Bartók Zsófia Ágnes recenziója Lázs Sándor monográfiájáról

július 7th, 2016 § 0 comments

recenzió

Lázs Sán­dor, Apá­ca­mű­velt­ség Ma­gyar­or­szá­gon a XVXVI. szá­zad for­du­ló­ján: Az anya­nyel­vű iro­da­lom kez­de­tei, Bu­da­pest, Ba­las­si, 2016.

1.

Lázs Sán­dor mo­nog­rá­fi­á­ja a szer­ző egy ko­ráb­bi, a mar­git­szi­ge­ti apá­cák ol­vas­má­nya­i­val fog­lal­ko­zó ta­nul­má­nya to­vább­gon­do­lá­sá­nak is te­kint­he­tő (A nyu­lak szi­ge­ti do­mon­kos apá­cák ol­vas­mányainak kor­sze­rű­sé­ge = „Lát­já­tok fe­le­im…”: Ma­gyar nyelv­em­lé­kek a kez­de­tek­től a 16. szá­zad ele­jé­ig, szerk. Ma­das Edit, Bp., 2009, 123–142.), hi­szen a könyv a ta­nul­mány­ban ki­dol­go­zott mód­szert kö­ve­ti: a job­ban do­ku­men­tált né­met apá­ca­iro­da­lom ada­ta­in ke­resz­tül pró­bál­ja ér­tel­mez­ni a ma­gyar apá­ca­iro­dal­mat. Ez eset­ben már a tel­jes­ség­re tö­rek­szik, és a 15–16. szá­zad for­du­ló­já­ig ke­let­ke­zett ma­gyar nyel­vű iro­da­lom­ból ki­in­dul­va igyek­szik re­konst­ru­ál­ni a kor­szak apá­ca­mű­velt­sé­gét. Mun­ká­já­hoz össze­gyűj­ti a szak­iro­da­lom­ban ed­dig szét­szór­tan, gyak­ran csak a kó­dex­ki­adá­sok elő­sza­va­i­ban ol­vas­ha­tó ered­mé­nye­ket, sok eset­ben pe­dig kor­ri­gál­ja és újra is gon­dol­ja azo­kat. A 15–16. szá­zad for­du­ló­já­nak apá­ca­mű­velt­sé­gé­ről most elő­ször ka­punk ilyen ala­pos ké­pet: a szö­ve­gek mű­fa­ját és fel­hasz­ná­lá­si mód­ját kö­zép­pont­ba ál­lí­tó szem­pont­rend­szer­nek, il­let­ve az ezek alá­tá­masz­tá­sá­ra ho­zott né­met pár­hu­za­mok­nak kö­szön­he­tő­en a ko­ráb­ban hasz­nált át­fo­gó elem­zé­sek (Hor­váth Já­nos A ma­gyar iro­dal­mi mű­velt­ség kez­de­tei című mun­ká­ja vagy a Kla­ni­czay Ti­bor szer­kesz­tet­te iro­da­lom­tör­té­net ide kap­cso­ló­dó ré­sze) sok te­kin­tet­ben el­avult­tá vál­tak.

