Balogh Magdolna írása Bengt Jangfeldt Brodszkij-könyvéről

december 21st, 2014 § 0 comments

recenzió

Bengt Jang­feldt, Fel­jegy­zé­sek Jo­szif Brodsz­kij­ról: A nyelv az Is­ten, ford. Rácz Ju­dit, Te­plán Ág­nes, Bu­da­pest, Ty­po­tex, 2012.

An­nak tük­ré­ben, hogy köz­vet­len is­me­re­te­ink és a vo­nat­ko­zó fel­mé­ré­sek sze­rint csak igen ke­ve­sen ol­vas­nak ver­set, s még a köl­té­sze­tet ked­ve­lők so­rá­ban is rop­pant ke­ve­sen van­nak, akik az orosz köl­té­szet iránt ér­dek­lőd­né­nek, me­rész, de an­nál di­csé­ren­dőbb vál­lal­ko­zás­nak gon­dol­juk egy Jo­szif Brodsz­kij­ról (1940–1996) szó­ló könyv meg­je­len­te­té­sét. A Ty­po­tex Ki­adó már 2008-ban, a Ve­len­ce víz­je­le című Brodszkij-esszé köz­re­adá­sá­val el­kö­te­lez­te ma­gát az orosz köl­tő mű­ve­i­nek meg­is­mer­te­té­se mel­lett. Most a köl­tőt ma­gát mu­tat­ja be.

Nem két­sé­ges, hogy szük­sé­ges mind­eh­hez némi marketing-furfang is, va­ló­szí­nű­leg emi­att hir­de­tik No 1. best­sel­lerként Bengt Jang­feldt kö­te­tét. Ez iga­zán szo­kat­lan és még an­nál is ne­he­zeb­ben hi­he­tő meg­je­lö­lés egy olyan köl­tő­ről szó­ló könyv ese­té­ben, aki­nek az éle­té­vel és a mű­ve­i­vel kap­cso­la­tos fel­jegy­zé­se­ket ígér ne­künk a cím.

A fel­jegy­zés mint mű­fa­ji meg­ne­ve­zés elő­re utal arra, hogy ne vár­junk Brodsz­kij alak­já­ra, mun­kás­sá­gá­ra, köl­té­sze­té­nek ala­ku­lá­sá­ra és jel­lem­ző­i­re vo­nat­ko­zó­an ki­me­rí­tő is­me­re­te­ket e kö­tet­ből, s vég­képp ne gon­dol­juk azt, hogy az 1987-ben Nobel-díjjal el­is­mert élet­mű át­fo­gó fel­dol­go­zá­sá­ra buk­kan­ha­tunk. Nem is gon­dol­hat­nánk, mert tud­juk: az élet­rajz mű­fa­ja el­len (pon­to­sab­ban, az el­len az ér­tel­me­zői el­já­rás el­len, amely ki­zá­ró­lag az élet­rajz­ból ma­gya­ráz­za az élet­mű­vet), maga Brodsz­kij is ha­tá­ro­zot­tan til­ta­ko­zott. Egy in­ter­jú­ban ezt mond­ta: „Há­rom­szor ül­tem bör­tön­ben, két­szer el­me­gyógy­in­té­zet­ben, de mind­ez sem­mi­lyen ha­tás­sal nem volt arra, ami­ről ír­tam. […] Mind­ez ré­sze az élet­raj­zom­nak, de az élet­rajz­nak sem­mi köze az iro­da­lom­hoz, vagy csak na­gyon ke­vés.” Má­sutt még tö­mö­reb­ben úgy fo­gal­ma­zott, hogy: „az em­ber ne le­gyen sa­ját élet­raj­zá­nak a tú­sza.” (21) In­nen néz­ve ért­he­tő: Brodsz­kij egye­ne­sen meg­til­tot­ta, hogy élet­raj­zot ír­ja­nak róla. Eh­hez ké­pest a fel­jegy­zé­sek ke­rü­lő úton ve­zet­nek el egy tö­re­dé­kes bi­og­rá­fi­á­hoz.

