Angyalosi Gergely írása

szeptember 15th, 2016 § 0 comments

recenzió

Tük­rök kö­zött: Tüs­kés Ti­bor le­ve­les­lá­dá­já­ból, vál., szerk., jegyz. Tüs­kés Ti­bor, s. a. r., a vá­lo­ga­tást és a jegy­ze­te­ket kieg. Si­mon Zsu­zsan­na, Uni­ver­si­tas Ki­adó – MTA Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont, Bu­da­pest, 2014.

In me­mo­riam Tüs­kés Ti­bor: Em­lé­ke­zé­sek, esszék, ta­nul­má­nyok, vál., szerk. Tüs­kés Gá­bor, re­ci­ti, Bu­da­pest, 2014.

1.

A Tük­rök kö­zött na­gyon ta­lá­ló cím, hi­szen ez a vas­kos kö­tet (437 ol­dal) 304 Tüs­kés Ti­bor­hoz írott le­ve­let tar­tal­maz, ame­lyek túl­nyo­mó ré­sze ed­dig nem ke­rült nyil­vá­nos­ság­ra. Te­hát az ol­va­só nem is­mer­he­ti a le­ve­lek előz­mé­nye­it, kon­tex­tu­sát. A cím­zett sze­mé­lyét, éle­té­nek ala­ku­lá­sát a le­ve­lek ál­tal le­fe­dett majd hat év­ti­zed alatt csak „tü­kör ál­tal ho­má­lyo­san”, a le­vél­írók né­ző­pont­já­ból lát­hat­juk, noha a jegy­ze­tek két­ség­te­le­nül so­kat se­gí­te­nek a tá­jé­ko­zó­dás­ban. Tüs­kés Ti­bor nyil­ván­va­ló­an nem is azért kí­ván­ta köz­zé­ten­ni eze­ket a do­ku­men­tu­mo­kat, hogy sa­ját ma­gá­ra irá­nyít­sa a fi­gyel­met (erre sok év­ti­ze­des írói-szerkesztői-irodalomszervezői te­vé­keny­sé­gét fi­gye­lem­be véve alig­ha lett vol­na szük­sé­ge), ha­nem ezért, mert en­nek a fél év­szá­zad­nak az iro­dal­mi éle­tét akar­ta meg­mu­tat­ni a köz­ve­tí­té­sük­kel.

A fenn­ma­radt le­ve­le­zé­sek ta­nul­má­nyo­zá­sa min­dig fon­tos te­rü­let volt a kü­lön­fé­le tör­té­ne­ti stú­di­u­mok szá­má­ra. A le­ve­lek fenn­ma­ra­dá­sá­nak esé­lye vi­szont, mint tud­juk, bi­zony­ta­lan. Tüs­kés erre az elő­szó­ban is rá­vi­lá­gít. Szel­le­me­sen fo­gal­maz­za meg, hogy két­fé­le le­ve­le­ző van: a „meg­őr­ző” és az „el­do­bó”. Van­nak, akik min­den pa­pír­fec­nit meg­be­csül­nek, má­sok el­len­ben egy­ál­ta­lán nem tu­laj­do­ní­ta­nak je­len­tő­sé­get a pos­tá­juk­nak. Per­sze, a meg­őr­zé­si haj­lam nem ga­ran­cia a fenn­ma­ra­dás­ra, mint ahogy az el­ha­jí­tott le­vél is fel­buk­kan­hat még va­la­hol, a leg­vá­rat­la­nabb he­lyen és idő­pont­ban. (Va­jon mit vál­toz­tat ezen a hely­ze­ten a mai, in­ter­ne­ten foly­ta­tott le­ve­le­zés? Lesz‑e még va­la­ki, aki le­men­ti vagy ép­pen­ség­gel ki­nyom­tat­ja az e‑mailjeit, hogy meg­őriz­ze azo­kat a jövő szá­má­ra?) Min­den­eset­re azt ál­lít­hat­juk, hogy egy ilyen gon­do­san meg­őr­zött és meg­szer­kesz­tett le­ve­le­zés kü­lön­le­ge­sen nagy ér­ték irodalom- és kor­tör­té­ne­ti szem­pont­ból. Azt azon­ban min­dig szem előtt kell tar­ta­nunk, hogy a le­ve­lek, mi­vel min­dig egy konk­rét hely­zet­ben és konk­rét ügy­ben íród­nak, nem köz­vet­le­nül nyúj­ta­nak in­for­má­ci­ó­kat. Ér­tel­mez­ni kell őket, ha nem is úgy, mint az iro­dal­mi mű­ve­ket. Úgy is mond­hat­nánk, hogy a le­ve­lek arra vá­la­szol­nak, amit kér­de­zünk tő­lük. Ha rosszul tesszük fel a kér­dé­se­in­ket, fél­re­ve­ze­tő vá­la­szo­kat ka­punk (vagy ép­pen nem ka­punk sem­mi­lyen vá­laszt). Sok mú­lik te­hát az ol­va­só kér­dé­se­in, hi­szen alig­ha­nem min­den­ki egy ki­csit mást kér­dez ezek­től a le­ve­lek­től.

