázkódtatás, az állati és az emberi világ közötti szakadék betöltése sem tudta érvényteleníteni, csak nagy átrendeződésekhez vezetett. Az antropomorfizáló állatábrázolás nagyobbrészt átsorolódott az ifjúsági és gyermekirodalom regiszterébe. Csakhogy ez nem járt az aiszóposzi, phaedrusi, La Fontaine-i és sok áttételen keresztül népmesei hagyomány leértékelődésével, mert a változás párhuzamosan ment végbe a gyermek, a gyermekkor felértékelődésével az európai közgondolkodásban. A felnőttben megőrződő gyermek és az emberben megőrződő állat szolidaritást vállalt egymással. Az állatok, nem függetlenül a korábbi évszázadokban már jelen lévő tendenciáktól, a 19. századtól a gyermekek védelmét élvezték, és élvezik mindmáig, amint ez Gerliczki András Lázár Ervin teremtényei: A Négyszögletű Kerek Erdő világa című tanulmányából kiviláglik. A gyermekirodalom mellett a vallásos világképen alapuló művészi teljesítmények kötelességként őrzik a vallási tradíciókra épített folytonosságot az ezeréves, allegorizáló állati toposzok körével, és békítik ki ezt a tradíciót az állati környezet gyöngéden empirikus kezelésével, ahogy azt Nagy Balázs Sík Sándor költészetének állatszimbólumai című írásában bemutatja. De a modern költészet is életben tartja ezt az örökséget. Gondoljunk csak kiragadott példákként Baudelaire macskáira, hattyújára, baglyaira vagy Ady Héja-nász az avaron című versére, Babits Medvenótájára.

A modernség kora a magyar kultúrában ezzel a kettősséggel köszöntött be. Egyfelől a gyermekeknek szóló derűs, játékos állat-versek nagy korszaka kezdődött el, például a fiatal Móricz Cséve Anna által vizsgált korpuszával. A kötet utolsó írásaiban másfelől az állatokról vagy az állatok kapcsán való felnőtt eszmélkedés komolyabb, sőt, komorabb dokumentumai sorakoznak. De nemcsak a két ágra szakadás jelenségével, hanem a két oldal ötvözetével is gyakran találkozunk. A felnőtt és a gyermek szempontjának együttese, tudomány vagy ismeretterjesztés és mese kettőssége jellemzi K. Nagy Sándor A madár-bírák című madárvédelmi könyvét – mint Buda Attila megállapítja: egyfelől a madárvilágot feltérképező ismeretterjesztő mű, másfelől a madarakat emberi nyelven beszéltető felnőtt mese. Sánta Gábor Fekete István szamara című tanulmánya a Kele című „gólyaregény” kapcsán figyelmeztet arra, hogy Fekete művét és szinte egész életművét nem a szerzői szándék, hanem a manipulációtól nem idegenkedő kiadói gyakorlat folytán soroljuk a gyermekirodalom regiszterébe, megfeledkezve a mű röghöz kötést, szabadsághiányt felpanaszló, felnőtteknek szóló üzenetéről. Csak emlékeztetőül jegyzem meg, hogy Fekete István szamár-jellemrajza érdekesen felesel Tamási Áron Himnusz egy szamárral című keserű hangvételű novellájával.

Az állat és ember kapcsolatáról való eszmélkedésnek két további fordulata is nyomot hagyott a tanulmánykötetben. Az első a sorban az a tan, amely Kepler és Darwin után folytatta a magát Isten teremtményének hívő ember önbizalmának megrendítését: a freudizmus hatása. Márai, úgy látszik, abban is Kosztolányi Dezső tanítványának bizonyult, hogy a mester Alfa című novellájában a hisztérikusan gyűlölködő kutyáról rajzolt képet megújítva Csutora címen írt regényt, amely a pszichoanalízis tanulságait az állatvilágra is kiterjesztette, de úgy, hogy az állati viselkedés fölötti töprengés során ironikusan kezelje magát a tant is – ahogy Mészáros Tibor Az állatok királya: a kutya című tanulmányában láthatjuk.

Az evolúciós leszármazási láncon túl az emberi és az állati lényt egy közös nevező: az ösztön ténylegesen összekapcsolja. Ösztöntanának kifejtése során ezért Freud az egysejtűek szintjéig nyúlt vissza analógiákért, hogy a sok tekintetben másként működő emberi ösztönöket megmagyarázhassa. Tanítványa, a magyar Hermann Imre Az ember ősi ösztönei című könyvében – amelynek tisztán tudományos jellege ellenére helye lenne e kötet tárgyai között is – arra figyelmeztet, hogy ősi ösztöneink megértéséhez nem az amőbák nyújtanak összehasonlítási alapot, hanem a legfejlettebb állatok, az emberszabású majmok ösztönös viselkedésének megfigyelése.

