Hegedüs Béla recenziója Wilhelm Schmidt-Biggemann magyarul megjelent könyvéről

december 31st, 2011 § 0 comments

recenzió

Wil­helm Schmidt-Biggemann, Te­o­dí­cea és té­nyek: A né­met fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­ai pro­fil­ja, ford. Bo­ros Gá­bor, Si­mon Jó­zsef, Bu­da­pest, L’­Har­mat­tan, 2010 (A Német-Magyar Fi­lo­zó­fi­ai Tár­sa­ság Köz­le­mé­nyei, 7).

előre

A könyv Bo­ros Gá­bor és Si­mon Jó­zsef ki­vá­ló for­dí­tá­sá­ban, a Német-Magyar Fi­lo­zó­fi­ai Tár­sa­ság Köz­le­mé­nyei 7. kö­te­te­ként, a L’Harmattan Ki­adó­nál je­lent meg. A for­dí­tók sze­mé­lye már ön­ma­gá­ban ga­ran­cia az egyen­le­te­sen ma­gas nyel­vi szín­vo­nal­ra, a kö­vet­ke­ze­tes fo­ga­lom­hasz­ná­lat ér­vé­nye­sí­té­sé­re. Ezért is tar­tom rend­kí­vül saj­ná­la­tos­nak, hogy a könyv szer­kesz­té­se – és hang­sú­lyo­zom, hogy ez a kri­ti­ka a ki­adót érin­ti – bi­zony nem ne­vez­he­tő ala­pos­nak, egy ilyen szín­vo­na­lú szak­könyv­höz, for­dí­tás­hoz ké­pest meg­le­he­tő­sen sok a saj­tó­hi­ba. Csör­sz Ru­men Ist­ván ép­pen itt, a rec.iti‑n a L’Harmattan Ki­adó egy má­sik ki­ad­vá­nya kap­csán már fel­hív­ta erre a fi­gyel­met, nem is­mé­tel­ném meg te­hát ala­pos ész­re­vé­te­le­it és ja­vas­la­ta­it (re­cen­zió Mi­kos Éva Ár­pád paj­zsa… c. köny­vé­ről, Utó­irat a ki­adók­nak c. fe­je­zet). Nem ér­tem, egy ma­gá­ra adó ki­adó – s hát a L’Harmattant ilyen­nek kép­ze­lem – ho­gyan en­ged­he­ti meg, hogy kö­te­tei – leg­alább­is tu­do­má­som sze­rint –  ki­adói szer­kesz­tői vagy kor­rek­to­ri mun­ka hí­ján lás­sa­nak nap­vi­lá­got.

Hiú, vagy rosszabb eset­ben ön­telt áb­ránd azt gon­dol­ni, hogy egy eszme- és fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti mun­kát csak úgy egy­sze­rű­en, könnyen le­het­ne re­cen­ze­ál­ni. Nyil­ván nem, hi­szen ab­ban min­den ál­lí­tás és bi­zo­nyí­tás a neki leg­in­kább meg­fe­le­lő he­lyen áll. Azon­nal meg­bont­ja a kö­vet­kez­te­té­sek­hez ve­ze­tő lo­gi­kai lán­co­la­tot, ha ab­ból ki­eme­lünk va­la­mit; s így már ma­guk a ki­emelt dol­gok is fél­re­ér­tel­mez­he­tő­vé vál­hat­nak. Nos, én most még­is erre te­szek kí­sér­le­tet, mert iro­da­lom­tör­té­nész­ként azt gon­do­lom, hogy egy, a 18. szá­za­di eszme- és iro­da­lom­tör­té­net­tel fog­lal­ko­zó ku­ta­tók szá­má­ra nél­kü­löz­he­tet­len könyv je­lent meg vég­re ma­gya­rul. Így is­mer­te­té­sem­ben leg­in­kább a könyv olyan ál­lí­tá­sa­it fo­gom szám­ba ven­ni, ame­lyek a ma­gyar 18. és 19. szá­za­di iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zó ku­ta­tók szá­má­ra fon­to­sak le­het­nek.