A mo­nog­rá­fia címe meg­té­vesz­tő le­het: a könyv nem ál­lít­ja, hogy egyen­lő­ség­je­let kel­le­ne ten­ni az apá­cák­nak szó­ló iro­da­lom és a ma­gyar nyel­vű iro­da­lom kez­de­tei közé. Ép­pen ez az egyik leg­na­gyobb eré­nye, amely – saj­nos – a fél­re­ve­ze­tő al­cím mi­att nem elég nyil­ván­va­ló. A nyelv­em­lék­kó­de­xek­nek ne­ve­zett, kö­rül­be­lül öt­ven kó­dex­ből álló kor­pusz nem egy­ön­te­tű­en apá­cák­nak szó­ló iro­da­lom. Ezt tük­rö­zi a Lázs Sán­dor ál­tal össze­ál­lí­tott lis­ta is, amely va­ló­szí­nű­leg a mo­nog­rá­fia leg­gyak­rab­ban fel­la­po­zott ol­da­lai közé fog tar­toz­ni (144–147). A lis­ta hat cso­port­ra oszt­ja a nyelv­em­lék­kó­de­xe­ket, me­lyek kö­zött a kü­lön­bö­ző szer­ze­tes­ren­dek­hez kö­tő­dő kó­dex­cso­por­to­kon (a do­mon­kos, a kla­rissza, a pre­mont­rei és a szer­ze­tes­rend­hez bi­zony­ta­la­nul köt­he­tő köny­ve­ken) túl két olyan ka­te­gó­ria is sze­re­pel, ame­lyek nem kap­cso­lód­nak a szer­ze­te­si re­for­mok­hoz: a re­form előtt írott és a vi­lá­gi­ak szá­má­ra ké­szült kó­de­xek cso­port­jai. A szer­ző ez­zel a két utób­bi­val csak érin­tő­le­ge­sen fog­lal­ko­zik, ám meg­ál­la­pí­tá­sai e te­rü­le­te­ken is irány­mu­ta­tók, a könyv ál­tal fel­ve­tett kér­dé­sek­nek kö­szön­he­tő­en ki­raj­zo­ló­dik egy nem apá­cák­nak szánt szö­ve­gek­kel fog­lal­ko­zó mo­nog­rá­fia le­he­tő­sé­ge.

Lázs sza­bad­ko­zik, hogy köny­ve olyan kér­dé­se­ket is tár­gyal, ame­lye­ket össze­fog­la­ló írá­sok már nem szok­tak tar­tal­maz­ni: az anyag fel­dol­go­zá­sa­kor sok­szor ta­lál­ko­zott lát­szó­lag meg­ol­dott kér­dé­sek­kel, ame­lye­ket új­ból meg kel­lett vizs­gál­nia. A hely­zet ta­lán az­zal ma­gya­ráz­ha­tó, hogy a kó­dex­ki­adá­sok óta ez az első össze­fog­la­ló igé­nyű mun­ka, így egy­út­tal a már meg­je­lent ki­adá­sok kri­ti­kai vizs­gá­la­tát is ma­gá­ra kel­lett vál­lal­nia. En­nek a fel­adat­nak si­ker­rel fe­lelt meg, amit az a húsz–harminc, a könyv­ben el­szór­tan ta­lál­ha­tó láb­jegy­zet is bi­zo­nyít, ame­lyek a szak­iro­da­lom (leg­több eset­ben a kó­dex­ki­adá­sok) té­ve­dé­se­i­re hív­ják fel az ol­va­só fi­gyel­mét (a tel­jes­ség igé­nye nél­kül: 150, 155, 161, 161, 180, 181, 202, 203, 211, 218, 243, 244, 276, 281, 331, 337, 340, 344, 351, 371, 388 stb.).

