recenzió

Lázs Sándor, Apácaműveltség Magyarországon a XV–XVI. század fordulóján: Az anyanyelvű irodalom kezdetei, Budapest, Balassi, 2016.

1.

Lázs Sándor monográfiája a szerző egy korábbi, a margitszigeti apácák olvasmányaival foglalkozó tanulmánya továbbgondolásának is tekinthető (A nyulak szigeti domonkos apácák olvasmányainak korszerűsége = „Látjátok feleim…”: Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig, szerk. Madas Edit, Bp., 2009, 123–142.), hiszen a könyv a tanulmányban kidolgozott módszert követi: a jobban dokumentált német apácairodalom adatain keresztül próbálja értelmezni a magyar apácairodalmat. Ez esetben már a teljességre törekszik, és a 15–16. század fordulójáig keletkezett magyar nyelvű irodalomból kiindulva igyekszik rekonstruálni a korszak apácaműveltségét. Munkájához összegyűjti a szakirodalomban eddig szétszórtan, gyakran csak a kódexkiadások előszavaiban olvasható eredményeket, sok esetben pedig korrigálja és újra is gondolja azokat. A 15–16. század fordulójának apácaműveltségéről most először kapunk ilyen alapos képet: a szövegek műfaját és felhasználási módját középpontba állító szempontrendszernek, illetve az ezek alátámasztására hozott német párhuzamoknak köszönhetően a korábban használt átfogó elemzések (Horváth János A magyar irodalmi műveltség kezdetei című munkája vagy a Klaniczay Tibor szerkesztette irodalomtörténet ide kapcsolódó része) sok tekintetben elavulttá váltak.

A monográfia címe megtévesztő lehet: a könyv nem állítja, hogy egyenlőségjelet kellene tenni az apácáknak szóló irodalom és a magyar nyelvű irodalom kezdetei közé. Éppen ez az egyik legnagyobb erénye, amely – sajnos – a félrevezető alcím miatt nem elég nyilvánvaló. A nyelvemlékkódexeknek nevezett, körülbelül ötven kódexből álló korpusz nem egyöntetűen apácáknak szóló irodalom. Ezt tükrözi a Lázs Sándor által összeállított lista is, amely valószínűleg a monográfia leggyakrabban fellapozott oldalai közé fog tartozni (144–147). A lista hat csoportra osztja a nyelvemlékkódexeket, melyek között a különböző szerzetesrendekhez kötődő kódexcsoportokon (a domonkos, a klarissza, a premontrei és a szerzetesrendhez bizonytalanul köthető könyveken) túl két olyan kategória is szerepel, amelyek nem kapcsolódnak a szerzetesi reformokhoz: a reform előtt írott és a világiak számára készült kódexek csoportjai. A szerző ezzel a két utóbbival csak érintőlegesen foglalkozik, ám megállapításai e területeken is iránymutatók, a könyv által felvetett kérdéseknek köszönhetően kirajzolódik egy nem apácáknak szánt szövegekkel foglalkozó monográfia lehetősége.

Lázs szabadkozik, hogy könyve olyan kérdéseket is tárgyal, amelyeket összefoglaló írások már nem szoktak tartalmazni: az anyag feldolgozásakor sokszor találkozott látszólag megoldott kérdésekkel, amelyeket újból meg kellett vizsgálnia. A helyzet talán azzal magyarázható, hogy a kódexkiadások óta ez az első összefoglaló igényű munka, így egyúttal a már megjelent kiadások kritikai vizsgálatát is magára kellett vállalnia. Ennek a feladatnak sikerrel felelt meg, amit az a húsz–harminc, a könyvben elszórtan található lábjegyzet is bizonyít, amelyek a szakirodalom (legtöbb esetben a kódexkiadások) tévedéseire hívják fel az olvasó figyelmét (a teljesség igénye nélkül: 150, 155, 161, 161, 180, 181, 202, 203, 211, 218, 243, 244, 276, 281, 331, 337, 340, 344, 351, 371, 388 stb.).

