Bene Krisztián recenziója Jan Drengubiak Millet-monográfiájáról

szeptember 27th, 2013 § 0 comments

recenzió

Jan Dren­gu­bi­ak, Ri­chard Mil­let, du per­son­nel vers l’­uni­ver­sel, Fi­lo­zo­fic­ká fa­kul­ta Prešovs­kej uni­ver­zity v Prešo­ve, Prešov, 2012.

A re­cen­ze­ált könyv szer­ző­je Jan Dren­gu­bi­ak, a prešo­vi (eper­je­si) egye­tem Fran­cia Tan­szé­ké­nek ve­ze­tő­je, aki 2009-ben véd­te meg L’Œuvre de Ri­chard Mil­let au re­gard de la myt­hoc­ri­ti­que (Ri­chard Mil­let mun­kás­sá­ga mí­tosz­kri­ti­kai szem­szög­ből) című dok­to­ri ér­te­ke­zé­sét, me­lyet fran­cia és szlo­vák té­ma­ve­ze­tők (Zu­za­na Malinovská-Šalamonová és Syl­vi­a­ne Coyault-Dublanchet) irá­nyí­tá­sá­val írt. Je­len mű en­nek a disszer­tá­ci­ó­nak a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra át­dol­go­zott ver­zi­ó­ja.

A könyv dok­to­ri ér­te­ke­zés, így ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy ko­moly ku­ta­tó­mun­ka előz­te meg, amit a szer­ző szá­mos elő­ze­te­sen meg­je­lent szlo­vák és fran­cia nyel­vű cik­ke és ta­nul­má­nya is bi­zo­nyít, me­lyek egy­út­tal e könyv elő­mun­ká­la­ta­i­nak is te­kint­he­tők. 1

A mű a be­ve­ze­tés után öt fe­je­zet­re, va­la­mint egy össze­fog­la­ló rész­re ta­go­ló­dik, me­lyet egy tíz ol­da­las szlo­vák nyel­vű össze­fog­la­ló, va­la­mint igen rész­le­tes bib­li­og­rá­fia és név­mu­ta­tó kö­vet. A be­ve­ze­tő­ből ki­de­rül, hogy a szer­ző más ku­ta­tók­hoz ha­son­ló­an igen nagy ki­hí­vás­nak érzi egy kor­társ, még élő író mun­kás­sá­gá­nak be­mu­ta­tá­sát, hi­szen az élet­mű még nem vég­le­ges, nem le­zárt. A mun­kát to­vább ne­he­zít­het­te, hogy eb­ből ki­fo­lyó­lag ha­son­ló tár­gyú, iro­dal­mi elem­zé­se­ket tar­tal­ma­zó mű­vek csak igen kis szám­ban áll­nak ren­del­ke­zés­re. Dren­gu­bi­ak en­nek el­le­né­re vál­lal­ja Mil­let iro­dal­mi tel­je­sít­mé­nyé­nek, pon­to­sab­ban e tel­je­sít­mény egy szeg­men­sé­nek be­mu­ta­tá­sát. Köny­vé­ben ugyan­is a fran­cia író úgy­ne­ve­zett „limousine‑i” té­má­já­ra kon­cent­rál, bár ez­zel együtt meg­em­lé­ke­zik a „közel-keleti” és a „li­ba­no­ni” té­mák­ról is. Mil­let limousine‑i te­ma­ti­ká­ja azért bír kü­lö­nös je­len­tő­ség­gel az író élet­mű­vé­ben, mi­vel az 1990-es évek má­so­dik fe­lé­ben írt köny­ve­i­nek cse­lek­mé­nye a Fran­cia­or­szág kö­zép­ső ré­szén fek­vő Li­mou­si­ne ré­gi­ó­ban ját­szó­dik, ahol az író szü­le­tett és gyer­mek­ko­ra egy ré­szét töl­töt­te. Noha más or­szá­gok és hely­szí­nek is ha­tást gya­ko­rol­tak mun­kás­sá­gá­ra, a szü­lő­föld­jé­hez való kö­tő­dé­sé­nek kö­szön­he­tő­en ezek­ben az írá­sa­i­ban kü­lö­nö­sen ér­zék­le­te­sen fe­je­zi ki a vi­lág­ról és an­nak je­len­sé­ge­i­ről al­ko­tott sa­já­tos vé­le­mé­nyét. Ugyan­ak­kor ezek a té­ma­meg­ha­tá­ro­zá­sok sem te­kint­he­tő­ek vég­le­ges­nek, így a zárt egy­sé­gek be­mu­ta­tá­sa he­lyett az írói fej­lő­dést he­lye­zi vizs­gá­la­tai kö­zép­pont­já­ba. A könyv fel­épí­té­se en­nek meg­fe­le­lő­en tük­rö­zi a szer­ző szán­dé­kát, aki a fo­lya­ma­tos át­ala­ku­lást igyek­szik kö­vet­ni és be­mu­tat­ni, így a fe­je­ze­tek az író élet­út­ját és mű­ve­it kro­no­lo­gi­kus sor­rend­ben kö­ve­tik.

