Nagy az Isten állatkertje… – Tverdota György írása

február 13th, 2020 § 0 comments

recenzió

Mercs Ist­ván szerk. Nagy az Is­ten ál­lat­kert­je…: Állat(ságok) a ma­gyar iro­da­lom és mű­ve­lő­dés­tör­té­net­ben. Mo­dus Ho­di­er­nus 9. Nyír­egy­há­za: Mó­ricz Zsig­mond Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let, 2016.

Csepp­ben a ten­ger… Ez ju­tott eszem­be elő­ször, ami­kor el­ol­vas­tam a nyír­egy­há­zi Mó­ricz Zsig­mond Kul­tu­rá­lis Egye­sü­let Mo­dus Ho­di­er­nus című so­ro­za­tá­nak Nagy az Is­ten ál­lat­kert­je…: Állat(ság)ok a ma­gyar irodalom- és mű­ve­lő­dés­tör­té­net­ben című da­rab­ját, a Nyír­egy­há­zi Ál­lat­park­ban 2015. áp­ri­lis 17–18-án ren­de­zett kon­fe­ren­cia ak­tá­it tar­tal­ma­zó, Mercs Ist­ván szer­kesz­tet­te ta­nul­mány­kö­te­tet. A ho­ri­zon­ton túl­ter­je­dő, te­hát be­lát­ha­tat­lan, ir­dat­la­nul tá­gas té­ma­kör­ből, ál­lat és em­ber kap­cso­la­tá­nak szó­be­li és írás­be­li kul­tú­ránk­ban el­fog­lalt he­lyét tár­gya­ló vagy érin­tő ki­me­rít­he­tet­len anya­gá­ból annyit fog­lal ma­gá­ba a 19 ta­nul­mányt tar­tal­ma­zó, 293 ol­da­las ki­ad­vány, amennyi az óce­án­ból egy víz­csepp­be be­le­fér. Igen ér­té­kes víz­csepp. Be­csül­jük meg!

Még­is, ha el­kez­de­ném so­rol­ni, ami ki­ma­radt a kö­tet­ből, egész es­tét be­töl­tő lis­ta áll­na elő. Az iga­zat meg­vall­va ki­csit irigy­ke­dem a ki­vált­sá­go­sok­ra, akik ve­het­tek a bő­ség ko­sa­rá­ból, akik a kon­fe­ren­ci­án fel­mu­tat­hat­ták ál­lat­ta­ni esz­té­ti­kai ked­ven­ce­i­ket. Ne­kem is lett vol­na mit hoz­zá­ten­nem, akár Jó­zsef At­ti­la kap­csán is. Azt pél­dá­ul, hogy az il­le­gá­lis kom­mu­nis­ta párt ve­ze­tő­sé­ge úgy akar­ta a köl­tő tud­tá­ra adni, hogy ki van rúg­va, hogy egy köl­tő­tár­sá­val le­vá­gó kri­ti­kát íra­tott a Kül­vá­ro­si éj című kö­te­té­ről. A kri­ti­kus egye­bek kö­zött ép­pen a cím­adó vers ál­la­ta­i­ba kö­tött bele. És itt át­adom a szót Nagy La­jos glosszá­já­nak:

Röp­cé­du­lák­kal egy-egy elv­társ iram­lik át. Ku­tya­ként szi­ma­tol elő­re és mint a macs­ka fü­lel hát­ra” – idé­zi a kri­ti­kus… És meg­bot­rán­ko­zik: „Ked­ves ha­son­la­tok az ál­lat­vi­lág kö­ré­ből.” Úgy kell a köl­tő­nek – rep­li­ká­zik epé­sen Nagy La­jos –, mi­ért nem írta azt, hogy az elv­társ orosz­lán­bá­tor­ság­gal megy elő­re és sas­szem­mel néz kö­rül, – ez már nem len­ne sér­tő a szo­ci­a­lis­ta kri­ti­kus sze­rint sem a pro­le­tár­ra néz­ve, mert a sas a ma­da­rak, az orosz­lán pe­dig az ál­la­tok ki­rá­lya.

(A „ki­rá­lya” szót per­sze kur­zí­van ki­emel­ve.) Ve­gyék ezt a kis sze­mé­lyes ki­té­rőt Mercs Ist­ván A tyúk­nak két lába van, még­is kot­lik című, Nagy La­jos­ról szó­ló ki­tű­nő írá­sá­hoz il­lesz­tett sze­rény ada­lék­nak ar­ról, ho­gyan al­kal­maz­za a Far­kas és a bá­rány szer­ző­je a Kép­te­len ter­mé­szet­rajzban meg­fo­gal­ma­zott kar­co­la­to­kat kri­ti­kai mun­ká­i­ban.