Tud­ha­tó, hogy a ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás ese­té­ben ba­jo­san be­szél­het­nénk fi­lo­zó­fi­ai pro­filról, már csak a könyv­ben meg­je­le­nő­höz ké­pest je­len­tős fe­le­ke­ze­ti meg­osz­lás mi­att sem. Vi­szont az ép­pen itt tár­gyalt né­met – vagy ta­lán pon­to­sab­ban po­rosz és pro­tes­táns – pro­fil ha­tá­sa a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­re ta­gad­ha­tat­lan, elég csak Fó­rizs Ger­gely „Ál­pe­se­ken Ál­pe­sek emel­ked­nek” című köny­vét em­lí­te­nem, amely­ben Ber­zse­nyi Dá­ni­el for­rá­sai kö­zött vizs­gál­ja és ér­tel­me­zi a ja­va­részt az ek­lek­ti­kus po­pu­lár­fi­lo­zó­fia te­rü­le­té­re eső mű­ve­ket. Vagy pél­dá­ul – s ezt is az utób­bi idő­ben gya­ra­po­dó szö­veg­ki­adá­sok és ta­nul­má­nyok bi­zo­nyít­ják – ve­gyük szám­ba a ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lai fi­lo­zó­fia ese­tét, ahol sor­ra de­rül ki a ko­ráb­ban le­né­ző jó­in­du­lat­tal csu­pán kom­pen­di­um­nak tar­tott mun­kák­ról, hogy azok – tu­da­to­san vál­lalt ek­lek­ti­kus­sá­guk­kal együtt – át- és új­ra­ér­tel­me­zik a for­rás­ként hasz­nált mű­ve­ket. Igen ta­nul­sá­gos és ala­po­san fel­dol­go­zan­dó pél­da erre a je­zsu­i­ta Makó Pál ese­te a pro­tes­táns Ch­ris­ti­an Wolff fi­lo­zó­fi­á­já­val, ami­re el­ső­ként Lacz­há­zi Gyu­la ko­ráb­bi ta­nul­má­nyai, il­let­ve Hősi szen­ve­dé­lyek c. mo­nog­rá­fi­á­ja hív­ja fel a fi­gyel­met.

A mód­szer szem­pont­já­ból sze­ret­nék még egy dol­got ki­emel­ni Wil­helm Schmidt-Biggemann-nak a ma­gyar ki­adás szá­má­ra írt elő­sza­vá­ból:

Ami­kor 1988-ban össze­ál­lí­tot­tam [a köny­vet], el­ső­sor­ban arra tö­re­ked­tem, hogy a fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­ját Né­met­or­szág­ban ne Kant fe­lől vissza­te­kint­ve ol­vas­sam, ha­nem hogy ab­ban az ön­ál­ló­ság­ban áb­rá­zol­jam, ame­lyet a[z elem­zett] szer­zők a ma­guk szá­má­ra igé­nyel­tek. Egyi­kük sem ér­tel­mez­te ma­gát a transz­cen­den­tál­fi­lo­zó­fia „elő­fu­tá­ra­ként”. Csak a kan­ti pers­pek­tí­vá­ról tör­té­nő tu­da­tos le­mon­dás alap­ján mu­tat­ko­zott meg a né­met fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­já­nak sa­ját­sá­ga, ame­lyet a „te­o­dí­cea” és a „té­nyek” cím­sza­vai jel­le­mez­nek. [8]

Né­há­nyan min­den al­kal­mat meg­ra­gad­va hang­sú­lyoz­zuk, hogy ezt a tí­pu­sú vizs­gá­la­ti mód­szert ide­je len­ne a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ben is al­kal­maz­ni, gon­do­lok itt min­de­nek­előtt a ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­nak iro­dal­má­ra, ame­lyet rend­sze­re­sen a ma­gyar klasszi­ciz­mus és ro­man­ti­ka elő­fu­tá­ra­ként vagy afe­lől lát­tat­va sze­ret­nénk meg­ha­tá­roz­ni, hol­ott, az előb­bi idé­ze­tet pa­ra­fra­ze­ál­va: a ma­gyar 18. szá­za­di szer­zők min­den bi­zonnyal nem a ma­gyar klasszi­ciz­mus és ro­man­ti­ka elő­fu­tá­rai sze­ret­tek vol­na len­ni.

A könyv fel­épí­té­sé­ről rö­vi­den: a ma­gyar ki­adás­hoz írt elő­szót egy össze­fog­la­ló ta­nul­mány kö­ve­ti A le­het­sé­ges és a tény­le­ges kö­zött. Ra­ci­o­na­liz­mus és ek­lek­ti­ciz­mus, a né­met fel­vi­lá­go­so­dás fi­lo­zó­fi­á­já­nak fő irá­nyai cím­mel. Ez­után jön­nek a Te­o­dí­cea és a Té­nyek című fő­fe­je­ze­tek alá so­rolt, a kö­tet első meg­je­le­né­sét meg­elő­ző­en jó­részt már pub­li­kált ta­nul­má­nyok. A ma­gyar for­dí­tás­ból egyéb­ként nem de­rül ki, hogy a kö­te­tet al­ko­tó írá­sok ön­ál­ló­an is meg­je­len­tek, ezt az ál­ta­lam hasz­nált né­met ki­adás bib­li­og­rá­fi­ai meg­jegy­zé­sei jel­zik, bár a fi­gyel­mes ol­va­só erre az egyszer-egyszer meg­is­mét­lő­dő gon­do­lat­me­ne­tek­ből akár kö­vet­kez­tet­ni is tud.

felvilágosodás

A könyv cí­mé­ből ki­in­dul­va, ve­gyük sor­ra az ab­ban meg­ne­ve­zett fo­gal­ma­kat.