Nem so­rol­nám a ne­ve­ket, hi­szen a mint­egy ki­lenc­ven le­vél­író kö­zül még ak­kor is igaz­ság­ta­lan len­ne ki­vá­lasz­ta­ni né­há­nyat, ha tör­té­ne­te­sen bí­zunk ab­ban, hogy má­sok is őket tar­ta­nák a leg­je­len­tő­sebb­nek. Annyit min­den­kép­pen meg kell je­gyez­nünk, hogy nem­csak írók van­nak kö­zöt­tük, ha­nem kép­ző­mű­vé­szek, új­ság­írók, vagy Tüs­kés­sel kap­cso­lat­ban álló, szá­má­ra sze­mé­lye­sen fon­tos ér­tel­mi­sé­gi­ek (vagy ép­pen egy po­li­ti­kus, mint Aczél György). Tüs­kés Ti­bor ah­hoz a na­gyon is rit­ka iro­dal­már­tí­pus­hoz tar­to­zott, ame­lyet „szin­te­ti­zá­ló­nak” szo­kás ne­vez­ni (egyéb­iránt nem csak az iro­dal­má­rok kö­zött rit­ka ez az al­kat). A le­ve­le­ket ol­vas­va az em­ber­nek az az ér­zé­se, mint­ha min­den­ki­vel szót tu­dott vol­na ér­te­ni. Min­den­fé­le iro­dal­mi, mű­vé­sze­ti és vi­lág­né­ze­ti irány kép­vi­se­lő­i­vel tu­dott egy­ide­jű­leg pár­be­szé­det foly­tat­ni, ami­nek az egyik ma­gya­rá­za­ta va­ló­szí­nű­leg a nyi­tott­sá­gá­ban rej­lett, vagy­is ab­ban, hogy sok­fé­le, egy­más­sal nem fel­tét­le­nül har­mo­ni­zá­ló ér­ték­vi­lá­got volt ké­pes őszin­tén mél­tá­nyol­ni. Nyil­ván ezért volt je­len­tős lap­szer­kesz­tő; de ez­zel a kap­cso­lat­te­rem­tő ké­pes­ség­gel még a szer­kesz­tők át­la­gá­ból is ki­emel­ke­dett. Úgy is fo­gal­maz­hat­nánk, hogy egy adott kor­szak­ban az ő sze­mé­lyén ke­resz­tül tar­tot­tak egy­más­sal kap­cso­la­tot az iro­dal­mi élet olyan sze­rep­lői, akik köz­vet­le­nül alig­ha érint­kez­tek vol­na egy­más­sal. En­nek tu­laj­do­nít­ha­tó ta­lán az is, hogy a le­ve­lek­ből túl­nyo­mó­részt sem­mi­fé­le konf­lik­tus­ra nem kö­vet­kez­tet­he­tünk a cím­zett és a le­vél­író kö­zött. (Az utób­bi­ak per­sze sű­rűn be­szá­mol­nak egyéb össze­üt­kö­zé­se­ik­ről és sé­rel­me­ik­ről, s ezek­ből a be­szá­mo­lók­ból las­san ki­raj­zo­lód­nak az adott idő­szak szel­le­mi és kul­tu­rá­lis éle­té­nek erő­vo­na­lai.) Az egyet­len ki­vé­tel az, ami­kor Fül­ep La­jos meg­sér­tő­dik Tüs­kés­re egy 1966-ban meg­je­lent „el­kép­zelt film­no­vel­lá­ja” mi­att, és több mint in­du­la­tos vá­lasz­le­ve­lé­nek meg­je­len­te­té­sét kö­ve­te­li a Je­len­kor szer­kesz­tő­sé­gé­től. Er­ről is „fény­tö­rés­ben”, Fül­ep oda­adó ta­nít­vá­nyá­nak, Fo­dor And­rás­nak a táv­ira­tá­ból ér­te­sü­lünk, aki ép­pen en­nek az ügy­nek a kap­csán töp­reng el azon, hogy nem kellene‑e la­zí­ta­nia a mes­te­ré­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát. Fül­ep le­ve­lét vé­gül is nem kö­zöl­ték, de Fo­dor Nap­lójá­ból azt is meg­tud­hat­juk, hogy Tüs­kés „hig­gadt tó­nus­ban” re­a­gált vol­na a fül­epi hisz­té­ri­á­ra is. Egyéb­iránt sem­mi nyo­ma an­nak, hogy bár­me­lyik írá­sa vagy meg­nyil­vá­nu­lá­sa meg­bán­tott vol­na bár­kit is.