És ha már kép­te­len ter­mé­szet­rajz­ról be­szél­tem, en­ged­je­nek meg még egy apró nar­cisz­ti­kus ki­té­rőt: a szü­lő­fa­lum, Mo­nok gró­fi könyv­tá­rá­ból a krip­tát res­ta­u­rá­ló kő­mű­ve­sek szét­lop­ták a köny­ve­ket. Így ve­tő­dött el va­la­hogy hoz­zánk Buf­fon: Na­tur­ge­schich­te című, 1786-os ki­adá­sú ké­pes ter­mé­szet­raj­za, tele min­den­fé­le ál­la­tok szí­nes áb­rá­zo­la­ta­i­val. Négy éves kori ce­ru­zás be­jegy­zé­se­i­met, ké­sőb­bi hi­va­tá­som első ákom­bá­ko­ma­it 1952-ben a de­ne­vért, han­gyász­sünt áb­rá­zo­ló szí­nes áb­rák hát­lap­já­ra rót­tam.

A Nagy az Is­ten ál­lat­kert­je… 18. szá­za­di fa­met­szet után ké­szült cím­lap­ja lát­tán és a tré­fás cí­met ol­vas­va Ráth-Végh Ist­ván mun­kái vil­lan­tak em­lé­ke­ze­tem­be, de elég volt ki­nyit­ni a kö­te­tet, és el­ol­vas­ni Ács Pál Ril­két idé­ző „…ami kí­vül van, ál­la­tok­tól tud­juk” című, az Elő­szó funk­ci­ó­ját is be­töl­tő nyi­tó ta­nul­má­nyát, hogy meg­ért­sük: ko­ránt­sem szí­nes is­me­ret­ter­jesz­tő mun­kát tar­tunk a ke­zünk­ben, mint az em­lí­tett de­rék szer­ző ese­té­ben, ha­nem irodalom- és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok, elem­zé­sek tu­do­má­nyos ered­mé­nye­it. Ahány ta­nul­mány, annyi meg­kö­ze­lí­té­si út, amely az ál­la­tok­hoz ve­zet. A kö­tet te­hát tá­vol­ról sem csak az állat-tematika pa­no­rá­má­ja, ha­nem mód­szer­ta­ni szem­le is.

Ez utób­bi me­to­do­ló­gi­ai as­pek­tus fon­tos­sá­gá­ra, te­hát a ki­ad­vány tu­do­má­nyos rang­já­ra a Kő­le­ves em­ber­me­sé­jé­vel pél­dá­lóz­va hí­vom föl fi­gyel­mü­ket. A kö­tet­ben ol­vas­ha­tó min­den ta­nul­mány tár­gya egy vagy több kő, azaz egy vagy több ál­lat: csodafiú-szarvas, pity­pa­latty, ka­mé­le­on, Csu­to­ra vagy Niki név­re hall­ga­tó kis­ku­tya, sé­rült szár­nyú gó­lya, íze­sí­tő anya­gát vi­szont, ame­lyet min­den ta­nul­mány be­le­rak a for­ron­gó lébe, azok a kul­tu­rá­lis, tör­té­ne­ti, er­köl­csi és in­téz­mé­nyi kö­rül­mé­nyek, sőt, kutatás-módszertani el­já­rá­sok ad­ják, ame­lyek az adott ál­la­tok te­ma­ti­zá­lá­sá­nak mód­ját meg­ha­tá­roz­ták. És ezek a fű­sze­rek nem ke­vés­bé já­rul­tak hoz­zá az egyes írá­sok sa­já­tos ízé­hez, mint az állat-téma, amely­nek ada­lé­ká­ul vagy tá­ma­szá­ul szol­gál­tak.

Hogy fél­re­ér­tés ne es­sék, né­hány pél­dá­val vi­lá­gí­tom meg, mire gon­do­lok. Rög­tön az első ta­nul­mány, Kül­lős Imo­la Va­dak vagy sze­lí­dek?: Ál­la­tok a ma­gyar nép­bal­la­dák­ban című írá­sa a nép­bal­la­dák­ban sze­re­pet ját­szó ál­la­tok­kal, a „fo­dor fej­ér bárány”-nyal, a „csodafiú-szarvas”-sal, a kis­gyer­me­ket táp­lá­ló far­kas­sal és szá­mos más állat-előfordulással úgy is­mer­tet meg, hogy Propp nyom­do­ka­in ha­lad­va egy­út­tal be­ve­ze­ti ol­va­só­ját a folk­lór­ku­ta­tás mód­szer­ta­ná­ba. Csör­sz Ru­men Ist­ván a 17–18. szá­za­di köz­köl­té­szet prob­lé­ma­kö­ré­be avat be A nyúl, a far­kas és a pity­pa­latty című ta­nul­má­nyá­ban, amely sok egyéb ta­nul­ság kö­zött az ál­lat­ala­ko­kat sze­re­pel­te­tő mo­ra­li­zá­ló ver­sek ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sá­nak fo­lya­ma­tá­val szem­be­sít. Ta­kács Mik­lós Szem­pon­tok Déry Ti­bor Niki című re­gé­nyé­nek új­ra­ér­tel­me­zé­sé­hez című írá­sa pe­dig ar­ról győ­zött meg, hogy az ere­jü­ket vesz­tett al­le­go­ri­kus ér­tel­me­zé­sek után, ame­lyek a kis­re­gény­ben a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer hu­ma­nis­ta kri­ti­ká­ját lát­ták, an­nak ér­de­ké­ben, hogy a Niki a mai ol­va­sót is meg­szó­lít­has­sa, cél­sze­rű Gum­brecht je­len­lét­kul­tú­ra fo­gal­ma fe­lől új­ra­ér­tel­mez­ni a mű­vet. „Az ember-állat vi­szony – ugyan­is – akarva-akaratlanul is zá­ró­jel­be te­szi a je­len­té­se­ket (és azt ural­ni kí­vá­nó po­li­ti­kai ha­tal­mat), és ki­eme­li a je­len­lét, te­hát a test fon­tos­sá­gát.” An­csa mér­nök tá­vol­lé­té­nek messzi­re ve­ze­tő okai ugyan­is Niki szá­má­ra fel­fog­ha­tat­la­nok és ér­dek­te­le­nek, az ano­má­lia, amely mi­att a kis ku­tya szen­ved, nem a bol­se­vik dik­ta­tú­ra, ha­nem hogy a sze­mélyt, aki­hez min­den ér­zé­ké­vel ra­gasz­ko­dik, nél­kü­löz­ni kény­te­len.

