recenzió

Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor, A tudomány határai, Budapest, Typotex Kiadó, 2008².

Mindennapi életünkben gyakran kell döntéseket hoznunk és az esetek többségében egyáltalán nem tudjuk, mi a helyes döntés, sőt létezik-e egyáltalán jó választás az adott szituációban. A tudomány határai szerzői sajnos nem fognak (tudni) abban eligazítást adni az olvasó számára, hogy veszélytelen-e farmerzsebben hordani a mobiltelefont vagy hogy van-e gyógyhatásuk a homeopátiás szereknek – ez a könyv semmiféleképpen sem gyakorlati útmutató, jóllehet példái mindannyiunk számára ismerősen csengenek hétköznapi tapasztalatainkból. Ennél sokkal többet kapunk azonban, ha alaposan olvasva és meg-megállva elgondolkodunk a példákon: reflektálni kényszerülünk ugyanis, hogy miért hiszünk valaminek vagy valakinek, és miért nem, egyszóval segít megismerni döntéshozatali szokásainkat. De még ennél is többről van szó.

A tudomány határai című kötet alapvetően a tudomány és nem tudomány/áltudomány közti demarkációs kritérium kérdését járja körül több szempontból és több módszerrel élve: egyrészt figyelmeztet arra, hogy mai tudományképünket ne vetítsük vissza a múltra, azaz kerüljük a prezentizmust; másrészt szinkrón vizsgálódásainkat is számos akadály (előítélet, kulturális beágyazottság stb.) nehezíti.

Mivel a téma igen komolynak és sokszor száraznak ígérkezik, a szerzők finom érzékkel válogatták meg példáikat: az olykor tekintélyes, ismert és elismert kutatók téziseit felpezsdítendő igen gyakran szórakoztató és megmosolyogtató kis színesek váltják. Az egyik ilyenből például megtudhatjuk, hogy a spenót valójában nem is tartalmaz olyan sok vasat: egy 19. század végi német folyóiratban ugyanis elírtak egy tizedesjegyet a spenót vastartalmának ismertetésekor – s ennek a nyomdahibának köszönhetjük nemcsak Popeye, a spenót hatására „emberfeletti” erejűvé váló figuráját, hanem a sok könnyes gyermekszemet is. Az ilyen és hasonló mini felvilágosítások nemcsak azt a célt szolgálják, hogy könnyedebb olvasmánnyá tegyék a kötetet, de ezek révén szembesülhetünk meggyőződésbeli tévedéseinkkel és azok banális okaival.

A kötetet 13 fejezet alkotja, melyek a következőképpen épülnek fel s kapcsolódnak egymáshoz: A humoros Bevezetőt (1.) a Túl könnyű válaszok című (2.) fejezet követi, mely – ha eddig reménykedtünk – eloszlatja a remény utolsó sugarait is: nem lesz könnyű sétagalopp a demarkáció problematikájának még csak megfogalmazása sem, nemhogy megoldása: bár ennek a fejezetnek nem határozták meg olyan egzakt módon a vizsgálódási keretét, mint a következő háromnak (3. fej.: tudományfilozófia, 4. fej.: tudománytörténet, 5. fej.: tudományszociológia), valójában itt is egy fontos diszciplína, nevezetesen a pszichológiai vizsgálódás kerül a fókuszba. Az ugyanis, hogy döntéseinket gyorsan vagy lassan hozzuk meg, elsősorban előítéleteink függvénye, ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy az a helyes döntés, amit elsőre hozunk (erről bővebben l. Daniel Kahneman, Gyors és lassú gondolkodás, ford. Bányász Réka, Budapest, HVG Könyvek, 2013). A szerzők ugyanis megpróbálják a tudományt úgy definiálni, hogy elkülönítik azt az áltudománytól, s ehhez sorra veszik a hagyományos hiedelmeket a tudomány mibenlétét illetően: a tudomány progresszív, a tudomány sikeres, a tudomány racionális és nem utolsósorban: a tudomány objektív. Azonban könnyen belátható, hogy ezek az ismertetőjegyek mind relatívak, általuk a tudományt elhatárolni vetélytársaitól nem lehetséges. Márpedig ebbéli szándékunkról nem mondhatunk le, hiszen nemcsak hitbeli kérdésekről van elsősorban szó, hanem sokszor élet-halál kérdésről, s a finanszírozást tekintve egy egyre zsugorodó tortáról, melynek a szeletein a tudósok nem akarnak a sarlatánokkal osztozni.