Aki iro­da­lom­mal vagy mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zik, akár al­ko­tói, akár ér­tel­me­zői sze­rep­kör­ben, az jól tud­ja, hogy nem lé­te­zik olyan sze­mé­lyes íz­lés, amely­nek ne len­né­nek kor­lá­tai. Az a sze­ren­csés eset, ami­kor ezek­nek a kor­lá­tok­nak nagy­já­ból a tu­da­tá­ban va­gyunk; ha pe­dig egy mű vagy al­ko­tó na­gyon nem fér bele a sa­ját kis vi­lá­gunk­ba, ta­lán jobb, ha nem nyi­lat­ko­zunk meg róla. Tüs­kés Ti­bor­nak meg­volt az a rit­ka te­het­sé­ge, hogy egy­más­tól na­gyon el­té­rő szer­zők­ről tu­dott el­fo­ga­dó­an, sőt be­le­ér­ző­en írni. Szer­kesz­tő­ként pe­dig majd­nem min­den eset­ben el­ta­lál­ta, hogy ki­ről ki­vel íras­son. Ezt nyug­táz­za Ró­nay György 1963 au­gusz­tu­sá­ban:

Szer­kesz­tő­nek len­ni, a szó igaz, tel­jes, hu­ma­nis­ta ér­tel­mé­ben nem kis do­log és ne­héz, nagy, szép hi­va­tás. A maga mód­ján ez is al­ko­tás, és nem is má­sod­ren­dű. Ál­do­zat, per­sze. De szép, ne­mes ál­do­zat. [121]

