Buda Attila írása a ReTextum 8. kötetéről

december 23rd, 2019 § 0 comments

recenzió

Ma­gyar vi­lá­gi pony­va­iro­da­lom 1700–1820: I. Lí­rai da­lok és ver­sek. Saj­tó alá ren­dez­te Csör­sz Ru­men Ist­ván. Re­Tex­tum 8. Bu­da­pest: re­ci­ti, 2018.

A vi­lág­iro­da­lom egy vagy több név­vel au­to­ri­zál­ha­tó mű­vei mel­lett je­len­tős szám­ban ke­let­kez­tek min­den kor­szak­ban úgy­ne­ve­zett ano­nim mű­vek. Ez az el­ne­ve­zés ugyan ki­csit csa­lé­kony, mert a név­te­len szer­ző fo­ga­lom ön­el­lent­mon­dás – vagy­is az ilyen mun­ká­kat nem az író sze­mé­lye, ha­nem a műve azo­no­sít­ja –, de annyi­ban min­den­kép­pen jo­gos, hogy az ano­nim mű­vek be­fe­je­zé­se leg­több­ször nem köt­he­tő egy név­hez, egy be­ha­tá­rolt idő­szak­hoz, leg­fel­jebb fel‑, il­let­ve el­tű­né­sük hord­ja ma­gá­ban az idő­té­nye­zőt. Jel­lem­ző­jük ezen­kí­vül, hogy meg­je­le­né­si for­má­ju­kat te­kint­ve sok­szor még az egy­ér­tel­mű szö­veg­le­zá­ru­lás is ne­he­zen ál­la­pít­ha­tó meg. Ezek az egyet­len meg­ne­vez­he­tő szer­ző­vel nem azo­no­sít­ha­tó mű­vek az új­kor­ban a to­vább­élő, tisz­tán nép­köl­té­sze­ti al­ko­tá­sok­tól a je­len­kor városi/vidéki folk­lór­já­ig ter­jed­nek, s ma­guk­ba fog­lal­ják az úgy­ne­ve­zett pony­ván áru­sí­tott mű­ve­ket is. Utób­bi­ak fény­ko­ra – az is­ko­lá­zott­ság, az ol­vas­ni tu­dás ter­je­dé­sé­vel pár­hu­za­mo­san – a 18–19. szá­zad­ra te­he­tő.

Ön­ma­gá­ban per­sze a név vagy név­te­len­ség nem mi­nő­sí­ti egy mű esztétikai-gondolati ér­té­ke­it, ám a va­ló­ság­ban a szer­zői név még­is bi­zo­nyos ér­te­lem­ben véd­jegy­ként funk­ci­o­nál, azt jel­zi, hogy az al­ko­tó ab­ban a nyelv- és gon­do­lat­rend­szer­ben, ame­lyet a ma­gá­é­nak érez, fe­le­lős­sé­get vál­lal azért, amit kiad a ke­zé­ből; mun­ká­ja kri­ti­zál­ha­tó, de ő alap­já­ban az ér­té­kek, a sa­ját ér­té­kei men­tén kö­ze­lí­ti azt meg. Ez­zel szem­ben az ano­nim mű­vek nem min­dig ér­zik ma­guk­ra vo­nat­ko­zó­an fon­tos­nak a ki­mon­dás gon­do­la­ti­lag vagy esz­té­ti­ka­i­lag szá­mon­kér­he­tő össze­te­vő­it, sőt nem egy eset­ben ép­pen a név­te­len­ség­gel ta­kar­nak va­la­mi tartalmi/formai meg nem fe­le­lést.