A könyv hét fejezetből áll, ám valójában inkább két nagyobb részre oszlik: az első egység a magyar apácakolostorok művelődésének alapjaival foglalkozik (15–138), a második pedig magukat a szövegeket vizsgálja (139–403). Az első rész felvázolja a szövegek értelmezéséhez szükséges koordináta-rendszert (az apácák épített környezetét, a kolostori reformot, a lelki gondozás terepét, a liturgiát, a közösségi felolvasásokat stb.), a második rész pedig műfajok és felhasználási módok szerint írja le a különböző típusú szövegeket (katekétikus szövegek, jogi természetű szövegek, liturgikus szövegek fordításai, nem bibliai eredetű liturgikus szövegek fordításai, pasztorációs szövegek). Lázs műfaj szerinti felosztása lényeges pontokon tér el mind a Horváth János-féle, mind a Klaniczay-féle irodalomtörténetben található osztályozástól (a szóban forgó fejezeteket Klaniczay Tibor és V. Kovács Sándor írta): a szövegeket a kolostori életben betöltött szerepük alapján vizsgálja, a kódexek és a szövegegységek típusának meghatározására törekszik, szemben a gyakorlati szempontokat sokszor figyelmen kívül hagyó elődökkel (140). Az anyag műfajok szerinti bemutatása természetszerűleg együtt jár azzal, hogy nem látjuk egyben egy-egy kódex korpuszát. Ez azokban az esetekben okozhat problémát, amikor egy kódex olyan típusú szövegegységeket is tartalmaz, amelyek nem illeszkednek pontosan a Lázs által leírt műfaji rendszerbe: ezekre a műfajrendbe nem illeszkedő szövegegységekre érdemes lesz a jövőben kiemelt figyelmet fordítani.

A kódexek bemutatása akár az olvasóközönség középpontba állításával is történhetett volna, Lázs Sándor kutatásai ugyanis e téren is sok érdekes eredménnyel szolgálnak. A szerző az apácák közösségi- vagy magánhasználatára szánt kódexei mellett olyan meglepő szövegtípusokat is feltételez, mint például latinul tudó férfi szerzetes magánhasználatú kódexei (Kazinczy-kódex, Tihanyi kódex [110]), több világi férfi magánhasználatú kódexe (Gyöngyösi kódex [156]), vagy férfiaknak szóló anyanyelvű prédikáció nyomait tartalmazó kódex (Érsekújvári kódex [109], vö.: 179). A magyar nyelvű szövegek olvasóközönsége ebben az időszakban kezdett el kialakulni. A szakirodalomban ezt a folyamatot szokás úgy feltüntetni, mint a kolostori reformok következményét, mondván, hogy a lelki gondozók az apácák számára érthetetlen latin szövegek lefordítását a kolostori rend megszilárdítására használták. A Lázs által bemutatott szövegek és párhuzamok is alátámasztják ezt az összefüggést, ám a közvélekedés leegyszerűsítő megközelítésével szemben sokkal sokszínűbb összefüggésrendszerben láttatja a szövegeket. Feltűnő, hogy a reformhoz kötődő kódexek egy része magánhasználatban volt a kolostorokban, sőt világi asszonyoknak és férfiaknak is voltak magánhasználatú kódexeik. A magyar nyelvű szövegek létrehozásának igénye tehát nemcsak kívülről érkezik (pl. egy apácaközösség lelki vezetésével megbízott férfi szerzetestől), hanem belülről is: egyes latinul nem tudó férfiak és nők maguk is igényelték, hogy magyar nyelven olvashassanak (ld. például a megrendelésre készített kódexeket). Lázs feleleveníti Mályusz Elemér gyakran figyelmen kívül hagyott gondolatát, miszerint a kor lelkiségének megváltozása szoros összefüggésben áll az anyanyelvi szövegek megjelenésével, és – bár Mályusz érvelésével nem mindenben ért egyet – ő is hangsúlyozza ennek jelentőségét (85).

2.

Az alábbiakban az egyes fejezetek összefoglalása helyett következzenek a szerző legnagyobb jelentőségűnek tűnő eredményei. Lázs Sándor egyes állításai és felvetései megingatják az apácaműveltséggel kapcsolatos biztosnak gondolt alapvetéseket. Az egyik ilyen a feltételezett magyar nyelvű kódexek száma. Hány kódex veszhetett el? Az erre a kérdésre adott válaszokban, különböző történelmi okokra hivatkozva, óriási könyvpusztulással szokás számolni. Lázs ezzel szemben többször is hangsúlyozza, hogy nem lehetett sokkal több kódexe az apácáknak, mint amennyi fennmaradt. A szövegekben kevés szövegromlás található, ami azt mutatja, hogy nem feltételezhetünk sokszoros másolatokat: a nővérek vagy piszkozatokat, vagy első tisztázatokat másoltak. A margitszigeti domonkos apácák reform alatt készített kódexei elfértek volna egy nagyobb szekrényben, még akkor is, ha a megmaradt kódexállomány két-háromszorosával számolunk. A szerző szerint a megfelelő közönség (kevés magyar ajkú apáca élt vidéken, kis létszámúak voltak a konventek) és a gazdasági lehetőségek híján (a legtöbb kódex komoly birtokkal rendelkező, a királyi székhely közelében levő kolostorokból maradt fenn) nem sokkal több kódex készülhetett a kolostorokban, mint amennyit ma is ismerünk (27, 116, 396–403).