Az első fe­je­zet az iro­dal­mi kö­zeg­gel és a szer­zői élet­út­tal fog­lal­ko­zik. Mil­let éle­té­nek meg­is­me­ré­sét az is ne­he­zí­ti, hogy az író szán­dé­ko­san igyek­szik el­mos­ni a ha­tá­ro­kat a va­ló­ság és a kép­ze­let kö­zött, így bár re­gé­nyei ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű­ek, a ben­nük le­írt in­for­má­ci­ó­kat ko­ránt­sem le­het kész­pénz­nek ven­ni. Maga az író is meg­erő­sí­ti, hogy a fik­ció fon­tos sze­re­pet ját­szik írá­sa­i­ban, így bár az író élet­út­já­nak jobb meg­is­me­ré­sé­hez hasz­nos se­gít­sé­get nyúj­ta­nak mű­vei, ko­moly mun­kát igé­nyel a va­lós ada­tok ki­vá­lo­ga­tá­sa a fik­tív ele­mek kö­zül.

Mil­let mun­kás­sá­ga te­hát az ön­élet­raj­zi re­gény­írás mű­fa­já­ba tar­to­zik, ugyan­ak­kor re­gé­nyei kö­zép­pont­já­ban nem ki­zá­ró­lag ön­ma­ga, sa­ját élet­tör­té­ne­te áll – noha egy­ér­tel­mű­en ez tű­nik ki írá­sa­i­ból –, ha­nem a vi­lág és a tör­té­ne­lem is meg­je­len­nek, mint klasszi­kus té­mák. Így bár az író igyek­szik sa­ját ma­gát a kor­társ iro­dal­mon kí­vül po­zi­ci­o­nál­ni – amely szán­dé­kot egyéb­ként si­ker ko­ro­náz a fran­cia köz­vé­le­mény vissza­jel­zé­sei alap­ján –, mun­kás­sá­ga be­le­il­lik az ak­tu­á­lis iro­dal­mi ten­den­ci­ák­ba. Az iro­dal­mi kö­zeg­gel való el­lent­mon­dá­sos kap­cso­lat be­mu­ta­tá­sa után Dren­gu­bi­ak ki­tér az író iro­dal­mi élet­út­já­nak rész­le­tes is­mer­te­té­sé­re a kez­de­tek­től egé­szen nap­ja­in­kig.