Wil­helm Schmidt-Biggemann köny­vé­nek ma­gyar ki­adá­sa elé írt elő­sza­vá­nak (Elő­ze­tes meg­jegy­zésének) első mon­da­ta­i­ban a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­maz:

Az előt­tünk fek­vő könyv té­zi­se egy­sze­rű: a né­met fel­vi­lá­go­so­dás Leib­niz­cel és Tho­ma­si­usszal kez­dő­dik. El­kü­lö­nül mind a ké­sőbb kez­dő­dő és a val­lás­sal szem­ben sok­kal kri­ti­ku­sabb fran­ci­á­tól, mind az an­gol em­pi­riz­mus­tól ama sta­bil me­ta­fi­zi­ka ré­vén, amely kez­det­ben Leib­niz te­o­dí­cea­kon­cep­ci­ó­ját te­kin­ti mo­dell­nek. [7]

Azért is fon­tos a könyv, mert min­tát ál­lít: fel­vi­lá­go­so­dás és fel­vi­lá­go­so­dá­sok kö­zött sok a kü­lönb­ség. Nos, nem két­sé­ges, hogy a szer­ző – első pil­lan­tás­ra ta­lán szo­kat­la­nul – rend­kí­vü­li mó­don ki­tá­gít­ja a fel­vi­lá­go­so­dás fo­gal­mát. Olyan dol­go­kat, gon­do­la­to­kat is a kö­ré­be so­rol­ha­tó­ként ne­vez meg, me­lye­ket akár az an­gol ter­mi­no­ló­gia is a counter-enlightenment el­ne­ve­zés­sel il­let­ne. A ma­gyar felvilágosodás-kutatás ha­gyo­má­nyo­san a leg­in­kább a fran­cia fel­vi­lá­go­so­dás­ra jel­lem­ző, már em­lí­tett val­lás­el­le­nes­ség­ből in­dul ki, ter­mé­sze­te­sen meg­em­lít­ve sok eset­ben a né­met köz­ve­tí­tés le­he­tő­sé­gét is, de – s ezt fon­tos meg­je­gyez­ni – a könyv­ben, fő­leg a teodícea-koncepció alap­ján a teo­ló­gi­á­tól eman­ci­pá­ló­dó fi­lo­zó­fia ese­té­ben ki­emelt és ala­po­san elem­zett Ch­ris­ti­an Wolff fi­lo­zó­fi­á­ját ide­ha­za bi­zony az ún. is­ko­lai fi­lo­zó­fia ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ják a leg­töb­ben, s nem a fel­vi­lá­go­so­dás fe­lől elem­zik az amúgy igen je­len­tős wolf­fi ha­tást. Egyéb­ként ez a ko­ráb­bi politikai-ideológiai meg­ala­po­zott­sá­gon túl nyil­ván össze­függ az­zal is, hogy Wolff fi­lo­zó­fi­á­ját so­kan, sok he­lyen még min­dig csu­pán a leib­ni­zi ön­ál­lót­lan után­zá­sá­nak tart­ják.

Két­fé­le, egy­más­nak be­val­lot­tan el­lent­mon­dó felvilágosodás-fogalomból in­dul ki a szer­ző a könyv tu­laj­don­kép­pe­ni első fe­je­ze­té­nek az ele­jén: szük­ség van erre a két el­len­té­tes fo­ga­lom­ra, hi­szen ez te­rem­ti meg a le­he­tő­sé­gét an­nak, hogy a né­met fel­vi­lá­go­so­dások pro­fil­ját két né­ző­pont­ból: a te­o­dí­cea és a té­nyek né­ző­pont­já­ból vizs­gál­has­sa. (Meg­koc­káz­ta­tom: nem de­duk­ci­ó­ról volt szó, ha­nem az egye­di je­len­sé­gek vizs­gá­la­ta in­du­kál­ta az aláb­bi meg­fo­gal­ma­zást, meg­ha­tá­ro­zást:):

Egy­fe­lől ugyan­is a fel­vi­lá­go­so­dás igény, nor­ma, jö­vő­re irá­nyu­ló prog­ram a le­het­sé­ges és kí­vá­na­tos dol­gok el­éré­sé­re, még be nem vég­zett prog­ram. Más­fe­lől a fel­vi­lá­go­so­dás a tény­ál­lá­sok­ba, a „té­nyek­be” való be­lá­tás, és­pe­dig elő­íté­let­men­tes be­lá­tás. [9]

S ahogy ugyan­ott a szer­ző azon­nal ki is je­len­ti: „A fo­ga­lom­ban te­hát két, el­len­té­tes ten­den­cia rej­lik.” Hi­szen a te­o­dí­cea ese­té­ben:

