Benda Mihály egy francia nyelvű Kertész-monográfiáról

december 25th, 2017 § 0 comments

recenzió

Clara Royer, Imre Ker­tész: „L’histoire de mes morts” (Es­sai bio­gra­p­hi­que), Arles, Ac­tes Sud, 2017.

A Ker­tész Im­ré­ről szó­ló könyv nem az első műve a ma­gyar iro­da­lom­ról a prá­gai CEFRES igaz­ga­tó­já­nak, Clara Royer-nak. Pár év­vel ez­előtt je­lent meg ugyan­csak fran­cia nyel­ven írt, de ma­gyar té­má­jú dok­to­ri dol­go­za­ta a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar zsi­dó írók­ról [Le ro­ya­u­me lit­té­ra­ire: quê­tes diden­ti­té dune gé­né­r­ati­on déc­ri­va­ins ju­ifs de lentre-deux guerres (Hong­rie, Slo­va­quie, Transyl­va­nie), Ho­no­ré Cham­pi­on, 2011]. A szer­ző te­hát jól is­me­ri a ma­gyar iro­dal­mat.

A mos­ta­ni könyv al­cí­mé­ben egy mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zást is ta­lá­lunk: élet­raj­zi esszé. Az esszé és az élet­raj­zi mű­fa­jok kö­zös vo­ná­sa­it sok kül­föl­di és ma­gyar te­o­re­ti­kus is fel­fe­dez­te. Gyer­gyai Al­bert sze­rint akik esszét ír­nak, én­jü­ket akar­ják mi­nél fesz­te­le­neb­bül és mi­nél sze­mé­lye­seb­ben ki­fe­jez­ni. Kál­mán C. György úgy gon­dol­ja, „az esszé sze­mé­lyes, ér­ték­ál­lí­tás, vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás”. [Kál­mán C. György: Mint. (Elő­adás), Je­len­kor, 1997/2, 173] Úgy vé­lem, hogy Clara Royer is ezt a sze­mé­lyes vé­le­mény­nyil­vá­ní­tást kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni mű­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban.

A szer­ző a Sors­ta­lan­ság című re­gényt he­lye­zi köny­ve kö­zép­pont­já­ba, úgy, hogy az de­rül ki, a ma­gyar író min­den szö­ve­ge kap­csol­ha­tó a Nobel-díjas mű­höz, va­la­mi­lyen mó­don még a ké­sői Kertész-írások is. Pél­dá­ul A ku­darc című ké­sőb­bi re­gény té­má­ja is a Sors­ta­lan­ság, azaz egy Ausch­witz­ról szó­ló re­gény meg­írá­sa.

Az élet­raj­zi esszé első fele leg­in­kább a főmű meg­szü­le­té­sé­ről szól, majd a ha­zai re­cep­ció hi­á­nyá­ról. Clara Royer köny­ve kro­no­lo­gi­kus szer­ke­ze­tű, és öt nagy kor­szak­ra oszt­ja Ker­tész élet­mű­vét: A mu­zul­mán­tól az író­ig (1945–1956), A meg­ket­tő­zött élet (1956–1973), Bol­dog­ság a szo­ci­a­lis­ta ba­rakk­ban (1973–1989), Ker­tész, az eu­ró­pai (1990–1999) és A túl­élő (2000–2006).

A mu­zul­mán­tól az író­ig (1945–1956) című fe­je­zet cí­mé­ben meg­je­le­nik a Sors­ta­lan­ság egyik fon­tos mo­tí­vu­ma, az ausch­wi­tzi „mu­zul­mán”, a kö­zö­nyö­sen szem­lé­lő­dő tetsz­ha­lott, aki­nek ér­tel­me las­san el­szen­de­re­dik, s el­me­rül em­lé­kei zűr­za­va­ros kép­ze­te­i­ben. Cso­dá­la­tos lel­ki él­mé­nyen megy ke­resz­tül, csak ak­kor ez még nem tu­da­to­sul ben­ne. Clara Royer ilyen mu­zul­mán­nak, ön­tu­dat nél­kü­li túl­élő­nek lát­tat­ja a Buchen­wald­ból ha­za­tért írót. Tu­dó­sít Ker­tész egy re­gény­ter­vé­ről is, amely­nek Zóna lett vol­na a címe, és ami a Buchen­wald­ból Bu­da­pest­re való uta­zá­sát írta vol­na le. De a fe­je­zet leg­in­kább azt szem­lél­te­ti, hogy mi ösz­tö­nöz­te az írót a re­gény­írói te­vé­keny­ség­re, ame­lyet ki­tar­tó­an gya­ko­rolt az új­ság­írói mun­ká­já­val és a drá­ma­írás­sal pár­hu­za­mo­san. Ez utób­bi te­vé­keny­sé­gét is tár­gyal­ja a könyv. Ker­tész min­dig is un­dor­ral te­kin­tett ezek­re a szín­já­té­kok­ra, ame­lye­ket azért is írt, hogy könnyít­se fe­le­sé­ge (Vas Al­bi­na) és sa­ját maga anya­gi ter­hét, de a drá­mák írá­sa köz­ben ma­ka­csul ki­tar­tott a re­gény­írás mel­lett, amint ezt be­val­lot­ta Clara Royer-vel foly­ta­tott be­szél­ge­té­sé­ben is. Ker­tész­nek 1945 és 1956 kö­zött meg kel­lett ta­nul­nia, hogy óva­kod­jon a fe­lü­le­tes­ség­től, a ko­ráb­bi írás­mód­já­tól, és ek­kor vá­lasz­tot­ta a „bel­ső emig­rá­ci­ót” a szám­űze­tés he­lyett, hol­ott 1945-ben és 1956-ban is el­töp­ren­gett azon, hogy el­hagy­ja az or­szá­got.