A má­so­dik rész Mil­let első írói kor­sza­kát vizs­gál­ja, mely 1988-ig tar­tott, és a nyelv kap ben­ne köz­pon­ti sze­re­pet. A fran­cia író sze­rint az ér­ze­lem nem más, mint nyel­vi tu­da­tos­ság, mely­nek ke­re­té­ben tö­re­ked­ni kell a nyelv tel­jes gaz­dag­sá­ga fe­let­ti ura­lom­ra. Sőt, mi­vel ez a gaz­dag­ság nem csu­pán a fran­cia nyelv­ben ta­lál­ha­tó meg, így a le­he­tő leg­több nyel­vet kell ural­ni és hasz­nál­ni. Mi­vel el­szán­tan tö­rek­szik a szép fran­ci­a­ság­ra, s meg­győ­ző­dé­se sze­rint ez a fran­ci­a­ság a 17. és 18. szá­zad sa­ját­ja, így oda kell vissza­nyúl­ni írás köz­ben. Első írá­sa­i­ban a mű cse­lek­mé­nye is a sze­rep­lők­nek a nyelv­hez való vi­szo­nyán ke­resz­tül bon­ta­ko­zik ki. Az igé­nyes ki­fe­je­zés­mód a po­zi­tív sze­rep­lők sa­ját­ja, a hi­bás vagy igény­te­len nyelv­hasz­ná­lat pe­dig a ne­ga­tí­vak jel­lem­ző­je, míg a fő­sze­rep­lő ese­té­ben jel­lem­fej­lő­dé­sé­vel pár­hu­za­mo­san ki­fe­je­zés­mód­ja is át­ala­kul.

Úgy tű­nik, hogy az író a nyolc­va­nas évek vé­gén el­vesz­tet­te ér­dek­lő­dé­sét a nyelv sze­re­pé­nek ilyen hang­sú­lyos be­mu­ta­tá­sa iránt, il­let­ve ön­ma­ga szá­má­ra ki­elé­gí­tő mó­don ki­fe­jez­te ez­zel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­ját, ezért új kér­dé­sek vizs­gá­la­ta felé for­dult.

A har­ma­dik fe­je­zet­ben Dren­gu­bi­ak azo­kat a mű­ve­ket mu­tat­ja be, ame­lyek­ben a fran­cia író azt ku­tat­ja, mit je­lent mű­vész­nek len­ni és ho­gyan kell iro­dal­mi mű­ve­ket al­kot­ni. Mil­let há­rom egy­más­sal össze­füg­gő köny­vet (L’an­gé­lus, La chambre d’i­vo­ire, L’éc­ri­va­in Si­ri­e­ix) is szen­telt en­nek a té­má­nak, ame­lyek együtt al­kot­ják a Kis fe­ke­te tri­ló­giát (Pe­ti­te tri­lo­gie noire). Maga is úgy hi­vat­ko­zik erre a so­ro­zat­ra, mint egy „át­he­lye­zett önéletrajz”-ra, mely meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szik az írói iden­ti­tás ki­ala­kí­tá­sá­ban, mi­vel ezen ke­resz­tül pró­bál­ja meg­ér­te­ni a mű­vé­szi al­ko­tás fo­lya­ma­tát. Ez a fo­lya­mat rend­kí­vül el­lent­mon­dá­sos szá­má­ra, hi­szen az írás rend­kí­vül ma­gá­nyos, el­vo­nult te­vé­keny­ség, ugyan­ak­kor azon­ban ext­ro­ver­tált­nak kell len­nie köz­ben, hi­szen az ol­va­sók szá­má­ra író­dik a mű. Köz­vet­ke­zés­kép­pen az ide­á­lis vég­ered­ményt en­nek a két szél­ső­ség­nek az össze­han­go­lá­sa biz­to­sí­ta­ná, ha ez a tö­rek­vés nem len­ne ele­ve ku­dar­ca ítél­ve, hi­szen a mű­al­ko­tás nem ké­pes vissza­ad­ni a va­ló­sá­got a maga tel­jes­sé­gé­ben, így az írott mű min­dig is be­fe­je­zet­len ma­rad. Ez a ku­darc azon­ban po­zi­tív ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy újabb és újabb írói erő­fe­szí­té­sek­re ösz­tö­nöz. A mű­vé­szi te­vé­keny­ség vég­ered­mé­nye azon­ban nem fel­tét­le­nül jó, mi­vel az író sze­rint az al­ko­tás vég­ered­mé­nyé­től meg kell sza­ba­dul­ni ugyan­úgy, ahogy a sze­xu­á­lis te­vé­keny­ség vagy az anyagcsere-folyamatok so­rán sza­ba­du­lunk meg a fe­les­le­ges anya­gok­tól. Kö­vet­ke­zés­kép­pen az írás ered­mé­nye nem min­dig po­zi­tív, és az al­ko­tói fo­lya­mat el­ső­sor­ban csak üres­sé­get hagy maga után az al­ko­tó­ban.