A könyv hét fe­je­zet­ből áll, ám va­ló­já­ban in­kább két na­gyobb rész­re osz­lik: az első egy­ség a ma­gyar apá­ca­ko­los­to­rok mű­ve­lő­dé­sé­nek alap­ja­i­val fog­lal­ko­zik (15–138), a má­so­dik pe­dig ma­gu­kat a szö­ve­ge­ket vizs­gál­ja (139–403). Az első rész fel­vá­zol­ja a szö­ve­gek ér­tel­me­zé­sé­hez szük­sé­ges koordináta-rendszert (az apá­cák épí­tett kör­nye­ze­tét, a ko­los­to­ri re­for­mot, a lel­ki gon­do­zás te­re­pét, a li­tur­gi­át, a kö­zös­sé­gi fel­ol­va­sá­so­kat stb.), a má­so­dik rész pe­dig mű­fa­jok és fel­hasz­ná­lá­si mó­dok sze­rint írja le a kü­lön­bö­ző tí­pu­sú szö­ve­ge­ket (ka­te­két­ikus szö­ve­gek, jogi ter­mé­sze­tű szö­ve­gek, li­tur­gi­kus szö­ve­gek for­dí­tá­sai, nem bib­li­ai ere­de­tű li­tur­gi­kus szö­ve­gek for­dí­tá­sai, pasz­to­rá­ci­ós szö­ve­gek). Lázs mű­faj sze­rin­ti fel­osz­tá­sa lé­nye­ges pon­to­kon tér el mind a Hor­váth János-féle, mind a Klaniczay-féle iro­da­lom­tör­té­net­ben ta­lál­ha­tó osz­tá­lyo­zás­tól (a szó­ban for­gó fe­je­ze­te­ket Kla­ni­czay Ti­bor és V. Ko­vács Sán­dor írta): a szö­ve­ge­ket a ko­los­to­ri élet­ben be­töl­tött sze­re­pük alap­ján vizs­gál­ja, a kó­de­xek és a szö­veg­egy­sé­gek tí­pu­sá­nak meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra tö­rek­szik, szem­ben a gya­kor­la­ti szem­pon­to­kat sok­szor fi­gyel­men kí­vül ha­gyó elő­dök­kel (140). Az anyag mű­fa­jok sze­rin­ti be­mu­ta­tá­sa ter­mé­szet­sze­rű­leg együtt jár az­zal, hogy nem lát­juk egy­ben egy-egy kó­dex kor­pu­szát. Ez azok­ban az ese­tek­ben okoz­hat prob­lé­mát, ami­kor egy kó­dex olyan tí­pu­sú szö­veg­egy­sé­ge­ket is tar­tal­maz, ame­lyek nem il­lesz­ked­nek pon­to­san a Lázs ál­tal le­írt mű­fa­ji rend­szer­be: ezek­re a mű­faj­rend­be nem il­lesz­ke­dő szö­veg­egy­sé­gek­re ér­de­mes lesz a jö­vő­ben ki­emelt fi­gyel­met for­dí­ta­ni.

A kó­de­xek be­mu­ta­tá­sa akár az ol­va­só­kö­zön­ség kö­zép­pont­ba ál­lí­tá­sá­val is tör­tén­he­tett vol­na, Lázs Sán­dor ku­ta­tá­sai ugyan­is e té­ren is sok ér­de­kes ered­ménnyel szol­gál­nak. A szer­ző az apá­cák közösségi- vagy ma­gán­hasz­ná­la­tá­ra szánt kó­de­xei mel­lett olyan meg­le­pő szö­veg­tí­pu­so­kat is fel­té­te­lez, mint pél­dá­ul la­ti­nul tudó fér­fi szer­ze­tes ma­gán­hasz­ná­la­tú kó­de­xei (Kazinczy-kódex, Ti­ha­nyi kó­dex [110]), több vi­lá­gi fér­fi ma­gán­hasz­ná­la­tú kó­de­xe (Gyön­gyö­si kó­dex [156]), vagy fér­fi­ak­nak szó­ló anya­nyel­vű pré­di­ká­ció nyo­ma­it tar­tal­ma­zó kó­dex (Ér­sek­új­vá­ri kó­dex [109], vö.: 179). A ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek ol­va­só­kö­zön­sé­ge eb­ben az idő­szak­ban kez­dett el ki­ala­kul­ni. A szak­iro­da­lom­ban ezt a fo­lya­ma­tot szo­kás úgy fel­tün­tet­ni, mint a ko­los­to­ri re­for­mok kö­vet­kez­mé­nyét, mond­ván, hogy a lel­ki gon­do­zók az apá­cák szá­má­ra ért­he­tet­len la­tin szö­ve­gek le­for­dí­tá­sát a ko­los­to­ri rend meg­szi­lár­dí­tá­sá­ra hasz­nál­ták. A Lázs ál­tal be­mu­ta­tott szö­ve­gek és pár­hu­za­mok is alá­tá­maszt­ják ezt az össze­füg­gést, ám a köz­vé­le­ke­dés le­egy­sze­rű­sí­tő meg­kö­ze­lí­té­sé­vel szem­ben sok­kal sok­szí­nűbb össze­füg­gés­rend­szer­ben lát­tat­ja a szö­ve­ge­ket. Fel­tű­nő, hogy a re­form­hoz kö­tő­dő kó­de­xek egy ré­sze ma­gán­hasz­ná­lat­ban volt a ko­los­to­rok­ban, sőt vi­lá­gi asszo­nyok­nak és fér­fi­ak­nak is vol­tak ma­gán­hasz­ná­la­tú kó­de­xe­ik. A ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek lét­re­ho­zá­sá­nak igé­nye te­hát nem­csak kí­vül­ről ér­ke­zik (pl. egy apá­ca­kö­zös­ség lel­ki ve­ze­té­sé­vel meg­bí­zott fér­fi szer­ze­tes­től), ha­nem be­lül­ről is: egyes la­ti­nul nem tudó fér­fi­ak és nők ma­guk is igé­nyel­ték, hogy ma­gyar nyel­ven ol­vas­has­sa­nak (ld. pél­dá­ul a meg­ren­de­lés­re ké­szí­tett kó­de­xe­ket). Lázs fel­ele­ve­ní­ti Má­lyusz Ele­mér gyak­ran fi­gyel­men kí­vül ha­gyott gon­do­la­tát, mi­sze­rint a kor lel­ki­sé­gé­nek meg­vál­to­zá­sa szo­ros össze­füg­gés­ben áll az anya­nyel­vi szö­ve­gek meg­je­le­né­sé­vel, és – bár Má­lyusz ér­ve­lé­sé­vel nem min­den­ben ért egyet – ő is hang­sú­lyoz­za en­nek je­len­tő­sé­gét (85).