Clara Royer be­szél az író csa­lád­já­ról, a gye­rek­ko­rá­ról és a Kom­mu­nis­ta Párt­hoz való csat­la­ko­zá­sá­ról is. Egé­szen a nagy­apá­ig ve­ze­ti vissza a csa­lád tör­té­ne­tét. Adolf Klein (1867–195?), Ker­tész nagy­ap­ja a le­gen­dák sze­rint a szü­lő­fa­lu­já­ból, Pa­csá­ról me­zít­láb gya­lo­golt fel Bu­da­pest­re a 19. szá­zad vé­gén. Ele­in­te a Ke­re­pe­si (a mai Rá­kó­czi) úton lévő rö­vid­áru­bolt­ban dol­go­zott ke­res­ke­dő­se­géd­ként. Itt is­mer­te meg a tu­laj­do­nos lá­nyát, Hart­mann Ro­zá­li­át, akit fe­le­sé­gül is vett. Két gye­re­kük szü­le­tett, Imre és Lász­ló. Utób­bi az író édes­ap­ja. A nagy­apa ha­ma­ro­san ön­ál­ló bol­tot nyi­tott, szin­tén a Rá­kó­czi úton, és az első vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se­kor Ker­tész­re ma­gya­ro­sí­tot­ta ne­vét. Az író apja és any­ja alak­já­nak meg­raj­zo­lá­sá­ban Royer-nak se­gít­sé­gé­re van a Sors­ta­lan­ság re­gény­be­li Kö­ves apa és anya képe, épp­úgy, mint a K. dosszié.

Ker­tész gye­rek­ko­rá­nak és a Kom­mu­nis­ta Párt­hoz való vi­szo­nyá­nak a be­mu­ta­tá­sá­hoz Clara Royer tör­té­nel­mi fej­te­ge­té­sek­be bo­csát­ko­zik. Egy­részt is­mer­te­ti a Horthy-rendszer zsi­dó tör­vé­nye­it, más­részt a Kom­mu­nis­ta Párt vi­szo­nyu­lá­sát a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ször­nyű­sé­ge­i­hez, de ké­pet nyújt a fel­sza­ba­dí­tott Ma­gyar­or­szág első, 1945-ös sza­bad vá­lasz­tá­sá­ról és a Rákosi-korszak el­nyo­má­sá­ról is. Royer sze­rint Ker­tész nem akart sem­mi­nek a tu­da­tá­ra éb­red­ni, szá­má­ra a Rákosi-korszak olyan volt, mint egy bo­hó­zat, tele bi­zarr és gro­teszk em­be­rek­kel, aki­ket A ku­darc és Az an­gol lo­bo­gó című mű­ve­i­ben örö­kí­tett meg. Sor­ka­to­nai szol­gá­la­ta a ka­to­nai bör­tön­ben újra fel­idéz­te az író­ban a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok meg­fe­le­lés­vá­gyát.

A Nobel-díjas író új­ság­írói in­du­lá­sá­nak a be­mu­ta­tá­sá­hoz a fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész gyak­ran idéz Az an­gol lo­bo­gó című könyv­ből. De Ker­tész cik­ke­i­ben is meg­je­le­nik az új em­ber­tí­pus; az 1950-es évek írá­sa­i­ban raj­zol­ja meg a szta­ha­no­vis­ta mun­ká­sok port­ré­it a kor kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en. En­nek el­le­né­re el­bo­csát­ják ál­lá­sá­ból, és egy ide­ig gyá­ri mun­kás­ként ke­re­si a ke­nye­rét. Ek­kor lép be az éle­té­be Al­bi­na.

Clara Royer nem­csak négy kor­sza­kot kü­lö­nít el az élet­mű­ben, de ki­je­löl – a ma­gyar író val­lo­má­sa­i­ra tá­masz­kod­va – fon­tos dá­tu­mo­kat is. Pél­dá­ul azt, ami­kor a 26–27 éves író a Ke­le­ti Pá­lya­ud­var L‑alakú fo­lyo­só­ján rá­döb­ben, hogy mi iga­zán fon­tos az éle­té­ben, azaz meg­ér­ti a lé­tét. A fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész „eg­zisz­ten­ci­á­lis fel­éb­re­dés­nek” ne­ve­zi ezt a pil­la­na­tot, ami nem csu­pán az írói hi­va­tás­nak a meg­erő­sö­dé­se, de az igaz­ság meg­örö­kí­té­sé­nek a szük­ség­sze­rű­sé­ge is. Ker­tész éle­té­nek ez az ese­mé­nye rend­kí­vül dra­ma­ti­ku­san van meg­je­le­nít­ve a könyv­ben: „Vá­rat­la­nul és ir­gal­mat­la­nul rá­éb­redt ere­jé­re, mi­köz­ben in­for­má­ci­ó­kat gyűj­tött egy cikk­hez, amely a vo­na­tok ké­sé­sé­vel fog­lal­ko­zott, mint ahogy A ku­darcban el­me­sél­te.” (79) Az idé­zett mon­dat­ból ki­de­rül, hogy Clara Royer Ker­tész A ku­darc című ön­élet­raj­zi mű­vé­ből emel­te át a meg­vi­lá­go­so­dá­si je­le­ne­tet, azaz mo­nog­rá­fi­á­já­ban át­ve­szi Ker­tész né­ző­pont­ját, így ezen a pon­ton élet­raj­za kö­ze­lebb ke­rül az ön­élet­írás­hoz, mint a bi­og­rá­fi­á­hoz.