Az el­len­té­tes ér­zel­mek el­le­né­re, ame­lye­ket az író átél az al­ko­tói fo­lya­mat vizs­gá­la­ta köz­ben, ezt a vizs­gá­ló­dást po­zi­tí­van kell meg­ítél­ni, mi­vel le­he­tő­vé te­szi, hogy az ön­vizs­gá­lat után to­vább­lép­jen, és az al­ko­tó utá­ni nyo­mo­zást kö­ve­tő­en az őt kö­rül­ve­vő kul­tú­rá­val kezd­jen el fog­lal­koz­ni.

A ne­gye­dik fe­je­ze­tet Dren­gu­bi­ak az ez­red­for­du­lón írt re­gé­nyek be­mu­ta­tá­sá­nak szen­te­li, me­lyek Mil­let azon meg­győ­ző­dé­sé­ről árul­kod­nak, mi­sze­rint az iro­da­lom se­gít­sé­gé­vel újra éle­tet le­het le­hel­ni rég le­tűnt kul­tú­rák­ba. Ek­ko­ri­ban ke­let­ke­zett re­gé­nyei (La Gloire des Py­th­re, L’A­mo­ur des trois so­eurs Piale, La­u­ve le pur) hely­szí­né­ül szü­lő­föld­jét vá­laszt­ja Limousine-ban, így ezek­nek az írá­sok­nak – me­lye­ket össze­fog­la­ló­an siom‑i tri­ló­gi­á­nak ne­vez­nek – az ese­mé­nyei sa­ját szü­lő­fa­lu­já­nak, Viam-nak fik­tív le­ké­pe­zé­sé­ben, Siom-ban ját­szód­nak. A szer­ző azért tart­ja fon­tos­nak a vi­dé­ki élet be­mu­ta­tá­sát, mert meg­győ­ző­dé­se sze­rint en­nek az élet­for­má­nak az el­tű­né­se köz­vet­len előz­mé­nye az eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ció vé­gé­nek. Ugyan­ak­kor „a re­gény uni­ver­zá­lis szint­re eme­lé­sé­hez” vissza kell nyúl­ni a mí­to­szo­kig, me­lyek a he­lyi élet be­mu­ta­tá­sá­val együtt ké­pe­sek ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű igaz­sá­go­kat köz­ve­tí­te­ni az ol­va­sók­nak. A mí­tosz erre an­nál is in­kább al­kal­mas, mi­vel a rég­múlt­ban az em­be­ri­sé­get kö­rül­ve­vő vi­lág je­len­sé­ge­i­nek meg­ma­gya­rá­zá­sá­ra szol­gált, ma pe­dig az iro­da­lom egyik leg­bő­sé­ge­sebb for­rá­sa. Eb­ből ki­fo­lyó­lag a kép­ze­let­be­li fa­lu­ban ját­szó­dó ese­mé­nyek be­mu­ta­tá­sa szo­ro­san össze­fo­nó­dik egyes mi­to­ló­gi­ai ele­mek (ször­nyek, fél­is­te­nek, nim­fák stb.) fel­buk­ka­ná­sá­val, me­lyek kö­zül a leg­fon­to­sabb a la­bi­rin­tus mo­tí­vum je­len­lé­te, mely ki­emel­ke­dő sze­re­pet kap. Az iro­dal­mi és etno-vallási mí­to­szok öt­vö­zé­sé­vel Mil­let ké­pes a be­mu­ta­tott ese­mé­nye­ken túl­mu­ta­tó időt­len és uni­ver­zá­lis jel­le­get köl­csö­nöz­ni re­gé­nye­i­nek.