Ró­nay le­ve­lei amúgy is kü­lö­nö­sen ér­de­ke­sek. Már 1961-ben ad ta­ná­cso­kat a lap­szer­kesz­té­si stra­té­gi­á­ra vo­nat­ko­zó­lag, el­mond­ja, ho­gyan lát­ják Pes­ten a vi­dé­ki fo­lyó­ira­to­kat, és azt ja­va­sol­ja, hogy a pé­csi fo­lyó­irat „pol­gá­ri­as­sá­gá­nak” hí­rét el­len­sú­lyoz­zák va­la­mi­vel. Ele­jét kel­le­ne ven­ni an­nak, írja, hogy „gya­nús­nak” ta­lál­ják a la­pot; nem sza­bad olyan hely­zet­be ke­rül­ni, hogy a Je­len­kort ter­he­lő pél­da­ként em­le­ges­sék, mint ek­kor­tájt a Kri­ti­kát. A pol­gá­ri „re­vi­zi­o­niz­mus” eset­leg fel­me­rü­lő vád­já­nak ki­vé­dé­sé­re azt ajánl­ja, hogy sű­rűb­ben kér­je­nek cik­ke­ket mar­xis­ta szer­zők­től. Az év­ti­ze­dek táv­la­tá­ból néz­ve meg­ha­tó ez a na­i­vi­tás: Ró­nay va­ló­ban fél­ti a Je­len­kort, és ko­mo­lyan gon­dol­ja, hogy az „egyen­súly és óva­tos­ság” ré­vén ki le­het vé­de­ni a tá­ma­dá­so­kat. Szin­tén ő az, aki a leg­ér­zé­ke­nyeb­ben re­a­gál Tüs­kés 1964-es le­vál­tá­sá­ra, amely a kor­ban szo­ká­sos ko­re­og­rá­fi­át kö­vet­te, vagy­is a Nép­sza­bad­ság el­ma­rasz­ta­ló cik­ke után bő fél év­vel kö­vet­ke­zett be. Az utol­só pil­la­na­tig bi­za­ko­dik ab­ban, hogy ez nem tör­tén­het meg, és „egyen­sú­lyos” szer­zők (pl. Ső­tér) meg­je­len­te­té­sé­ben pró­bál se­gí­te­ni Tüs­kés­nek, akit vé­gül 1964 au­gusz­tu­sá­ban vál­ta­nak le a Je­len­kor élé­ről. Ám ek­kor­ra már (in­for­má­li­san) egy­sze­mé­lyes in­téz­mény­nek szá­mít, akit a ha­ta­lom­nak va­ló­já­ban nem ér­de­ke el­tá­vo­lí­ta­ni az iro­dal­mi élet­ből; egy könyv­so­ro­zat szer­kesz­tő­je lesz, és dol­go­zik a sa­ját köny­ve­in.

Az évek és év­ti­ze­dek mú­lá­sá­val a le­ve­lek jel­zik a ma­gyar iro­dal­mi éle­tet nyo­masz­tó régi-új ne­u­ral­gi­kus pon­to­kat. 1976-ban Illyés Gyu­la Tüs­kés Radnóti-verselemzésére re­a­gál­va szó­lít­ja föl an­nak a vé­le­mény­nek a kor­ri­gá­lá­sá­ra, mely sze­rint a Ges­ta­po Pes­ten kap­ta vol­na a leg­több fel­je­len­tést (eb­ben tud­tom­mal iga­za volt). S kéri an­nak hoz­zá­té­te­lét is, hogy Pest volt az egyet­len vá­ros, ahol a get­tó meg­ma­radt (ez vi­szont már ön­ma­gá­ban véve fél­ol­da­las in­for­má­ció vol­na, hi­szen azt su­gall­ná, hogy Szá­la­si a zsi­dók meg­men­té­se ér­de­ké­ben hoz­ta lét­re a get­tót). Illyés maga mond­ja, hogy „al­ler­gi­á­já­nak en­ged” ezek­kel a meg­jegy­zé­sek­kel. Va­ló­ban, a le­vél­írók egy ré­sze ha­son­ló im­pul­zu­sok­nak en­ged, mert olyan em­ber­nek ír­nak, aki­ben meg­bíz­nak, s aki fel­té­te­le­zé­sük sze­rint érti őket. Len­gyel Ba­lázs 1983-ban azt uta­sít­ja vissza, hogy Nagy Lász­lót er­köl­csi pél­da­kép­ként sta­tu­ál­ják. Őszin­tén vál­lal­ja szub­jek­ti­vi­tá­sát, fel­em­le­get­ve az öt­ve­nes évek vi­szo­nya­it, ame­lyek őt és kö­rét súj­tot­ták, míg Nagy­ékat a te­nye­rén hor­doz­ta a rend­szer. De azt is hoz­zá­te­szi, hogy egy pil­la­nat­ra sem von­ja két­ség­be Nagy Lász­ló köl­tői te­het­sé­gét és élet­mű­vé­nek je­len­tő­sé­gét. A nyolc­va­nas évek­től egy újabb ge­ne­rá­ci­ós fruszt­rá­ció is hírt ad ma­gá­ról a le­ve­lek­ben. A JAK meg­ala­ku­lá­sa után az ak­ko­ri kö­zép­nem­ze­dék be­szo­rít­va érzi ma­gát. Ber­tha Bul­csú ezt írja 1986-ban:

A mi ge­ne­rá­ci­ónk kü­lö­nö­sen pe­ches és el­ár­vult, az öre­gek soha nem en­ged­tek ben­nün­ket a nagy já­ték kö­ze­lé­be, s mire meg­hal­tak, szín­re lé­pett egy erő­sza­kos fi­a­tal dan­dár, min­dent le­sö­pör­ve. Nincs ér­ték, amit el­is­mer­né­nek, mi­vel a mi al­ko­tá­sa­ink­ból egyet­len be­tűt sem ol­vas­tak el. [311]

Tit­kos szer­ző­dé­se­ket, csú­szó­pén­ze­ket em­lít – mind­ezt a rend­szer­vál­tás előtt há­rom év­vel! Még egy pél­dát idéz­nék a frusztráció-témával kap­cso­lat­ban, a Do­mo­kos Má­tyá­sét. Ez a ki­vá­ló iro­dal­már a ki­lenc­ve­nes évek­re ugyan­annyi­ra, ha nem job­ban „be­szo­rít­va” érez­te ma­gát, mint Ber­tha Bul­csú egy év­ti­zed­del ko­ráb­ban. Mi­u­tán ki­fej­ti, hogy mun­kás­sá­gá­nak lé­nye­ge a ma­gyar kul­tú­ra szol­gá­la­ta (a pél­dái is be­szé­de­sek: Arany és nem Der­ri­da, Né­meth Lász­ló és nem Lu­kács György), egy döb­be­ne­tes ki­je­len­tést fo­gal­maz meg.

S most ez (már­mint a ma­gyar kul­tú­ra – A. G.) el­len fo­lyik a pusz­tí­tó harc, mert ezt azok is ész­re­vet­ték, akik­nek ez nincs ínyé­re, mert úgy hor­doz­za a ma­gyar­ság ön­azo­nos­sá­gát, mint a szent köny­vek azo­két, akik­kel zeng­te egy­kor pré­di­ká­tor ősünk „bús atya­fi­sá­gun­kat”. [381–382.]

A fel­há­bo­ro­dás­nak ma már az irá­nya is alig ér­tel­mez­he­tő, pe­dig még húsz év sem telt el a le­vél meg­írá­sa óta.

2.

