recenzió

Doncsecz Etelka – Lengyel Réka szerk.: In memoriam Verseghy Ferenc 8. – Emlékkönyv a 2024. április 8-án, Szolnokon rendezett tudományos konferencia anyagából. Reciti konferenciakötetek 27. Budapest: reciti, 2024.

A Verseghy Ferenc (1757-1822) munkásságáról kiadott tanulmánykötet nem pusztán egy tudományos konferencia irodalom- és nyelvtörténeti vizsgálatainak összesítését adja, hanem megjeleníti egy – a klasszikus századforduló időszakában élt – költő-műfordító, nyelvművelő, hitszónok, egykori pálos szerzetes és a rend feloszlatása után tábori, majd egyházmegyés pap sokoldalú portréját is.

Doncsecz Etelka a kötet előszavában kiemeli a recepciótörténet egy évtizede kezdődött, és azóta is töretlen felívelését:

„Verseghy Ferenc drámáinak 2014-es kiadása után a HUN-REN-DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport munkatársainak köszönhetően összesen közel négyezer nyomtatott oldalon és öt kötetben, kritikai kiadásban jelentek meg Verseghy szépprózai művei, levelezése és költeményei.” (7.)

A jelentős eredmények közé sorolható az életmű elektronikus kritikai kiadása, mely a https://deba.unideb.hu/deba/verseghy weboldalon érhető el, valamint a Doncsecz Etelka által készített legújabb, 2023-ban megjelent Verseghy-monográfia, Szerep és identitás. Verseghy Ferenc pályaválasztásai címmel. A 2024-es tudományos tanácskozás írott változata minderre építve, elsősorban Verseghy szépirodalmi, fordítói és nyelvművelői tevékenységét helyezi a fókuszba.

Az első tanulmány – Gyói Renáta és Vladár Zsuzsa munkája – Verseghy latin, német és magyar nyelvű esetterminológiájának összehasonlító elemzését nyújtja az 1793-as Proludium in institutiones linguae hungaricae, az 1816-os Analyticae Institutionum linguae Hungaricae pars I-II., valamint az 1805-ös Neuverfasste Ungarische Sprachlehre és az 1818-as Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány megállapításai alapján. Verseghy a latin hatesetes (nominativus, vocativus, dativus, accusativus, genitivus és ablativus) rendszerből indul ki, ezekhez keres szemléletes magyar elnevezéseket, eltérve olykor a német tükörfordításoktól. Például a nominativ esetében ’nevező, ható’ elnevezéssel él, a dativus-t a nak/nek rag magyarban meglévő birtokosi funkcióra utalás miatt a ’birtokos, tulajdonító’ terminussal jelöli. Az elemzés második felében a szerzőpáros részletezi a magyar esetrendszerek névadási motívumait, egyúttal felhívja a figyelmet a háromnyelvű (latin, német, magyar) terminológiák cselekvő jellegére, továbbá a teljes motívumrendszerben fellelhető statikus-dinamikus skála fokozataira. Az összegzésből megtudhatjuk, hogy bár a magyar akadémiai grammatika a 19. század végétől nélkülözi Verseghy magyar nyelvű elnevezéseit, a névszóragozás leírási szerkezetét hűségesen megtartotta és kanonizálta.

A következő dolgozatban Zsoldos Endre a 18. század végi csillagászati témájú költeményeket, ezen belül Verseghy egy, a Naprendszer keletkezéséről szóló versét elemzi. A vizsgálódás a csillagászat egy nagyszabású felfedezésétől indul: William Herschel (1738-1822), hannoveri születésű amatőr csillagász 1781-ben felfedezett egy mozgó objektumot az égen. Az addig ismeretlen bolygót több elnevezéssel is illették: míg feltalálója az akkori III. György brit királynak kedvezve Georgium Sidus-nak akarta hívni az égitestet, Louis Poinsiner de Sivry (1733-1804) francia csillagász a mitológiából ismert Cybelle nevet adta volna neki. 1782-ben a berlini Johann Elert Bode (1747-1826) ajánlotta az Uranus nevet, s bár a jezsuita matematikus és csillagász, Hell Miksa nem értett vele egyet (ellenvetése, hogy az Uranus az egész eget jelenti, ez pedig csak egy bolygó, így Hell inkább az Urania elnevezést javasolta), végül az Uranus terjedt el. Hell Urania elnevezése fennmaradt a korabeli irodalmi munkákban, így Pankl Máté 1797-es Compedium Institutionum Physicarum című tankönyvében, valamint Segesvári István egyik költeményében.