Va­lós és ima­gi­ná­ri­us hely­szí­ne­ken: az Éden­ben, Noé bár­ká­ján, az an­tik gö­rög mí­to­szok­ban és me­sék­ben, bal­la­dák­ban, bes­ti­á­ri­u­mok­ban, közel-keleti uta­zás so­rán tett fel­jegy­zé­sek­ben ke­re­sik fel a ta­nul­má­nyok az ál­la­to­kat, kö­ve­tik őket ván­dor­út­ju­kon akár Af­ri­ká­ba is, egyet­len to­pog­rá­fi­ai meg­szo­rí­tás­sal: bár­hon­nan jön­nek, bár­ho­vá tar­ta­nak, a Ma­gyar Gló­busz tér­ké­pén is he­lyet kell fog­lal­ni­uk, vagy ván­dor­lá­suk so­rán érint­kez­ni­ük kell vele, mint Ke­lé­nek, a ba­rom­fi­ud­var­ba re­kedt sé­rült gó­lyá­nak. Va­lós és ima­gi­ná­ri­us idő­ket fut­nak be zsák­má­nyuk után a kö­tet írá­sai, a mi­ti­kus időt­len­ség­től az óko­ron, kö­zép­ko­ron, új­ko­ron át máig. Mind­ezt per­sze fo­lya­ma­to­san nem győz­nék. Ál­lat és em­ber ta­lál­ko­zá­sá­nak kü­lön­bö­ző ki­vá­lasz­tott ál­lo­má­sa­i­ról ké­szí­tett, nagy hi­á­tu­sok­kal meg­sza­kí­tott met­sze­tek­ben mu­tat­ják meg az élő­lé­nyek e két nagy cso­port­ja kö­zöt­ti vi­szony ala­ku­lá­sát. Az idő­tar­tam, ame­lyet a ta­nul­má­nyok ki­töl­te­nek, a ha­zai mű­ve­lő­dés­tör­té­net év­szá­za­da­i­ra ter­jed ki.

A kö­tet te­rét és ide­jét te­hát a ma­gyar művelődés- és iro­da­lom­tör­té­net ta­gol­ja: Ba­las­si­val, Gyön­gyö­si­vel, if­jabb Hat­va­ni Ist­ván­nal, Kal­már Györggyel a ré­gi­ség­ben te­kin­tünk kö­rül, majd (ta­lán túl) nagy ív­ben át­re­pül­ve a XIX. szá­zad fö­lött, a Buda At­ti­la ál­tal be­mu­ta­tott K. Nagy Sán­dor A madár-bírák című köny­vé­vel a 20. szá­zad kü­szö­bé­re érünk, ahol meg­sű­rű­söd­nek a ke­reszt­met­sze­tek: Mó­ricz, Nagy La­jos, Má­rai, Déry, Fe­ke­te Ist­ván, Sík Sán­dor, Áp­rily La­jos, Lá­zár Er­vin és vé­gül Már­ton Lász­ló ta­nú­ság­té­te­le ke­rül mik­rosz­kóp alá.  