Jang­feldt amúgy sem ke­rül­het­te el az élet­raj­zi meg­kö­ze­lí­tést, hi­szen szá­mos tény rög­zí­té­se nél­kül a könyv­ből ki­ke­re­ke­dő port­ré­váz­lata nem len­ne ért­he­tő. Bi­zo­nyo­san nem hagy­ha­tó el a Szov­jet­uni­ó­ban töl­tött, sors­dön­tő har­minc­két év kró­ni­ká­ja. A nyelv az Is­ten első ne­gye­de en­nek az idő­szak­nak a tör­té­né­se­it fog­lal­ja össze – a ma­gyar for­dí­tás­ban Fe­ke­te Ibo­lya film­jé­nek cí­mét is idé­ző – La bol­cse vita cím­mel. Itt esik szó Brodsz­kij csa­lá­di kö­rül­mé­nye­i­ről, szü­le­i­hez fű­ző­dő ben­ső­sé­ges vi­szo­nyá­ról, sa­já­tos szo­ci­a­li­zá­ci­ó­já­ról, amely 15 éves ko­rá­tól – ami­kor is egy tan­óra köz­ben ön­ké­nye­sen, egy­szer s min­den­kor­ra ott­hagy­ta az is­ko­lát – a hi­va­ta­los is­ko­la­rend­sze­ren kí­vül zaj­lott, s amely alig­ha­nem jog­gal jut­tat­ja eszünk­be Gor­kij „egye­te­me­it”. Brodsz­kij dol­go­zott ma­rós­ként, hul­la­há­zi ki­se­gí­tő­ként, geo­dé­zi­ai ex­pe­dí­ci­ók se­géd­mun­ká­sa­ként, s kü­lön­bö­ző mun­ka­he­lye­in ki­vé­te­le­sen gaz­dag élet­ta­pasz­ta­la­tok­ra tett szert. El­jut­ha­tott az or­szág leg­tá­vo­lab­bi vi­dé­ke­i­re, ta­lál­koz­ha­tott az „iga­zi” – aho­gyan a Más­fél szo­ba című esszé­jé­ben írta –, még a kö­zép­osz­tállyá vá­lás előt­ti ál­la­po­tá­ban le­le­dző mun­kás­osz­tállyal.

Az élet­raj­zi tör­té­ne­tet ol­vas­va be­pil­lant­ha­tunk az öt­ve­nes évek vége hat­va­nas évek eleji-közepi Le­nin­grád un­derg­round vi­lá­gá­ba, ol­vas­ha­tunk a Brodsz­kij szel­le­mi fel­nőt­té vá­lá­sá­ban és kul­tu­rá­lis tá­jé­ko­zó­dá­sá­ban dön­tő sze­re­pet ját­szó Anna Ah­ma­to­vá­val való ta­lál­ko­zá­sá­ról és ba­rát­sá­gá­ról, a „négy Ahmatova-fiú” egyi­ke­ként szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ról. Az élet­raj­zi váz­lat a Brodsz­kij el­len mun­ka­ke­rü­lés vád­já­val in­dí­tott per és az észa­ki szám­űze­tés, majd a sza­ba­du­lást kö­ve­tő ki­uta­sí­tás drá­mai idő­sza­ká­nak kró­ni­ká­já­val zá­rul. Mond­hat­juk, hogy ez a leg­in­kább egy­sé­ges ré­sze a könyv­nek.

Ha va­la­mi­ből, eb­ből a rész­ből ért­he­tő és meg­okol­ha­tó, mi­ért je­lö­li a ki­adó nem­zet­kö­zi best­sel­ler­ként a kö­te­tet; s ta­lán en­nek a rész­nek van a leg­több hasz­na a la­i­kus ol­va­sók szem­pont­já­ból. Hi­szen a nem szak­ma­be­li­ek szá­má­ra is vi­lá­go­san ki­de­rül be­lő­le, hogy Brodsz­kij ese­te exem­plum. A köl­tő el­len le­foly­ta­tott ko­holt per és a ki­uta­sí­tás­sal vég­ző­dő fo­lya­ma­tos rend­őri zak­la­tá­sok pon­to­san de­monst­rál­ják, ho­gyan bán­tak el a hruscsovi-brezsnyevi kor­szak­ban a füg­get­le­nül gon­dol­ko­dó ér­tel­mi­ség­gel. A SZU Leg­fel­ső Ta­ná­csa 1961. má­jus 4‑én al­ko­tott tör­vényt a mun­ka­ke­rü­lők el­le­ni harc­ról, amely­nek ér­tel­mé­ben az ilye­ne­ket ki kel­lett te­le­pí­te­ni la­kó­he­lyük­ről. A tör­vény 1963 má­ju­sá­tól volt ha­tá­lyos, és re­me­kül hasz­nál­ha­tó esz­köz­nek bi­zo­nyult a más­ként gon­dol­ko­dók­kal szem­be­ni el­já­rá­sok­ban. (Meg­je­gyez­ném, hogy Jang­feldt té­ved, ami­kor azt írja, hogy nem volt olyan pa­rag­ra­fus, amely alap­ján el­ítél­het­ték vol­na Brodsz­kijt – ez volt az.)

Tény, hogy a per­ben – rész­le­te­i­ről Sző­ke Ka­ta­lin szá­molt be a He­li­kon 1993/2–3‑as, „El­sik­kasz­tott orosz iro­da­lom” cím­mel meg­je­lent szá­má­nak Kí­vül tá­ga­sabb című írá­sá­ban – bi­zo­nyít­ha­tó bűn­cse­lek­ményt nem ta­lál­tak, csak azt tud­ták vé­gül fel­ró­ni a köl­tő­nek, hogy nem tu­dott ke­re­se­ti iga­zo­lá­sok­kal ak­ko­ra éves jö­ve­del­met ki­mu­tat­ni, amely­ből a bí­ró­ság sze­rint egy fel­nőtt em­ber el­tart­hat­ja ma­gát. Meg­jegy­zen­dő, hogy a Brodszkij-ügy bi­zo­nyos ér­te­lem­ben for­du­la­tot is je­len­tett: Fri­da Vig­do­ro­va je­gyez­te le s ter­jesz­tet­te gép­irat­ban a per anya­gát, meg­te­remt­ve a „per-szamizdat” mű­fa­ját.