Az ötö­dik fe­je­zet­ben Dren­gu­bi­ak a szer­ző kor­társ mű­ve­i­vel fog­lal­ko­zik, ame­lyek­ben Mil­let a múlt he­lyett a je­len és a jövő kér­dé­se­it bon­col­gat­ja. A fran­cia írót rég­óta fog­lal­koz­tat­ja a ci­vi­li­zá­ció és a kul­tú­ra ha­lá­la, mint a kö­ze­li jö­vő­ben meg­va­ló­sul­ha­tó ve­szé­lyek. Vé­le­mé­nye sze­rint a kul­tú­ra el­vá­laszt­ha­tat­la­nul össze­fo­nó­dik a nyelv­vel, mely­nek fenn­tar­tá­sá­ban el­sőd­le­ges sze­re­pet kap az iro­da­lom. En­nek je­len­tő­sé­ge an­nál in­kább ki­emel­ke­dő, mi­vel az író ki­fe­je­zett el­len­szenv­vel vi­sel­te­tik a mo­dern tár­sa­da­lom iránt, amely a de­ka­den­cia me­leg­ágya, mi­ó­ta a fran­cia for­ra­da­lom alatt meg­kér­dő­je­lez­ték a va­ló­di ér­té­ke­ket. Fel­fo­gá­sa sze­rint az ér­té­kek hi­á­nya a tár­sa­da­lom min­den szeg­men­sét jel­lem­zi, ide­ért­ve a nyel­vet, a val­lást, az iden­ti­tást, a nem­ze­tet és a ha­gyo­má­nyo­kat, amely így egy­faj­ta „poszt­hu­ma­nis­ta bar­ba­riz­mus­hoz” ve­zet. Mil­let szá­má­ra a kri­ti­kai meg­kö­ze­lí­tés az egyet­len jár­ha­tó út, mely a kü­lön­bö­ző­sé­get, az ere­de­ti­sé­get és a kü­lön­le­ges­sé­get eme­li pi­e­desz­tál­ra, mint olyan tu­laj­don­sá­go­kat, ame­lyek ké­pe­sek el­len­sú­lyoz­ni a de­ka­den­ci­át. A fen­ti­ek­ből kö­vet­ke­ző­en re­gé­nye­i­ben a ha­gyo­mány min­dig a mo­der­ni­tás fe­lett áll. A ne­héz küz­del­met vál­la­ló író ha­bi­tu­sá­ra két ér­ze­lem jel­lem­ző: egy­rész­ről a mély el­szánt­ság, más­rész­ről egy­faj­ta de­rűs nyu­ga­lom, me­lyek szá­mos al­ka­lom­mal je­len­nek meg írá­sa­i­ban.

A könyv össze­fog­la­lá­sá­ban Dren­gu­bi­ak be­is­me­ri, hogy egy olyan gaz­dag írói élet­út be­mu­ta­tá­sa, mint ami Mil­let ne­vé­hez kö­tő­dik, gya­kor­la­ti­lag ku­darc­ra van ítél­ve. Ugyan­ak­kor ez a ku­darc – Mil­let fel­fo­gá­sá­hoz hűen – po­zi­tí­van is ér­té­kel­he­tő, hisz újabb erő­fe­szí­té­sek­re sar­kall. Mind­ez­zel együtt el­mond­ha­tó, hogy a fran­cia szer­ző mun­kás­sá­ga ne­he­zen be­so­rol­ha­tó, gyak­ran át­hág­ja a mű­fa­ji ha­tá­ro­kat. Egy­faj­ta moz­du­lat­lan­ság jel­lem­zi eze­ket a re­gé­nye­ket, mi­vel a szer­ző gyak­ran ugyan­azo­kat a té­má­kat jár­ja kör­be új­ból és új­ból, hogy más szem­szög­ből is meg­vizs­gál­jon bi­zo­nyos je­len­sé­ge­ket. Ez az ala­pos vizs­gá­ló­dás nagy­mér­ték­ben se­gí­ti az el­mé­lyü­lést és a tö­ké­le­te­sebb írói ki­fe­je­zést, ame­lyek elő­se­gí­tik az uni­ver­zá­lis ér­té­kek köz­ve­tí­té­sét az egy­re te­re­bé­lye­seb­bé és komp­le­xeb­bé váló írói élet­mű­ben.

