Kalavszky Zsófia recenziója az új orosz akadémiai kritikai Puskin-kiadás „Drámai művek” című kötetéről

december 11th, 2015 § 1 comment

recenzió

А. С. Пушкин, Драматические произведения, Том 7. Санкт-Петербург, «Наука», 2009 (А. С. Пушкин, Полное собрание сочинений в 20-ти томах, Санкт-Петербург, «Наука», 1999–).

1999-ben in­dí­tot­ta út­já­ra az Orosz Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia a tel­jes Puskin-életmű új kri­ti­kai ki­adá­sát. A két­száz éves Puskin-évfordulóra a szer­kesz­tői kol­lek­tí­va a húsz kö­te­tes­re ter­ve­zett so­ro­zat első kö­te­tét, az 1813–1817 kö­zött szü­le­tett köl­te­mé­nye­ket fel­vo­nul­ta­tó Lí­ce­u­mi ver­seket ren­dez­te saj­tó alá. Ezt kö­vet­te 2004-ben a má­so­dik kö­tet, a Ver­sek. Első könyv (Pe­tyer­burg. 18171820) cím­mel. A most re­cen­ze­á­lan­dó kö­tet, amely a drá­mai mű­ve­ket tar­tal­maz­za, an­nak el­le­né­re, hogy a so­ro­zat­ban a he­te­dik, 2009-ben – meg­előz­ve a 4–6. kö­te­te­ket – har­ma­dik­ként lá­tott nap­vi­lá­got.

Pus­kin drá­mai köl­te­mé­nyei a köl­tő ha­lá­lá­nak szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra ki­adott, 1937-es első, ún. nagy kri­ti­kai ki­adás­ban is (a to­váb­bi­ak­ban: a régi nagy aka­dé­mi­ai ki­adás) a 7. kö­tet­ben kap­tak he­lyet. Ez az 1935 nya­rán el­ké­szült ún. pró­ba­kö­tet – tra­gi­kus sor­sa mi­att – a 20. szá­za­di Puskin-kutatásban, de bát­ran ál­lít­hat­juk, hogy az orosz tex­to­ló­gi­ai ku­ta­tá­sok egé­szé­nek tör­té­ne­té­ben is szim­bo­li­kus­sá vált, hi­szen Sztá­lin uta­sí­tá­sá­ra meg kel­lett sem­mi­sí­te­ni. Az SzKP fő­tit­ká­rá­nak oly­annyi­ra nem tet­szett az el­ső­ként el­ké­szült kö­tet – a he­te­dik –, el­ső­sor­ban a „sok kom­men­tár” mi­att, hogy an­nak pél­dá­nya­it be­zú­zat­ta. A kö­tet a ké­sőb­bi­ek­ben csak mi­ni­má­lis jegy­ze­tek­kel je­len­he­tett meg. (Er­ről rész­le­te­sen: Ka­lavsz­ky Zsó­fia, Két tex­to­ló­gus pár­ba­ja a „szent szö­veg” fe­lett. Alek­szandr Pus­kin A ka­pi­tány lá­nya című re­gé­nyé­nek új ma­gyar for­dí­tá­sa elé, Kal­lig­ram, 2010. ja­nu­ár, 89–94.)