Jang­feldt fel­idé­zi az észa­ki szám­űze­tés ese­mé­nye­it és Brodsz­kij­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa­it, va­la­mint a sza­ba­du­lás kö­rül­mé­nye­it. Ír a köl­tő ki­sza­ba­dí­tá­sa ér­de­ké­ben min­den kö­vet meg­moz­ga­tó ér­tel­mi­sé­gi­ek­ről, akik kö­zött Anna Ah­ma­to­va, az éle­te vége felé járó négy­sze­res ál­la­mi dí­jas Sza­mu­il Mar­sak és Dmi­t­rij Sosz­ta­ko­vics is ott volt, s akik­hez nem ki­sebb nem­zet­kö­zi te­kin­tély, mint Jean-Paul Sart­re is csat­la­ko­zott. Ab­ban, hogy Brodsz­kij bün­te­té­sét öt év­ről a már tény­le­ge­sen le­töl­tött más­fél évre mér­sé­kel­ték, va­ló­szí­nű­leg Sartre-nak a köz­vet­le­nül Anasz­tasz Mi­ko­jan­hoz, a Mi­nisz­ter­ta­nács el­nö­ké­nek első he­lyet­te­sé­hez írott le­ve­le nyom­ha­tott a leg­töb­bet a lat­ban: a ha­ta­lom nem en­ged­het­te meg ma­gá­nak, hogy Brodsz­kij ügyé­ből nem­zet­kö­zi bot­rány le­gyen.

A sza­ba­du­lás utá­ni né­hány év­ben be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy Brodsz­kij nem tud meg­fe­lel­ni a rend­szer kö­ve­tel­mé­nye­i­nek: a KGB ak­ci­ói, a ter­ve­zett ver­ses­kö­tet meg­je­len­te­té­se kö­rü­li hu­za­vo­na, majd a kéz­irat vissza­uta­sí­tá­sa az­zal az in­dok­lás­sal, hogy a köl­tő nem elég el­kö­te­le­zett a ha­zá­ja iránt (értsd: nem tett ver­se­i­ben bi­zony­sá­got a rend­szer irán­ti lo­ja­li­tá­sá­ról), vé­gül el­ke­rül­he­tet­le­nül ve­zet­tek a ki­uta­sí­tás­hoz.

Jang­feldt a Jo­szif Brodsz­kij­ból Jo­seph Brodsky-vá vá­lás bi­og­rá­fi­ai moz­za­na­ta­it összegezve-mérlegelve zár­ja az élet­raj­zi részt. Az emig­rá­ció két­ség­te­le­nül éles ce­zú­ra volt Brodsz­kij éle­té­ben. Vál­to­zást ho­zott annyi­ban is, hogy a köl­tő vé­gül is sok­kal jobb eg­zisz­ten­ci­á­lis kö­rül­mé­nyek közé ke­rült Ame­ri­ká­ban és saj­ná­la­to­san ko­rai, 1996-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig za­var­ta­la­nul él­het­te a nyu­ga­ti ér­tel­mi­sé­gi­ek hét­köz­na­pi éle­tét: meg­él­he­té­sét bő­ven fe­dez­te, amit ta­nár­ként ke­re­sett a kü­lön­bö­ző college-okban és egye­te­me­ken.

Ugyan­ak­kor Brodsz­kij­nak is szem­be kel­lett néz­nie és meg kel­lett küz­de­nie min­den ha­zá­já­tól tá­vol ke­rült költő-író ré­mé­vel, az anya­nyelv­ből ki­ve­tett­ség­gel, az anya­nyel­vi kö­zös­ség­től való el­sza­ka­dás­sal, az emig­ráns írót kö­rül­ve­vő vá­ku­um­mal, ál­ta­lá­ban a meg­szo­kott szel­le­mi kör­nye­zet­ből való ki­ke­rü­lés­sel, amit nem kis erő­fe­szí­tés­sel le­het él­he­tő, oxi­gén­dús, az al­ko­tást is le­he­tő­vé tevő kö­zeg­gé fej­lesz­te­ni.

Ter­mé­sze­tes, hogy Brodsz­kij­ban is mun­kált az énje el­vesz­té­sé­től, írói ön­tu­da­ta fel­mor­zso­ló­dá­sá­tól való fé­le­lem. Sze­ren­csé­re vol­tak, akik mel­let­te áll­tak, és se­gí­tet­ték ab­ban, hogy újra ma­gá­ra ta­lál­jon. Min­de­nek­előtt Czesław Miłosz, egyi­ke azok­nak a kor­társ köl­tők­nek, aki­ket a leg­több­re be­csült, és aki­vel Ame­ri­ká­ban kö­tött szo­ros ba­rát­sá­got. Az­tán egy fi­a­tal­ko­ri ba­rát, a Brodsz­kij­nál öt év­vel ké­sőbb emig­rá­ló lit­ván To­mas Venc­lo­va. Aki azon­ban a leg­töb­bet tet­te Brodsz­kij be­il­lesz­ke­dé­sé­ért, az Wys­tan Hugh Auden volt: nél­kü­le bi­zo­nyo­san egé­szen más­ként ala­kult vol­na az orosz köl­tő éle­te Nyu­ga­ton.