A következő három fejezetben a szerzők bemutatják, hogy miként próbálták a filozófusok, a tudománytörténészek és a tudományszociológusok demarkálni a tudományokat és a tudományosat vetélytársaiktól. A tudományfilozófiai fejezetből (3.) megismerjük a főbb elméleteket (Popper-elv vagy falszifikáció, a lakatosi kutatási program, a Feyerabend-i tudományos anarchizmus stb.), de sajnos végeredményben azt kell látnunk, hogy a filozófiai kérdések és vizsgálódások nem adnak elégséges támpontot a demarkáció problémájának, ti. a tudományos tudás és módszer elkülönítésének megoldására. A következő fejezetben (4.) a tudomány fogalmának időbeli változásairól és mikéntjeiről esik szó: a példát a 17. századi tudományos forradalom mágiatörténeti gyökerei adják. A konklúzió szerint a szinkrón tudománytörténetben nem is kell törekedni a határok meghúzására: ezek ugyanis csak utólag és akkor is csak önkényes módon rekonstruálhatóak. A tudomány társadalmi intézményként, a kultúra fontos szereplőjeként jelenik meg a következő részben (5.): a tudományszociológusok tanulmányai rámutatnak, hogy bár a tudomány demokratikus alapokon működik jól (normái – univerzalizmus, kommunalizmus, érdekmentesség, szervezett szkepticizmus – is erre utalnak), az alapvető jogok mégis csak a tudóstársadalom tagjait illetik meg, mely védi határait a betolakodóktól és saját körein belül is akadnak antidemokratikus hatások (pl. Máté-effektus, ami felerősíti az egyenlőtlenséget tudós és tudós közt). A tudomány tehát az, amit a tudósok művelnek, s a tudós pedig az, aki a tudományt műveli – mutatnak rá szerzőink. Világos.

Az elméleti alapozás után a következő fejezetekben a tudomány határain zajló csaták kerülnek bemutatásra. A példák elsősorban a természettudomány területéről valók (6.: asztrológia, 7.: evolúció, 9.: parapszichológia), csupán egy fejezet (8.: történetírás) szól az ún. „puha” tudományokat támadó nézetekről, diszciplínákról. A csaták e fejezetek esetében a tudomány képviselői és a külső támadók közt folynak, de különféle kiindulási pontokból: míg az asztrológia korábban a tudomány körébe tartozott, addig az evolúció tanának a kihívója, a kreacionizmus vallásos vetülettel bír, így a harc tulajdonképpen vallás és tudomány közt zajlik, ahogyan történt ez már pár évszázaddal korábban épp az ellentétes irányban. A parapszichológia új diszciplína, mely tudományos módszerekkel dolgozik, a tudós tudomány azonban mégis kirekeszti köreiből; ezzel szemben a történetírás támadói, az ún. „összeesküvés-elmélet gyártók” meg se próbálnak tudományos módszerekkel élni és pozitív érveket felhozni, csupán hiányos ismeretekre alapozva gyártják alá nem támasztható, ellenben cáfolhatatlan elméleteiket a szélesebb publikum megnyerése érdekében. A történetírás támadói épp oly nagy károkat tudnak okozni, mint a „kemény” tudományok támadói, sőt: a „puha” tudományokat többször érik támadások laikusok részéről, s az állandó csatározások rengeteg időt emésztenek fel és vonnak el a kutatásoktól, így a kutatók érthető módon nem szívesen bocsátkoznak harcokba. Az olyan, sokakat sértő és/vagy a szakmát lejárató nézetek, mint pl. a holokauszttagadás vagy a kitalált középkor ellen azonban már kénytelenek felvenni a küzdelmet.