A korszak magyar nyelvű, csillagászati témájú művei közül – Pálóczi Horváth Ádám Leg-rövidebb nyári éjtszaka című verse mellett – Verseghy Ferenc A’ Teremtésről című alkotása és annak elméleti vázlata is kiemelkedik. S bár e lírai művében Verseghy a bolygók és holdak keletkezésének előadására vállalkozik, a versnek csupán az első éneke készült el, s egy kiadatlan kéziratban térképezte fel a költemény hátterét. Forrásaként a korszak jelentős csillagászának munkáját, Christian Ernst Wünsch (1744-1828) Horusát jelölte meg, s a bolygórendszer keletkezését tekintve négy kiindulópontot fogalmazott meg:

„1. A Nap tüzes, a napfoltok nem üregek, hanem fellegek, melyek időnként visszaesnek a felszínre, hogy táplálják a tüzet. 2. A 7 bolygó és 10 hold össztömege nem haladja meg a Nap tömegének hatszázad részét. 3. A Nap fő alkotórésze a flogiszton, kevesebb benne a víz, föld és ég, mint a többi bolygóban. 4. A tűznek pozitív elektromos töltése van, mert tűz előállhat dörzsölés által, éppúgy mint a sztatikus elektromosság.” (31.)

Az axiomatikus állításokat követően, Verseghy a vázlatában ismertette a bolygók keletkezését, melyet rímbe szedve is megörökített.

A tanulmány szerzője a továbbiakban részletes forráskutatást végez: a csillagászati irodalomból eltűnt Christian Ernst Wünsch napfoltokkal kapcsolatos megállapításait és bolygókeletkezési elméletét Simon Marius (1573-1624), William Derham (1657-1735), Athanasius Kircher (1602-1680) és Erasmus Darwin (1731-1802) nagy ívű kozmogóniai fejtegetéseivel veti össze. Ebbe a láncolatba kapcsolódott be Verseghy, aki a verséhez készített vázlatában Christian Ernst Wünsch-re hivatkozott.

A következő tanulmányban Doncsecz Etelka Verseghy papi életútját vizsgálja, kitérve arra, hogy milyen jogokkal és kötelezettségekkel járt ez az életforma. Doncsecz már a 2023-as Szerep és identitás című monográfiájában is részletesen jellemzi a pálos rend pesti körének szellemi nívóját:

„Noha a rend elsősorban pasztorációs feladatokat látott el, s voltaképpen pesti megtelepedésének okát is ez adta – részint saját, részint világi növendékek nevelését vállalva –, tevékenységi köréhez tartozott az oktatás is, s e karakterjegye a 18. század folyamán egyre dominánsabbá vált […] A recepció […] a pesti pálos rendházat egyfajta szellemi műhelynek, központnak tekinti. Az elsők között talán Hattyuffy Dezső tesz így:» A magyar szellem egyik asyluma volt Pesten azon időben a pálosok rendháza is, alkalmas gyűlhelye a nyelv s irodalom harczosainak, a nemzeti törekvések bajnokai össze-összejöttek tanakodni, eszmét cserélni, egymást biztatni s a jobb jövő reményében tettre lelkesülni. Itt beszélték meg a terveket s irányították tevékenységöket.«E toposz a későbbiekben az egész csoportra kiterjedt, azt világias és nyitott közegként emlegetvén.” (Doncsecz Etelka, Szerep és Identitás. Verseghy Ferenc pályaválasztásai. Budapest: Ráció Kiadó, 2023, 39, 47–48.)

Filozófiai tanulmányait és 1781-es pappá szentelését követően Verseghy ebben az intellektuális közegben kezdte meg szolgálatát. 1784-től tanítással, prédikálással és gyóntatással foglalkozott. A rend 1786-os feloszlatása után tábori papként működött. Újabb tevékenységi körébe tartozott a misézés, a szentségek kiszolgáltatása, az anyakönyvek vezetése, valamint a katonai intézetekben való tanítás és a temetés.