E nagy ívű és len­dü­le­tes át­te­kin­tés mö­gött fel­raj­zo­ló­dik az a re­á­lis esz­mél­ke­dé­si fo­lya­mat, amely­nek so­rán az iro­da­lom, a mű­vé­sze­tek és a tu­do­má­nyok tu­da­to­sí­tot­ták azt a ko­ránt­sem min­den ha­mis­ság­tól men­tes, sok te­kin­tet­ben nyug­ta­la­ní­tó, bo­nyo­lult vi­szony­rend­szert, amely az em­be­ri és ál­la­ti uni­ver­zu­mot egy­más­ra vo­nat­koz­tat­ja, össze­kap­csol­ja és el­len­tét­be ál­lít­ja. Az esz­mél­ke­dé­si fo­lya­mat­nak ren­ge­teg de­rűs, ked­ves, ret­ros­pek­tív te­kin­te­tünk szá­má­ra szó­ra­koz­ta­tó pro­duk­tu­ma hal­mo­zó­dott föl a kul­túr­tör­té­net év­ez­re­dei alatt, mí­to­szok­ban, ál­lat­me­sék­ben, pél­dá­za­tok­ban, s en­nek örö­me­i­ből a Ma­gyar Gló­busz la­kói is gaz­da­gon ré­sze­sül­het­tek, ta­nul­sá­ga­i­ból er­köl­csi­leg épül­het­tek, esz­té­ti­ka­i­lag gyö­nyör­köd­het­tek, amint er­ről Szent­már­to­ni Sza­bó Géza, Jan­ko­vics Jó­zsef, Csör­sz Ru­men Ist­ván, He­ge­düs Béla, Len­gyel Réka írá­sai ta­nús­kod­nak.

Ó, da­li­ás idők, ami­kor még kul­túr­hé­ro­szok pusz­tí­tot­ták el az em­be­ri kö­zös­ség­re ve­szé­lyes ször­nye­te­ge­ket! (Egy ma­gyar ka­ma­ra­da­rab sze­rep­lő­jé­nek eb­ből már csak egy bika meg­fé­ke­zé­sé­nek di­cső­sé­ge ju­tott, amit egy da­rab nyers máj­jal ju­tal­maz­tak.) Ó, da­li­ás idők, ami­kor még az em­ber adott ne­vet az ál­lat­se­reg­let faj­tá­i­nak és szer­zett ez­zel ha­tal­mat fö­löt­tük! Ami­kor még az ős­apák egyi­ke men­tet­te meg a meg­ful­la­dás­tól a szá­raz­föl­di ál­lat­vi­lá­got! A va­dá­szat és a do­mesz­ti­ká­lás te­vé­keny­sé­gé­nek mí­to­szi meg­je­le­ní­té­sei vol­tak ezek a tör­té­ne­tek. Em­ber és ál­lat erő­vi­szo­nya­i­nak tör­té­nel­mi vál­to­zá­sa­it ve­het­jük szem­ügy­re ben­nük. Az em­ber­nél erő­sebb, dé­mo­ni ál­la­tok alak­ja néha al­vi­lá­gi vagy túl­vi­lá­gi mé­re­te­ket öl­tött (fo­dor fej­ér bá­rány, csodafiú-szarvas, az Apo­ka­lip­szis ál­la­tai). De az­tán so­ra­koz­ni kezd­tek a pél­dá­za­tok olyan ál­la­tok­ról, ame­lyek gyen­géb­bek az em­ber­nél, s ezért ne­münk ál­do­za­ta­i­vá vál­tak. Ők a ki­in­du­ló­pont­jai a nyu­lak­ról, für­jek­ről szó­ló, Csör­sz Ru­men ál­tal tár­gyalt tan­me­sék­nek.

Az ál­lat és em­ber kö­zött év­ez­re­dek­re ál­lan­dó­sult kap­cso­lat a két pó­lus kö­zött hi­dak egész rend­sze­rét épí­tet­te ki, ame­lyek egyi­ke az em­ber ál­lat­tá vagy az ál­lat em­ber­ré nem ép­pen zök­ke­nő­men­tes át­vál­to­zá­sa volt. Mel­les­leg a me­ta­mor­fó­zis te­ma­ti­zá­lá­sa ki­csit hi­ány­zott a kö­tet­ből, kü­lö­nös te­kin­tet­tel arra, hogy a so­ro­zat Ovi­di­us­tól az Ezer­egy éj­sza­kán át Franz Kaf­ká­ig, Bar­tók Can­ta­ta pro­fa­nájáig, sőt, Ju­hász Fe­renc ki­vé­te­les szép­sé­gű szar­va­s­éne­ké­ig vé­gig­vo­nul sok év­szá­zad iro­dal­mán, mű­vé­sze­tén. A leg­in­kább köz­ke­le­tű mű­fa­jok, ame­lyek­ben a be­széd ké­pes­sé­gé­vel fel­ru­há­zott ál­la­tok em­be­ri vi­sel­ke­dés­mó­dok, jel­le­mek ál­ru­hás áb­rá­zo­la­ta­i­ként sze­re­pel­nek, te­hát az ál­lat­me­se és an­nak alak­vál­to­za­tai an­nál na­gyobb súllyal van­nak je­len a ki­ad­vány ta­nul­má­nya­i­ban. Az eu­ró­pai kul­tú­ra tör­té­ne­té­ben ezek a mű­fa­jok lát­szot­tak egy­szer s min­den­kor­ra meg­szi­lár­dul­ni és do­mi­nál­ni.

A fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban azon­ban az ember–állat kap­cso­lat­ról al­ko­tott kép­nek új, más, az állat-allegóriákkal, exem­plu­mok­kal ver­sen­gő vál­to­za­tai szü­let­tek meg. En­nek a for­du­lat­nak szim­bo­li­kus pil­la­na­ta az, ami­kor He­ge­düs Béla ta­nul­má­nyá­ban Step­han Schultz, a ma­gyar utazó-kalandor, Kal­már György vi­ta­part­ne­re a 18. szá­zad de­re­kán fel­fe­dez­te, hogy a ka­mé­le­on nem le­ve­gő­vel táp­lál­ko­zik, mint az arisztotelészi-pliniusi ha­gyo­mány alap­ján ko­ráb­ban vél­ték, ha­nem kö­zön­sé­ge­sen le­gyek­kel csil­la­pít­ja éh­sé­gét. Ez­zel in­dult el az a fo­lya­mat, amely ahe­lyett, hogy az ál­la­tot mo­ra­li­zá­ló mó­don az em­ber­áb­rá­zo­lás ke­rü­lő­út­ja­ként ke­zel­te vol­na, el­kez­dett ér­dek­lőd­ni an­nak va­ló­di ter­mé­sze­te iránt, ki­bon­ta­koz­tat­va ez­zel a mo­dern ér­te­lem­ben vett ál­lat­tant és az ál­la­tok vi­sel­ke­dés­ta­nát: a zoo­ló­gi­át és az eto­ló­gi­át.

Az ál­lat és em­ber vi­szo­nyá­ról fo­lyó esz­mél­ke­dés tör­té­ne­té­ben az ve­ze­tett új, min­den ed­di­gi­nél sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mé­nyek­kel járó, vissza­for­dít­ha­tat­lan for­du­lat­hoz, ami­kor Dar­win az evo­lu­ci­o­niz­mus el­vét al­kal­maz­ta az élő ter­mé­szet­ben. Et­től kezd­ve im­már nem az ál­lat szol­gált maszk­ként az em­ber­áb­rá­zo­lás szá­má­ra, ha­nem az em­ber­ről de­rült ki, hogy az ál­lat­vi­lág­gal va­ló­sá­gos ro­kon­sá­got tart fenn: az em­ber az ál­lat­vi­lág mi­nő­sé­gi­leg új haj­tá­sa. A sok év­ez­re­des ha­gyo­mányt ez az óri­á­si meg­ráz­kód­ta­tás, az ál­la­ti és az em­be­ri vi­lág kö­zöt­ti sza­ka­dék be­töl­té­se sem tud­ta ér­vény­te­le­ní­te­ni, csak nagy át­ren­de­ző­dé­sek­hez ve­ze­tett. Az ant­ro­po­mor­fi­zá­ló ál­lat­áb­rá­zo­lás na­gyobb­részt át­so­ro­ló­dott az if­jú­sá­gi és gyer­mek­iro­da­lom re­gisz­te­ré­be. Csak­hogy ez nem járt az ai­szó­po­szi, pha­ed­rusi, La Fontaine‑i és sok át­té­te­len ke­resz­tül nép­me­sei ha­gyo­mány le­ér­té­ke­lő­dé­sé­vel, mert a vál­to­zás pár­hu­za­mo­san ment vég­be a gyer­mek, a gyer­mek­kor fel­ér­té­ke­lő­dé­sé­vel az eu­ró­pai köz­gon­dol­ko­dás­ban. A fel­nőtt­ben meg­őr­ző­dő gyer­mek és az em­ber­ben meg­őr­ző­dő ál­lat szo­li­da­ri­tást vál­lalt egy­más­sal. Az ál­la­tok, nem füg­get­le­nül a ko­ráb­bi év­szá­za­dok­ban már je­len lévő ten­den­ci­ák­tól, a 19. szá­zad­tól a gyer­me­kek vé­del­mét él­vez­ték, és él­ve­zik mind­má­ig, amint ez Ger­licz­ki And­rás Lá­zár Er­vin te­rem­té­nyei: A Négy­szög­le­tű Ke­rek Erdő vi­lá­ga című ta­nul­má­nyá­ból ki­vi­lág­lik. A gyer­mek­iro­da­lom mel­lett a val­lá­sos vi­lág­ké­pen ala­pu­ló mű­vé­szi tel­je­sít­mé­nyek kö­te­les­ség­ként őr­zik a val­lá­si tra­dí­ci­ók­ra épí­tett foly­to­nos­sá­got az ezer­éves, al­le­go­ri­zá­ló ál­la­ti to­po­szok kö­ré­vel, és bé­kí­tik ki ezt a tra­dí­ci­ót az ál­la­ti kör­nye­zet gyön­gé­den em­pi­ri­kus ke­ze­lé­sé­vel, ahogy azt Nagy Ba­lázs Sík Sán­dor köl­té­sze­té­nek ál­lat­szim­bó­lu­mai című írá­sá­ban be­mu­tat­ja. De a mo­dern köl­té­szet is élet­ben tart­ja ezt az örök­sé­get. Gon­dol­junk csak ki­ra­ga­dott pél­dák­ként Baude­laire macs­ká­i­ra, hattyú­já­ra, bag­lya­i­ra vagy Ady Héja-nász az ava­ron című ver­sé­re, Ba­bits Med­ven­ótájára.