A szakirodalomban megfigyelhető az a jelenség, hogy – mivel a margitszigeti domonkos, és az óbudai ferences kolostorokból maradt fenn a legtöbb emlék – a központi, viszonylag jól ismert közösségekhez kapcsolnak olyan szövegeket is, amelyek esetében ez nem bizonyítható. Fontos lenne az ehhez kötődő előfeltevéseinket explicitté tenni. Lázs Sándor például amellett érvel, hogy – az Apor-kódex kiadóinak véleményével ellentétben – a Lányi-kódex mintapéldánya nem a margitszigeti premontrei monostorban, hanem Somlóvásárhelyen keletkezett (245). Ezzel újfent arra mutat rá, hogy a vizsgált anyagban gyakran az alapkérdések is bizonytalanok (ld. még például: nincs számba véve, hogy mely kéziratok autográfok, vagy hogy mely szövegeket nevezhetjük magyarországi keletkezésűnek [90] stb.).

A szerző fontos megállapításokat tesz annak kapcsán is, hogy mennyiben tekintendő nőinek ez az irodalom. Először is felhívja arra a figyelmet, hogy bár az apácaműveltség bemutatása a célja, mégis sokszor a lelki gondozó műveltségével kell foglalkoznia, ugyanis ők az ismeretek közvetítői. Ennyiben tehát kérdéses, hogy helyes-e a „női irodalom” kifejezés használata (11). Másrészt azt is hangsúlyozza, hogy, bár a magyar nyelvű kódexek esetében szinte természetesnek szokás venni, hogy a címzett apáca, ez valójában nem így van: az eredeti szövegek címzettje nem ritkán férfiak közössége vagy éppen világi közösség (105). Az apácák ugyanis olyan szövegeket is kaphattak másolásra, amelyek eredetileg nem számukra készültek.

Több érdekes megfigyelést is tesz a férfiak által készített kódexekre vonatkozóan, amelyek – a teljesség igénye nélkül – a következő pontokban összegezhetők:

a) a kolostori irodalom fordítói bizonyára kapcsolatban voltak a budai humanista körrel (100);
b) feltűnő, hogy a liturgikus és a bibliai vonatkozású szövegek férfi kezektől származnak (123);
c) a férfi szerzetesek valószínűleg nem másoltak kódexeket, a férfikéztől származó szövegek autográfok (90);
d) a díszesebb kódexeket férfiak készítették (121).

Külön csoportként tűnnek fel a férfiak által saját felhasználásra írt magyar szövegek. Lázs Sándor feltételezése szerint a Tihanyi- és a Kazinczy-kódexet a ferences frater F magánkódexének tekinthetjük, amelyekből a rábízott klarissza nővérek lelki gondozását végezte. Ezt támasztja alá, hogy e kéziratok évekig, sőt évtizedekig íródtak, hosszú ideig önálló ívfüzetekben használták őket, illetve az is, hogy sok olyan latin idézet található bennük (főként a Tihanyi-kódexben), amelynek csak deák műveltségű szerzetes vehette hasznát. A Debreceni kódex vázlatai is érdekes kérdést vetnek fel. Lázs szerint ezek egy pap saját felhasználásra készített magyar nyelvű prédikációvázlatai (334). Vajon mennyire lehetett elterjedt gyakorlat, hogy a prédikáló papok az egyszerű divisióknál hosszabb, magyar nyelvű vázlatot készítettek maguknak? Ezzel kapcsolatban érdemes lenne megvizsgálni még az Érdy-kódex de tempore-részének evangéliumokhoz írt beszédeit is. A férfiak és az anyanyelvi irodalom kapcsán szerepeljen itt még két érdekes adat a könyvből:

a) az 1500-as évek elejére több német nyelvű szentmisefordítás forgott közkézen, amelyeket a papok képzésénél is igénybe vettek (51, 228, 234);
b) Presbiter Konrad német nyelvű prédikációi egészen a 16. századig használatban voltak, a szerzetesek előszeretettel ollóztak belőlük saját anyanyelvű beszédeikhez (320).

Ezeket az információkat érdemes lesz a magyar nyelvű anyag vizsgálatakor is figyelembe venni.