Ha ez az első, élet­raj­zi rész lát­szó­lag meg­erő­sít­he­ti azt a vé­le­ke­dést, hogy Brodsz­kij el­ső­sor­ban po­li­ti­kai ül­dö­zött­ként ér­de­mel­te ki a nem­zet­kö­zi fi­gyel­met és a Nobel-díjat, a má­so­dik, nagy­já­ból a könyv egy­har­ma­dát ki­te­vő rész­ből annyi bi­zo­nyo­san ki­de­rül, hogy nem er­ről van szó. Az itt ol­vas­ha­tó hat hosszabb-rövidebb fe­je­zet Brodsz­kij fi­lo­zó­fi­á­já­val, val­lás­hoz való vi­szo­nyá­val és köl­té­szet­fel­fo­gá­sá­val fog­lal­ko­zik. Ezek­ből a szö­ve­gek­ből ér­zé­kel­he­tő, hogy egyé­ni han­gú és lá­tás­mó­dú író­val van dol­gunk. De Brodsz­kij po­é­ti­ká­já­ról, vagy mond­juk a Brodszkij-életmű tény­le­ges ér­té­ké­ről – ha egyéb­ként nin­cse­nek róla is­me­re­te­ink – eb­ből a könyv­ből nem fo­gunk so­kat meg­tud­ni, mert ön­ál­ló elem­zés­sel, ér­té­ke­lés­sel, a köl­tői élet­mű iro­da­lom­tör­té­ne­ti el­he­lye­zé­sé­vel Jang­feldt kö­te­te nem szol­gál. Ami­re itt vál­lal­ko­zik, az az is­mer­te­tés, is­me­ret­ter­jesz­tés, nép­sze­rű­sí­tés. Esszé­tö­re­dé­ke­ket, váz­la­to­kat ol­vas­ha­tunk a köl­tő idő- és tér­fel­fo­gá­sá­ról, nyelv­szem­lé­le­té­ről, a val­lás­hoz fű­ző­dő vi­szo­nyá­ról, az orosz köl­tő­elő­dök, kü­lö­nö­sen Cvet­aje­va és Man­d­el­stam sze­re­pé­ről a köl­tő­vé vá­lá­sá­ban, ar­ról, ho­gyan gon­dol­ko­dott köl­té­szet és a pró­za vi­szo­nyá­ról, mi­ként kép­zel­te el a köl­tő he­lyét a tár­sa­da­lom­ban, és még sok más, az élet­mű­ben elő­ke­rü­lő té­má­ról.

A szer­ző min­den po­é­ti­kai vagy fi­lo­zó­fi­ai kér­dést ki­csit a sko­lasz­ti­kus ha­gyo­mány­ra uta­ló mó­don úgy ve­zet fel, hogy a szó­ban for­gó (fi­lo­zó­fi­ai) té­telt vagy po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­got egy-egy Brodszkij-versből vagy esszé­ből vett idé­zet­tel, vagy akár Brodsz­kij va­la­mely meg­nyi­lat­ko­zá­sá­val il­luszt­rál­ja, majd ezt a té­telt kri­ti­ku­sok, kor­tár­sak, iro­dal­má­rok vé­le­mé­nyé­vel szem­be­sít­ve ér­tel­me­zi, anél­kül azon­ban, hogy ala­po­sabb elem­zés­be bo­csát­koz­na.