Amennyi­ben a ke­let­ke­zés, il­let­ve az ol­va­só­kö­zös­ség vi­szo­nyá­ban vizs­gál­juk eze­ket a név­te­len mű­ve­ket, je­len eset­ben a köz­köl­té­sze­tet, azt le­het mon­da­ni, hogy az ide tar­to­zó al­ko­tá­sok­ban a nép­köl­té­szet kö­zös­sé­gi szerző–közösségi fel­hasz­ná­ló ket­tős­sé­ge mind­két ol­dal­ról ol­dód­ni kezd. A pony­vá­ra ke­rült mű­vek for­rá­sa­ként va­la­mi­lyen más mű, ön­ál­ló szer­ző­ség vagy an­nak ha­tá­sa ál­la­pít­ha­tó meg, ol­va­só­ik pe­dig az in­di­vi­du­a­li­zá­ció, az egy­sze­mé­lyes, ma­gá­nyos ol­va­sás út­já­ra lép­tek. Más­fe­lől azon­ban nép­köl­té­szet és pony­va kö­zö­sek ma­rad­nak ab­ban, hogy nincs egy bi­zo­nyos idő­pont­ban le­zá­ru­ló, vég­le­ges, ka­no­ni­zált szö­ve­gük, sőt az egyes ver­sek nem­rit­kán több ha­son­ló te­ma­ti­ká­jú, idő­ben egy­mást kö­ve­tő ke­let­ke­zé­sű, szö­ve­gük­ben va­ri­á­ci­ók­nak te­kint­he­tő szö­veg­cso­port tag­jai.

Ere­de­tük rá­adá­sul azt hoz­za ma­gá­val, hogy nyom­ta­tó­ik – mert klasszi­kus ki­adói mun­kát nem le­het fel­té­te­lez­ni a pony­ván árult fü­ze­tek össze­ál­lí­tó­i­ról – szin­tén nyil­ván­va­ló­an efe­mer szö­ve­gek­nek gon­dol­ták e mű­ve­ket – le­gye­nek bár ver­ses, vagy epi­kai, pró­zai mun­kák –, ame­lyek pil­la­nat­nyi igényt elé­gí­tet­tek ki, s per­sze azon­na­li be­vé­telt is je­len­tet­tek. Ol­va­só­ik sem vár­tak el ma­gas iro­dal­mi szín­vo­na­lat, in­kább csak a sa­ját ma­guk pil­la­nat­nyi prob­lé­má­i­hoz ha­son­ló­val kí­ván­tak azo­no­sul­ni.

A Csör­sz Ru­men Ist­ván ál­tal saj­tó alá ren­de­zett gyűj­te­mény­ben ol­vas­ha­tó ver­sek leg­in­kább tet­ten ér­he­tő ha­gyo­má­nya, elő­ké­pe a his­tó­ri­ás ének mű­faj. Az el­be­szé­lő még az úgy­ne­ve­zett „lí­rai” da­lok­ban, éne­kek­ben, val­lo­má­sok­ban, pa­na­szok­ban, ke­ser­gők­ben is ezek hang­ját in­to­nál­ja – sze­mé­lyes ér­zé­se­it is egy-egy hosszú, néha sok stró­fán át tag­lalt tör­té­net­ben me­sé­li el. A ver­sek­nek ezért van egy fon­tos nyelv­hasz­ná­la­ti ve­tü­le­tük is: mu­tat­ják az iro­dal­mi nyelv alat­ti, de a köz­be­széd­től még­is kü­lön­bö­ző, po­pu­la­ri­zá­ló­dott ki­fe­je­zés­rend­szert a maga 16–17. szá­za­di mel­lé­ren­de­lé­se­i­vel, sok­szo­ro­san össze­tett mon­da­ta­i­val – il­let­ve ezek las­sú la­zu­lá­sát, az idő­mér­té­kes ver­se­lés mel­lé lépő hang­sú­lyos ol­dot­tabb for­má­i­val, könnyebb ki­fe­je­zé­se­i­vel, nem­egy­szer bi­zony­ta­lan­ná váló ver­se­lé­sé­vel. A nyelv át­ala­ku­lá­sa össze­füg­gés­ben állt egy las­sú fel­fo­gás­vál­to­zás­sal, amely a sze­mé­lyi­ség fe­lől az ér­zé­sek köz­vet­le­nebb, egyé­nibb, sze­ku­la­ri­zál­tabb ki­fe­je­zé­sét igé­nyel­te, a vál­to­zó nyelv pe­dig le­he­tő­vé tet­te azt; va­ló­já­ban az ér­zés­vál­to­zás és a nyelv köl­csön­ha­tás­ban áll­tak egy­más­sal. Mind­ez fel­te­he­tő­en az idő­fo­ga­lom, az idő­fel­fo­gás vál­to­zá­sá­val is össze­füg­gött. Míg a 16–17. szá­zad em­be­re egy ko­mó­to­sabb, a szem­lé­lő­dést na­gyobb sze­rep­hez jut­ta­tó élet­rit­mus­ban élt, per­sze föld­raj­zi­lag is el­kü­lö­nül­ve, ad­dig a 18. szá­zad em­be­re, szem­be­sül­ve az ab­szo­lu­tiz­mus ket­tős – társadalom-átrendező és mű­ve­lő­dé­si – ar­cá­val, il­let­ve a szá­zad­for­du­ló­tól a na­pó­le­o­ni há­bo­rúk­kal, va­la­mint eu­ró­pai cél­ra tö­ré­sé­vel, sa­ját, le­szár­ma­zot­tai és szü­lő­ha­zá­ja éle­tét is már más idő­ke­re­tek közé kép­zel­te el.