Nem ez az egye­dü­li fon­tos dá­tum a ma­gyar író éle­té­ben, ame­lyet az élet­raj­zi esszé író­ja Ker­tész ön­élet­raj­zi val­lo­má­sa­i­ból, mű­ve­i­ből át­emel. Meg­tud­hat­juk, hogy Ker­tész 1960-ban egy már­ci­u­si na­pon dön­töt­te el, hogy meg­ír­ja de­por­tá­lá­sá­nak tör­té­ne­tét, és a Sors­ta­lan­ságot 1973 má­jus 9‑én fe­jez­te be egy park­ban, a Tö­rök ut­cá­hoz kö­zel (158–159). Szin­tén pon­tos dá­tum­hoz köt­he­tő A ku­darc öt­le­té­nek a meg­szü­le­té­se: 1976. má­jus 19-én fél ket­tő­kor, nyug­ta­tók és ko­nyak be­fo­lyá­sa alatt fo­gal­ma­zó­dik meg ben­ne mű­vé­nek az öt­le­te. (203) Má­sik fon­tos pil­la­nat a Sors­ta­lan­ság író­já­nak az éle­té­ben 1974 nya­ra, ami­kor meg­szer­zi né­met nyel­ven Kaf­ka nap­ló­ját. Meg­pró­bál­ja a köny­vet el­ol­vas­ni, és rá­döb­ben, nem tud olyan jól né­me­tül, hogy örö­mét lel­je ben­ne, ezért el­kez­di fel­fris­sí­te­ni és gaz­da­gí­ta­ni kö­zép­is­ko­lás tu­dá­sát. (200) Ez a pár pél­da is na­gyon jól mu­tat­ja, hogy mi­lyen nagy sze­rep­hez jut­nak Royer köny­vé­ben az élet­raj­zi ada­tok. Egy­részt se­gít­sé­gé­re van­nak, hogy kor­sza­kol­ja Ker­tész élet­mű­vét, más­részt ma­gya­ráz­zák a mű­vek ke­let­ke­zés­tör­té­ne­tét.

Clara Royer műve fel­vá­zol­ja az egyes szö­ve­gek kö­zöt­ti kap­cso­ló­dá­si pon­to­kat is. Meg­vizs­gál­ja, ho­gyan épít­ke­zik az egész élet­mű, ho­gyan kap­cso­lód­nak össze az egyes szö­ve­gek. Pél­dá­ul hosszan be­szél Ker­tész első re­gény­ter­vé­ről az Én, a hó­hér című szö­veg­ről, amely A ku­darc című írás­ban lát majd nap­vi­lá­got. A mo­nog­rá­fia egyik leg­na­gyobb erős­sé­ge a vi­lág­iro­dal­mi ha­tá­sok be­mu­ta­tá­sa. A Sors­ta­lan­ság írá­sa­kor két író is fog­lal­koz­tat­ja Ker­tészt: Tho­mas Mann és Al­bert Ca­mus. A fran­cia író vi­lá­gos kom­po­zí­ci­ói, ke­gyet­len pon­tos­sá­ga és ra­di­ka­liz­mu­sa nyű­gö­zi le. Ca­mus „el­len­mér­ge”, el­len­sú­lya a né­met író ha­tá­sá­nak: élet­ked­vet ta­lált nála, ame­lyet Tho­mas Mann ha­lál­ról való tu­dá­sá­val ele­gyít. De Royer be­szél Dosz­to­jevsz­kij Fel­jegy­zé­sek a hol­tak há­zá­ból című mű­vé­nek a ha­tá­sá­ról is. Ker­tész hőse, ugyan­úgy, mint Dosz­to­jevsz­ki­jé, a meg­pró­bál­ta­tá­sok első idő­sza­ká­ra em­lék­szik tisz­táb­ban.

A ma­gyar író Nobel-díjas re­gé­nyé­nek meg­írá­sá­hoz tör­té­nel­mi tár­gyú mű­ve­ket is fel­hasz­nált. Leg­in­kább Raul Hil­berg Az eu­ró­pai zsi­dók el­pusz­tí­tá­sa [The de­struc­ti­on of the Euro­pe­an Jews; Die Ver­nich­tung der eu­ro­päis­c­hen Ju­den] című mun­ká­ja ha­tott rá, ame­lyet né­me­tül ol­va­sott. 1993 no­vem­be­ré­ben ta­lál­ko­zott is a tör­té­nésszel We­im­ar­ban, aho­vá azért hív­ták meg, hogy a Sors­ta­lan­ságból fel­ol­vas­son. A mű vég­ső struk­tú­rá­já­nak a te­ó­ri­á­ját 1968-ban ta­lál­ta meg, ami­kor el­ol­vas­ta az ame­ri­kai pszi­chi­á­ter Gus­ta­ve Gil­bert Nün­ber­gi nap­ló [The Nu­rem­berg Di­ary 1947; Nürn­ber­ger Tag­e­buch, 1962] című, ma­gya­rul 1967-ben meg­je­lent köny­vét. Sa­ját em­lé­ke­i­nek fel­tá­masz­tá­sá­ban se­gít­sé­gé­re volt Ota Kra­us és Erich Kul­ka Ha­lál­gyár [To­vár­na na smrt, 1947] című köny­ve. A két szer­ző la­ka­tos­ként sza­ba­don moz­gott a ha­tal­mas tá­bor bel­ső te­rü­le­tén, és min­dent lát­tak, hal­lot­tak. A könyv­ben il­luszt­rá­ci­ók is van­nak, ame­lyet egy is­me­ret­len SS ké­szí­tett 1944 má­jus 15. és jú­ni­us 15. kö­zött.