A mo­dern­ség kora a ma­gyar kul­tú­rá­ban ez­zel a ket­tős­ség­gel kö­szön­tött be. Egy­fe­lől a gyer­me­kek­nek szó­ló de­rűs, já­té­kos állat-versek nagy kor­sza­ka kez­dő­dött el, pél­dá­ul a fi­a­tal Mó­ricz Csé­ve Anna ál­tal vizs­gált kor­pu­szá­val. A kö­tet utol­só írá­sa­i­ban más­fe­lől az ál­la­tok­ról vagy az ál­la­tok kap­csán való fel­nőtt esz­mél­ke­dés ko­mo­lyabb, sőt, ko­mo­rabb do­ku­men­tu­mai so­ra­koz­nak. De nem­csak a két ágra sza­ka­dás je­len­sé­gé­vel, ha­nem a két ol­dal öt­vö­ze­té­vel is gyak­ran ta­lál­ko­zunk. A fel­nőtt és a gyer­mek szem­pont­já­nak együt­te­se, tu­do­mány vagy is­me­ret­ter­jesz­tés és mese ket­tős­sé­ge jel­lem­zi K. Nagy Sán­dor A madár-bírák című ma­dár­vé­del­mi köny­vét – mint Buda At­ti­la meg­ál­la­pít­ja: egy­fe­lől a ma­dár­vi­lá­got fel­tér­ké­pe­ző is­me­ret­ter­jesz­tő mű, más­fe­lől a ma­da­ra­kat em­be­ri nyel­ven be­szél­te­tő fel­nőtt mese. Sán­ta Gá­bor Fe­ke­te Ist­ván sza­ma­ra című ta­nul­má­nya a Kele című „gó­lya­re­gény” kap­csán fi­gyel­mez­tet arra, hogy Fe­ke­te mű­vét és szin­te egész élet­mű­vét nem a szer­zői szán­dék, ha­nem a ma­ni­pu­lá­ci­ó­tól nem ide­gen­ke­dő ki­adói gya­kor­lat foly­tán so­rol­juk a gyer­mek­iro­da­lom re­gisz­te­ré­be, meg­fe­led­kez­ve a mű rög­höz kö­tést, sza­bad­ság­hi­ányt fel­pa­nasz­ló, fel­nőt­tek­nek szó­ló üze­ne­té­ről. Csak em­lé­kez­te­tő­ül jegy­zem meg, hogy Fe­ke­te Ist­ván szamár-jellemrajza ér­de­ke­sen fe­le­sel Ta­má­si Áron Him­nusz egy sza­már­ral című ke­se­rű hang­vé­te­lű no­vel­lá­já­val.

Az ál­lat és em­ber kap­cso­la­tá­ról való esz­mél­ke­dés­nek két to­váb­bi for­du­la­ta is nyo­mot ha­gyott a ta­nul­mány­kö­tet­ben. Az első a sor­ban az a tan, amely Kep­ler és Dar­win után foly­tat­ta a ma­gát Is­ten te­remt­mé­nyé­nek hívő em­ber ön­bi­zal­má­nak meg­ren­dí­té­sét: a freu­diz­mus ha­tá­sa. Má­rai, úgy lát­szik, ab­ban is Kosz­to­lá­nyi De­zső ta­nít­vá­nyá­nak bi­zo­nyult, hogy a mes­ter Alfa című no­vel­lá­já­ban a hisz­té­ri­ku­san gyű­löl­kö­dő ku­tyá­ról raj­zolt ké­pet meg­újít­va Csu­to­ra cí­men írt re­gényt, amely a pszi­cho­a­na­lí­zis ta­nul­sá­ga­it az ál­lat­vi­lág­ra is ki­ter­jesz­tet­te, de úgy, hogy az ál­la­ti vi­sel­ke­dés fö­löt­ti töp­ren­gés so­rán iro­ni­ku­san ke­zel­je ma­gát a tant is – ahogy Mé­szá­ros Ti­bor Az ál­la­tok ki­rá­lya: a ku­tya című ta­nul­má­nyá­ban lát­hat­juk.

Az evo­lú­ci­ós le­szár­ma­zá­si lán­con túl az em­be­ri és az ál­la­ti lényt egy kö­zös ne­ve­ző: az ösz­tön tény­le­ge­sen össze­kap­csol­ja. Ösz­tön­ta­ná­nak ki­fej­té­se so­rán ezért Freud az egy­sej­tű­ek szint­jé­ig nyúlt vissza ana­ló­gi­á­kért, hogy a sok te­kin­tet­ben más­ként mű­kö­dő em­be­ri ösz­tö­nö­ket meg­ma­gya­ráz­has­sa. Ta­nít­vá­nya, a ma­gyar Her­mann Imre Az em­ber ősi ösz­tö­nei című köny­vé­ben – amely­nek tisz­tán tu­do­má­nyos jel­le­ge el­le­né­re he­lye len­ne e kö­tet tár­gyai kö­zött is – arra fi­gyel­mez­tet, hogy ősi ösz­tö­ne­ink meg­ér­té­sé­hez nem az amő­bák nyúj­ta­nak össze­ha­son­lí­tá­si ala­pot, ha­nem a leg­fej­let­tebb ál­la­tok, az em­ber­sza­bá­sú maj­mok ösz­tö­nös vi­sel­ke­dé­sé­nek meg­fi­gye­lé­se.