A min­den ko­ráb­bi mé­re­te­ket fe­lül­mú­ló­ra ter­ve­zett, párt­ál­la­mi Puskin-jubileum egyik sa­rok­kö­ve tud­ni­il­lik az volt, hogy az or­szá­gos év­for­du­lós ün­nep­sé­gek kez­de­té­re, azaz 1937-re el­ké­szül­je­nek, és több­száz­ez­res pél­dány­ban nyom­tat­ha­tó­vá vál­ja­nak az első szov­jet kri­ti­kai aka­dé­mi­ai Puskin-kiadás már el­ké­szült kö­te­tei. An­nak el­le­né­re, hogy a Sztá­lin ál­tal is szo­ros fi­gye­lem­mel kí­sért szer­kesz­tői, tex­to­ló­gi­ai ku­ta­tó­mun­ka nyo­masz­tó lég­kör­ben, ál­lan­dó eg­zisz­ten­ci­á­lis fé­le­lem­ben zaj­lott az Orosz Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia le­nin­grá­di Pus­kinsz­kij Dom nevű ku­ta­tó­in­té­ze­té­ben (szá­mos mun­ka­társ az 1929-ben és 1934-ben le­zaj­lott po­li­ti­kai tisz­to­ga­tás ál­do­za­tá­vá vált), egy olyan fun­da­men­tá­lis ki­adás szü­le­tett, amely tu­do­má­nyos for­du­la­tot ho­zott a szö­ve­gek ke­ze­lé­sé­ben, ér­tel­me­zé­sé­ben, és eta­lon­já­vá vált a klasszi­kus szer­zők 20. szá­zad­ban meg­je­lent kri­ti­kai ki­adá­sa­i­nak is. A régi nagy aka­dé­mi­ai ki­adás a maga ti­zen­hat kö­te­té­vel (1937–1959) te­hát mind a mai na­pig nem­csak a Puskin-kutatás egyik gi­gá­szi tel­je­sít­mé­nye, ha­nem az em­ber­fe­let­ti erő­fe­szí­tés jel­ké­pe is.

Az új aka­dé­mi­ai ki­adás 7. kö­te­te ko­moly jegy­zet­ap­pa­rá­tu­sá­val, szá­mos utószó-tanulmányával és mu­ta­tó­i­val te­hát ön­ér­té­kén túl egy­szer­re tu­do­má­nyos elég­té­tel és tisz­tel­gés is azok előtt a pus­ki­nisz­ti­ká­ban máig vi­tat­ha­tat­lan te­kin­tély­nek tar­tott ku­ta­tók, tex­to­ló­gu­sok előtt, akik­nek az össze­fog­la­ló mun­ká­ja – ab­ban a for­má­ban, aho­gyan ők azo­kat ere­de­ti­leg a kö­tet vé­gé­re szán­ták – nem ke­rül­he­tett a nyil­vá­nos­ság elé. (Ered­mé­nye­ik, meg­ál­la­pí­tá­sa­ik egy ré­sze azon­ban – át­masz­kí­roz­va, szét­szab­dal­va, mo­za­i­ko­san – egy jó­val ké­sőb­bi ki­egé­szí­tő kö­tet­be, kü­lön­bö­ző ta­nul­má­nyok­ba, egye­te­mi elő­adá­sok jegy­ze­te­i­be át­men­tő­dött.)

Az 1068 ol­da­las új kö­tet öt nagy egy­ség­re ta­go­ló­dik. Az első az 1825–1830 kö­zött szü­le­tett, be­fe­je­zett drá­mai szö­ve­ge­ket (Bo­risz God­unov, Je­le­net a Fa­ustból, A fu­kar lo­vag, Mo­zart és Sa­li­e­ri, A kő­ven­dég, La­ko­ma pes­tis ide­jén), a má­so­dik a tö­re­dék­ben ma­radt mű­ve­ket (A sel­lő, Je­le­ne­tek a lo­vag­kor­ból), a har­ma­dik a ter­ve­ket és a be­fe­je­zet­len mű­vek váz­la­ta­it tar­tal­maz­za, a ne­gye­dik a más re­dak­ci­ó­kat, az elő­mun­ká­la­tok anya­ga­it és a va­ri­án­so­kat, az ötö­dik pe­dig a kom­men­tá­ro­kat. A kö­te­tet a rö­vi­dí­té­sek jegy­zé­ke és a név­mu­ta­tó zár­ja.

Je­len re­cen­zi­ó­ban ter­je­del­mi okok mi­att nin­csen mód arra, hogy szám­ba ve­gyük az összes, a régi nagy aka­dé­mi­ai ki­adás­hoz ké­pest tör­tént vál­toz­ta­tást, mind­össze arra tö­rek­szünk, hogy a leg­na­gyobb hord­ere­jű szö­veg­köz­lé­si el­té­ré­se­ket, az új el­mé­le­ti dön­té­se­ket, mód­szer­ta­ni sa­já­tos­sá­go­kat és ered­mé­nye­ket is­mer­tes­sük.