A Nyom­ke­re­sők című köny­vé­re leg­in­kább Kaf­ka volt ha­tás­sal. Kü­lö­nö­sen a Kas­tély című köny­ve ra­gad­ta meg a fan­tá­zi­á­ját, és sze­re­tett vol­na írni egy esszét a re­gény­ről, amely­nek a címe az lett vol­na: Va­jon K. zsi­dó? De na­gyon ked­vel­te és fog­lal­koz­tat­ta Robbe-Grillet La­bi­rin­tus­ban című műve is, amit a ma­gyar író épp­úgy „struk­tu­rá­lis re­gény­nek” tar­tott, mint Kaf­ka Kas­tély, Ca­mus Kö­zöny, Flau­bert Ér­zel­mek is­ko­lá­ja és Hen­ry James A csa­var for­dul egyet című mű­ve­it.

A fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész azon­ban ele­gán­san el­fe­lejt Ker­tész Sors­ta­lan­ságjá­nak ma­gyar re­cep­ci­ó­ja kap­csán pél­dá­ul a fran­cia ho­lo­kauszt­iro­da­lom tör­té­ne­té­ről be­szél­ni. Így úgy tű­nik, csak a ma­gyar irodalomtörténet-írás tár­gyal­ta meg­kés­ve az e té­má­jú mű­ve­ket. De ha egy pil­lan­tást ve­tünk a fran­cia iro­da­lom­tör­té­net­re, rög­tön ki­de­rül, hogy ott is ké­sés­sel ál­lunk szem­ben. Csak a nyolc­va­nas évek­től be­szél­nek Fran­cia­or­szág­ban is Sho­ah-ról, amit Cla­ude Lanz­mann azo­nos című film­je óta (1985) ne­vez­nek így. Ez a hely­zet elég pa­ra­dox, mi­vel a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után sok fran­cia nyel­vű könyv je­lent meg, amely a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok vi­lá­gát áb­rá­zol­ja. Azon­ban ezek­nek a köny­vek­nek Fran­cia­or­szág­ban sem volt nagy vissz­hang­juk. Sart­re pél­dá­ul a El­mél­ke­dé­sek a zsi­dó­kér­dés­ről [Réf­le­xions sur la quest­ion ju­ive, 1946] című mű­vé­ben nem be­szél nép­ir­tás­ról. [ma­gya­rul: 2002] Pri­mo Lévi Se ques­to è un uomo (Em­ber ez) című köny­vé­nek a fran­cia for­dí­tá­sa annyi­ra rossz lett, hogy a szer­ző nem en­ged­te, hogy ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ba ke­rül­jön. Csak a szer­ző ha­lá­la után for­dít­ják újra a köny­vét 1987-ben, ami csak ak­kor je­le­nik meg. Elő­ször a nyolc­va­nas évek­ben lát­nak nap­vi­lá­got olyan fon­tos írá­sok, mint Mau­ri­ce Blanchot L’écriture du dé­sast­re [Vész­iro­da­lom] és L’Espèce hu­maine [Az em­be­ri faj] című mű­vei, vagy Du­ras La Do­uleur [A fáj­da­lom] című re­gé­nye, ame­lyek szin­tén a ho­lo­kauszt té­má­já­val fog­lal­koz­nak. Majd a ki­lenc­ve­nes évek­ben szü­let­nek meg a fon­tos tör­té­nel­mi írá­sok a de­por­tá­lá­sok­ról és a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok­ról, mint pél­dá­ul Ann­et­te Wi­evi­or­ka Dé­por­ta­ti­on et gé­no­ci­de: ent­re la mé­mo­ire et l’oubli [De­por­tá­lás és nép­ir­tás: em­lé­ke­zet és fe­lej­tés kö­zött] (1992) mun­ká­ja. S majd csak az 1990-es évek­ben lát­nak nap­vi­lá­got Cat­he­ri­ne Co­qu­io Clara Royer ál­tal is hi­vat­ko­zott, iro­da­lom­tör­té­ne­ti írá­sai (Par­ler des camps, pen­ser les gé­no­ci­des, [Be­szél­ni a ha­lál­tá­bo­rok­ról, el­gon­dol­ni a nép­ir­tá­so­kat] 1999). Úgy gon­do­lom, egy nem jog­ál­la­mi ke­re­tek közt mű­kö­dő or­szá­gon nem ér­de­mes szá­mon kér­ni, hogy nem dol­goz­ta fel a múlt­ját, ha ez egy de­mok­ra­ti­kus or­szág­nak sem si­ke­rült. A ho­lo­kauszt­iro­da­lom fran­cia tör­té­ne­te rész­ben meg­ma­gya­ráz­hat­ta vol­na a ma­gyar meg­ké­sett­sé­get is.

A Kertész-könyv fe­je­ze­tei nem csu­pán a ma­gyar író éle­té­nek fon­to­sabb ese­mé­nye­it mu­tat­ják be, de fel­vá­zol­ják Ma­gyar­or­szág tör­té­nel­mét is, így bi­zo­nyos­sá vá­lik, hogy az író éle­te, épp­úgy, mint a mű­vei, szo­ros kap­cso­lat­ban áll­nak az­zal. A tör­té­nel­mi ki­té­rők kö­zül né­há­nyat azon­ban in­do­ko­lat­la­nul hosszú­nak ér­zek. Ker­tész és Al­bi­na ta­lál­ko­zá­sá­nak ap­ro­pó­ján túl­zott rész­le­tes­ség­gel be­szél a szer­ző az asszony éle­té­ről és a ki­star­csai tá­bor­ról, aho­vá a nőt in­ter­nál­ták. Ugyan­ilyen hossza­dal­mas le­írás­ba kezd a könyv szer­ző­je, mi­kor azt ecse­te­li, hogy 1945 után Ker­tész­ben fel­me­rül: ki­ván­do­rol Iz­ra­el­be. Itt nem csu­pán a ma­gyar ki­ván­do­rol­tak szá­mát is­mer­jük meg, de más or­szá­go­két is, és meg­tud­juk a je­len­ség leg­főbb oka­it. Úgy gon­do­lom, ez a hát­tér nem kap­cso­ló­dik szo­ro­san az élet­mű­höz, és elég lett vol­na pár mon­dat­ban be­mu­tat­ni azt.