A mi korunkhoz érkezve tehát konstatálhatjuk, hogy eszméletünkben ember és állat zavarba ejtő közelségbe került, s az a megnyugtató hierarchia, az a patriarchális, joviális, problémamentes viszony, az az emberi oldalnak juttatott fölény, amely évezredeken át jellemezte a két pólus kapcsolatát, egyszer s mindenkorra elmúlt. A test-diskurzusok elemzése, az animal studies divatja, a bio-politika térnyerése az ember felelősségtudatának, sőt, az állatokkal szembeni rossz lelkiismeretének öntudatát ébresztette föl.  Margócsy István Ki az állat?: Márton László: Te egy állat vagy! című kötetéről írott tanulmányában, a kötetzáró írásban jutunk el ehhez a végkifejlethez. Az állatvédelem, állatszeretet attitűdjét oly szívesen magára öltő embernek tudomásul kell vennie, hogy az ember, bármennyire tisztelje, szeresse, óvja az állatokat, alapjában véve a rabtartójuk, és a meggyilkolt állatok húsával tartja fenn önnön életét. De ez alól a szabály alól az emberközi viszonyok sem kivételek. Darwin és Freud óta tudjuk, hogy a létért való küzdelem és ezzel az áldozati mivoltunk esélye nem korlátozódik az állatvilágra, hanem az ember nevű állatra is érvényes.

„Állatnak van ingyen kedve!” – mondja József Attila medvetáncoltatója. Nem lennénk emberek, ha megmaradnánk a lehangoló végkonklúziónál. Végezetül térjünk vissza az állatköltészet gyermeki vonulatához, amelynek töretlen emberközpontúsága a kiskorúak világában fenntartja az évezredes hagyomány érvényét, sőt, akkora hatalma van, hogy még a felnőtteket is mulattatja, elszórakoztatja, és derűsebb hangulatba ringathatja. Ez utóbbi felnőtt tagozat egyik, áhítatos, derűsen komoly hangvételű példáját, Áprily Lajos természetlíráját Karády Zsolt Fecskék, őzek, farkasok című tanulmánya elemzi. Groteszk, a nyelvi humor eszköztárát kiaknázó változata pedig a Nagy Lajos Képtelen természetrajzát elemző Mercs István írásából bontakozik ki. A gyermekeknek szánt állatversekből pedig Végh Balázs Béla készített olyan művirág-csokrot, amely a megszólalásig hasonlít a valódi vadvirág-csokorra. Még illata is van. Azért nevezem mégis – a legkevésbé sem lebecsülő hangsúllyal – „művirág-csokornak”, mert az a tíz vers, amelyeket a szerző sorra vesz, kevésbé az állatokat idézik valóságos testi mivoltukban, hanem inkább állatnevekként, tehát nyelvi képződményekként, a költészet által megemésztett alakjukban funkcionálnak. Formai játékok tárgyai. Az apám kakasa, a titok-halak, a baziliszkusz, a betonon trappoló lovak és társaik a gyermeki univerzumot feldíszítő, familiárissá tevő költészeti teremtmények.

De nem zárhatom le a gondolatmenetemet anélkül, hogy ne emlékeznék meg a kötet egy sajátos hozadékáról. Néhány írás, amelyek egy része már más vonatkozásban szóba került, nemcsak új interpretációt nyújt már ismert dolgokról, hanem korrigálja hiányos tudásunkat. Kiegészíti a művelődéstörténeti, irodalomtörténeti képet, amellyel tudományszakunk dolgozik. Lengyel Réka írása egy olyan kiváló fordítóval ismerteti meg olvasóját ifjabb Hatvani István személyében, „akinek Mesék című, 1799-ben kiadott kis kötetével a szakirodalom azóta szinte egyáltalán nem foglalkozott”. De vajon ki tartotta számon a mintegy száz év múlva, a modernség nagy áttörésének előestéjén, Ady, Babits, Kosztolányi költészete kibontakozásának kezdetén megjelent, rendhagyó műfajú könyvet, K. Nagy Sándor: Madár-bírák című művét, amellyel Buda Attila írása gazdagítja az irodalmi repertoárt? Cséve Anna Móricz Zsigmond állatmeséit tárgyaló tanulmánya nem a tárgyválasztásával bővíti tudásunkat, hiszen ki ne ismerné Mehemed és a tehenek történetét, hanem azzal, hogy a mesemondó nagyapó szerepébe helyezkedett ifjú író folklorizálódott gyermekverseinek a költészettörténeti hátterét, „művészi invenciójának szerkezetét” deríti föl. Arról az íróról, aki azzal tűnt ki, hogy műveiben állítólag a nyers valóságot tükrözte vissza, kiderült, hogy a forrásokban történt búvárkodása Aiszóposztól Benedek Elekig milyen elképesztően kiterjedt és elmélyült volt.

De a kötet számomra talán legizgalmasabb felfedezését Kőszeghy Péter nyújtotta, egy, az állat-tematika szempontjából rendhagyó, majdnem normaszegő tanulmányában, a Szúnyogok és nemeskócsagok: In memoriam Gáli József című írásban. Rendhagyó, mert állatokról éppen csak hogy szó van a szövegben. A szerzőről azonban, Gáli Józsefről, aki megjárta Auschwitzot, akit 1957-ben az ’56-os forradalomban játszott szerepe miatt halálra ítéltek, majd 1961-ben a nemzetközi tiltakozás hatására kiengedtek a börtönből, és akitől mindössze egy nyolc és fél íves kötetnyi elbeszélés maradt fönn, Kőszeghy megállapítja: „a XX. század jelentős írói közt kell/kellene számon tartanunk.” A tanulmány meggyőzően érvel amellett, hogy „Gáli arisztokrata volt. Főnemes-kócsag.” Legyen ez a madárnév, ez a madár-rangjelzés írásom utolsó szava.

Tagged állat, eszmetörténet, magyar irodalomtörténet, régi magyar irodalom, XX. század