Tex­to­ló­gi­ai szem­pont­ból a leg­fon­to­sabb el­té­rés a régi nagy aka­démiai ki­adás­hoz ké­pest – és ez az új ki­adás összes kö­te­té­re vo­nat­ko­zik –, hogy a szer­kesz­tő­bi­zott­ság tel­jes mér­ték­ben sza­kí­tott az­zal az elv­vel és mód­szer­ta­ni el­já­rás­sal, amely meg­en­ged­te kü­lön­bö­ző szö­veg­for­rá­sok kon­ta­mi­ná­ci­ó­ját, azaz olyan, tu­laj­don­kép­pen ön­ké­nye­sen össze­ál­lí­tott szö­ve­gek lét­re­ho­zá­sát, ame­lye­ket a szer­ző so­ha­sem ve­tett pa­pír­ra. A régi nagy aka­dé­mi­ai ki­adás elő­ké­szü­le­te­i­nek éve­i­ben tud­ni­il­lik el­fo­ga­dott volt az a né­zet, amely sze­rint lé­te­zik egy olyan ide­á­lis szer­zői szö­veg, amely nem ta­lál­ha­tó meg a fenn­ma­radt for­rá­sok egyi­ké­ben sem. (L. er­ről: II.1/458).

A mo­dern tex­to­ló­gia azon­ban – fo­gal­maz­nak az új ki­adás szer­kesz­tői – el­uta­sít­ja azt az el­kép­ze­lést, mi­sze­rint lé­te­zik egy úgy­ne­ve­zett „ide­á­lis szö­veg”. Sok­kal in­kább azt az ál­lás­pon­tot kép­vi­se­li, hogy

a szö­veg egy olyan di­na­mi­kus egy­ség­ként fog­ha­tó fel, amely diszk­rét mó­don tes­tet öltő ele­mek so­ka­ság­ból áll, ezek mind­egyi­ke pe­dig idő­ben pon­to­san rög­zí­tett, és min­den eset­ben egy adott konk­rét irodalmi-történeti kon­tex­tus­hoz kap­cso­ló­dik.” (Uo.)