Mint em­lí­tet­tem, Clara Royer be­mu­tat­ja Ker­tész írás­mű­vé­sze­té­nek leg­fon­to­sabb vo­ná­sa­it, a „te­rem­tő em­lé­ke­zést”, egy nyelv te­rem­té­sé­nek a szük­sé­ges­sé­gét, és hang­sú­lyoz­za a for­dí­tás fon­tos­sá­gát is, mert for­dí­tói mun­kás­sá­gá­nak kö­szön­he­tő­en is­mer­te meg az író Nietz­schét, Ca­net­tit, Witt­gen­s­teint és Freu­dot. De fel­so­rol­ja azo­kat az író­kat is, akik nem for­dí­tás út­ján ha­tot­tak Ker­tész­re (Pi­linsz­ky, Ca­mus, Kaf­ka ter­mé­sze­te­sen, de Tho­mas Bern­hard és Bec­kett is), to­váb­bá azo­kat, akik­től Ker­tész el­ha­tá­ro­ló­dott. Clara Royer te­hát fel­tér­ké­pe­zi az írót ért leg­fon­to­sabb iro­dal­mi és kul­tu­rá­lis ha­tá­so­kat, va­la­mint a mű­vei lét­re­jöt­tét ins­pi­rá­ló él­mé­nye­ket, ame­lyek kö­zül – bár fur­csa le­ír­ni, de – leg­fon­to­sabb Ausch­witz. Sze­rin­te a kon­cent­rá­ci­ós tá­bor ta­pasz­ta­la­ta a ma­gyar író min­den mon­da­tát át­jár­ja, s amit csak fel­erő­sít a dik­ta­tó­ri­kus ál­lam­nak az egyén­re gya­ko­rolt ha­tá­sa is.

Royer be­mu­tat­ja, hogy Ker­tész éle­té­ben és mű­ve­i­ben egy­aránt nagy sze­re­pet ját­szott a zene. Mi­kor a ma­gyar író fel­fe­dez­te Ador­no ze­né­ről írt esszé­it, rá­döb­bent, hogy a fi­lo­zó­fus a „struk­tú­ra” szót ah­hoz ha­son­ló ér­te­lem­ben hasz­nál­ja, mint ő, ah­hoz hogy meg­fo­gal­maz­za a „funk­ci­o­ná­lis em­bert”. Wag­ner a Kad­dish meg­írá­sa­kor volt fon­tos. Más írá­sok­ra és gon­do­la­tok­ra Bee­tho­ven, Schön­berg, Mah­ler, Bar­tók vol­tak ha­tás­sal. A cso­dá­la­tos man­da­rin pél­dá­ul A ku­darc című mű­vé­nek adott ih­le­tett.

A „L’histoire de mes morts” [„Ha­lot­ta­im tör­té­ne­te”] című könyv egy élet tör­té­ne­te is, te­hát szá­mos olyan élet­raj­zi ele­met tar­tal­maz, ame­lyek min­dig szo­ro­san kö­tőd­nek az író köny­ve­i­hez. Így ol­vas­ha­tunk Al­bi­ná­val, az első fe­le­ség­gel való ta­lál­ko­zá­sá­ról, az éle­té­ről a 29 négy­zet­mé­te­res Tö­rök ut­cai la­kás­ban, ami az írás és a bel­ső szám­űze­tés he­lye; Aran­ka, az édes­anya ha­lá­lá­ról, akit né­hány év­vel ké­sőbb Al­bi­na kö­vet; majd leg­vé­gül Mag­da, má­so­dik fe­le­sé­ge meg­is­me­ré­sé­ről. A ma­gyar író éle­tét nagy­ban meg­ha­tá­roz­ták ezek a női fi­gu­rák, akik hoz­zá­já­rul­tak mű­vei meg­szü­le­té­sé­hez. A Fel­szá­mo­lás című könyv­ben ta­lál­ko­zunk az al­ko­tás és a bu­kás össze­fo­nó­dá­sá­val, amely Bé sze­rel­mi vi­szo­nyá­ban mu­tat­ko­zik meg. Ker­tész e mű­vét Clara Royer sze­rint egy­aránt ins­pi­rál­hat­ta In­ge­borg Bach­mann, Anaïs Nin, Syl­via Plath és a sa­ját éle­te.

A fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész sze­rint az író éle­te vé­gül is si­ker­tör­té­net: Eu­ró­pa pe­re­mén, egy el­du­gott kis or­szág­ban, egy szűk szo­ba szám­űze­té­sé­be vissza­vo­nult, meg­tűrt író egy­szer csak fel­lép az eu­ró­pai iro­da­lom szín­pa­dá­ra. A Nobel-díj át­adá­sa azon­ban olyan kér­dé­se­ket ve­tett fel Ker­tész éle­té­ben, ame­lyek­re nem szá­mí­tott. Royer ter­mé­sze­te­sen be­szá­mol a Nobel-díj utá­ni vi­ták­ról is, de fő­leg a díj és a si­ker csap­dá­já­ról. A díj csap­dá­ja, hogy el­fe­di egy élet­mű és egy ta­pasz­ta­lat ra­di­ka­li­tá­sát, amint er­ről Ker­tész így vall a Nobel-díj előtt egy év­vel írt Men­tés más­ként című mű­vé­ben:

Ausch­witz­ról írok; már­pe­dig nem azért vit­tek Ausch­witz­ba, hogy Nobel-díjat kap­jak, ha­nem azért, hogy meg­öl­je­nek; mind­az, ami ve­lem ezen túl tör­tént, anek­do­ta. Az, hogy nem kap­tam Nobel-díjat, ugyan­olyan kép­te­len­ség, mint ha Nobel-díjat kap­tam vol­na.