A mi ko­runk­hoz ér­kez­ve te­hát kons­ta­tál­hat­juk, hogy esz­mé­le­tünk­ben em­ber és ál­lat za­var­ba ejtő kö­zel­ség­be ke­rült, s az a meg­nyug­ta­tó hi­e­rar­chia, az a pat­ri­ar­chá­lis, jo­vi­á­lis, prob­lé­ma­men­tes vi­szony, az az em­be­ri ol­dal­nak jut­ta­tott fö­lény, amely év­ez­re­de­ken át jel­le­mez­te a két pó­lus kap­cso­la­tát, egy­szer s min­den­kor­ra el­múlt. A test-diskurzusok elem­zé­se, az ani­mal stu­di­es di­vat­ja, a bio-politika tér­nye­ré­se az em­ber fe­le­lős­ség­tu­da­tá­nak, sőt, az ál­la­tok­kal szem­be­ni rossz lel­ki­is­me­re­té­nek ön­tu­da­tát éb­resz­tet­te föl.  Mar­gócsy Ist­ván Ki az ál­lat?: Már­ton Lász­ló: Te egy ál­lat vagy! című kö­te­té­ről írott ta­nul­má­nyá­ban, a kö­tet­zá­ró írás­ban ju­tunk el eh­hez a vég­ki­fej­let­hez. Az ál­lat­vé­de­lem, ál­lat­sze­re­tet at­ti­tűd­jét oly szí­ve­sen ma­gá­ra öltő em­ber­nek tu­do­má­sul kell ven­nie, hogy az em­ber, bár­mennyi­re tisz­tel­je, sze­res­se, óvja az ál­la­to­kat, alap­já­ban véve a rab­tar­tó­juk, és a meg­gyil­kolt ál­la­tok hú­sá­val tart­ja fenn ön­nön éle­tét. De ez alól a sza­bály alól az em­ber­kö­zi vi­szo­nyok sem ki­vé­te­lek. Dar­win és Freud óta tud­juk, hogy a lé­tért való küz­de­lem és ez­zel az ál­do­za­ti mi­vol­tunk esé­lye nem kor­lá­to­zó­dik az ál­lat­vi­lág­ra, ha­nem az em­ber nevű ál­lat­ra is ér­vé­nyes.

Ál­lat­nak van in­gyen ked­ve!” – mond­ja Jó­zsef At­ti­la med­ve­tán­col­ta­tó­ja. Nem len­nénk em­be­rek, ha meg­ma­rad­nánk a le­han­go­ló vég­konk­lú­zi­ó­nál. Vé­ge­ze­tül tér­jünk vissza az ál­lat­köl­té­szet gyer­me­ki vo­nu­la­tá­hoz, amely­nek tö­ret­len em­ber­köz­pon­tú­sá­ga a kis­ko­rú­ak vi­lá­gá­ban fenn­tart­ja az év­ez­re­des ha­gyo­mány ér­vé­nyét, sőt, ak­ko­ra ha­tal­ma van, hogy még a fel­nőt­te­ket is mu­lat­tat­ja, el­szó­ra­koz­tat­ja, és de­rű­sebb han­gu­lat­ba rin­gat­hat­ja. Ez utób­bi fel­nőtt ta­go­zat egyik, áhí­ta­tos, de­rű­sen ko­moly hang­vé­te­lű pél­dá­ját, Áp­rily La­jos ter­mé­szet­lí­rá­ját Ka­rády Zsolt Fecs­kék, őzek, far­ka­sok című ta­nul­má­nya elem­zi. Gro­teszk, a nyel­vi hu­mor esz­köz­tá­rát ki­ak­ná­zó vál­to­za­ta pe­dig a Nagy La­jos Kép­te­len ter­mé­szet­rajzát elem­ző Mercs Ist­ván írá­sá­ból bon­ta­ko­zik ki. A gyer­me­kek­nek szánt ál­lat­ver­sek­ből pe­dig Végh Ba­lázs Béla ké­szí­tett olyan művirág-csokrot, amely a meg­szó­la­lá­sig ha­son­lít a va­ló­di vadvirág-csokorra. Még il­la­ta is van. Azért ne­ve­zem még­is – a leg­ke­vés­bé sem le­be­csü­lő hang­súllyal – „művirág-csokornak”, mert az a tíz vers, ame­lye­ket a szer­ző sor­ra vesz, ke­vés­bé az ál­la­to­kat idé­zik va­ló­sá­gos tes­ti mi­vol­tuk­ban, ha­nem in­kább ál­lat­ne­vek­ként, te­hát nyel­vi kép­ződ­mé­nyek­ként, a köl­té­szet ál­tal meg­emész­tett alak­juk­ban funk­ci­o­nál­nak. For­mai já­té­kok tár­gyai. Az apám ka­ka­sa, a titok-halak, a ba­zi­lisz­kusz, a be­to­non trap­po­ló lo­vak és tár­sa­ik a gyer­me­ki uni­ver­zu­mot fel­dí­szí­tő, fa­mi­li­á­ris­sá tevő köl­té­sze­ti te­remt­mé­nyek.