2.

Az aláb­bi­ak­ban az egyes fe­je­ze­tek össze­fog­la­lá­sa he­lyett kö­vet­kez­ze­nek a szer­ző leg­na­gyobb je­len­tő­sé­gű­nek tűnő ered­mé­nyei. Lázs Sán­dor egyes ál­lí­tá­sai és fel­ve­té­sei meg­in­gat­ják az apá­ca­mű­velt­ség­gel kap­cso­la­tos biz­tos­nak gon­dolt alap­ve­té­se­ket. Az egyik ilyen a fel­té­te­le­zett ma­gyar nyel­vű kó­de­xek szá­ma. Hány kó­dex vesz­he­tett el? Az erre a kér­dés­re adott vá­la­szok­ban, kü­lön­bö­ző tör­té­nel­mi okok­ra hi­vat­koz­va, óri­á­si könyv­pusz­tu­lás­sal szo­kás szá­mol­ni. Lázs ez­zel szem­ben több­ször is hang­sú­lyoz­za, hogy nem le­he­tett sok­kal több kó­de­xe az apá­cák­nak, mint amennyi fenn­ma­radt. A szö­ve­gek­ben ke­vés szö­veg­rom­lás ta­lál­ha­tó, ami azt mu­tat­ja, hogy nem fel­té­te­lez­he­tünk sok­szo­ros má­so­la­to­kat: a nő­vé­rek vagy pisz­ko­za­to­kat, vagy első tisz­tá­za­to­kat má­sol­tak. A mar­git­szi­ge­ti do­mon­kos apá­cák re­form alatt ké­szí­tett kó­de­xei el­fér­tek vol­na egy na­gyobb szek­rény­ben, még ak­kor is, ha a meg­ma­radt kó­dex­ál­lo­mány két-háromszorosával szá­mo­lunk. A szer­ző sze­rint a meg­fe­le­lő kö­zön­ség (ke­vés ma­gyar ajkú apá­ca élt vi­dé­ken, kis lét­szá­mú­ak vol­tak a kon­ven­tek) és a gaz­da­sá­gi le­he­tő­sé­gek hí­ján (a leg­több kó­dex ko­moly bir­tok­kal ren­del­ke­ző, a ki­rá­lyi szék­hely kö­ze­lé­ben levő ko­los­to­rok­ból ma­radt fenn) nem sok­kal több kó­dex ké­szül­he­tett a ko­los­to­rok­ban, mint amennyit ma is is­me­rünk (27, 116, 396–403).