A 11. fejezetben az előbbi példák összegzése olvasható, illetve ezen túllépve a szerzők olyan háborús övezetekre is felhívják az olvasó figyelmét, melyek a tudományon belül történnek. A 12. fejezetben a szerzők elkezdik levonni a végkövetkeztetéseket és megfogalmazni azt, amitől kezdettől fogva félt az olvasó: hogy ti. olyan, hogy határ a tudományok közt, nincs, esetleg lesz, utólag visszatekintve, illetve hogy miért érdemes mégis a tudományban bízni (s miért nem), az is kiderül. A tudomány nem az egyetlen igazság, de a létező intézmények és módszerek legjobbika, köszönhetően a hosszú évszázadok alatt kialakult minőségellenőrzésnek. A 13., egyben utolsó fejezet, mely a Következtetések, avagy mit is lehet mondani? címet viseli, a szerzők végül bevallják, hogy bár azt ígérték, mindvégig semlegesek maradnak a csaták leírásakor, ezt az ígéretet természetesen nem tudták betartani, s ez nem gond, hiszen:

„ebben a társadalmi-gyakorlati dimenzióban a kérdés valójában nem az, hogy hol húzódnak a tudomány határai, hanem hogy hol találjuk azokat a határokat, amelyek a megbízható tudást, a döntéseink alapjául szolgáló tudást elválasztják a megbízhatatlan vélekedésektől.” (354.)

Kissé csalódott az olvasó, hogy nem kapott választ sok kérdésére? Teljesen rendben van, hiszen egyrészt sokszor a kérdéseink a rosszak vagy épp megválaszolhatatlanok, másrészt tudományfelfogásunk is gyakran téves úton jár. Jelen kötet abban segít, hogy döntéseinket tudatosabban hozzuk meg, de ugyanakkor tanuljunk meg lemondani az „egy igazság” hitéről. A munka a kötet elolvasása után kezdődik!

A kötet belbecsének méltatása után essék pár szó a külcsínjéről is: szembetűnő az igyekezet, hogy a kötetet egy egész, kerek kompozíciónak lássuk, így ne csak lineárisan olvassuk, hanem előre-, hátra- és kifelé való utalások révén ugráljunk is benne. A könyv hemzseg az olyan zárójeles megjegyzésektől, mint amilyeneket a kalandkönyvekből jól ismerünk: „lapozz a xxx. oldalra”. Hogy ez nem öncélú játék, hanem azt akarja bizonyítani, hogy a szerzők nagyon is tudatosan építették fel mondanivalójukat, azt mutatják az olyan apró finomságok is, mint ez a részlet: „Isaac Newton 1 200 000 szóra rugó alkímiai feljegyzést hagyott hátra. Összehasonlításképpen, a könyv, amit az olvasó ebben a pillanatban olvas, 110 000 szóból áll.” (91) Összeszedett, koherens és átgondolt szerkezetet látunk tehát, melybe sajnos a szerkesztés során számos hiba csúszott: az előbb említett előre-hátrautalások oldalszámai ugyanis rendre 2 oldallal előrébb küldik az olvasót, mint ahová kellene. Hasonlóképpen egy jó koncepció kevéssé jól sikerült megvalósulását látjuk a képszerkesztés munkálataiban is: a választott illusztrációk jók, sőt mi több izgalmasak is többnyire, azonban sajnálatos módon esetenként rossz minőségűek vagy egyenesen pixelesek (7.4. ábra, 173). Ez azonban ne szegje kedvünket: A tudomány határai igen alapos, fontos kötet, melyet jó szívvel ajánlok fiatalnak, idősnek, tudósnak és laikusnak egyaránt.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
fiatal kutatója (Reneszánsz Osztály)

Summary

This volume aims at delineating the thin line(s) between science and non-science, drawing attention to the fact that these ever-changing borders are in a perpetual move in space and time. A scientific answer does not always provide the singular, ultimate solution to handling certain situations, yet, owing to its immemorial methodology, it has been the most effective and succesful institution of solving our everyday problems and answering our questions so far. Many a time its rivals and challengers seem to play by the same rules, while there are also racers running on parallel tracks, and also external attackers seeking to undermine its prestige. This volume does not anser all our questions, neither is it going to allow us to make all the right decisions upon reading it, rather attempts to inspire readers to reflect upon what kind of prejudices and reference frames form our decisions, and which of these should be reconsidered or updated. In other words, what if spinach does not contain as much iron as we have believed it to do so, acupuncture is justified, and conspiration theories are not worth arguing with, since they can neither be proved, nor refuted.

Tagged akupunktúra, asztrológia, evolúció, parapszichológia, történetírás, tudományfilozófia, tudományszociológia, tudománytörténet