A Fel­szá­mo­lás című mű ezt az írói vál­sá­got mu­tat­ja be, me­lyet szer­ző­je már ko­ráb­ban meg­sej­tett, ami­kor 1992-ben meg­je­len­tek a köny­vei Né­met­or­szág­ban, majd elő­ször ol­vas­hat­ták azo­kat más eu­ró­pai ol­va­sók is. Ke­dély­ál­la­po­tát két do­log ha­tá­roz­ta meg: egy­részt a bol­dog­ság, más­részt a csüg­gedt­ség ami­att, hogy Ausch­witz jól fi­ze­tett his­tó­ri­á­sa lett. Ker­tész az írói vál­ság­ból azt a ta­pasz­ta­la­tot szűr­te le, hogy az in­kog­ni­tó, a csend, a ma­gány el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­le a mű­vek meg­szü­le­té­sé­nek.

Úgy gon­do­lom, hogy a fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész mél­tat­la­nul ke­ve­set be­szél Ker­tész kor­tár­sa­i­ról, ar­ról a kö­zeg­ről, amely­ben mű­vei meg­je­len­tek. Ha egy­ál­ta­lán em­lí­tést tesz ma­gyar kor­társ írók­ról, fél­re­ért­he­tő mó­don in­té­zi azt. El­me­sé­li pél­dá­ul hogy a Szig­li­ge­ti Al­ko­tó­ház­ban ta­lál­ko­zik az író Ott­lik Gé­zá­val, akit Clara Royer egy­sze­rű­en úgy jel­le­mez, mint az Is­ko­la a ha­tá­ron szer­ző­jét, amely re­gény a ma­gyar Tör­less. Ez a meg­ha­tá­ro­zás pon­tat­lan és fe­lü­le­tes. Ha Clara Royer job­ban utá­na­néz Ott­lik Géza mű­ve­i­nek és he­lyé­nek a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ben, ta­lán Ker­tész be­fo­ga­dá­sá­nak né­hány kér­dé­sé­re is vá­laszt ka­pott vol­na. Köz­tu­dott, hogy az Is­ko­la a ha­tá­ron a ké­ső­mo­dern ma­gyar pró­za egyik ki­emel­ke­dő al­ko­tá­sa, és mind nar­ra­to­ló­gi­a­i­lag, mind em­lé­ke­zet­po­é­ti­ka­i­lag össze­tet­tebb és je­len­tő­sebb mű, mint Mu­sil írá­sa. Egy­fe­lől az em­lé­ke­zet mun­ká­já­nak a meg­sok­szo­ro­zó­dás­ból szár­ma­zik az Ottlik-regény bo­nyo­lult­sá­ga, más­fe­lől ab­ból, hogy az el­be­szé­lés csak egy kéz­irat köz­ve­tí­té­sé­vel al­kot­hat­ja meg a múlt va­ló­sá­gát, mi­köz­ben a kéz­irat ol­va­sá­sát és ol­va­só­i­nak sor­sát is meg­ír­ja az író. De Mé­szöly Mik­lóst is meg­le­he­tő­sen la­ko­ni­ku­san mu­tat­ja be a könyv­ben: „be­fo­lyá­sos író”, írja kur­tán. Es­ter­há­zy Pé­ter és Ná­das Pé­ter még ennyi­re sincs be­mu­tat­va a fran­cia ol­va­só­nak, csak annyi de­rül ki több­szö­ri em­lí­té­sük után, hogy mind­két ma­gyar író né­met­or­szá­gi is­me­ret­sé­gé­hez az a Ro­wohlt Ber­lin já­rult hoz­zá, amely ki­ad­ta Ker­tész Kad­dishát is. Mind­össze ennyi alap­ján a fran­cia ol­va­só nem­igen ért­he­ti, hogy mi­ért Es­ter­há­zy és Ná­das sze­re­pel Ker­tésszel 2001. au­gusz­tus 13–19-én a Salz­bur­gi Fesz­ti­vá­lon a Land­est­hea­ter­ben. Ezek után ne cso­dál­koz­zunk azon sem, hogy Clara Royer nem érti, mi­ért nem sze­re­pel Ker­tész Imre Kul­csár Sza­bó Ernő A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. 1945–1991 című mun­ká­já­ban. E hi­ány oka nyil­ván­va­ló­an az, hogy Ker­tész pró­zá­ja nem azon az ott­li­ki, mé­szö­lyi nyom­vo­na­lon ha­ladt, ame­lyet a re­cep­ció ek­ko­ri­ban ha­té­ko­nyan kap­csolt össze Kosz­to­lá­nyi örök­sé­gé­vel. A ma­gyar pró­zá­nak ez a ha­gyo­mány­vo­na­la lé­nye­gé­ben a het­ve­nes évek kö­ze­pe óta, a „pró­za­for­du­lat­nak” ne­ve­zett je­len­ség­cso­port tu­da­to­su­lá­sá­tól kezd­ve ural­ta az iro­da­lom­ké­pet. Ezt az iro­da­lom­fel­fo­gást tük­rö­zi Kul­csár Sza­bó Ernő köny­ve is, amely két nagy irány­za­tot kü­lö­nít el a hatvanas-hetvenes évek pró­zá­já­ban, a me­to­ni­mi­kus el­be­szé­lés és a hang­sú­lyo­zott el­be­szélt­ség for­má­it. Ez utób­bi rész­ben tag­lal­ja Ott­lik Géza, Mándy Iván, Mé­szöly Mik­lós írás­mű­vé­sze­tét.