Ahogy az ed­di­gi­ek­ből is ki­de­rült, a kö­tet­ben ol­vas­ha­tó ver­sek ke­let­ke­zé­se a his­tó­ri­ás éne­kek utá­ni, de még a szen­ti­men­ta­liz­mus meg­je­le­né­se előt­ti idő­szak, leg­alább­is utób­bi nem szi­vár­gott be a gon­do­la­tok­ba. Eb­ből for­mai és tar­tal­mi jel­lem­zők is kö­vet­kez­nek.

Sok év­szá­za­dos ha­gyo­mány, szo­kás, hogy a na­gyobb kö­zös­ség előt­ti meg­szó­la­lás a fér­fi­ak joga és kö­te­les­sé­ge. A fe­lel­ge­tős ver­se­ken kí­vül nem is na­gyon ta­lál­ha­tó e ver­sek be­szé­lői kö­zött le­ány vagy me­nyecs­ke, csak egy vén­lányt meg­szó­lal­ta­tó né­hány sor. A höl­gyek a fér­fi­dis­kur­zus­ban leg­több­ször csu­pán kü­lön­fé­le vi­rá­gok és éne­kes­ma­da­rak ál­tal meg­sze­mé­lye­sít­ve van­nak je­len, ön­ál­ló dik­ci­ó­juk nincs, leg­fel­jebb vá­la­szol­hat­nak az őket el­ha­gyó, vagy hoz­zá­juk vissza­té­rő fér­fi­ak­nak.

Re­ne­szánsz szo­kás­ra megy vissza, és ön­ma­gá­ban is az el­vi­lá­gi­a­so­dást mu­tat­ja a mi­to­ló­gi­ai sze­mé­lyek, is­te­nek, hé­ro­szok, tár­gyak, he­lyek em­lí­té­se, de ezek je­len­lé­te több­nyi­re csak az idé­zés­ben ki­me­rü­lő is­me­ret. Ilye­nek: Cu­pi­do, Ve­nus, Aeth­na, Tan­ta­lus, Pro­the­us, Fu­ri­ák, Vul­ca­nus és a töb­bi­ek, akik a kö­tet vé­gén a szó­ma­gya­rá­za­tok kö­zött ta­lál­ha­tók; ne­vük jól be­ha­tá­rol­ja azt az ér­zel­mi spekt­ru­mot, ame­lyet a gyűj­te­mény ver­sei fel­ölel­nek. A rá­juk vo­nat­ko­zó tu­dás hal­vá­nyu­lá­sát – eset­leg a pony­va­szer­ző té­ve­dé­sét – mu­tat­ja pél­dá­ul a 35. szá­mú vers 46. sora: „Éne­ást így sze­ret­te’, s éret­te majd meg-hólt Didó”, hi­szen a kar­thá­gói ki­rály­nő nem „majd”, ha­nem tény­le­ge­sen is ha­lál­ba ment, nem vál­lal­ta to­vább egye­dül az éle­tet – ahogy na­gyon he­lye­sen a kö­tet vé­gén a szó­ma­gya­rá­za­tok­ban ol­vas­ha­tó. A ki­mon­dot­tan ke­resz­tény jel­kép el­enyé­sző­en ke­ve­sebb ezek­nél: né­hány ószö­vet­sé­gi hely, ezen­kí­vül egy-két ki­fe­je­zés, mint pél­dá­ul a 6., pár­be­szé­des vers 8. stró­fá­já­nak egyik sora, ame­lyet az el­ha­gyott le­ány mond: „Hegyes-tőrrel által-vertél”. Ez a kép ta­lán nem ok nél­kül a Sta­bat Ma­ter má­so­dik stró­fá­ját jut­tat­ja az ol­va­só eszé­be: „Cu­i­us ani­mam ge­men­tem / Cont­ris­ta­tam et do­len­tem / Per­tran­si­vit gla­di­us”, azaz Sík Sán­dor for­dí­tá­sá­ban: „Gyász a lel­két meg­gyö­tör­te, / Kín és bá­nat össze­tör­te, / Tőr­nek éle jár­ta át.”