A fen­ti­ek­kel össz­hang­ban je­lent új­don­sá­got a Bo­risz God­unov most saj­tó alá ren­de­zett szö­ve­ge. Több olyan dön­tést hoz­tak meg a szer­kesz­tők, ame­lyek rész­ben fel­rúg­ják a drá­ma 20. szá­za­di ki­adá­si ha­gyo­má­nya­it, rész­ben vissza­té­rést je­len­te­nek bi­zo­nyos 19. szá­za­di ki­adá­si gya­kor­lat­hoz. Az egyik leg­alap­ve­tőbb vál­toz­ta­tás az, hogy a drá­ma szö­ve­gé­nek ki­adá­sá­hoz az 1831-es és nem az 1825-ös mi­haj­lovsz­ko­jei ki­adást vet­ték ala­pul. A szö­ve­get pe­dig a kom­pi­lá­ci­ót el­uta­sí­tó textológiai-módszertani elv je­gyé­ben ap­ró­lé­ko­san „meg­tisz­tí­tot­ták” az utó­la­gos szer­kesz­tői be­tol­dá­sok­tól, ja­ví­tá­sok­tól, amely egy­aránt érin­tet­te a na­gyobb szö­veg­egy­sé­ge­ket (há­rom tel­jes je­le­net mos­tan­tól csak a Szö­veg­va­ri­án­sok fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tó, hi­szen jól do­ku­men­tál­ha­tó mó­don azo­kat utó­lag, a 20. szá­zad ele­jén tol­dot­ták be a fő­szö­veg­test­be az ak­ko­ri szö­veg gon­do­zói) és a leg­ki­seb­be­ket is (l. pl. a Puskin-helyesírás vissza­ál­lí­tá­sát a kér­dé­ses szó­ala­kok te­kin­te­té­ben). De na­gyon ko­moly vál­toz­ta­tás­nak te­kint­jük azt is, hogy be­ke­rült a kö­tet­be – rá­adá­sul köz­vet­le­nül a drá­ma fő­szö­ve­ge után (!) – az a hét pró­za­tö­re­dék, ame­lyet a szer­kesz­tők az Elő­szó­váz­la­tok a Bo­risz God­unovhoz össze­fog­la­ló cím­mel je­löl­nek. Utób­bi dön­té­sü­ket – ahogy ter­mé­sze­te­sen az összes, a régi nagy aka­dé­mi­ai ki­adástól el­té­rő töb­bit is – a kom­men­tá­rok­ban in­do­kol­ják, for­rá­so­kat és ér­ve­ket fel­so­ra­koz­tat­va amel­lett, hogy Pus­kin ere­de­ti­leg a Bo­risz God­unovot is elő­szó­val együtt kí­ván­ta köz­re­ad­ni. (A kö­tet hi­vat­ko­zik rá, hogy a Jev­ge­nyij Anye­gin ki­adá­sá­nál is a szer­ző aka­ra­tát fi­gye­lem­be vevő, be­vett gya­kor­lat az, hogy a fő­szö­veg Pus­kin jegy­ze­te­i­vel együtt je­le­nik meg. Hoz­zá kell azon­ban ten­nünk, hogy az Anye­ginnél sok­kal tisz­tább és egy­ér­tel­műbb a hely­zet, mint a God­unovnál, hi­szen an­nak tel­jes szö­ve­ge a szer­ző fel­ügye­le­te mel­lett még éle­té­ben meg­je­len­he­tett.) A kö­tet­vé­gi össze­fog­la­ló ta­nul­má­nyok­ban, az egyes szö­ve­gek­hez tar­to­zó kom­men­tá­rok­ban és a szö­veg­vál­to­za­tok­hoz mel­lé­kelt jegy­ze­tek­ben rend­kí­vül in­for­ma­tív, ala­pos és rész­le­tes – re­cep­ció­tör­té­ne­ti össze­fog­la­lót is tar­tal­ma­zó – ma­gya­rá­za­tot ol­vas­ha­tunk ar­ról, hogy mi­ként ala­kult a tö­re­dé­kek­ben ma­radt elő­szó (négy orosz, há­rom fran­cia nyel­vű váz­lat) és a drá­ma­szö­veg ki­adá­sa (Pus­kin éle­té­ben a drá­má­nak csak egyes rész­le­tei je­len­het­tek meg), to­váb­bá a szö­veg­ki­adá­so­kat érin­tő vál­toz­ta­tá­sok­ról, azok szük­sé­ges­sé­gé­ről és tör­té­ne­ti ala­ku­lá­sá­ról.

Ki­eme­len­dő új­don­ság, hogy mű­ne­mi szem­pont­ból át­so­ro­ló­dott, és így be­ke­rült a kö­tet­be a Je­le­ne­tek a Fa­ustból című Puskin-mű, amely ed­dig a lí­rai köl­te­mé­nyek kö­zött fog­lalt he­lyet.

A Váz­la­tok és tö­re­dék­ben ma­radt szö­ve­gek köz­lé­sé­ben a leg­fon­to­sabb vál­to­zás, hogy két tö­re­dék im­már nem cím nél­kül ke­rül em­lí­tés­re, ha­nem a szer­kesz­tők azo­kat – a hát­tér­ku­ta­tá­sok és az el­múlt het­ven év tu­do­má­nyos iro­dal­má­ban be­vett em­lí­té­si ha­gyo­mányt kö­vet­ve – cím­mel lát­ták el. A cí­mek­be be­le­fog­lal­ták a ter­ve­zett szö­ve­gek mű­fa­ját is: az egyik a Ko­mé­dia egy já­té­kos­ról, a má­sik a Drá­ma a hó­hér fi­á­ról. Eb­ben a fe­je­zet­ben új­don­sá­got je­lent, hogy a ko­ráb­bi ki­adá­si gya­kor­lat­tól el­té­rő­en a pró­za­tö­re­dé­kek he­lyett a drá­mai tö­re­dé­kek­hez ke­rült a Cris­pin a já­rás­ba ér­ke­zik című fel­jegy­zés, amely tar­tal­má­ban a leg­kö­ze­lebb áll ah­hoz az öt­let­hez, ame­lyet vé­gül Pus­kin át­adott Go­gol­nak, és amely öt­let ké­sőbb a Re­vi­zor alap­já­vá vált (l. er­ről VII/565).