Rá­adá­sul Clara Royer nem em­lít olyan Ma­gyar­or­szá­gon is­mert ho­lo­kauszt­mű­ve­ket sem, mint Gáli Jó­zsef Szú­nyo­gok és ne­mes­kó­csa­gok című el­be­szé­lés­kö­te­te, to­váb­bá Gera György Te­re­lő­út című re­gé­nye. Ez utób­bi rá­adá­sul szin­tén kis pél­dány­szám­ban je­lent meg, és ugyan­úgy vissz­hang­ta­lan ma­radt, mint Ker­tész Nobel-díjas köny­ve.

A szer­ző nem csu­pán a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni ma­gyar iro­da­lom kap­csán hagy­ja bi­zony­ta­lan­ság­ban fran­cia ol­va­só­it, de az ál­ta­la em­lí­tett ma­gyar szí­né­sze­ket és fil­me­ket is hi­á­nyo­san vagy egy­ál­ta­lán nem mu­tat­ja be. Úgy gon­dol­ja, hogy Tö­rő­csik Mari első nagy film­sze­re­pe Fáb­ri Zol­tán Édes Anna adap­tá­ci­ó­já­nak cím­sze­re­pe, de ez nem igaz, mert szép si­kert ért el a két Sarkadi-elbeszélésből ké­szült Kör­hin­tában is, ame­lyet 1956-ban a Cannes‑i film­fesz­ti­vá­lon Arany Pálma-díjra je­löl­tek. Az (ön)életrajzi esszé író­ja egy má­sik he­lyen nem kom­men­tál­ja Je­les And­rás Kis Va­len­ti­no című film­jét, ami­kor ar­ról ír, hogy a Be­ko­pog a sze­re­lem című Kertész-darabból is is­mert Já­rom az utam, a macs­ka­kö­ves úton ének el­hang­zik a ma­gyar film­ren­de­ző e film­jé­ben is. Le­het, hogy Je­les And­rás film­je nem ka­pott Os­cart, de 2000-ben be­vá­lasz­tot­ták a 12 leg­jobb ma­gyar film közé (Új bu­da­pes­ti ti­zen­ket­tő), amely lis­tá­nak tag­ja még töb­bek kö­zött Jan­csó Mik­lós Sze­gény­le­gé­nyek, Makk Ká­roly Sze­re­lem, Szőts Ist­ván Em­be­rek a Ha­va­son, Fáb­ri Zol­tán Kör­hin­ta című film­je is. Je­les film­je hi­te­les ké­pét nyújt­ja a het­ve­nes évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak, egy új, friss, do­ku­men­ta­ris­ta film­nyelv­vel, egy kis­sze­rű hős­sel, aki pénzt lop, és el­köl­ti az egé­szet egy nap alatt. Úgy gon­do­lom, a ma­gyar film­ren­de­ző meg­ér­de­melt vol­na egy rö­vid be­mu­ta­tást.

Mint már em­lí­tet­tem, a szer­ző be­szá­mol a Ker­tész kö­rül ki­ala­kult vi­ták­ról is, ame­lyek szem­be­ál­lí­tot­ták a ma­gyar ér­tel­mi­ség bi­zo­nyos cso­port­ja­it, így a fran­cia ol­va­só be­te­kin­tést nyer­het an­nak az or­szág­nak a szel­le­mi klí­má­já­ba, ahol Ker­tész Im­ré­nek él­nie ada­tott. Ilyen a Csoóri-ügy, amely­ben a ma­gyar ér­tel­mi­ség je­len­tős ré­sze részt vett. 1991-ben ha­tal­mas bot­rány ke­re­ke­dett ab­ból, hogy Csoó­ri Sán­dor Nap­pa­li Hold című esszé­jé­ben fel­tá­masz­tott egy régi vi­tát:

A Ta­nács­köz­tár­sa­ság­gal, a Horthy-korszakkal, de kü­lö­nö­sen a Vész­kor­szak­kal a szellemi-lelki össze­for­ra­dás le­he­tő­sé­ge meg­szűnt. Ter­mé­sze­te­sen min­dig vol­tak és lesz­nek Szerb An­ta­lok, Rad­nó­tik, Sár­kö­zi Györ­gyök, Vas Ist­vá­nok, Ha­rag Györ­gyök, Or­bán Ot­tók, Kon­rád Györ­gyök, Fa­lu­dy Györ­gyök és Zala Ta­má­sok, de ahogy ma­nap­ság egy­re ha­tá­ro­zot­tab­ban ér­ző­dik, for­dí­tott asszi­mi­lá­ci­ós tö­rek­vé­sek mu­tat­koz­nak az or­szág­ban: a sza­bad­el­vű ma­gyar zsi­dó­ság kí­ván­ja stí­lus­ban és gon­do­la­ti­lag »asszi­mi­lál­ni« a ma­gyar­sá­got. Eh­hez olyan par­la­men­ti dob­ban­tót ácsol­ha­tott ma­gá­nak, ami­lyet ed­dig még nem ácsol­ha­tott soha…

Ker­tész ál­lás­fog­la­lá­sát a vi­tá­ban jól tük­rö­zi a Gá­lya­nap­ló című köny­ve, amely Royer sze­rint a ker­té­szi el­kö­te­le­zett­ség meg­je­le­ní­té­se: a tel­jes el­kö­te­le­zett­sé­gé az írás­ban. Ker­tész lé­tét tel­je­sen át­jár­ja ez az im­pul­zus, ösz­tön­zés, ame­lyet az (ön)életrajzi esszé szer­ző­je már a könyv első fe­je­ze­té­ben ele­mez, és ma­gá­ba fog­lal­ja a ma­gyar író ádáz, ma­kacs mun­ká­ját, ame­lyet Szi­szüphosz­ként vég­zett egy éle­ten át.