…de­fi­ni­ál­ta­tik egy cél, egy ca­u­sa fi­na­lis: az Örök Béke, az eti­kai ész arany­ko­ra. [Így a]z em­pi­ri­ku­san his­tó­ri­ai té­nyek […] a cél­ja­ik ked­vé­ért van­nak, s ha tény­le­ges vi­szo­nyok nem fe­lel­nek meg ne­kik, an­nál rosszabb a té­nyek­nek. [10]

Míg a má­sik eset­ben:

…a té­nyek be­lá­tá­sán ala­pu­ló fel­vi­lá­go­so­dás épp azért ál­lít­ja, hogy fel­vi­lá­go­so­dott, mert nem épít ra­di­ká­lis, a his­tó­ria fe­let­ti, tör­té­net­me­ta­fi­zi­kai fo­gal­mak­ra. E fel­vi­lá­go­so­dás pá­to­sza: be­lá­tás a ta­pasz­ta­lat­ba. [10]

Fon­tos meg­je­gyez­nem, hogy mind­két irány úgy­mond pá­tosszal teli, ezt a szer­ző is hang­sú­lyoz­za: az egyik eset­ben meg is ne­vez­ve a pá­toszt, a má­sik eset­ben az Örök Béke ki­fe­je­zés mind­két tag­já­nak nagy­be­tű­vel való írá­sá­val utal rá.

teodícea

A te­o­dí­cea el­mé­le­ti alap­ja­ként Wil­helm Schmidt-Biggemann a kora-újkori is­me­ret­el­mé­le­ti for­du­lat ama pont­ját ne­ve­zi meg, ami­kor elő­ször le­het­sé­ges­sé vált az ön­tu­dat­ban meg­lé­vő ide­ák ön­tu­dat ál­ta­li elem­zé­se. Ezt a fi­lo­zó­fia des­carte­si for­du­la­ta ered­mé­nye­zi, de együtt jár az­zal, hogy, amint a szer­ző fo­gal­maz: „az ezért fi­ze­ten­dő ár per­sze ma­gas volt: prob­le­ma­ti­kus­sá vált az ön­tu­dat­ban lévő ide­ák vi­szo­nya a ta­pasz­ta­lat tár­gya­i­hoz.” [13] A res co­g­i­tans és a res ex­ten­sa vég­le­te­sen el­kü­lö­nül egy­más­tól: a meg­is­me­ré­si fo­lya­ma­tok csak úgy vál­hat­nak le­he­tő­vé, ha fel­té­te­le­zünk egy köz­ve­tí­tőt, s ez a köz­ve­tí­tő, ki­ter­je­dés­sel nem, de ön­tu­dat­tal ren­del­ke­ző lény lett – Pas­cal­tól köl­csön­vé­ve a meg­ne­ve­zést – a fi­lo­zó­fu­sok Is­te­ne. Is­ten ré­vén le­het­sé­ges csak a meg­is­me­rés, te­hát szük­ség­sze­rű ins­tan­ci­á­ja a meg­is­me­rés rend­jé­nek. A köny­vet idéz­ve, a „meg­is­me­rés lo­gi­kai rend­jé­nek a kö­vet­ke­ző po­zí­ci­ói vol­tak:

A szub­jek­tum meg­is­me­ré­si ak­tu­sa
is­te­ni köz­ve­tí­tés
az ob­jek­tív kül­ső vi­lág felé.”

Kér­dé­ses per­sze, hogy amennyi­ben Is­ten még a meg­is­me­rés­ben is ilyen fon­tos sze­re­pet ját­szik, ho­gyan le­het­sé­ges a vi­lág­ban nyil­ván­va­ló­an je­len­lé­vő rossz, és ho­gyan le­het­sé­ges en­nek el­le­né­re Is­ten­nek jó­sá­gos mi­vol­tot tu­laj­do­ní­ta­ni? A te­o­dí­cea mint apo­lo­ge­ti­ka meg­ha­tá­ro­zás ki­in­du­ló­pont­ja, má­sok szá­má­ra vi­szo­nyí­tá­si alap­ja Leib­niz 1710-ben, Amsz­ter­dam­ban meg­je­lent Te­o­dí­cea, vagy, aho­gyan ő maga for­dít­ja, Gott-rechts-Lehre – köny­ve.