Vé­gül fon­tos el­té­rés­nek te­kint­he­tő, hogy az a – las­san 160 éve ta­lál­ga­tá­sok­ra okot adó, tíz ne­vet, il­let­ve cí­met fel­so­ro­ló – lis­ta, amely ed­dig so­sem ke­rült be aka­dé­mi­ai szö­veg­köz­lés­be, most a Ter­vek, váz­la­tok, meg nem va­ló­sí­tott mű­vek fe­je­zet­ben ka­pott he­lyet, Tíz név­ből álló pro­jekt cím­mel. Ez a szer­kesz­tői dön­tés egy­ér­tel­mű­en tük­rö­zi azt a vál­tást, hogy az utób­bi év­ti­ze­dek­ben a ku­ta­tás sok­kal na­gyobb súllyal tár­gyal­ja ezt a Puskin-jegyzetet, na­gyobb je­len­tő­sé­get tu­laj­do­nít neki, mint azt ko­ráb­ban tet­te, hi­szen azt a ké­sőb­bi ki­s­tra­gé­di­ák elő­ké­pé­nek te­kin­ti.

A Kom­men­tá­rok című fe­je­zet­ben ta­lál­ha­tó, összeg­ző utószó-tanulmányok egyi­ke Pus­kin és a kor­társ szín­ház kap­cso­la­tát elem­zi. Itt is ko­moly hang­súly­el­to­ló­dást ta­pasz­tal­ha­tunk: a nagy­ívű ta­nul­mány ki­eme­li az 1834–1835-ös évek azon Pusk­in­ját, aki­nek tö­re­dék­ben ma­radt, egé­szen me­rész, gro­teszk, na­tu­ra­lis­ta és ab­szurd drá­ma­öt­le­tei vé­gül sen­ki­nél nem ke­rül­tek ki­dol­go­zás­ra. A ta­nul­mány­szer­zők – Li­gyi­ja Lot­man és Ma­ri­ja Vir­ol­aj­nen – rá­mu­tat­nak: ezek a kez­de­mé­nye­zé­sek se Ler­mon­tov, se Go­gol, se Cse­hov dra­ma­tur­gi­á­já­ban nem nyer­tek ké­sőbb foly­ta­tást.

A má­sik alap­ve­tő ta­nul­mány, amely­nek szer­ző­je Je­le­na Hvo­rosz­tya­no­va, Pus­kin drá­mai ver­se­lé­sét te­kin­ti át – ámde nem pusz­tán le­író mó­don ve­szi vé­gig a Pus­kin ál­tal hasz­nált versmérték- és rím­vál­to­za­to­kat, ha­nem egy olyan vers­ta­ni át­te­kin­tő ké­pet nyújt, ame­lyet – a maga kon­tex­tu­sá­ban el­he­lyez­ve – össze­kap­csol a 19. szá­zad ele­ji orosz drá­mai ver­se­lés, de ál­ta­lá­ban véve az orosz ver­se­lés ko­ra­be­li krí­zi­sé­vel, út­ke­re­sé­se­i­vel is. Így, ép­pen a vers­ta­ni ku­ta­tá­sok alap­ján tud ki­dom­bo­rod­ni pél­dá­ul, hogy a La­ko­ma pes­tis ide­jén című ki­s­tra­gé­dia, ame­lyet a szak­iro­da­lom kon­ven­ci­o­ná­li­san el­ső­sor­ban John Wil­son an­gol köl­tő drá­má­já­nak vi­szony­la­tá­ban tár­gyal, mi­lyen szo­ro­san kap­cso­ló­dik a másod-harmadvonalbeli Puskin-költőkortársak egyes drá­ma­szö­ve­ge­i­hez.

