recenzió
H. Balogh Gyula. Az útonjáró: Alteregó típusú folklórmotívumok Krúdy Gyula ifjúkori elbeszéléseiben. Balatonfüred: Tempevölgy, 2025.
Nagyon régen jelent meg szakkönyv kifejezetten Krúdy pályakezdő szakaszáról, jobban mondva a „mikszáthosság” éveit is megelőző időszak szövegterméséről, de az bizonyos, hogy a 21. században ez az első ilyen jellegű munka. H. Balogh Gyula vette a fáradságot, és alapos figyelemmel végigpásztázta a Bezeczky Gábor és Kelecsényi László szerkesztésében 2005 és 2016 között megjelenő (sajnálatos módon torzóban maradt) „Krúdy-összes” köteteit annak érdekében, hogy a kissé méltatlan sorsú darabok önértéke mellett érveljen – Szindbád és a többi útonjáró árnyékában.
A kötet multidiszciplináris profilját az irodalomtudomány és a „vallási jelenségek mélystruktúráit fürkésző, vallástörténeti és etnográfiai szempontú megközelítés” (9) ötvözete adja, de a jól tagolt struktúrában a szintetizáló jellegű recepciótörténeti fejezetek is kényelmes, különösen olvasóbarát pozícióra lelnek. A vallási szinkretizmus szöveghelyeire koncentráló olvasatokkal párhuzamosan tulajdonképpen az egész kismonográfia szinkretista szellemben íródott, ráadásul olyan formában, hogy a diskurzusok nem egy-egy tömböt alkotnak, hanem – rövidebb fejezetekre szabdalva – izgalmas párbeszédet alakítanak ki egymással. Így történhet meg például az, hogy a H. Balogh számára legtöbb tanulságot hordozó Krúdy-értelmező, Féja Géza reflexióiról közvetlenül a könyv „csattanójaként” is értelmezhető hosszabb szövegelemzés közvetlen felvezetésében olvashatunk, és nem az argumentáció előkészítő szakaszában. De ugyanígy az Álmoskönyvvel kapcsolatos fejtegetések is szinte in medias res, a kötet első részében olvashatók, jó előre tisztázva a népi hiedelmek katalógusának pontos pozícióját úgy az életműben, mint a monográfia szöveghierarchiájában.
Miért vetnek szükségszerűen árnyékot Szindbád és társai a legkorábbi Krúdy-korpuszra? Noha a szerző meggyőzően mutat rá egyes korai elbeszélések jelentőségére, ezek valódi értéke (az útitárs-motívum „előképeiként”) a kanonikus művekkel összefüggésben válhat nyilvánvalóvá, lévén így tárul fel a Krúdy-poétikát nem egy-egy évig, hanem évtizedeken át meghatározó mozzanat, a népi hiedelemvilág különböző fragmentumainak az egyéni színezetű szövegvilágba illesztésének, applikációjának jelensége. Az Ecsedi-láptól a Bakonyig és az „Ott valami kóbor lélek lakik” című fejezetekben H. Balogh motívumról-motívumra lépve tekinti a korai szocializáció azon tapasztalatait (az élő archívumként, anekdotatárként fontos szerepet betöltő nagymamától, Radics Máriától származó élményeket, az olvasás során elsajátított benyomásokat, illetve a gyermekkor-ifjúkor terepein-tereiben megismert folklórmozaikokat), amelyek aztán a másodlagos megmunkálás során eltérő hangsúllyal egyes korai tárcanovellákba is bekerültek. Mivel az áttekintések nem egyszerűen katalógusként, hanem a külföldi és hazai szakirodalom bevonásával megírt motívumtörténeti mikroelemzésekként is forgathatóak, nemcsak a Krúdy iránt érdeklődő olvasókat szólíthatják meg, hanem azokat is, akik a populáris kultúra mára markáns részévé vált fantasy vissza-visszatérő figuráinak, a fej nélküli lovasoknak, vérfarkasoknak, gnómoknak, lidérceknek és boszorkányoknak a mélyebb megismerésére vágynak.