A leib­ni­zi te­o­dí­cea felé ve­ze­tő út ta­lán leg­fon­to­sabb ál­lo­má­sa a lip­csei Acta Eru­di­to­rumban 1684-ben meg­je­lent rö­vid ér­te­ke­zé­se, a Me­di­ta­ti­o­nes de cog­ni­ti­o­ne, ver­i­ta­te, et ide­is (amely­nek né­hány éve van már ma­gyar for­dí­tá­sa Bo­ros Gá­bor jó­vol­tá­ból), amely­ben elő­ször vet szá­mot az em­be­ri meg­is­me­rés kü­lön­bö­ző mi­nő­sé­gi szint­je­i­vel. Leib­niz e mű­ben ki­fej­ti, hogy a meg­is­me­rés­nek bi­zony több olyan szint­je is van, il­let­ve fel­té­te­lez­he­tő, amely­nek mi­nő­sé­gi tel­jes­sé­ge az em­ber szá­má­ra nem el­ér­he­tő. En­gem – eb­ből ki­in­dul­va – né­hány év­vel ez­előtt az elő­ször eb­ben az ér­te­ke­zé­sé­ben fel­me­rü­lő cog­ni­tio sym­bo­li­ca prob­lé­má­ja fog­lal­koz­ta­tott, to­váb­bá an­nak ál­ta­lam fel­té­te­le­zett alap­ve­tő ha­tá­sa Leib­niz Un­vorg­re­if­li­che Ge­dan­ken, be­tref­fend die Au­sü­bung und Ver­bes­se­rung der deu­tsc­hen Spra­che című mun­ká­já­ra, és egy­ben Kal­már György nyelv­el­mé­le­ti mun­kás­sá­gá­ra. Most per­sze már be­lá­tom, hogy Leib­niz va­la­hol tény­leg itt gyö­ke­re­ző teodícea-koncepciója ép­pen az is­te­ni lény­nek a meg­is­me­rés fo­lya­ma­tá­ban be­töl­tött sze­re­pe mi­att szo­ros össze­füg­gés­ben áll nyelv­el­mé­le­té­vel, pon­to­sab­ban nyelv­el­mé­le­te­i­vel.

Leib­niz lehető-világok-legjobbika kon­cep­ci­ó­ja, vall­juk be, leg­töb­bünk szá­má­ra Vol­taire gyil­kos sza­tí­rá­ján ke­resz­tül vált is­mert­té. Ezt a „fi­lo­zó­fi­ai op­ti­miz­must” a szer­ző a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­maz­za meg:

A leg­jobb te­rem­tő le­he­tő leg­jobb vi­lá­ga csak­is azo­kat az
igaz­sá­go­kat tar­tal­maz­hat­ta, ame­lyek szá­má­ra al­kal­ma­sak vol­tak
te­remt­mé­nyei: ho­gyan len­ne a te­rem­tő kü­lön­ben jó, ho­gyan len­ne a vi­lág
kü­lön­ben épü­le­tes? [15]

Ez az az op­ti­miz­mus, amely a szer­ző sze­rint leg­alább­is Nyugat-Európában – idé­zem–: túl­él­te Vol­taire Can­di­de-ját, s amely­nek ér­vé­nyes­sé­gét majd csak a ni­hi­liz­mus fog­ja vég­képp meg­kér­dő­je­lez­ni.

Az alap­ve­tő­en jó eg­zisz­ten­cia meg­va­ló­su­lá­sa még aka­dá­lyoz­tat­va van: a meg­va­ló­sí­tás a tör­té­ne­lem fel­ada­ta, amely így vé­ge­ze­tül iga­zol­ni fog­ja a te­rem­tés jó­sá­gát. Ez a te­o­dí­cea tör­té­nel­mi prog­ram­ja. [9]

Nos, ez a tör­té­nel­mi prog­ram ter­mé­sze­te­sen nem kor­lá­to­zó­dik az em­be­ri tör­té­ne­lem egy bi­zo­nyos sza­ka­szá­ra, még­is vagy en­nek el­le­né­re ke­se­rű a szer­ző meg­ál­la­pí­tá­sa: „a fel­vi­lá­go­so­dás tör­té­ne­te nem más, mint az op­ti­miz­mus fo­ko­za­tos de­konst­ruk­ci­ó­já­nak a tör­té­ne­te”. [15]

tények

A szer­ző a leib­ni­zi ere­de­tű spe­ku­la­tív fi­lo­zó­fi­á­val ál­lít­ja szem­be a né­met ha­gyo­mány Ch­ris­ti­an Tho­ma­si­us fi­lo­zó­fi­á­já­ra vissza­ve­zet­he­tő ek­lek­ti­kus vo­nu­la­tát. Az ek­lek­ti­kus fi­lo­zó­fia cél­ja a pro­fesszi­o­ná­lis ta­nult­ság­gal szem­be­ál­lí­tott pra­xis, mely­nek alap­ja a Ci­ce­ró­ra vissza­ve­zet­he­tő sa­pi­en­tia fo­gal­ma. Tho­ma­si­ust idéz­ve: ez a böl­cses­ség az „ész fé­nyé­ből szár­ma­zik, oly­képp, hogy a jog­tu­do­mányt és az or­vos­tu­do­mányt is ma­gá­ban fog­lal­ja.” Ez a faj­ta tu­dás elő­íté­let­men­te­sen irá­nyul a té­nyek – be­le­ért­ve a tör­té­nel­mi té­nyek, to­po­szok – vizs­gá­la­tá­ra. Így a fel­vi­lá­go­so­dás­nak ez a fi­lo­zó­fi­ai irá­nyult­sá­ga szem­ben áll a te­o­dí­cea prog­ram­já­val:

[A te­o­dí­cea fel­vi­lá­go­so­dás-pro­jektjé­vel] szem­ben áll az „elő­íté­let­men­tes” be­lá­tás a té­nyek­be, amely e té­nyek­nek nem tu­laj­do­nít sem­mi­fé­le bel­ső cé­lo­kat, sem­mi­lyen igé­nyét a hosszú távú, gyö­ke­res vál­to­zás­nak, sem­mi­fé­le cél­ok­sá­got. Ez a be­lá­tás – [s ez fon­tos] – em­pí­ri­át, kri­ti­kai em­pí­ri­át, sőt még szkep­ti­kus meg­íté­lést is igény­be vesz a maga szá­má­ra. [10]

Meg­jegy­zem, ez a faj­ta hit ab­ban, hogy a té­nyek vizs­gál­ha­tók, ta­nul­má­nyoz­ha­tók, sőt ta­nul­ha­tunk azok ta­nul­má­nyo­zá­sa so­rán, meg­le­pő ha­son­ló­sá­got mu­tat a his­to­ria lit­teraria el­mé­le­ti ki­in­du­ló­pont­já­val, mi­sze­rint a tu­dás – je­len eset­ben a sa­pi­en­tiaként ér­tett tu­dás – meg­szer­zé­se és át­adá­sa le­het­sé­ges, akár csu­pán a szám­ba­vé­tel ál­tal is. A tény­ki­je­lö­lés, ‑rög­zí­tés vá­lik fon­tos­sá, s egy­ben fel­adat­tá. S per­sze így újra, a már em­lí­tett mód­szer­ta­ni prob­lé­má­ba bot­lunk: lehet‑e tör­té­nel­mi té­nye­ket a kö­vet­kez­mé­nyek, a ké­sőb­bi ese­mé­nyek fi­gye­lem­be vé­te­le nél­kül ele­mez­ni? Pél­dá­ul a nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net fe­lől kell vagy lehet‑e a his­to­ria lit­teraria je­len­sé­ge­it vizs­gál­ni? Va­jon még­is csak van sa­ját ek­lek­ti­kus fi­lo­zó­fi­ánk, s az nem más, mint a lit­te­rae tu­dá­sá­nak így-úgy for­mát öltő aka­rá­sa? Ami per­sze nem csu­pán a pro­fesszi­o­ná­lis tu­do­mány­ágak és a fi­lo­zó­fia, de egy­út­tal a mo­der­ni­tás ér­tel­mé­ben vett szép­iro­da­lom lét­re­jöt­tét is gá­tol­ja: ennyi­ben az ek­lek­ti­ciz­mus fenn­tart­ja a ko­ráb­bi hely­ze­tet.

Halle és pietizmus

Ta­lán el­ső­re meg­le­pő a hal­lei pi­e­tiz­mus és Tho­ma­si­us ek­lek­ti­kus fi­lo­zó­fi­á­ja köz­ti kap­cso­lat meg­lé­te. A me­ta­fi­zi­kai teo­ló­gia – és így a te­o­dí­cea – el­len for­dul­va az ek­lek­ti­kus fi­lo­zó­fia kép­vi­se­lői szá­má­ra alap­ve­tő tény, hogy „a ter­mé­szet fé­nye és a ki­nyi­lat­koz­ta­tás fé­nye két, tel­jes­ség­gel kü­lön­bö­ző for­rás.”

Tho­mas Hob­bes a De cor­po­re első ré­szé­ben, mi­u­tán ki­zár­ja a fi­lo­zó­fia vizs­gá­ló­dá­si kö­ré­ből Is­tent, mi­vel ben­ne „sem össze­ál­lí­tás­nak, sem fel­osz­tás­nak nincs he­lye”, ha­son­ló­kép­pen jár el a meg­is­me­rés bi­zo­nyos, Is­ten­től vé­gül is nem füg­get­le­nít­he­tő mó­do­za­ta­i­val is:

A fi­lo­zó­fia ki­zár to­váb­bá min­den olyan tu­dást, amely az is­te­ni ih­let­ből vagy ki­nyi­lat­koz­ta­tás­ból ered, mint olyas­mit, amit nem az ész ál­tal szer­zünk meg, ha­nem is­te­ni ke­gye­lem­ből és pil­la­nat­nyi ak­tus­ból (mint­egy ter­mé­szet­fö­löt­ti ér­zé­ke­lés út­ján) aján­dék­ba ka­punk.