A szak­iro­da­lom­ban meg­fi­gyel­he­tő az a je­len­ség, hogy – mi­vel a mar­git­szi­ge­ti do­mon­kos, és az óbu­dai fe­ren­ces ko­los­to­rok­ból ma­radt fenn a leg­több em­lék – a köz­pon­ti, vi­szony­lag jól is­mert kö­zös­sé­gek­hez kap­csol­nak olyan szö­ve­ge­ket is, ame­lyek ese­té­ben ez nem bi­zo­nyít­ha­tó. Fon­tos len­ne az eh­hez kö­tő­dő elő­fel­te­vé­se­in­ket exp­li­cit­té ten­ni. Lázs Sán­dor pél­dá­ul amel­lett ér­vel, hogy – az Apor-kódex ki­adó­i­nak vé­le­mé­nyé­vel el­len­tét­ben – a Lányi-kódex min­ta­pél­dá­nya nem a mar­git­szi­ge­ti pre­mont­rei mo­nos­tor­ban, ha­nem Som­ló­vá­sár­he­lyen ke­let­ke­zett (245). Ez­zel új­fent arra mu­tat rá, hogy a vizs­gált anyag­ban gyak­ran az alap­kér­dé­sek is bi­zony­ta­la­nok (ld. még pél­dá­ul: nincs szám­ba véve, hogy mely kéz­ira­tok au­tog­rá­fok, vagy hogy mely szö­ve­ge­ket ne­vez­het­jük ma­gyar­or­szá­gi ke­let­ke­zé­sű­nek [90] stb.).

A szer­ző fon­tos meg­ál­la­pí­tá­so­kat tesz an­nak kap­csán is, hogy mennyi­ben te­kin­ten­dő nő­i­nek ez az iro­da­lom. Elő­ször is fel­hív­ja arra a fi­gyel­met, hogy bár az apá­ca­mű­velt­ség be­mu­ta­tá­sa a cél­ja, még­is sok­szor a lel­ki gon­do­zó mű­velt­sé­gé­vel kell fog­lal­koz­nia, ugyan­is ők az is­me­re­tek köz­ve­tí­tői. Ennyi­ben te­hát kér­dé­ses, hogy helyes‑e a „női iro­da­lom” ki­fe­je­zés hasz­ná­la­ta (11). Más­részt azt is hang­sú­lyoz­za, hogy, bár a ma­gyar nyel­vű kó­de­xek ese­té­ben szin­te ter­mé­sze­tes­nek szo­kás ven­ni, hogy a cím­zett apá­ca, ez va­ló­já­ban nem így van: az ere­de­ti szö­ve­gek cím­zett­je nem rit­kán fér­fi­ak kö­zös­sé­ge vagy ép­pen vi­lá­gi kö­zös­ség (105). Az apá­cák ugyan­is olyan szö­ve­ge­ket is kap­hat­tak má­so­lás­ra, ame­lyek ere­de­ti­leg nem szá­muk­ra ké­szül­tek.

Több ér­de­kes meg­fi­gye­lést is tesz a fér­fi­ak ál­tal ké­szí­tett kó­de­xek­re vo­nat­ko­zó­an, ame­lyek – a tel­jes­ség igé­nye nél­kül – a kö­vet­ke­ző pon­tok­ban össze­gez­he­tők:

a) a ko­los­to­ri iro­da­lom for­dí­tói bi­zo­nyá­ra kap­cso­lat­ban vol­tak a bu­dai hu­ma­nis­ta kör­rel (100);
b) fel­tű­nő, hogy a li­tur­gi­kus és a bib­li­ai vo­nat­ko­zá­sú szö­ve­gek fér­fi ke­zek­től szár­maz­nak (123);
c) a fér­fi szer­ze­te­sek va­ló­szí­nű­leg nem má­sol­tak kó­de­xe­ket, a fér­fi­kéz­től szár­ma­zó szö­ve­gek au­tog­rá­fok (90);
d) a dí­sze­sebb kó­de­xe­ket fér­fi­ak ké­szí­tet­ték (121).