A kötet a Krúdy-poétika ezen aspektusát legfeljebb implicit módon boncolgatja, mégis fontos megállapításnak tekinthető, hogy a vallási-folklorisztikus motívumok, kísérteties jellegük révén bármily erős hatásfokkal csigázzák is fel az olvasó figyelmét, az esetek jelentős részében nem a kétértelmű fantasztikum eszközeiként tűnnek fel, hanem – olykor humoros színezetet öltve – megnyugtató, racionális végkifejletet eredményeznek. Ilyen értelemben is váltást jelentenek azonban a későbbi szövegek, hiszen a folklórkincs darabkái ezekben már nem „referenciális jellegűek”, hanem figuratív („metaforikus”) jelentésárnyalattal gazdagodnak. (155)
Krúdy Gyula életművére rengeteg közhely tapadt azóta, hogy írásait és köteteit elsőként az egyidejű kritika, majd az utóbbi közel egy évszázadban az irodalomtudósok újra- és újraolvasták. Az elsősorban Mikszáthhoz köthető „anekdotikus jelleg”, a „nosztalgikus színezet”, valamint az „impresszionista próza” mellé egy sorba helyezhető az „álomszerűség” és a „hangulatiság”, amely reflexiók – komoly hagyománytörténetük mellett – kétségkívül rendelkeznek némi valóságtartalommal, de az értelmezések csak az utóbbi évtizedben próbáltak ezen jelzők és jelzős szerkezetek mélyére hatolni, megkérdőjelezve vagy erőteljesen felülbírálva az unalomig ismert diszkurzív beidegződéseket. A kötet több pontján felmerül egy olyan vélemény, amely nyomán Krúdy „forráskezelését” tulajdonképpen az assmanni értelemben vett kommunikatív emlékezet működéséhez hasonlíthatjuk, lévén a szerző
„identifikációs technikái látványos módon reflektálnak arra a népi hiedelemalakok evolúcióját érintő automatikus összevonási szisztémára, amelyben az egyes közösségek a gondolkodásukból ki nem fakult figurák vonásai közé olvasztják a már feledésbe merült mitikus lények tulajdonságait. Ez az így létrejött jelentésbővítő módszer pedig az írói életmű mindenkori eszköztárának meghatározó eleme marad, és így a szövegek, az úgynevezett Krúdy-hangulat misztikus tartalmát akár konkrét referencialitás nélkül biztosítani tudja”. (124)
Ha ez így van, akkor ezzel nemcsak a „hangulati próza” újfajta definiálásához nyerhető muníció, de árnyalható az igencsak statikus periodizáció is, amely klasszikusan úgy jut el a korai évek nem túl értékesnek tekintett korpuszától az epigonságról tanúskodó szövegtermésen át a magisztrális művekig, hogy az átmenetek és átkötések mibenlétéről nincs tudomása.
Az 1918-ban (kötetben 1919-ben) megjelent Az útitárs nem tartozik Krúdy agyonelemzett szövegei közé, de az utóbbi évtizedekben sokan foglalkoztak vele, és ami még fontosabb, számtalan aspektusból (stilisztika, etika, elbeszéléstechnika, idegenségkép stb.) vizsgálták. H. Balogh elsősorban a titokzatos főszereplő, a jelölő szintjén mindenképpen az Edgar Allan Poe teremtette William Wilson rokonának nevezhető Pálfi Pál sámáni-lélekvezetői identitását járja körül, de kitér a szöveg keletkezésének elsődleges kontextusára, a mélyebb utalásokat rejtő erotikus-pajzán hatáselemekre is, végeredményben pedig a „századfordulós modernség komplex személyiségproblematikáját” (153) reprezentáló szövegként tekint a kisregényre. Előzményszövegként pedig az Egy idegen jött alkonyattal című 1902-es novellát elemzi hosszabban, hiszen ebben a későbbi íráséhoz hasonló problémák merülnek fel, ezek nyomán pedig még az is megkockáztatható, hogy „az útonjáró egyedül maga volt az útitárs”. (173) A kötet utolsó egysége nyomán az olvasóknak rögtön kedve támadhat első kézből megismerkedni Krúdy szövegével vagy újraolvasni azt – ez az érzés nem magától értetődő minden hasonló szakkönyv befejezését követően.
Az útonjáró fő érdeme mindenekelőtt a legkorábbi Krúdy-szövegek megszólításában rejlik. Az értelmezési irány annak ellenére termékenynek és izgalmasnak minősíthető, hogy H. Balogh későbbi szövegeket is bevon az olvasás terébe. Vajon folytatható-e ilyen módon és léptékben a vizsgálat? Ugyanis erősen kérdéses, hogy a nyírségi környezetben játszódó, két kiterjedt família tagjai köré rendezett (ún. Gaál-Zathureczky) ciklus, illetve a gótikus színezetű középkori történetek annyira nyíltan „támogatják” majd az etnográfiai olvasatokat, mint az első periódus egyes szövegei. Noha a kismonográfia után nyilvánvaló, hogy irodalmi-kulturális eszmélésének legkorábbi tapasztalatait Krúdy a későbbiekben is bevonta írásaiba, az 1903 és 1910 között publikált korpusz ilyen tekintetben is tartogathat meglepetéseket.
Summary
Although the number of scholarly works concerning Gyula Krúdy’s oeuvre has increased considerably, his novels and feuilletons from his first period (1894–1902) remain largely unexplored territory for the majority of scholars. H. Balogh’s multidisciplinary analysis presents a fruitful approach to arguing for the poetic value of some texts from this era. Furthermore, the analysis establishes a link between these short stories and some well-known novels and characters, such as Sindbad. The author primarily employs the methodologies of the history of religion and ethnography. The primary conclusion of H. Balogh’s study is that Krúdy utilised the various components of folklore as references during his initial period, subsequently employing these as metaphors. The book posits the argument that Pál Pálfi, the character in The Travel Companion (1918), is imbued with the folkloristic tones of the shaman and the psychopomp, the guide of souls, who leads the souls to the afterlife.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.