Nos, Tho­ma­si­us, s a hal­lei fi­lo­zó­fu­sok több­sé­ge – és nem ál­lom meg, hogy ne em­lít­sem: a Hal­lé­hez sok szál­lal kö­tő­dő Kal­már György is – ép­pen ab­ból in­dul ki, hogy le­het­sé­ges egy olyan is­me­ret­el­mé­let fel­té­te­le­zé­se, amely: 1. ép­pen, hogy nem zár­ná ki a hobbes‑i meg­is­me­ré­si mó­do­za­tot vizs­gá­ló­dá­sa­i­nak kö­ré­ből; 2. azt az élő em­ber ál­tal el­ér­he­tő leg­tö­ké­le­te­sebb meg­is­me­rés el­en­ged­he­tet­len fel­té­te­lé­nek te­kin­ti; 3. a vi­lág dol­ga­i­ról al­ko­tott ho­má­lyos és az ugyan­ezen dol­gok­ról maj­dan al­ko­tan­dó vi­lá­gos íté­le­te­ink kö­zött typus-antitypus vi­szonyt fel­té­te­lez az Ó- és Új­szö­vet­ség ana­ló­gi­á­já­ra.

Az a pont, ahol az episz­te­mo­ló­gia és a fen­teb­bi kri­té­ri­u­mok alap­ján ki­ter­jesz­tett is­me­ret­el­mé­let érint­ke­zik, min­den bi­zonnyal a Ko­rin­tu­si­ak­nak írt első le­vél 13. ver­se:

Ma még csak tü­kör­ben, ho­má­lyo­san lá­tunk,
ak­kor majd szín­ről szín­re.
Most még csak tö­re­dé­kes a tu­dá­som,
ak­kor majd úgy is­me­rek min­dent, ahogy
most en­gem is­mer­nek.

Ezt a tu­dást az éle­te so­rán az em­ber vi­szont csak a pi­e­tis­ta ér­te­lem­ben vett meg­té­ré­sen, új­já­szü­le­té­sen ke­resz­tül sze­rez­he­ti meg, s ez az a pont, ami vé­gül is szem­be­ál­lí­tot­ta Tho­ma­si­ust és kö­ve­tő­it az Au­gust Her­mann Franc­ke ál­tal kép­vi­selt, a pra­xis pi­e­ta­tist nem csu­pán ma­gán­jel­le­gű gya­kor­lat­ként ér­tel­me­ző né­zet­tel, hi­szen:

A po­zi­tív ki­nyi­lat­koz­ta­tás his­to­ri­ci­tá­sá­nak gon­do­la­ta el­vá­lasz­tot­ta Tho­ma­si­ust a pi­e­tis­ta teo­ló­gi­ai pszi­cho­ló­gi­á­tól. A sze­mé­lyes, misz­ti­kus meg­té­rés­él­mény kí­vül esett a his­to­ri­kus ta­pasz­ta­la­ti fi­lo­zó­fia ha­tá­rán. [42]

Meg­jegy­zem: ko­ráb­bi írá­sa­im­ban ezt ne­vez­tem pi­e­tis­ta is­me­ret­el­mé­let­nek, s azért nem csu­pán pszi­cho­ló­gi­á­nak, mert sok kép­vi­se­lő­je szá­má­ra prob­lé­mát je­len­tett a té­nyek vagy dol­gok új­já­szü­le­tés utá­ni im­már igaz és va­lós meg­ta­pasz­ta­lá­sá­nak nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja. Ez ve­ze­tett az­tán so­kak­nál a nyel­vi fi­gu­ra­li­tás sze­re­pé­nek át­ér­té­ke­lé­sé­hez, az em­pi­riz­mus­tól, s min­de­nek­előtt John Locke-tól ere­dő el­íté­lé­sé­nek fe­lül­bí­rá­la­tá­hoz, vég­ső so­ron – meg­íté­lé­sem sze­rint – a mo­der­ni­tás szép­iro­dal­mi­sá­gá­nak ki­ala­ku­lá­sá­hoz.

végül

Nyil­ván­va­ló­an nem tér­he­tek ki min­den, a könyv­ben elem­zett, fel­ve­tett té­má­ra, még­is fon­tos­nak tar­tom – iro­da­lom­tör­té­nész­ként és az iro­da­lom­tör­té­né­szek szá­má­ra –, hogy két do­log­ra fel­hív­jam még a fi­gyel­met. Az egyik a szel­le­mi meg­ké­sett­ség prob­lé­má­ja, a má­sik a mí­tosz vagy mi­ti­kus be­széd­mód hasz­ná­la­tá­nak le­he­tő­sé­ge ér­te­ke­ző szö­ve­gek­ben, tu­laj­don­kép­pen fi­lo­zó­fia és iro­da­lom szét­vá­lasz­tá­sá­nak ve­lünk élő prob­lé­má­ja.