De nem zár­ha­tom le a gon­do­lat­me­ne­te­met anél­kül, hogy ne em­lé­kez­nék meg a kö­tet egy sa­já­tos ho­za­dé­ká­ról. Né­hány írás, ame­lyek egy ré­sze már más vo­nat­ko­zás­ban szó­ba ke­rült, nem­csak új in­terp­re­tá­ci­ót nyújt már is­mert dol­gok­ról, ha­nem kor­ri­gál­ja hi­á­nyos tu­dá­sun­kat. Ki­egé­szí­ti a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti, iro­da­lom­tör­té­ne­ti ké­pet, amellyel tu­do­mány­sza­kunk dol­go­zik. Len­gyel Réka írá­sa egy olyan ki­vá­ló for­dí­tó­val is­mer­te­ti meg ol­va­só­ját if­jabb Hat­va­ni Ist­ván sze­mé­lyé­ben, „aki­nek Me­sék című, 1799-ben ki­adott kis kö­te­té­vel a szak­iro­da­lom az­óta szin­te egy­ál­ta­lán nem fog­lal­ko­zott”. De va­jon ki tar­tot­ta szá­mon a mint­egy száz év múl­va, a mo­dern­ség nagy át­tö­ré­sé­nek elő­es­té­jén, Ady, Ba­bits, Kosz­to­lá­nyi köl­té­sze­te ki­bon­ta­ko­zá­sá­nak kez­de­tén meg­je­lent, rend­ha­gyó mű­fa­jú köny­vet, K. Nagy Sán­dor: Madár-bírák című mű­vét, amellyel Buda At­ti­la írá­sa gaz­da­gít­ja az iro­dal­mi re­per­to­árt? Csé­ve Anna Mó­ricz Zsig­mond ál­lat­me­sé­it tár­gya­ló ta­nul­má­nya nem a tárgy­vá­lasz­tá­sá­val bő­ví­ti tu­dá­sun­kat, hi­szen ki ne is­mer­né Me­he­med és a te­he­nek tör­té­ne­tét, ha­nem az­zal, hogy a me­se­mon­dó nagy­apó sze­re­pé­be he­lyez­ke­dett ifjú író folk­lo­ri­zá­ló­dott gyer­mek­ver­se­i­nek a köl­té­szet­tör­té­ne­ti hát­te­rét, „mű­vé­szi in­ven­ci­ó­já­nak szer­ke­ze­tét” de­rí­ti föl. Ar­ról az író­ról, aki az­zal tűnt ki, hogy mű­ve­i­ben ál­lí­tó­lag a nyers va­ló­sá­got tük­röz­te vissza, ki­de­rült, hogy a for­rá­sok­ban tör­tént bú­vár­ko­dá­sa Ai­szó­posz­tól Be­ne­dek Ele­kig mi­lyen el­ké­pesz­tő­en ki­ter­jedt és el­mé­lyült volt.

De a kö­tet szá­mom­ra ta­lán leg­iz­gal­ma­sabb fel­fe­de­zé­sét Kő­sze­ghy Pé­ter nyúj­tot­ta, egy, az állat-tematika szem­pont­já­ból rend­ha­gyó, majd­nem nor­ma­sze­gő ta­nul­má­nyá­ban, a Szú­nyo­gok és ne­mes­kó­csa­gok: In me­mo­riam Gáli Jó­zsef című írás­ban. Rend­ha­gyó, mert ál­la­tok­ról ép­pen csak hogy szó van a szö­veg­ben. A szer­ző­ről azon­ban, Gáli Jó­zsef­ről, aki meg­jár­ta Ausch­wit­zot, akit 1957-ben az ’56-os for­ra­da­lom­ban ját­szott sze­re­pe mi­att ha­lál­ra ítél­tek, majd 1961-ben a nem­zet­kö­zi til­ta­ko­zás ha­tá­sá­ra ki­en­ged­tek a bör­tön­ből, és aki­től mind­össze egy nyolc és fél íves kö­tet­nyi el­be­szé­lés ma­radt fönn, Kő­sze­ghy meg­ál­la­pít­ja: „a XX. szá­zad je­len­tős írói közt kell/kellene szá­mon tar­ta­nunk.” A ta­nul­mány meg­győ­ző­en ér­vel amel­lett, hogy „Gáli arisz­tok­ra­ta volt. Főnemes-kócsag.” Le­gyen ez a ma­dár­név, ez a madár-rangjelzés írá­som utol­só sza­va.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?