Jan Dren­gu­bi­ak sok időt és ko­moly mun­kát szen­telt an­nak, hogy a le­he­tő leg­job­ban meg­is­mer­je és meg­ért­se Mil­let mun­kás­sá­gát és kü­lön­le­ges művészi- és élet­fel­fo­gá­sát. En­nek alap­ján arra le­het­ne szá­mí­ta­ni, hogy fel­té­tel nél­kü­li el­fo­ga­dás­sal pró­bál­ja meg­győz­ni az ol­va­sót a fen­ti meg­kö­ze­lí­tés he­lyes­sé­gé­ről. Sze­ren­csés mó­don azon­ban tisz­te­let­re mél­tó vissza­fo­gott­ság­gal és tár­gyi­la­gos­ság­gal ke­ze­li a fran­cia író élet­mű­vét, ame­lyet na­gyon ala­po­san, ugyan­ak­kor bi­zo­nyos kér­dé­sek­re össz­pon­to­sít­va mu­tat be, mi­köz­ben nem fo­gad­ja el az azok kap­csán ki­fej­tett gon­do­la­to­kat ab­szo­lút igaz­ság­ként. Mind­vé­gig gon­do­san fi­gyel rá, hogy kel­lő tá­vol­ság­tar­tás­sal mu­tas­sa be Mil­let gon­do­la­ta­it, ame­lyek az ol­va­só szá­má­ra – mint ő maga is be­vall­ja – több kér­dést vet­nek fel, mint amennyit egy­ér­tel­mű­en meg­vá­la­szol­nak.

Egy na­gyon bá­tor vál­lal­ko­zás­nak va­gyunk szem­ta­núi, ami­kor Dren­gu­bi­ak köny­vét ol­vas­suk, hi­szen egy le­zá­rat­lan, ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő, ámde igen tar­tal­mas szer­zői élet­utat vá­lasz­tott vizs­gá­ló­dá­sai tár­gyá­ul. An­nál is in­kább nagy­ra ér­té­ke­len­dő ez a pró­bál­ko­zás, mi­vel a fran­cia nyelv gaz­dag­sá­gát tel­jes mér­ték­ben ki­ak­ná­zó író mun­kás­sá­gát nem anya­nyel­vi ol­va­só­ként dol­goz­za fel: de igen ma­gas szin­ten. A könyv – és a szer­ző – kü­lön ér­de­me, hogy nem csu­pán fel­dol­goz­ni, de a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra ért­he­tő mó­don köz­zé­ten­ni is ké­pes volt a nem könnyen emészt­he­tő gon­do­la­to­kat. A mun­ka egyik leg­na­gyobb po­zi­tí­vu­ma, amely el­ső­sor­ban a szer­ző té­má­ban való jár­tas­sá­gá­nak kö­szön­he­tő, hogy a gaz­dag élet­mű­vet és a mély gon­do­la­to­kat jól struk­tu­rál­tan, lé­nyeg­re tö­rő­en és lo­gi­ku­san adja köz­re. Az igen ter­je­del­mes és rend­kí­vül szer­te­ága­zó élet­mű­vet ké­pes volt sa­ját szem­pont­rend­szer alap­ján vizs­gál­ni és ér­tel­mez­ni, mely min­den bi­zonnyal igen fon­tos és meg­ke­rül­he­tet­len ol­vas­mány lesz min­den Mil­let mun­kás­sá­gá­val fog­lal­ko­zó ku­ta­tó szá­má­ra.