Több vers­sel kap­cso­lat­ban fel­me­rül, hogy egy­fe­lől va­la­mi­lyen előz­mény­hez köt­he­tő pony­va­szö­veg, más­fe­lől va­la­mi­lyen pony­va­szö­veg (eset­le­ges) ins­pi­rá­ló­ja egy ké­sőb­bi al­ko­tás­nak. Előb­bi­re a 16. szá­mú vers rom­lott, il­let­ve a 30. szá­mú vers át­ala­kult Balassi-strófája mu­tat pél­dát. De csak ki­ra­ga­dot­tat, a saj­tó alá ren­de­ző a jegy­ze­tek kö­zött szám­ta­lan szer­zői elő­ké­pet és ha­son­ló szö­veg­he­lyet em­lít még.

Utób­bi­ra pe­dig elég meg­győ­ző a 60. szá­mú vers. A Pá­ló­czi Hor­váth Ádám ál­tal az Ötöd­fél­száz éne­kekbe fel­vett, te­hát ál­ta­la is au­to­ri­zált, ero­ti­kus tar­tal­mú vers első stró­fá­ja így szól:

Én va­gyok a’ ha­lász Le­gény.

Én ál­lok a’ víz kö­ze­pén.

Én fo­gom az arany ha­lat,

A’ se­jem Vi­ga­no alatt.

Hogy a se­lyem­vi­ga­nó alatt mi­lyen arany­ha­lat le­het fog­ni, arra kü­lön ne tér­jünk ki. El­len­ben a 4/4 szó­ta­gú, fe­le­ző nyol­cas a nép­köl­té­szet, egy­ben a ro­ko­kó ked­velt vers­for­má­ja is volt, pél­dá­ul Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály Sze­gény Zsu­zsi a tá­bo­ro­zás­kor című ver­se ugyan­csak eb­ből áll – amely­nek egyéb­ként két vál­to­za­ta ma­radt fenn –, en­nek a vers­nek azon­ban szö­veg­sze­rű egye­zést mu­ta­tó „poszt­tex­tu­sa” is akad. Szer­ző­je nem más, mint Arany Já­nos, az első sort cí­mé­be eme­lő vers kez­dő stró­fá­ja így hang­zik:

Én va­gyok az anyám átka,

Ve­szett név­nek rossz gaz­dá­ja,

Én hor­dom a ne­héz va­sat

A vár­me­gye háza alatt.

A pony­va paj­zán hang­ján is néha meg­szó­la­ló Arany – ahogy Mil­ba­cher Ró­bert és Szi­lá­gyi Már­ton ku­ta­tá­sai fel­hív­ták erre a fi­gyel­met – ver­se egé­szen más­ho­vá fut ki: a ha­za­sze­re­tet és a ha­zá­ért ten­ni kí­vá­nó aka­rat fűti. S ta­lán nem ha­já­nál ide­rán­ga­tott in­ter­tex­tu­a­li­tás azt sem, hogy a pony­ván ol­vas­ha­tó vál­to­zat sze­lí­dí­tett, más gon­do­la­tok­kal ki­egé­szí­tett han­gu­la­ta tér vissza Ga­ray Já­nos Rege a ti­ha­nyi vissz­hang­ról című ver­sé­ben, va­la­mint Ba­bits Mi­hály A má­so­dik ének című me­se­já­té­ká­ban, ame­lyek, noha füg­get­le­nek egy­más­tól, még­is tá­vo­li ro­kon­sá­gá­ban áll­nak – már ami a ha­lá­sza­tot, a Ba­la­tont és a ha­lász­le­gényt il­le­ti.