A megkésettség-problematika a spi­noziz­must tár­gya­ló fe­je­zet­ben me­rül fel. Elő­ször is szö­gez­zük le, hogy bol­dog az a kul­tú­ra, ame­lyik a Spinóza-recepció né­hány év­ti­ze­des meg­ké­sett­sé­gé­vel kény­te­len szá­mot vet­ni. A ma­gyar irodalom‑, eszme‑, kul­túr­tö­ré­net ál­lan­dó to­po­sza a megkésettség-állapot, amely­nek tör­té­nel­mi té­nyé­re va­ló­di vá­lasz – fi­gye­lem­be véve, hogy egy­ál­ta­lán nem be­szél­he­tünk min­den kor­ban meg­ké­sett­ség­ről, lásd re­ne­szánsz, hu­ma­niz­mus idő­sza­ka – mind­má­ig nem szü­le­tett ki­elé­gí­tő ma­gya­rá­zat (nem szá­mít most a kö­rül­mé­nyek­re való hi­vat­ko­zás). Nos, ép­pen ezért min­den­képp to­vább­gon­do­lan­dó­nak íté­lem Wil­helm Schmidt-Biggemann aláb­bi ér­ve­it a spinozizmus-recepció német/porosz meg­ké­sett­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban:

[A]kkor re­ci­pi­á­lunk va­la­mit, ha szük­sé­günk van rá, nem ak­kor s azért, mert egy­sze­rű­en ott van. Egy el­mé­let vagy egy mű meg­ké­sett re­cep­ci­ó­ja kü­lö­nö­sen is meg­kö­ve­te­li, hogy azok­nak a meg­ér­té­si ke­re­te­i­re kér­dez­zünk, akik a régi el­mé­le­tet új­ra­fel­fe­de­zik. Azt a hi­ányt kell ek­kor le­ír­ni, amely­nek be­töl­té­sét a meg­kés­ve re­ci­pi­ált el­mé­let­től vár­ják. [129]

Ter­mé­sze­te­sen ez vissza­ve­zet­he­tő a kö­rül­mé­nyek­re vagy ins­ti­tu­ci­o­ná­lis okok­ra, pl. a pro­tes­táns egye­tem, egye­te­mek, il­let­ve az aka­dé­mia ko­ra­be­li hi­á­nyá­ra, a cen­zú­rá­ra, s ál­ta­lá­ban az ál­la­mi be­avat­ko­zás mér­té­ké­re. S ne fe­led­jük, az ál­lam­nak ma­nap­ság is az az ér­de­ke, hogy mi­nél na­gyobb mér­ték­ben be­avat­koz­zon – az éssze­rű­ség el­vét han­goz­tat­va, de éssze­rűt­le­nül – az egye­te­mi, aka­dé­mi­ai füg­get­len­ség­be.

Az Ere­den­dő bűn tör­té­ne­te a fel­vi­lá­go­so­dás­ban című fe­je­zet­ben ke­rül tár­gya­lás­ra az a prob­lé­ma, amely tu­laj­don­kép­pen min­den Biblia-kritika alap­ja lett: hogy tud­ni­il­lik mennyi­ben le­het for­rás­ként, bár­mely érv­struk­tú­ra ré­sze­ként hasz­nál­ni az em­be­ri nem bűn­be­esé­sét el­mon­dó bib­li­ai tör­té­ne­tet. Nem csu­pán a te­o­dí­cea szem­pont­já­ból volt lé­nye­gi a kér­dés, de ugyan­ak­ko­ra je­len­tő­sé­gű volt az is­me­ret­el­mé­let szem­pont­já­ból is. A mí­tosz, a me­sé­lés a szer­ző ál­tal elem­zett mű­vek alap­ján ki­kap­csol­ja a meg­is­me­rés (és a szö­veg vagy tör­té­net ke­let­ke­zé­se) so­rán az em­be­ri ér­tel­met mint köz­ve­tí­tőt idea és ér­zé­ke­lés kö­zött, köz­vet­len kap­cso­la­tot te­remt­ve ez­zel a min­ket kö­rül­ve­vő va­ló­ság és az ar­ról al­ko­tott – fon­tos a fo­ga­lom–: ké­pe­ink kö­zött. Nyil­ván­va­ló, hogy az így szer­zett tu­dás ér­ve­lés­be­ni, te­hát nyel­vi fel­hasz­ná­lá­sá­kor nyelv­el­mé­le­ti prob­lé­mák me­rül­nek fel. Ez a kér­dés a 18. szá­zad vé­gén meg­szü­le­tő vagy ma­gá­ra ma­ra­dó ma­gyar szép­iro­da­lom szem­pont­já­ból pe­dig min­den­kép­pen to­vább­gon­do­lan­dó.

Vé­ge­ze­tül, de nem csak a fen­teb­bi­ek alap­ján, tel­jes meg­győ­ző­dés­sel ál­lít­ha­tom, hogy Wil­helm Schmidt-Biggemann vég­re ma­gya­rul is meg­je­lent köny­ve nél­kü­löz­he­tet­len mun­ka lesz a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­val fog­lal­ko­zó ku­ta­tók szá­má­ra. Kö­szö­net a szer­ző­nek és kö­szö­net a for­dí­tók­nak mind­ezért.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?