Összes­sé­gé­ben te­hát el­mond­ha­tó, hogy a szlo­vák szer­ző köny­ve nem­csak na­gyon ér­de­kes, de igen hasz­nos ol­vas­mány is mind­azok szá­má­ra, akik ér­dek­lőd­nek a kor­társ fran­cia iro­da­lom meg­ha­tá­ro­zó szer­zői iránt. A mű vi­tán fe­lül ön­ál­ló és új­sze­rű. Gaz­da­gít­ja a fran­ci­á­ul ol­va­só­kat azért is, mert olyan író mun­kás­sá­gá­ról szól, aki je­len­leg még mél­tat­la­nul ke­vés­sé is­mert ha­zánk­ban.

Résumé

L’ouvrage de Jan Dren­gu­bi­ak in­ti­tu­lé Ri­chard Mil­let, du per­son­nel vers l’universel pub­lié à Pre­sov en 2012 pré­sen­te un au­teur frança­is con­tem­po­ra­in re­la­ti­ve­ment in­con­nu dont l’œuvre est très in­té­res­s­an­te avant tout grâ­ce au fait qu’elle est en­co­re en plei­ne trans­for­ma­ti­on. Le liv­re de l’universitaire slo­va­que est d’autant plus val­ab­le qu’il est la vers­ion trans­for­mée de la thè­se de doc­torat de l’auteur dont la pub­li­ca­ti­on a été pré­cé­dée par cel­le de plu­sieurs ar­tic­les dans le do­maine.

Les sept cha­pit­res du vo­lu­me sont su­i­vis par un ré­su­mé en lan­gue slo­va­que, une bib­lio­gra­p­he et un in­dex des noms fa­ci­li­t­ant l’orientation des lec­te­urs s’intéressant au su­jet. L’auteur pré­sen­te la bio­gra­p­hie et la car­riè­re lit­té­ra­ire de Mil­let qui cons­ti­tue un défi pour les cher­che­urs à ca­u­se du com­port­ement (éven­tu­el­le­ment trop) disc­ret de l’écrivain frança­is. Par con­sé­qu­ent, on peut cons­ta­ter que les tex­tes de Mil­lets ap­par­ti­en­nent à la ca­tég­orie de l’écriture au­to­bio­gra­p­hi­que, mais l’obscurité au­to­ur de sa vie ne per­met pas la dis­tinc­ti­on ent­re la ré­a­li­té et la fic­ti­on. L’utilisation de de la lan­gue joue un rôle im­por­tant chez Mil­let qui es­sa­ye d’exploiter tou­te la ri­ches­se lin­gu­is­ti­que of­fer­te par la lan­gue française, ain­si la lan­gue et son uti­li­sa­ti­on sont des en­je­ux prin­ci­pa­ux qui pré­oc­cu­pent tous les per­son­na­ges dans ces œuvres. En­su­i­te, Dren­gu­bi­ak étu­die les liv­res dans les­qu­els Mil­let s’occupe de la fi­gu­re de l’artiste (l’écrivain) et des ac­tes ar­tis­ti­ques (l’écriture). Tou­tes les deux ca­tég­ori­es sont cont­ra­dic­to­ires, car elle dev­ra­i­ent ré­con­ci­li­er des ext­ré­mi­tés qui se révè­le im­pos­sib­le, ain­si les eff­orts ar­tis­ti­ques sont vo­u­és à l’échec. Ce­pen­dant cet échec amer semb­le po­sit­if dans un cert­ain sens, car il in­ci­te to­u­jours de no­u­veaux eff­orts. Puis, l’auteur analy­se les liv­res plus ré­cents dans les­qu­els Mil­let es­sa­ye de cré­er une sig­ni­fi­ca­ti­on uni­ver­sel­le avec le mé­lan­ge des myt­hes lit­té­ra­i­res et ceux ethno-religieux. Dans le der­ni­er cha­pit­re, on fait la con­na­is­sance avec la vi­si­on du monde de l’écrivain qui est per­su­a­dé que la dé­c­aden­ce im­po­se sur le monde, mais la lit­té­ra­tu­re ba­sée sur la tra­di­ti­on comme le porte-parole de la cul­tu­re est cap­ab­le de lut­ter cont­re cet­te ten­dance.