Noha va­la­mennyi tár­gyalt té­má­ra nem tér­he­tünk ki, ér­de­mes ki­emel­ni Brodsz­kij fi­lo­zó­fi­á­já­nak né­hány gon­do­la­ti pil­lé­rét, amely a maga el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban is fi­gye­lem­re mél­tó, és bi­zo­nyo­san nem len­ne ér­dek­te­len ala­po­sab­ban meg­vizs­gál­ni a mö­göt­te meg­hú­zó­dó böl­cse­le­ti ins­pi­rá­ci­ó­kat. Brodsz­kij idő- és nyelv­fel­fo­gá­sá­ról, és az ez­zel szo­ro­san össze­füg­gő köl­té­szet­fel­fo­gá­sá­ról van szó. A leg­ké­zen­fek­vőbb for­rá­sa en­nek is, a brodsz­ki­ji po­é­ti­ka sok más ele­mé­hez ha­son­ló­an, W. H. Auden, konk­ré­tan az angol-amerikai köl­tő W. B. Yeats ha­lá­lá­ra írt ver­sé­nek egy gon­do­la­ta: „Time … worsh­ips lan­gu­age”, vagy­is hogy „az Idő Is­ten­ként tisz­te­li a nyel­vet”. Eb­ből bom­lik ki az orosz köl­tő­nek az az el­gon­do­lá­sa, amely sze­rint a nyelv egye­ne­sen me­ta­fi­zi­kai en­ti­tás, va­la­mi­fé­le idő­nél, tér­nél na­gyobb ha­ta­lom, amely a tör­té­ne­lem és a tár­sa­da­lom fe­lett áll. En­nél­fog­va a köl­tő és a köl­té­szet is en­nek a me­ta­fi­zi­kai erő­nek a ha­tó­kö­ré­ben he­lyez­ke­dik el. Aho­gyan a Nobel-beszédben fo­gal­maz: „A köl­tő csu­pán a nyelv lé­te­zé­sé­nek esz­kö­ze, vagy aho­gyan a nagy Auden mond­ta, ő az, aki ál­tal a nyelv él.” A vers­írás fo­lya­ma­ta en­nek meg­fe­le­lő­en egy su­gal­lat le­nyo­ma­ta: „a nyelv su­gall­ja vagy egy­sze­rű­en dik­tál­ja a kö­vet­ke­ző sort.” S ugyan­ott: „a vers­írás a tu­dat, a gon­dol­ko­dás, a vi­lág­ér­zés ha­son­lít­ha­tat­lan ka­ta­li­zá­to­ra.” (Ford. Ki­rály Zsu­zsa)

Mint­hogy Jang­feldt írá­sa, aho­gyan fen­tebb már em­lí­tet­tük, is­me­ret­ter­jesz­tő, nem ró­juk fel neki az el­mé­lyül­tebb elem­zés hi­á­nyát. Leg­fel­jebb annyit je­gyez­nénk meg, hogy cél­sze­rű lett vol­na – a Brodszkij-portrék és in­ter­júk for­rá­sát meg­adó bib­li­og­rá­fi­á­hoz ha­son­ló­an – egy olyan iro­da­lom­jegy­zé­ket is csa­tol­ni a könyv­höz, amely­ből az ol­va­só tá­jé­ko­zód­hat ar­ról, hogy egy-egy po­é­ti­kai vagy fi­lo­zó­fi­ai kér­dés­ről hol ol­vas­hat a mára már te­kin­té­lyes­nek mond­ha­tó Brodszkij- szak­iro­da­lom­ban.

Van egy fe­je­ze­te en­nek a könyv­rész­nek, amely szá­mom­ra azért kü­lö­nö­sen ér­de­kes, mert a több­nyel­vű­ség­gel, a több nyel­ven való al­ko­tás le­he­tő­sé­ge­i­vel, kor­lá­ta­i­val, vagy ép­pen le­he­tet­len­sé­gé­vel össze­füg­gő kér­dé­se­ket érint. Eb­ből ki­in­dul­va meg­pró­bál­hat­juk kis­sé job­ban meg­vi­lá­gí­ta­ni a két­nyel­vű­ség Brodsz­kij ál­tal kép­vi­selt vál­to­za­tá­nak hát­te­rét, és az eb­ből adó­dó prob­lé­má­kat.

Brodsz­kij an­gol nyel­vű köl­tői élet­mű­vé­nek prob­lé­má­i­ról van szó. Noha Brodsz­kij an­go­lul el­ső­sor­ban esszé­ket írt (ame­lyek­ben, aho­gyan Jang­feldt is írja, iga­zi nyelv­mű­vész­ként bá­mu­lat­ra mél­tó tar­tal­mi és sti­lisz­ti­kai tisz­ta­sá­got ért el), van mint­egy hat­van an­gol nyel­ven írt ver­se is. Ez a mennyi­ség a kb. ki­lenc­száz orosz nyel­vű vers­hez ké­pest el­enyé­sző­nek tűn­het ugyan, még­is szá­mot kell vet­ni vele, már csak azért is, mert a köl­tő ki­fe­je­zet­ten am­bi­ci­o­nál­ta, hogy an­gol nyel­vű köl­tő­ként is szá­mon tart­sák. Gyak­ran maga for­dí­tot­ta an­gol­ra orosz nyel­vű ver­se­it, és az ál­ta­la meg­bí­zott for­dí­tók szö­ve­ge­i­be is bele-belejavított.

Brodsz­kijt so­kan kri­ti­zál­ták ami­att, hogy an­go­lul is írt (és most nem arra a ko­mo­lyan alig­ha ve­he­tő vá­das­ko­dás­ra gon­do­lok, amely­nek ér­tel­mé­ben bi­zo­nyos pá­lya­tár­sak és emig­ráns kö­rök ne­mes egy­sze­rű­ség­gel le­ha­za­áru­lóz­ták). Az ugyan­csak Nobel-díjas Czesław Miłosz is ki­fe­je­zet­ten azon a vé­le­mé­nyen volt, hogy egy köl­tő­nek nem vol­na sza­bad más nyel­ven ír­nia, mint a gye­rek­ko­ra nyel­vén. (Ő va­ló­ban tar­tot­ta is ma­gát eh­hez az elv­hez. Más kér­dés, hogy sa­ját ver­sei for­dí­tá­sát ő is rend­kí­vül szi­go­rú­an fel­ügyel­te, és nem egy­szer maga is be­le­ja­ví­tott a szö­ve­gek­be).