Kü­lön cso­port­ként tűn­nek fel a fér­fi­ak ál­tal sa­ját fel­hasz­ná­lás­ra írt ma­gyar szö­ve­gek. Lázs Sán­dor fel­té­te­le­zé­se sze­rint a Tihanyi- és a Kazinczy-kódexet a fe­ren­ces fra­ter F ma­gán­kó­de­xé­nek te­kint­het­jük, ame­lyek­ből a rá­bí­zott kla­rissza nő­vé­rek lel­ki gon­do­zá­sát vé­gez­te. Ezt tá­maszt­ja alá, hogy e kéz­ira­tok éve­kig, sőt év­ti­ze­de­kig íród­tak, hosszú ide­ig ön­ál­ló ív­fü­ze­tek­ben hasz­nál­ták őket, il­let­ve az is, hogy sok olyan la­tin idé­zet ta­lál­ha­tó ben­nük (fő­ként a Tihanyi-kódexben), amely­nek csak deák mű­velt­sé­gű szer­ze­tes ve­het­te hasz­nát. A Debrece­ni kó­dex váz­la­tai is ér­de­kes kér­dést vet­nek fel. Lázs sze­rint ezek egy pap sa­ját fel­hasz­ná­lás­ra ké­szí­tett ma­gyar nyel­vű pré­di­ká­ció­váz­la­tai (334). Va­jon mennyi­re le­he­tett el­ter­jedt gya­kor­lat, hogy a pré­di­ká­ló pa­pok az egy­sze­rű di­vi­si­ók­nál hosszabb, ma­gyar nyel­vű váz­la­tot ké­szí­tet­tek ma­guk­nak? Ez­zel kap­cso­lat­ban ér­de­mes len­ne meg­vizs­gál­ni még az Érdy-kódex de tempore-ré­szé­nek evan­gé­li­u­mok­hoz írt be­szé­de­it is. A fér­fi­ak és az anya­nyel­vi iro­da­lom kap­csán sze­re­pel­jen itt még két ér­de­kes adat a könyv­ből:

a) az 1500-as évek ele­jé­re több né­met nyel­vű szent­mi­se­for­dí­tás for­gott köz­ké­zen, ame­lye­ket a pa­pok kép­zé­sé­nél is igény­be vet­tek (51, 228, 234);
b) Pres­bi­ter Kon­rad né­met nyel­vű pré­di­ká­ci­ói egé­szen a 16. szá­za­dig hasz­ná­lat­ban vol­tak, a szer­ze­te­sek elő­sze­re­tet­tel ol­lóz­tak be­lő­lük sa­ját anya­nyel­vű be­szé­de­ik­hez (320).

Eze­ket az in­for­má­ci­ó­kat ér­de­mes lesz a ma­gyar nyel­vű anyag vizs­gá­la­ta­kor is fi­gye­lem­be ven­ni.