Az 1788-as szabácsi ütközet ideje alatt bőrbetegséget és ízületi gyulladást kapott, így egyre rosszabbodó egészségi állapota miatt az esztergomi egyházmegyébe került. Doncsecz innentől datálja Verseghy különféle kérvényeit, amelyeknek egy részét támogatták, más részét viszont a Martinovics-féle összeesküvésben betöltött szerepe okán csak részben fogadták el vagy egyenesen elutasították. (Ilyen például Verseghy cenzori állásra való jelentkezésének elutasítása vagy a hatályban lévő irregularitásának pápai feloldása és az ehhez tartozó, csupán részleges királyi hozzájárulás.) Minderről tanúskodnak az elemzés végén olvasható mellékletek, köztük Verseghy kancelláriához intézett kérvényei.

Csörsz Rumen István elemzése olyan közköltészeti és populáris dallamokat elevenít fel, amelyeket Verseghy Ferenc újra lejegyzett vagy ki is adott. A Gyomok a Parnasszuson. Verseghy Ferenc közköltészeti ismeretei című tanulmány kiindulási aspektusa az olvasó és éneklő közösség. Verseghy közvetlen közegei, az egyházi közköltészeti hagyomány, a felvidéki katolikus kollégiumok vagy a papság sajátosan gazdagított folklórja ugyanis ösztönzően hatott a populáris énekek és gajdok megőrzésére, terjesztésére. Ugyanakkor kitűnik Verseghynek a közköltészettel kapcsolatos elitista szándéka, azaz hogy az alantasabb stílusköröket átdolgozza, és ezáltal megnemesítse. Ebben nagy segítséget jelenthetett széles irodalomszociológiai jártassága.

A vizsgálatban Csörsz Rumen István négy olyan szöveget idéz, amelyeket Verseghy 1780-81’-ben saját kézirataiba lemásolt és dallamilag kismértékben stilizált. A Van egy híres hegyes-völgyes vá-, vá-, város gúnydal a második sorban öncezúrával él, így csali nótának is nevezhető. Verseghy ezzel a dallal akár már gyermekkorában is találkozhatott, hiszen 1760-tól 1840-ig közel 44 variánsa volt ismeretes. A dal alapformájának tekinthető 18. századi ének címe többnyire a Rossz nyelvek vagy Rágalmazó nép, melynek kottás feljegyzése Verseghy előtt nem volt fellelhető. A következő hangjegyes adat csak évtizedekkel később, Pálóczi Horváth Ádámtól maradt fenn az Ötödfélszáz énekekben. A második példa a trágár részekkel tarkított, Az újdon új policiát, ha kívánod, ühühü kezdetű gúnyvers, amelynek rímszavai olykor hiányoznak. Ez a dal Verseghynél a Mostani világ címet kapta, amelynek eredetéül a tanulmány szerzője három forrást is megjelöl: a piarista érintettségű Lőcsei énekeskönyvet (1768), Mészáros Ignác gyűjteményét és a Szíveket Újító Bokréta nevezetű erdélyi szövegcsaládot. Első kottás lejegyzése ismét Verseghynek köszönhető, aki nótautalással irányít a saját gyűjteményének egyik Faludi Ferenc által írt szövegéhez. A két ismertebb gúnyvers mellett a harmadik példa eltérő témájú: A Szarándokság, kemény rabság élte az embernek valójában panaszként értelmezhető, amely a diákság vagy egyházi szolgálat helyett a katonaéletet választó ember gyötrelmeiről ad képet. A mindössze öt gyűjteményből (Szakolczai István-énekeskönyv, Verseghy-énekeskönyv, Jankovich Miklós: Magyar világi énekek, Jankovich Miklós: Nemzeti Dalok Gyűjteménye, valamint Tahy Gáspár: Hasznos Mulatságok) ismert ének egy általános motívumra, a teológiai pályáról a jobb élet reményében katonává avanzsáló fiatalember sorsára összpontosít, mely utóbbi viszont csalódást eredményez. Az egyetlen ismert, egyházi dallamok átdolgozásával született dallam ugyancsak Verseghy nevéhez fűződik. A negyedik ének az Egri megye, vagyon miért sírj kezdetű búcsúének a katolikus egyházon belüli közköltészet egyik darabja. Szövegét Jakabfalvi Román minorita gvárdián írta Barkóczy Ferenc püspök 1761-es távozásáról. A Verseghy által lejegyzett dallamvilág a Székelyföldről származó, de országosan elterjedt A szerencse tündér kerekén című szövegcsalád dallamára vezethető vissza.