Ez a kö­tet, mi­ként az első ket­tő is, ko­moly szak­mai ered­mé­nye a Puskin-textológiának és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett Puskin-kutatásnak. Nem­csak az el­vég­zett igen ap­ró­lé­kos és pre­cíz tex­to­ló­gi­ai, fi­lo­ló­gi­ai mun­ka mi­att – vagy­is mert meg­tör­tént a fenn­ma­radt kéz­ira­tok új­ra­ol­va­sá­sa, a fél­re­ol­va­sá­sok ja­ví­tá­sa, a kü­lön­bö­ző re­dak­ci­ók össze­ve­té­se, a ko­ráb­bi aka­dé­mi­ai ki­adá­sok fe­lül­vizs­gá­la­ta –, ha­nem mert a szer­kesz­tő­ség az el­múlt ötven-hatvan év Puskin-kutatásainak leg­ja­vát dol­goz­ta be a kom­men­tá­rok­ba, utószó-tanulmányokba úgy, hogy messze­me­nő­kig épí­tet­tek a Puskin-textológusok nagy, 20. szá­zad ele­ji ge­ne­rá­ci­ó­já­nak alap­ku­ta­tá­sa­i­ra: azo­kat ki­egé­szí­tet­ték és fi­no­mí­tot­ták.

A szer­zők, szer­kesz­tők a Puskin-kutatás 19. szá­zad végi és 20. szá­zad ele­ji ala­pí­tó­i­nak – An­nyen­kov, To­ma­sevsz­kij, Oksz­man, Bon­di, Ei­chen­ba­um, Cjav­lovsz­kij, Mo­dza­levsz­kij, Mo­ro­zov, Bla­goj stb. – ered­mé­nyei mel­lett a kom­men­tá­rok­ba, utószó-tanulmányaikba „be­le­dol­goz­ták” vég­re Ju­rij Lot­man­nak az 1960–1990-es évek­ben írt, a Puskin-kutatást kor­szak­al­ko­tó mó­don meg­vál­toz­ta­tó mun­ká­it, mi­ként a 20. szá­zad fo­lya­mán emig­rál­ni kény­sze­rült, majd ne­ves eu­ró­pai, ame­ri­kai egye­te­me­ken to­vább­dol­go­zó szovjet/orosz ku­ta­tók alap­ve­tő vers­ta­ni és iro­da­lom­tör­té­ne­ti mo­nog­rá­fi­á­it, a nyugat-európai rusz­isz­ti­ka kép­vi­se­lő­i­nek ku­ta­tá­sa­it (pl. J. T. Shaw, Alek­szandr Etkind, Caryl Emer­son), a 20. szá­za­di orosz írók reve­la­tív, Puskin-tárgyú dol­go­za­ta­it (Anna Ah­ma­to­va, Vla­di­mir Na­bo­kov, And­rej Bit­ov) és több új, egy­más­ra kö­vet­ke­ző orosz ku­ta­tó­ge­ne­rá­ció ered­mé­nye­it is (Vagy­im Va­cu­ro, Szer­gej Bo­csa­rov, Vja­csesz­lav Kos­el­jov, Ab­ram Rejtblat, Iri­na Szurat, Igor Prosz­ku­rin). Na­gyobb­részt ők al­kot­ják ma a Pus­kinsz­kij Dom Puskin-kutatócsoportját (l. pl. Ma­ri­ja Vir­ol­aj­nen, Alek­szandr Do­li­nyin, Alek­szandr Osz­po­vat, Je­ka­tye­ri­na Lar­ion­ova, Vagy­im Rak, Szer­gej Fo­mics­ev). Ki kell emel­nünk kö­zü­lük a je­len kö­tet két szer­kesz­tő­jét, Ma­ri­ja Vir­ol­aj­nent és a 2011-ben 94 éve­sen el­hunyt Li­gyi­ja Mi­haj­lov­na Lot­mant, Ju­rij Lot­man nő­vé­rét. A há­rom, ed­dig meg­je­lent kö­tet­ből ki­raj­zo­ló­dó mun­ká­juk ter­mé­sze­te­sen nem a sem­mi­ből jött: aki fi­gye­lem­mel kí­sér­te mun­ká­ju­kat, lát­hat­ta, hogy az el­múlt húsz-harminc év­ben tu­laj­don­kép­pen már az új Puskin-kritikai ki­adás ala­pos elő­mun­ká­la­tai zaj­lot­tak, hi­szen a 90-es évek má­so­dik fe­lé­től – szá­mos új (!) for­rás­ki­ad­vány mel­lett – sor ke­rült szin­te min­den ko­ráb­ban ki­adott aka­dé­mi­ai for­rás­ki­ad­vány ala­po­san ki­bő­ví­tett és ja­ví­tott új­ra­ki­adá­sá­ra. Ezek kö­zött meg kell em­lí­te­nünk a Puskin-kronológia négy kö­te­tét, amely az élet­rajz mel­lett az élet­mű kro­no­lo­gi­kus fel­dol­go­zá­sa is egy­ben (Le­to­pisz zsiz­nyi i tvor­cseszt­va Pusk­ina), a Ki­adat­lan Pus­kin (Nye­iz­dan­nij Pus­kin) há­rom kö­te­tét, a Pus­kin a kor­társ kri­ti­ká­ban (Pus­kin v prizsiz­nyen­noj kri­tyi­ke) négy kö­te­tét, a Pus­kin keze ál­tal (Ru­ko­ju Pusk­ina) című so­ro­zat 17., ki­egé­szí­tő kö­te­tét, a Puskin-rajzok (Ri­szun­ki Pusk­ina) című kö­te­tet, a Bol­gyi­nói kéz­ira­tok: 1830 (Bol­gy­insz­ki­je ru­ko­pi­szi: 1830) című kö­te­tet és vé­gül a Pus­kin fü­ze­tei (Ra­bo­csi­je tyet­ra­gyi A. Sz. Pusk­ina) fak­szi­mi­le ki­adás nyolc kö­te­tét.