A nyelv­em­lék­kó­de­xek­kel fog­lal­ko­zó elem­zé­sek­től szo­kat­lan mó­don a vi­lá­gi kö­zön­ség is ki­emelt sze­re­pet kap Lázs mun­ká­já­ban. Egy­részt ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sít­ja azt a szak­iro­da­lom­ra ko­ráb­ban jel­lem­ző el­já­rást, amely a kö­zép­ko­ri szö­ve­ge­ket vi­lá­gi­as szem­pont­ból ér­tel­mez­te. A szö­ve­ge­ket min­den eset­ben a kor­nak meg­fe­le­lő kon­tex­tus­ban, a ko­los­to­ri élet­be il­leszt­ve kell szem­lél­ni, és nem sza­bad a mai né­ző­pont­ból ki­in­dul­va szó­ra­koz­ta­tó iro­da­lom­ként ér­tel­mez­ni (94). Más­részt vi­szont nagy hang­súlyt fek­tet arra, hogy ki­ta­pint­ha­tó­vá te­gye a ko­los­to­ri iro­da­lom és a vi­lá­gi hí­vek kö­zöt­ti le­het­sé­ges kap­cso­la­to­kat. A mar­git­szi­ge­ti ása­tá­sok so­rán elő­ke­rült épü­let­ma­rad­vá­nyok (pl. vi­lá­gi asszo­nyok háza, kór­ház [30]), a kó­de­xek­ben fel­lel­he­tő vi­lá­gi kö­zön­ség­hez köt­he­tő nyo­mok (pl. a népi val­lá­sos­ság [53, 101], a száj­ha­gyo­mány nyo­mai [126]; vi­lá­gi­ak­nak el­hang­zó szö­veg az apá­cák hasz­ná­la­tá­ban [109, 347]; a Pél­dák köny­vének hit­ok­ta­tás­ra al­kal­mas ré­sze­i­nek fel­té­te­le­zett vi­lá­gi pár­hu­za­ma [159, 164]) és a vi­lá­gi­ak szá­má­ra ké­szült, de ké­sőbb kö­zös­sé­gi hasz­ná­lat­ba ke­rü­lő kó­de­xek mind arra utal­nak, hogy a klau­zú­ra el­le­né­re vi­szony­lag élénk kul­tu­rá­lis kap­cso­lat le­he­tett a vi­lá­gi­ak és a nő­vé­rek kö­zött. Emel­lett a szer­ző sze­rint a vi­lá­gi­ak ma­gán­tu­laj­don­ban levő kó­de­xei már ön­ma­guk­ban bi­zo­nyít­ják, hogy lé­te­zett egy ta­lán nem is vé­kony vi­lá­gi ol­va­só­ré­teg, amely­nek ol­vas­má­nyai nem kü­lön­böz­tek je­len­tős mér­ték­ben az apá­cák ol­vas­má­nya­i­tól (398).

3.

A ma­gyar kö­zép­ko­rá­szat­nak to­vább­ra is nagy el­ma­ra­dá­sa, hogy nem ké­szült még el az Érdy-kódex mo­dern ki­adá­sa. Ta­lán ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó az is, hogy a Kar­tha­u­zi Név­te­len műve nem az őt meg­il­le­tő hang­súllyal sze­re­pel Lázs Sán­dor mo­nog­rá­fi­á­já­ban. Az aláb­bi­ak­ban kö­vet­kez­zen né­hány e kó­de­xet érin­tő ész­re­vé­tel. Bár a szer­ző jel­zi, hogy az Érdy-kódex az egyet­len olyan anya­nyel­vű pré­di­ká­ció­gyűj­te­mény, amely egy­aránt fi­gye­lem­be ve­szi a nő­vé­rek és a ke­vés­bé tá­jé­ko­zott szer­ze­te­sek igé­nye­it is, erre a je­len­ség­re nem ke­res ma­gya­rá­za­tot. A mű nyom­ta­tás­ra való al­kal­mas­sá­gá­nak le­he­tő­sé­gét el­ve­ti, azt a fel­ve­té­sét vi­szont, mi­sze­rint a fi­a­tal szer­ze­tes­je­löl­tek a la­tin szent­be­széd alatt ol­vas­gat­hat­ták a kó­de­xet, bi­zo­nyí­té­kok­kal nem tá­maszt­ja alá (111, 320, 397, vö.: 212). Az Érdy-kódexet an­nak el­le­né­re is két kéz mun­ká­ja­ként írja le (147), hogy az ál­ta­la tett meg­ál­la­pí­tá­sok is az au­tog­rá­fia té­nyét erő­sí­tik (pl. a Deb­re­ce­ni kó­dexben a fra­ter P‑től szár­ma­zó szö­ve­get maga is au­tog­ráf­nak tart­ja, pe­dig az szin­tén tar­tal­maz­za azt a bi­zo­nyos c~t té­vesz­tést, ame­lyet az Érdy-kódex au­tog­rá­fi­á­ja el­len is érv­ként szo­kás fel­hoz­ni [341]). Lázs az elő­szó mi­att az Érdy-kódex pré­di­ká­ci­ó­it nem te­kin­ti olya­nok­nak, ame­lyek el­han­goz­hat­tak vol­na (324), a be­szé­dek for­rás­ku­ta­tá­sa azon­ban azt bi­zo­nyít­ja, hogy a Kar­tha­u­zi Név­te­len sok hely­ről me­rí­tet­te őket, gya­kor­lat­ban el­hang­zott be­szé­dek fel­hasz­ná­lá­sa sem ki­zárt. Ne­he­zen ma­gya­ráz­ha­tó, hogy hu­ma­nis­ta szer­zői ön­tu­da­tot mi­ért egye­dül a Sándor-kódexben vél fel­fe­dez­ni (97), hol­ott az Érdy-kódex egyik leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga a sze­mé­lyes hang­vé­tel, amely az egyes szám első sze­mé­lyű la­tin nyel­vű elő­szó­ban is meg­je­le­nik.