Csörsz Rumen István a fentiek mellett további műveket is megemlít: így például egy különleges kottát, a Rikóti’ Áriája című művet, amely Verseghy Rikóti Mátyásának függelékében található. (A függelékben kiadott dallam egyúttal az Árgirus-dallamcsalád első érdemi feljegyzése.) Az Örzsike egy közköltészeti dal sokszoros átirata, amelyet Verseghy Ferenc az alpári stílusból (Hol lakik kend, húgomasszony? Keresztúrba’) emel föl, a kikapós hősnőt a költői hang eszményi szerelmévé varázsolva. A tanulmány végül felhívja a figyelmet arra a rímszótárra, amit Verseghy az 1805-ös – A tiszta magyarság, avvagy a’ csínos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések című munkája címlapján közölt. Ez a lajstrom vegyíti a grammatikai és az asszociatív poétikai nézőpontokat, így a további közköltészet-kutatás számára is irányadóvá válhat.

Verseghy Ferenc élete végéig hangsúlyos szerepet vállalt a hazai irodalmi-kulturális élet alakításában. Lengyel Réka tanulmánya a költő műfordítói munkásságát vizsgálja, részletesen elemezve a korabeli francia költő, Jacques Delille L’Imagination című versének Verseghy által készített, 201 hexameteres sorból álló fordítását A képzelő erőnek nagy művei az emberben, Delille után címmel. Verseghy a felkérést a fordításra Horváth János veszprémi kanonoktól kapta, akivel az 1820-ban elindított első magyar katolikus irodalmi folyóiratot, az Egyházi Értekezések és Tudósításokat szerkesztették. Lengyel kitér a francia szerző pályaképére, megemlítve, hogy Delille munkássága egybeesik az úgynevezett leíró költészet aranykorával. Ezt követően a tanulmány szerzője – kivonatos formában – ismerteti Delille L’Imagination-ját: Az I. énekben Delille a képzeletet az emberi értelemmel, míg a II. énekben az érzékekkel kapcsolja össze. A III. énekben a külső dolgok által keltett benyomásokban keresi a képzelet helyét, míg a IV-ben a helyszínek által keltett benyomások dominálnak. Az V. ének a művészeteké, a VI. a boldogság és az erkölcs örök kérdéseit tárgyalja. A VII-ben a politika és az identitás a központi téma, végül a VIII. ének a vallások és kultuszok hagyományrendszerében keresi a képzelet szerepét. A tartalmi összegzés azt az összetett tudásanyagot is elénk tárja, amellyel Delille szintézist teremtett a különböző tematikák és a képzelet allegóriája között.

Az elemzés második felében fogalomtörténeti áttekintést kapunk a képzelet helyéről a 18. századi francia gondolkodás kontextusában, majd ugyanezt a 18-19. századi magyarországi diskurzusokban is nyomon követhetjük. Verseghy fordításának részleteit az eredeti költemény egyes versszakai mellé állítva látható, hogy a magyar szerző az állítmányok számának növelésével, valamint a hangulatfestő szavak és szófordulatok halmozásával az eredetinél dinamikusabbá és terjedelmesebbé teszi a saját adaptációját.

A Delille-életmű hazai feldolgozottsága egyelőre hiányos és további kutatásokat igényel. A korszakban a magyar értelmiség olvasmányai között rendre megtalálható a Delille-hatás: például a francia szerző neve is szerepel az Ivanics Zsigmond által megnyitni tervezett pesti kölcsönkönyvtár 1817-es jegyzékén. L’Homme de champs (A falusi élet. Delille francia munkája után versekben szabadon fordítva.) című művét Kis János, Delille több versét Sebestyén László fordította magyarra. (Utóbbi kéziratos formában maradt ránk, címe: A természet három országa, Delill Jakab francz szerző után magyar hősi versezetbe szabadon foglalva. Mindenik énekhez hozzá járuló tudós jegyzetekkel együtt.) Csokonai az Anakreoni Dalok jegyzetében hivatkozott a francia költőre.

„Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
szép adományairól zengve szeretni tanít.”

Anakreón költeményének itt idézett, Radnóti-féle fordítása akár mottója is lehetne a kötet utolsó elemzésének. Laczházi Gyula ugyanis a férfiasság alakzatait vizsgálja a 18. századi magyarországi diskurzusokban és Verseghy műveiben. Míg a 17. század első felében a férfiasság meghatározó modellje a nő fölött uralkodó patriarcha, aki leginkább az erő és agresszivitás jegyében döntött, a 18. században egyre inkább a csiszoltság és a civilizált viselkedés formái váltak meghatározóvá a férfi identitásban. A tanulmány az 1800 körüli időszakra vonatkozó újabb nemzetközi kutatásokat is feleleveníti: így például Peter Uwe Hohendahl Goethe Werther-regényében az apa-kép elleni lázadás példáján keresztül vizsgálja a férfiszerep változását, míg Martin Blawid monográfiájában ugyanezen kérdés mentén aktualizálja Lessing Minna von Barnhelmjét és Goethe Götz von Berlichingenjét.

Laczházi mindemellett Verseghy szépirodalmi munkáit is alkalmasnak véli megvizsgálni a férfiasság szempontrendszerében. A tanulmány leghangsúlyosabb pontja a Báró Külneki Gilméta és Aranypataki György című regény férfi szereplőinek jellemzése. Gilméta apja, Külneki László gyenge férj és gyenge apa. Öccse, Külneki Mátyás kemény szavakkal fordul bátyjához, mert nem akarja, hogy fivére mint családfő kudarcot valljon. Aranypataki György, Gilméta későbbi hitvese viszont Külneki László teljes ellentéte. Legfőbb vágya, hogy feleségével együtt kormányozzák a leendő családot. A regény utolsó fejezetében Aranypataki már mint családfő megbüntet egy szolgálót, Gilméta engedélye nélkül. S bár a férj első meggyőződése, hogy joggal cselekedett így, a történet végén belátja, hogy a házasságban a férfinak is alkalmazkodnia kell hitveséhez, a „kormányzás” pedig közös. A vizsgálat tanúsítja, hogy a férfiasság újfajta eszménye a 18. századi irodalmi diskurzusok termékeny aspektusa, melynek tükrében új megközelítésből szemlélhető Verseghy Ferenc munkássága is.

A kötet sokszínű – nyelvészeti, biográfiai, közköltészeti, filológiai, csillagászati, genderelméleti és műfordítói – értelmezés-tartományai hozzájárulnak a Verseghy-életmű eddiginél szélesebb körű bemutatásához és elősegítik annak pontosabb interpretációját. Másfelől Verseghy Ferenc pályaképe ösztönzőleg hathat korszakunk irodalmárjaira is, hogy kutatásaikat mindig az állhatatos türelem és fogékony nyitottság szellemében végezzék.

Zusammenfassung

Der vorliegende Band mit Studien zum Werk von Ferenc Verseghy (1757-1822) ist nicht nur eine literatur- und sprachgeschichtliche Zusammenstellung einer wissenschaftlichen Konferenz, sondern auch ein facettenreiches Porträt eines Dichter-Übersetzers, Sprachwissenschaftlers, religiösen Redners, ehemaligen Paulinermönchs und nach der Auflösung des Ordens Lager- und später Diözesanpriesters, der an der Wende zum klassischen Jahrhundert lebte. Die schriftliche Fassung der akademischen Konferenz von 2024 wird sich auch auf die Monografie von Etelka Doncsecz von 2023 über Verseghy stützen. Die verschiedenen Interpretationsbereiche in diesem Band – sprachwissenschaftliche, biografische, volksdichterische, philologische, astronomische, geschlechtertheoretische und literarische Übersetzung – tragen zu einer breiteren Darstellung von Verseghys Lebenswerk bei als je zuvor und fördern eine genauere Interpretation desselben.

Tagged egyházmegyés pap, műfordító, nyelvművelő, pálos szerzetes, szépíró, Verseghy Ferenc