Mal­g­ré les dif­fi­cul­tés évi­den­tes de la re­con­na­is­sance de l’activité ar­tis­ti­que d’un au­teur con­tem­po­ra­in peu con­nu, le liv­re de Dren­gu­bi­ak, basé sur des recher­ches mi­nu­ti­e­us­es, analy­se et pré­sen­te l’œuvre de Mil­let d’une ma­niè­re ob­jec­tive et compr­éhen­sib­le. Cet ouv­rage en­ri­chis­sant est une lec­tu­re con­se­il­lée pour tout le monde qui s’intéresse à la lit­té­ra­tu­re française.

No­tes:

  1. Töb­bek kö­zött meg kell em­lí­te­ni a Ri­chard Mil­let mun­kás­sá­gát tár­gya­ló leg­fris­sebb írá­so­kat: Ján Dren­gu­bi­ak: Le pré­sent inscrit dans le pas­sé « myt­ho­lo­gi­que » chez Ri­chard Mil­let in Le pas­sé dans le pré­sent, le pré­sent dans le pas­sé, Sze­ged, JA­TEP­ress, 2007; Ján Dren­gu­bi­ak: Les nor­mes d’a­u­jourd’­hui et leur transg­r­es­si­on sur l’e­xemp­le de Ri­chard Mil­let in Lask, Lek­sem, 2007; Ján Dren­gu­bi­ak: Le lan­gage de la la­ideur et la la­ideur des lan­gues in Acta Uni­ver­si­tas Olo­mo­u­ci­en­sis, Fa­cul­tas Phi­lo­sophi­ca – Phi­lo­log­i­ca 90 – Ro­ma­ni­ca XVII, Olo­mo­uc, Un­ni­ver­zi­ta Pa­lac­ké­ho v Olo­mo­u­ci, 2006; Ján Dren­gu­bi­ak : Le mo­tif du laby­rin­the chez R. Mil­let in Étu­des françaises en Slo­va­quie, X, 2005, Bra­tis­la­va, Ins­ti­tut frança­is, 2006. – A mo­nog­rá­fia meg­je­le­né­sé­vel azo­nos év­ben szá­mos olyan ta­nul­mány is nap­vi­lá­got lá­tott a szer­ző­től, me­lyek ki­egé­szí­tik és ak­tu­a­li­zál­ják a könyv­ben fog­lal­ta­kat: Dren­gu­bi­ak, Ján: L’image de la famille-communauté dans l’œuvre de Ri­chard Mil­let. Új­la­tin fi­lo­ló­gia 5., 2012; Dren­gu­bi­ak, Ján: Ri­chard Mil­let, „pos­ledný spi­so­va­teľ“. In: Jazyk-Médiá-Text. Acta fa­cul­ta­tis phi­lo­sophi­cae uni­ver­si­ta­tis Prešo­vi­en­sis, Jazy­ko­vedný zbor­ník 35 (AFPh UP 342/423), Prešov, 2012; Dren­gu­bi­ak, Ján: Ex­pé­ri­en­ce de l’écrivain – l’image de l’artiste et de son œuvre. In: Phi­lo­lo­gia XXI /1–2, Uni­ver­zi­ta Ko­mens­ké­ho Bra­tis­la­va, 2012.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?