Brodsz­kij­nak az an­gol nyelv­hez fű­ző­dő vi­szo­nya bo­nyo­lult, és egé­szen if­jú­ko­rá­ig nyú­lik vissza: már fi­a­ta­lon so­kat és szen­ve­dé­lye­sen fog­lal­ko­zott az an­gol nyelv­vel, azt le­het mon­da­ni: ang­lo­mán volt. A hu­szon­éves fi­a­tal­em­ber a sza­bad­ság nyel­vét, a fi­zi­kai be­zárt­ság el­len­sze­rét, a kor­lá­to­kon való át­len­dü­lés esz­kö­zét lát­ta az an­gol nyelv­ben. S ami fon­to­sabb: a szá­má­ra reve­la­tív an­gol­szász iro­da­lom nyel­ve (is) ez volt. Nagy ne­héz­sé­gek árán sze­rez­te be az an­gol nyel­vű köny­ve­ket az ötvenes-hatvanas évek szov­jet vi­szo­nyai kö­zött, majd szó­tár­ral olvasta-bogarászta John Donne‑t és Ro­bert Mar­wellt, T. S. Eli­o­tot, W. H. Audent és Ro­bert Fros­tot.

Ezek­kel az is­me­re­tek­kel a tar­so­lyá­ban Ame­ri­ká­ban Brodsz­kij gyor­san ma­gá­ra ta­lált, és na­gyon so­kat írt. Mennyi­sé­gi­leg im­po­ná­ló az 1972 és 1977 kö­zöt­ti, Ame­ri­ká­ban töl­tött első öt év vers­ter­mé­se, kü­lö­nö­sen, ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy Brodsz­kij mind­eköz­ben ta­ní­tott is. Ter­mé­sze­tes, hogy amint ott­hon­ra lelt, mind job­ban fog­lal­koz­tat­ta az ide­gen kö­zeg­ben való köz­vet­len meg­mu­tat­ko­zás vá­gya. Nem akart csu­pán egy orosz köl­tő len­ni Ame­ri­ká­ban, ha­nem köz­vet­le­nül sze­re­tett vol­na ott is ol­va­sók­ra ta­lál­ni. Érez­te, sa­ját bő­rén ta­pasz­tal­ta nap mint nap, mennyi­re ne­héz egy adott kul­tú­rá­ból ki­lép­ve egy má­sik kul­tú­ra kö­ze­gé­ben kom­mu­ni­kál­ni. Er­ről így ír első esszé­kö­te­te, a Less Than One cím­adó írá­sá­ban: „A szo­mo­rú igaz­ság az, hogy a sza­vak a va­ló­ság dol­gá­ban is fel­sül­nek. Leg­alább­is az a be­nyo­má­som, hogy min­den él­mény, mely az orosz­ság vi­lá­gá­ból szár­ma­zik, le­gyen akár fo­tog­rá­fu­si pre­ci­zi­tás­sal le­ír­va, egy­sze­rű­en le­pat­tan az an­gol nyelv­ről, s nem hagy nyo­mot a fel­szí­nén.” (Ford. Nagy Mik­lós)

Már­pe­dig ő fel­tét­le­nül nyo­mot akart hagy­ni. Emel­lett nyil­ván erős le­he­tett raj­ta az an­gol nyelv nyo­má­sa is. Arra a kér­dés­re, hogy mi­ért ír an­go­lul, őszin­tén val­lot­ta meg am­bi­va­lens kész­te­té­se­it To­mas Venc­lo­vá­nak:

An­nak igen egy­sze­rű oka van: gyógy­ke­ze­lés. Ami­kor az em­ber bi­zo­nyos nyel­vi kö­zeg­ben él, ak­kor ez a kö­zeg nyo­mást gya­ko­rol rá. Írni akar ezen a nyel­ven, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jon róla, hogy képes‑e erre. Kül­ső és bel­ső han­gok azt súg­ják neki, hogy ne te­gye, ne vo­nul­jon ki a sa­ját kul­tú­rá­já­ból, ne en­ged­jen a csá­bí­tás­nak. Csá­bí­tás ese­tén két­fé­le­kép­pen vi­sel­ke­dik az em­ber. Vagy el­len­áll, és vé­gül szent­té vá­lik, va­ló­szí­nűbb azon­ban, hogy ideg­ba­jos lesz. Ezért az én po­li­ti­kám min­dig az volt, hogy idő­ről idő­re en­ge­dek a csá­bí­tás­nak.
(Ford. Boj­tár Anna)