Ahogy a 20. szá­zad ele­jén a Puskin-textológia meg­ala­po­zá­sa, úgy az el­múlt év­ti­zed­ben a pri­mer és sze­kun­der Puskin-szövegek di­gi­tá­lis fel­dol­go­zá­sa és szé­les kör­ben való el­ér­he­tő­vé té­te­le volt az egyik leg­na­gyobb vo­lu­me­nű Puskin-projekt Orosz­or­szág­ban. Az orosz iro­da­lom és nép­köl­té­szet elekt­ro­mos alap­könyv­tá­ra nevű tár­hely­re el­ső­ként ke­rült fel a Puskin-életmű sza­ba­don hasz­nál­ha­tó és le­tölt­he­tő DSE-verziója (Di­g­ital Scho­larly Edi­ti­on). Az ol­dal­ról – sok egyéb for­rás mel­lett – le­tölt­he­tők a ko­ráb­bi aka­dé­mi­ai Puskin-kiadások tel­jes szö­ve­gei a kom­men­tá­rok­kal együtt. Az ol­da­lon meg­adott mű­cí­mek­ből pe­dig ki­raj­zo­ló­dik, hogy in­nen előbb vagy utóbb a leg­újabb kri­ti­kai ki­adás is hoz­zá­fér­he­tő lesz.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa

Summary

A. S. Pushkin’s Dra­ma­tic works is the se­venth vo­lu­me of the new, 20-volume aca­de­mic Push­kin edi­ti­on pub­lis­hed by the Push­kin Hou­se re­se­arch ins­ti­tu­te of the Rus­si­an Aca­demy of Sci­en­ces. This vo­lu­me rep­re­sents a sig­ni­fi­cant out­co­me of Push­kin tex­to­logy and of re­se­arch in li­ter­ary his­to­ry in a wi­der sen­se. This is due not only to the ext­remely me­ti­cu­lo­us and pre­ci­se tex­to­log­i­cal and phi­lo­log­i­cal work that was car­ried out – the sur­vi­ving ma­nuscripts have been re­re­ad, mis­read­ings have been cor­rec­ted, the dif­fe­rent re­dac­tions have been com­pa­red, pre­vi­o­us aca­de­mic edi­tions have been re­vie­wed – but also to the fact that the edi­tors have in­cor­pora­ted in the com­men­ta­ri­es and ac­com­pa­ny­ing es­says in the af­ter­word the very best of the Push­kin re­se­arch con­duc­ted in the last 50–60 ye­ars. They have done so both by ex­ten­si­vely buil­ding on the base stu­di­es of the big Push­kin tex­to­logy ge­ne­ra­ti­on of the be­g­in­ning of the 20th cent­ury and by ex­tend­ing and re­fi­ning them.

Tagged , , ,

§ One Response to Kalavszky Zsófia recenziója az új orosz akadémiai kritikai Puskin-kiadás „Drámai művek” című kötetéről

Vélemény, hozzászólás?