Per­sze a pony­vá­ra ke­rült mű­vek, bár név­te­len­ként ma­rad­tak fenn, egy­ál­ta­lán nem nél­kü­löz­het­ték a szer­zői köz­re­mű­kö­dést. Áll­jon itt erre is egy pél­da. A 9. szá­mú vers első sora, „Ból­dog­ta­lan va­gyok, mert kín­ja­im na­gyok”, a sze­rel­mi ke­ser­gők közé tar­to­zik, má­so­dik vers­sza­ka azon­ban té­ma­át­csa­pást mu­tat:

Őszi har­mat után vég­re mi­kor osz­tán

       fúj­do­gál a’ hi­deg szél,

nem sok idő múl­ván sár­gúl hul­do­gál­ván,

       fá­ról a’ gyen­ge le­vél:

Zöld erdő har­mat­ját pi­ros tsiz­mám nyo­mát,

       hó­val lépi bé a’ tél.

Ez bi­zony nem más, mint a szám­ta­lan szer­ző­nek tu­laj­do­ní­tott és több vál­to­zat­ban fel­jegy­zett, ol­vas­ha­tó buj­do­só­ének, 3. és 4. so­rá­ban be­tol­dá­sos, egyéb­ként va­ri­áns vál­to­za­ta: „Őszi har­mat után, / Nagy he­gyek­nek or­mán / Fúj­do­gál a hi­deg szél”. A be­tol­dott két sor ter­mé­sze­ti képe be­le­si­mul a buj­do­só­ének­be, a ki­ala­kí­tott vers­szak pe­dig alá­húz­za, fo­koz­za a sze­rel­mi ke­ser­gő hang­ját. Más kér­dés, hogy az itt ol­vas­ha­tó ver­zió ko­ráb­bi, mint az ál­ta­lá­ban buj­do­só­ének­ként köz­is­mert, Thaly Kál­mán ál­tal is in­terp­re­tált (és re­du­kált) vál­to­zat.

Be­fe­je­zé­sül a kö­tet vé­gén ol­vas­ha­tó szó­ma­gya­rá­za­tok né­hány so­rát kell fel­idéz­ni, ame­lyek­ben Aene­as­ról van szó: „tró­jai ki­rály­fi, aki a vá­ros pusz­tu­lá­sa után buj­do­sás­ra kény­sze­rül, így vált Róka [!] ala­pí­tó­já­vá”… Az a szö­veg­gyűj­te­mény, amely­ben még az óko­ri vi­lág egyik máig ható és ma is lé­te­ző vá­ro­sa egy név­te­len szer­ző kö­zép­ko­ri köl­te­mé­nyé­nek, a Róka-regénynek a ne­vén tű­nik fel, még szám­ta­lan, eh­hez ha­son­ló, szö­veg­sze­rű meg­le­pe­tést okoz­hat fi­gyel­mes ol­va­só­já­nak.

Summary

The tra­di­ti­on and mo­del fol­lo­wed by the po­ems edi­ted in this coll­ec­ti­on were pre­do­mi­nantly his­to­ri­cal songs. The­se po­ems also disp­lay an im­por­tant as­pect of lan­gu­age use, sho­wing a po­pu­la­ri­zed exp­r­es­si­on sys­tem that is su­bor­di­na­ted to li­ter­ary lan­gu­age but dif­fers from pub­lic lan­gu­age at the same time. The cre­a­ti­on of the po­ems pre­sen­ted in the vo­lu­me da­tes back to the pe­ri­od af­ter his­to­ri­cal songs but be­fo­re the ap­pe­arance of sen­ti­men­tal­ism. This gi­ves rise to both for­mal and substan­tive cha­rac­te­r­is­tics. Tho­ugh they were ano­ny­mous, the works that en­ded up on the tar­pa­u­lin of co­ur­se could not have ap­peared wit­ho­ut help from the­ir aut­hors.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?