Brodsz­kij két­nyel­vű­sé­ge kap­csán Con­ra­dot vagy Na­bo­ko­vot szok­ták em­lí­te­ni pár­hu­zam­ként (té­ve­sen – aho­gyan Jang­feldt is meg­jegy­zi). Con­rad ese­té­ben nem be­szél­he­tünk al­ko­tói két­nyel­vű­ség­ről, hi­szen a len­gyel ifjú, aki ti­zen­hét éves ko­rá­ban ta­nult meg an­go­lul, re­gényt és esszét ki­zá­ró­lag an­gol nyel­ven írt. Na­bo­kov élet­mű­ve va­ló­ban két­nyel­vű, ennyi­ben ha­son­lít Brodsz­ki­jé­ra, csak­hogy nála a nyelv­vál­tás vég­le­ges volt: pá­lyá­ja egy adott sza­ka­szán fel­ha­gyott az orosz nyel­ven írás­sal, s on­nan­tól fog­va ki­zá­ró­lag an­go­lul pub­li­kált (aho­gyan egy ké­sőb­bi „nyelv­vál­tó”, a cseh nyel­vet fran­ci­á­ra cse­ré­lő Mi­lan Kun­dera is). Rá­adá­sul Na­bo­kov­nak az an­gol nyelv­hez fű­ző­dő vi­szo­nya is alap­já­ban el­tért Brodsz­ki­jé­tól: há­rom nyel­vet hasz­nál­tak a csa­lád­ban (az orosz mel­lett an­go­lul és fran­ci­á­ul is be­szél­tek ott­hon), vagy­is már gye­rek­ko­rá­tól ter­mé­sze­tes volt szá­má­ra, hogy egy­ide­jű­leg több nyel­ven kom­mu­ni­kál. Mi több, aho­gyan a Szólj, em­lé­ke­zetből is tud­hat­juk, a kis Na­bo­kov előbb be­szélt an­go­lul, mint oro­szul, a csa­lád emig­rá­ci­ó­ját kö­ve­tő­en pe­dig Cambridge-ben ta­nult. Brodsz­kij ez­zel szem­ben fel­nőtt­ként, har­minc­két éve­sen ke­rült ide­gen nyel­vi kör­nye­zet­be, és au­to­di­dak­ta mó­don sa­já­tí­tot­ta el az an­gol nyel­vet. Nem meg­le­pő te­hát, hogy an­gol nyel­vű mun­ká­it ko­ránt­sem fo­gad­ta egy­ön­te­tű el­is­me­rés, mi több, kri­ti­ku­sai jog­gal ró­hat­tak fel neki alap­ve­tő nyelvi-prozódiai hi­á­nyos­sá­go­kat. Úgy tű­nik, Jang­feldt maga is in­kább ezek­kel a kri­ti­ku­sok­kal ért egyet, noha idéz olyan meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat is, ame­lyek meg­en­ge­dőb­bek eb­ben a te­kin­tet­ben.

Ami a köl­tő szá­má­ra a leg­na­gyobb ne­héz­sé­get okoz­ta: alap­ve­tő kü­lönb­ség az an­gol és az orosz nyelv ver­se­lé­si ha­gyo­má­nyai, rit­mi­kai és pro­zó­di­ai le­he­tő­sé­gei kö­zött. Csak egyet­len, de lé­nyeg­be vágó dif­fe­ren­ci­át em­lít­ve: az orosz ver­se­lés kö­töt­tebb, mint az an­gol. Már­pe­dig a nyel­vet af­fé­le min­den­ha­tó lé­te­ző­nek te­kin­tő Brodsz­kij szá­má­ra el­ső­ren­dű­en fon­tos volt, hogy a for­dí­tás­ban meg­ma­rad­jon az ere­de­ti vers for­má­ja (rí­me­lé­se) és mér­té­ke, oly­annyi­ra, hogy úgy gon­dol­ta: jobb, ha a le­for­dít­ha­tat­lan­nak tűnő ver­se­ket egy­ál­ta­lán nem is for­dít­ják le, mint ha a nem for­ma­hű for­dí­tá­sok­kal ha­mis be­nyo­mást kel­te­nek az al­ko­tó­ról.

Más­fe­lől vi­szont az a szem­pont is fel­me­rült Brodsz­kij an­gol nyel­vű ver­se­i­vel kap­cso­lat­ban, hogy a maga sa­já­tos for­mai és ver­se­lé­si kí­sér­le­te­i­vel, ame­lyek min­dig a le­het­sé­ges ha­tá­ra­it fe­sze­get­ték, új im­pul­zu­so­kat is adott az ame­ri­kai köl­té­szet mű­ve­lő­i­nek. Tá­gabb kon­tex­tus­ban szem­lél­ve a kér­dést, eszünk­be jut­hat pél­dá­ul a Fin­ne­gans Wake-et író Joyce, vagy a szán­dé­ko­san ron­tott nyel­vet hasz­ná­ló Bec­kett. A maga ide­jé­ben ugyan­csak vi­hart ka­va­ró gya­kor­la­tuk arra utal, hogy a sza­bály­ta­lan nyelv­hasz­ná­lat, a nor­ma­sze­gés nem pél­dát­lan a vi­lág­iro­da­lom tör­té­ne­té­ben.