A Tüs­kés Ti­bor­ra em­lé­ke­zők írá­sa­i­ból össze­ál­lí­tott kö­tet egy­részt meg­ha­tó ol­vas­mány, más­részt sze­ren­csé­sen egé­szí­ti ki a le­ve­lek­ből ki­hü­ve­lyez­he­tő in­for­má­ci­ó­kat. Már a cí­mek­ből is össze­ál­lít­ha­tó len­ne egy port­ré: Az iro­da­lom mint sze­mé­lyes ügy, Egy vér­be­li hu­ma­nis­ta arc­ké­pé­hez, Az el­fo­gu­lat­lan iro­da­lom­tör­té­nész, A du­nán­tú­li em­ber, Erőt­len sza­vak egy erős ta­nár­egyé­ni­ség­ről és még so­rol­hat­nám. Egyet­len pél­dát idéz­nék fel arra, hogy a két könyv ho­gyan ké­pes se­gí­te­ni egy­mást. Tüs­kés elem­zést kért Csű­rös Mik­lós­tól a ki­lenc­ve­nes évek vé­gén Rába György Apák és fiak című ver­sé­ről. Csű­rös meg­le­pe­té­sé­re azon­ban nem csak, hogy el­küld­te az ér­tel­me­zést Rá­bá­nak, ha­nem ki­fe­jez­te azt az óha­ját, hogy az iro­da­lom­tör­té­nész épít­se be a sa­ját elem­zé­sé­be a köl­tő ön­in­terp­re­tá­ci­ó­ját. (A „szin­te­ti­zá­ló egyé­ni­ség” rit­ka hát­rá­nya­i­nak egyi­két mu­tat­ja ez az eset…) Az em­lé­ke­zés­kö­tet­ben Csű­rös ki­tér erre a „nem ta­nul­ság nél­kül való” ügy­re, amely így tel­jes meg­vi­lá­gí­tást nyer. A két könyv meg­győ­ző­dé­sem sze­rint hosszú éve­kig fon­tos for­rás­ként szol­gál majd a fél­múlt ma­gyar iro­da­lom­tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zó újabb tu­dós­nem­ze­dé­kek­nek.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa.

Résumé

Les deux vo­lumes (Par­mi des mi­ro­irs: de la cor­res­pon­dance de Ti­bor Tüs­kés; In me­mo­riam Ti­bor Tüs­kés: mé­mo­ires, es­sa­is, do­cu­ments) pe­u­vent ser­vir de guide à l’activité pro­fes­sion­nel­le de ce per­son­nage im­por­tant de la vie lit­té­ra­ire hong­roi­se du demi-siècle pas­sé. (Il éta­it le réd­ac­teur en chef de la re­vue Je­len­kor au dé­but des an­né­es so­ix­an­te; dans son tra­va­il lit­té­ra­ire de gran­de en­ver­gu­re, on tro­u­ve des mo­no­gra­p­hi­es d’auteurs, la réd­ac­ti­on des coll­ec­tions de liv­res his­to­ri­ques, des étu­des lit­té­ra­i­res, etc.) Le re­cu­e­il des lett­res cho­i­si­es a été réd­igé par le dest­i­na­taire, tan­dis que l’autre, con­ten­ant des mé­mo­ires, est le tra­va­il de son fils Gá­bor Tüs­kés, lui-même hist­ori­en de la lit­té­ra­tu­re. Le compte-rendu sou­lig­ne l’importance de la cor­res­pon­dance de Tüs­kés du point de vue des recher­ches ac­tu­el­les de la vie lit­té­ra­ire en Hong­rie des an­né­es cin­qu­an­te jusqu’au to­ur­nant du mil­lé­naire. Il est évi­dent qu’en tant que lec­te­urs, nous ne po­u­vons to­u­jours fa­ci­le­ment re­const­ru­i­re les cir­cons­tan­ces de la na­is­sance de ces lett­res. Ceci dit, il est très im­por­tant de pos­er des bon­nes quest­ions à ces tex­tes, quest­ions qui pe­u­vent nous off­rir des ré­p­on­ses val­ab­les pour la con­na­is­sance de cet­te épo­que. Le vo­lu­me des mé­mo­ires peut bien supp­lé­er ces la­cu­nes, tout en pré­s­en­tant la per­son­na­li­té „synt­hé­tis­an­te” de Ti­bor Tüs­kés dans les an­né­es qui ont pré­cé­dé le changement du systè­me po­li­ti­que en 1989, et même après, au tem­ps de la „tran­sit­i­on” so­ci­ale.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?