A könyv a Nobel-díj utá­ni vi­tá­kat is tár­gyal­ja. Elő­ször is a plá­gi­um­bot­rányt mu­tat­ja be. Bán Pál azt ál­lí­tot­ta (Sop­ro­ni Ászok, 2002. no­vem­ber 14.), hogy a Csa­csi­fo­gat című víg­já­té­kot nem Ker­tész, ha­nem ő írta. A cikk na­gyon nagy port ka­vart, és a jobb­ol­da­li saj­tó tá­ma­dás­ba len­dült Ker­tész el­len. Majd fel­em­lí­ti Clara Royer Rad­nó­ti Sán­dor ügyet­len mon­da­tát is: „Azt vi­lá­go­san kell lát­ni, hogy ezt a Nobel-díjat Ker­tész Imre kap­ta, ez nem a ma­gyar iro­da­lom Nobel-díja.” (Élet és Iro­da­lom, 2002. okt. 25.) anél­kül, hogy a ma­gyar esz­té­ta tel­jes vé­le­mé­nyét idéz­né, ami ár­nyal­tab­bá ten­né a ki­ra­ga­dott idé­ze­tet. Vé­gül be­szél a Vári György Ká­dár és Kö­ves című írá­sa (Élet és Iro­da­lom, 2003, jún. 13.) ál­tal ki­rob­ban­tott bot­rány­ról is, amely­ben Vári meg­tá­mad­ta Ker­tészt, mert egy in­ter­jú­ban azt val­lot­ta, hogy a Sors­ta­lan­ság című re­gé­nyét a Kádár-rendszerről írta.

A Ker­tész Imre élet­raj­zi esszé be­szél a Sors­ta­lan­ság film­adap­tá­ci­ó­já­ról is, a Kol­tai La­jos­sal vég­zett kö­zös mun­ká­ról, és is­mer­te­ti Ker­tész vé­le­mé­nyét a ma­gyar film­ren­de­zők­ről és a ko­ráb­bi ho­lo­kauszt fil­mek­ről is.

Összes­sé­gé­ben el­mond­hat­juk, hogy a re­cen­ze­ált könyv ala­pos mun­ka. S noha a szer­ző adó­sunk ma­rad a ma­gyar iro­da­lom jel­leg­ze­tes vo­ná­sa­i­nak, né­mely fon­tos író­já­nak be­mu­ta­tá­sá­val, Ker­tész Imre élet­mű­vét igen jól is­me­ri, de alap­ku­ta­tást is vég­zett a ber­li­ni Mű­vé­sze­ti Aka­dé­mia Ker­tész Imre Ar­chí­vu­má­ban is. Több be­szél­ge­tést foly­ta­tott az író­val 2013 és 2015 kö­zött, így köny­vé­nek az egyik leg­ér­de­ke­sebb ré­sze, ami­kor ezek­ből idéz. A mo­nog­rá­fia anya­ga ada­tok­ban gaz­dag, te­hát hasz­nos ol­vas­mány a Ker­tész mű­ve­it is­me­rő ol­va­sók­nak is, és azok­nak is, akik nem is­me­rik annyi­ra a köny­ve­it és az író élet­tör­té­ne­tét. Úgy gon­dol­juk azon­ban, nagy hi­á­nyos­sá­ga, hogy a fran­cia ol­va­sók­nak nem nyújt ala­po­sabb ké­pet a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ról.

Azt mond­ha­tom, ez az élet­raj­zi esszé leg­in­kább a Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó Ar­cok és Val­lo­má­sok so­ro­za­tá­nak a hat­va­nas évek­től meg­je­lent mo­nog­rá­fi­á­i­ra em­lé­kez­tet, ame­lyek egy-egy al­ko­tó élet­mű­vét al­ko­tá­sai és val­lo­má­sai tük­ré­ben mu­tat­ták be. Ezek­ben a köny­vek­ben is, akár Clara Royer mo­nog­rá­fi­á­já­ban, ki­tün­te­tett sze­re­pet kap­nak az ön­élet­raj­zi val­lo­má­sok, ame­lyek nagy­ban hoz­zá­já­rul­hat­nak a kor és a meg­szü­le­tett mű­vek meg­is­me­ré­sé­hez.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete
tudományos segédmunkatársa (Bibliográfiai Osztály)

Summary

In her book en­tit­led Imre Ker­tész: L’histoire de mes morts Clara Royer pre­sents No­bel Pri­ze win­ner Imre Ker­tész to French re­aders. Th­ro­ugh examp­les from his dra­mas, no­vels, di­ary and dec­la­ra­tions, Royer de­ve­lops a comp­lex port­ra­it of the Hun­ga­ri­an writer from the be­g­in­ning of his li­ter­ary ca­re­er un­til af­ter the No­bel pri­ze. Not only do we get to know the life of Ker­tész, but we also learn abo­ut his flats, fa­mily, wi­ves and Hun­ga­ri­an his­to­ry from World War II un­til the de­moc­ra­tic trans­for­ma­ti­on in 1989 and po­li­ti­cal de­ba­tes. Des­pi­te be­ing Hun­ga­ri­an, Kertész’s con­nec­ti­on to his count­ry was prob­le­ma­tic and comp­lex. In Hun­gary he was exc­lu­ded and at­tac­ked be­ca­u­se of his Je­wish iden­tity. The book pre­sents both the li­ter­ary at­tacks and the po­li­ti­cal as­saults aga­inst him. The French li­ter­ary his­to­ri­an has a pro­fo­und know­ledge of the life-work of Ker­tész, but un­for­tu­na­tely she does not place his fi­gu­re in the his­to­ry of Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re, and the French re­adear does not re­ce­ive an exact image of the con­tem­por­ary Hun­ga­ri­an writers of the No­bel Pri­ze win­ner.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?