A fen­ti pél­dá­kat is fi­gye­lem­be véve elv­ben meg­koc­káz­tat­hat­juk azt a fel­te­vést, hogy a nor­ma­sze­gés ré­vén is gaz­da­god­hat a köl­tői nyelv­hasz­ná­lat, s en­nek fé­nyé­ben más­nak mu­tat­koz­nak Brodsz­kij kí­sér­le­tei is. Ez per­sze olyas­va­la­mi, amit iga­zá­ból csak hosszabb idő el­tel­té­vel le­het tár­gyi­la­go­san meg­ítél­ni.

Jang­feldt nem­csak Brodsz­kij – e kö­tet­tel is vál­lalt – nép­sze­rű­sí­tő­je és svéd nyel­vű vers­for­dí­tá­sa­i­nak mun­ka­tár­sa volt, ha­nem idő­vel ba­rát­ja is lett: gyak­ran időz­tek együtt a köl­tő éle­té­nek utol­só tíz évé­ben Svéd­or­szág­ban. Brodsz­kij na­gyon meg­ked­vel­te az or­szág déli ré­szén ta­lál­ha­tó szi­ge­tek vi­dé­két, mert a táj és a klí­ma is szü­lő­ha­zá­já­ra em­lé­kez­tet­te. A könyv har­ma­dik, leg­na­gyobb ter­je­del­mű ré­sze ép­pen az, ame­lyik Tö­re­dé­kek cím alatt a leg­rö­vi­debb írá­sok­ból, anek­do­ták­ból, gon­do­lat­szi­lán­kok­ból Brodsz­kij ma­gán­em­be­ri port­ré­já­hoz tesz hoz­zá egy-egy mo­za­ik­koc­kát, idéz­ve egy-egy jel­lem­ző vé­le­mé­nyét, vagy köl­tői és ta­ná­ri gya­kor­la­tá­nak egy-egy moz­za­na­tát. A so­kak szá­má­ra fon­tos „hí­res em­ber sze­mé­lyes él­mé­nye­ken ke­resz­tül” op­ti­ká­ját al­kal­maz­va hoz­za kö­ze­lebb Brodsz­kijt, is­mer­te­ti meg sze­mé­lyi­sé­gét. Más ta­lál­ko­zá­sok mel­lett ép­pen az em­lí­tett svéd­or­szá­gi nya­ra­lá­sok szol­gál­tat­tak al­kal­mat azok­hoz a be­szél­ge­té­sek­hez, ame­lyek­ből bő­ven idéz a szer­ző, be­mu­tat­va – ugyan­csak a ne­ve­ze­tes­sé­gek­ről szó­ló best­sel­le­rek­hez ha­son­ló­an – a po­é­tát mint ma­gán­em­bert.

Ez a rész a ver­set még nem ol­va­só szá­má­ra is jó kedv­csi­ná­ló le­het, ta­lán el is ve­zet­het egy-két ko­mo­lyabb ér­dek­lő­dőt a Brodszkij-olvasáshoz, be­tölt­ve azt a fel­ada­tot, ame­lyet a kö­tet tény­le­ge­sen vál­lal­ni akart és tu­dott. A vég­ső so­ron po­zi­tív be­nyo­má­sun­kat csu­pán a for­dí­tá­si hi­bák (a fe­lü­le­tes szer­kesz­tés kö­vet­kez­té­ben a szö­veg­ben ben­ne ma­radt ma­gyar­ta­lan nyel­vi for­du­la­tok) za­var­ják meg. Ala­po­sabb – és itt saj­nos hi­ány­zó – kont­roll­szer­kesz­tés­sel eze­ket is ki le­he­tett vol­na kü­szö­böl­ni.

Summary

Bengt Jang­feldt’s book tit­led No­tes on Jo­seph Brods­ky, pub­lis­hed by Ty­po­tex Pub­lish­ing Hou­se in 2012, is a port­ra­it ske­tch / ex­pe­ri­ment on the most im­por­tant Rus­si­an poet of the se­cond half of the 20th cent­ury. The first part of the book is a good sum­ma­ry of Brods­ky’s life and fate in the So­vi­et Union un­til his ex­pul­si­on in 1972. In this chap­ter it co­mes to light that the Brods­ky case was a real exem­plum that shows how the in­de­pen­dent in­tel­li­gents were trea­ted in the Brez­nev era in the USSR. In the se­cond part of the book one can find a po­pu­lar exp­li­ca­ti­on of the ele­ments of Brods­ky’s po­e­tics and his phi­lo­sophy wit­ho­ut a pro­fo­und analy­sis in line with the aut­hors’s main goal, which is to ini­ti­a­li­ze the re­ader into the po­et’s own world. In the last part of the book the aut­hor who was also a good fri­end of Brods­ky pre­sents his hero as a pri­vate per­son, rem­em­bering the­ir com­mon ex­pe­ri­en­ces in Swe­den, whe­re the poet li­ked to res­ide as it re­mind­ed him of his hom­eland.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?