A nyelvemlékkódexekkel foglalkozó elemzésektől szokatlan módon a világi közönség is kiemelt szerepet kap Lázs munkájában. Egyrészt határozottan elutasítja azt a szakirodalomra korábban jellemző eljárást, amely a középkori szövegeket világias szempontból értelmezte. A szövegeket minden esetben a kornak megfelelő kontextusban, a kolostori életbe illesztve kell szemlélni, és nem szabad a mai nézőpontból kiindulva szórakoztató irodalomként értelmezni (94). Másrészt viszont nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kitapinthatóvá tegye a kolostori irodalom és a világi hívek közötti lehetséges kapcsolatokat. A margitszigeti ásatások során előkerült épületmaradványok (pl. világi asszonyok háza, kórház [30]), a kódexekben fellelhető világi közönséghez köthető nyomok (pl. a népi vallásosság [53, 101], a szájhagyomány nyomai [126]; világiaknak elhangzó szöveg az apácák használatában [109, 347]; a Példák könyvének hitoktatásra alkalmas részeinek feltételezett világi párhuzama [159, 164]) és a világiak számára készült, de később közösségi használatba kerülő kódexek mind arra utalnak, hogy a klauzúra ellenére viszonylag élénk kulturális kapcsolat lehetett a világiak és a nővérek között. Emellett a szerző szerint a világiak magántulajdonban levő kódexei már önmagukban bizonyítják, hogy létezett egy talán nem is vékony világi olvasóréteg, amelynek olvasmányai nem különböztek jelentős mértékben az apácák olvasmányaitól (398).

3.

A magyar középkorászatnak továbbra is nagy elmaradása, hogy nem készült még el az Érdy-kódex modern kiadása. Talán ezzel magyarázható az is, hogy a Karthauzi Névtelen műve nem az őt megillető hangsúllyal szerepel Lázs Sándor monográfiájában. Az alábbiakban következzen néhány e kódexet érintő észrevétel. Bár a szerző jelzi, hogy az Érdy-kódex az egyetlen olyan anyanyelvű prédikációgyűjtemény, amely egyaránt figyelembe veszi a nővérek és a kevésbé tájékozott szerzetesek igényeit is, erre a jelenségre nem keres magyarázatot. A mű nyomtatásra való alkalmasságának lehetőségét elveti, azt a felvetését viszont, miszerint a fiatal szerzetesjelöltek a latin szentbeszéd alatt olvasgathatták a kódexet, bizonyítékokkal nem támasztja alá (111, 320, 397, vö.: 212). Az Érdy-kódexet annak ellenére is két kéz munkájaként írja le (147), hogy az általa tett megállapítások is az autográfia tényét erősítik (pl. a Debreceni kódexben a frater P-től származó szöveget maga is autográfnak tartja, pedig az szintén tartalmazza azt a bizonyos c~t tévesztést, amelyet az Érdy-kódex autográfiája ellen is érvként szokás felhozni [341]). Lázs az előszó miatt az Érdy-kódex prédikációit nem tekinti olyanoknak, amelyek elhangozhattak volna (324), a beszédek forráskutatása azonban azt bizonyítja, hogy a Karthauzi Névtelen sok helyről merítette őket, gyakorlatban elhangzott beszédek felhasználása sem kizárt. Nehezen magyarázható, hogy humanista szerzői öntudatot miért egyedül a Sándor-kódexben vél felfedezni (97), holott az Érdy-kódex egyik legjellemzőbb sajátossága a személyes hangvétel, amely az egyes szám első személyű latin nyelvű előszóban is megjelenik.

Lázs Sándor értelmezése új megvilágításba helyezi ezt a korai magyar nyelvű anyagot, könyve méltó utódja lett az övét megelőző összegző munkáknak. A könyv a legkülönfélébb területekkel foglalkozó kutatók érdeklődésére tarthat igényt, és termékeny viták elindítója lehet, így a recenzens a legmelegebb szívvel ajánlja az olvasók figyelmébe.

A szerző az ELTE BTK
Régi Magyar Irodalom Tanszék tudományos munkatársa

Summary

The monograph of Sándor Lázs describes nuns’ cultural knowledge at the turn of the 15^th and 16^th centuries in Hungary. The author examines the entirety of the Hungarian corpus preserved in nuns’ books with a method elaborated in one of his previous papers. The method consists in the specification of the texts’ genre and utilization, and their comparison with the texts of German nunneries. The first part of the book treats the basic elements of the nuns’ culture (such as their built environment, the liturgy or the cure of souls), while the second part describes their texts from a practical point of view. The book does not limit itself to the summing up and correction of previous literature’s results, but it also shakes the foundations of its field: a) in opposition to earlier opinions, Lázs does not expect a vast destruction of codices, b) and draws attention to the Hungarian manuscripts used by friars and laymen, two groups that have not enjoyed much attention so far. As a result of Lázs’s research, previous comprehensive works become outdated in several aspects. The reviewer recommends the monograph to scholars of various fields and expects fruitful discussions.

Tagged apácaműveltség, nyelvemlékkódexek, régi magyar irodalom, XV–XVI. század