Lázs Sán­dor ér­tel­me­zé­se új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi ezt a ko­rai ma­gyar nyel­vű anya­got, köny­ve mél­tó utód­ja lett az övét meg­elő­ző összeg­ző mun­kák­nak. A könyv a leg­kü­lön­fé­lébb te­rü­le­tek­kel fog­lal­ko­zó ku­ta­tók ér­dek­lő­dé­sé­re tart­hat igényt, és ter­mé­keny vi­ták el­in­dí­tó­ja le­het, így a re­cen­zens a leg­me­le­gebb szív­vel ajánl­ja az ol­va­sók fi­gyel­mé­be.

A szerző az ELTE BTK
Régi Magyar Irodalom Tanszék tudományos munkatársa

Summary

The mo­no­gra­ph of Sán­dor Lázs descri­bes nuns’ cul­t­u­ral know­ledge at the turn of the 15th and 16th cent­uri­es in Hun­gary. The aut­hor exa­mi­nes the en­ti­rety of the Hun­ga­ri­an cor­pus pre­ser­ved in nuns’ books with a met­hod ela­bo­ra­ted in one of his pre­vi­o­us papers. The met­hod con­sists in the spe­ci­fi­ca­ti­on of the texts’ gen­re and uti­li­za­ti­on, and the­ir com­pa­ri­son with the texts of Ger­man nun­ne­ri­es. The first part of the book treats the ba­sic ele­ments of the nuns’ cul­tu­re (such as the­ir built en­vi­ron­ment, the li­turgy or the cure of souls), whi­le the se­cond part descri­bes the­ir texts from a prac­ti­cal point of view. The book does not li­mit itself to the sum­ming up and cor­rec­ti­on of pre­vi­o­us li­te­ra­tu­re’s re­sults, but it also sha­kes the fo­un­da­tions of its field: a) in op­po­sit­i­on to ear­li­er opin­ions, Lázs does not ex­pect a vast de­struc­ti­on of co­di­ces, b) and draws at­tent­ion to the Hun­ga­ri­an ma­nuscripts used by fri­ars and lay­men, two gro­ups that have not en­joyed much at­tent­ion so far. As a re­sult of Lázs’s re­se­arch, pre­vi­o­us comp­re­hen­sive works be­co­me out­da­ted in se­ve­ral as­pects. The re­vie­wer re­com­mends the mo­no­gra­ph to scho­lars of va­ri­o­us fields and ex­pects fru­it­ful dis­cus­sions.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?