recenzió
Mészáros Zsolt. Irodalom, sajtó, szalon a 19. század végén: A Wohl nővérek munkássága. Budapest: Ráció, 2025.
A szerző, Mészáros Zsolt, aligha ismeretlen kutató, aki jó ideje rátalált témájára, amellyel az előszó szerint több, mint tizenöt esztendeje foglalkozik. Fölvetődhet a kérdés, miért most jelenik meg első kötete, amely azonban rögvest nagymonográfia. A kérdésre többféle válasz is kínálkozik, s mindez legalább annyira adódik a kutató személyiségéből, mint kutatása tárgyából. Először az utóbbira térnék rá.
A 19. század végén aktív Wohl nővérek munkásságának földolgozása olyan feladat, amely igen sokféle ismeretet, kompetenciát kíván. Kiindulhatunk a korszakból, s A „századvégi” magyar irodalom megítélése című fejezetből (23–29), ahol a szerző a századvég tömbszerűségének föloldásához szükséges alapkutatásoknak a rekanonizációhoz, irodalomtörténeti integrálhatósághoz mérten még mindig nagy elmaradásait latolgatja, s jellemzően főként az ezt problematizáló irodalomtörténészi állapotleírásokra tud hivatkozni, alapkutatásra mint ellenpéldára jóval kevéssé.
A nővéreket a század végére ráadásul elérte a nemzedékváltás is, s a soron következő korosztály más eszmények jegyében szinte törvényszerűen tagadta – itt Ignotus Mészáros által idézett írásán keresztül elsősorban lesajnálta – a korábbit. Mindamellett, hogy a „nyugatos” önleírás az irodalomtörténeti elbeszélésből szinte páratlan módon máig alig kiiktatható kanonizációs (ön)gyarmatosítást vitt véghez.
A tény pedig, hogy két nőről – sőt hajadonról – van szó, akiknek zsidó származása is tudható, az asszimilációs szempont bevonását többszörösen indokolja. A szerzőnek következésképp Gyulai Pál nőírókkal kapcsolatos és hírhedté váltan erőteljes, de a korszak alapfölfogását tükröző ítéleteivel éppúgy számot kellett vetnie, ahogy Komlós Aladár zsidóság kapcsán írt, mára jórészt csak vitatható megállapításaival. A kötetben egyértelműen a nőtörténet kap központi szerepet, hiszen a tárgyalt munka maga is a 19. századi nőírók életművének még mindig nagyrészt föltáratlan állapotán kíván változtatni. S noha a szerző jelzi Török Zsuzsa megelőző kutatásaira utalva, hogy az asszimilált zsidó értelmiségi lét sem elhanyagolható vonatkozása a Wohl nővérek szellemi fejlődéstörténetének, ám egyelőre hiányzó alapkutatásokra utalva – mint például a fővárosi zsidó szalonkultúra és nemzetközi vonatkozásainak földerítése – jelen vizsgálata részeként még joggal halasztja el ennek bőségesebb földerítését.
A nővérek tevékenységi köre ezen kívül meglehetősen sok területet lefedett a zeneművészettől és -történettől, a műfordítástól, vers- és regényírástól a nőknek szánt tanácsadó rovatokon át, a divattörténetig és divatlapszerkesztésig, illetve a sajtószervezéstől a szalon vezetéséig. A tájékozódást illető „univerzalitásuk” a korban ugyan nem ritkaság, mindezt megerősítette polgári neveltetésük, ahogy az is annak köszönhető, hogy több nyelven működtek, odahaza már gyerekkorukban franciául beszéltek, s a későbbiekben sem csak magyarul alkottak, leveleztek, írták cikkeiket. Ehhez kapcsolódik a professzionalizáció szempontja, az irodalomtörténészi vizsgálatok utóbb igencsak gyümölcsöző narratívája, amely itt egyúttal a női történetek elbeszélhetőségének része lesz, ugyanis „felemásan zajlott, és érvényesülésüknél kevesebb lehetőséggel számolhattak szervezeti szinten, mint férfitársaik” (18).
A meglehetősen tág tevékenységi körből mintegy egyenesen következik, hogy a nővérek kapcsolathálózata is igencsak kiterjedt volt. Egyfelől olyan pontokon érintkeztek a fősodorral, mint Arany János, Jókai Mór, illetve a zene révén Liszt Ferenc és Hubay Jenő, s a kötet kitér arra is, milyen közvetlen viszonyban voltak némely francia, angol, német, olasz nyelvterületen élő alkotókkal, illetve ott működő orgánumok gárdájával. Részben ilyen, országhatárokon átívelő együttműködéseiknek köszönhetően külföldi jelenlétük, illetve hatástörténetük is számottevőnek tekinthető, következésképp nem hagyható kutatás nélkül.
E kutatási téma külön bája, hogy a nővérek személye a korszak közbeszédében, fej fej mellett való kulturális működésüknek köszönhetően lényegében egybeforrt, aminek az akár örökre tisztázhatatlan filológiai vonatkozásaival is számolni kell. Épp a szerzőség kérdésessége kapcsán idézi föl a kötet szerzője, hogy Wohl Janka egy levelében a Goncourt fivérekhez hasonló szimbiózisban készített munka tervére, gondolatára utalt. Nem érdektelen és nem is ritka jelenséget érint Mészáros Zsolt kötete, hiszen a Schlegelek, Grimmek, de akár a két Cholnoky fivér, László és Viktor tevékenysége is igen hasonló kérdések elé állíthatja az efféle párhuzamos életművek kutatóit.
A már említett tevékenységi körökön belül a kötet erőteljesen kiemeli a sajtóközeget, azon belül pedig fő témája a nővérek által szerkesztett Magyar Bazár. Ebből következően nem csupán a korszakban fölívelő sajtóiparral és körülményeivel – egyúttal sajtótörténetünk jelen állásával kell, hogy foglalkozzék, de azon belül is a divatlap és a női olvasók, valamint női sajtómunkások helyzetével.
A föntiekből világossá válhat, hogy a Wohl nővérekkel való foglalkozás mennyire szerteágazó témakörök szakszerű taglalását követeli meg. A szerző kitűzött feladata a testvérpár tevékenységének monografikus földolgozásával kapcsolatban: „köteteik újraolvasása, irodalomkritikai fogadtatásuk feltárása, írói munkásságuk elhelyezése a korabeli irodalomban, sajtótevékenységük vizsgálata, irodalmi szalonjuk történetének és működésének rekonstruálása” (20). Ennek megvalósítása során a módszer tekintetében Mészáros kifejezetten a sokféleség híve, nem egyetlen nézőpont és elbeszélésmód vezérli, vizsgálata tárgyától függően vált és választ a bibliográfusi, levéltárosi, irodalom-, művelődés- és társadalomtörténészi illetve tudományi távlatok és kontextusok közül. Elmélet tekintetében a diskurzusvizsgálatok mellett döntő a feminista irodalomkritika szerepe e munkában. Mint a szerző állítja, utóbbit a „showalteri értelemben vett günokritikai hevülettől sem mentesen” (29) vallja, ám le kell szögezni, hogy mindez, nem teszi semmissé számára – valami történetietlen cancel culture jegyében – a korszakban érvényes beszédmódokat. Lényegében úgy szolgáltat igazságot, hogy nem érvénytelenít valamit, hanem másvalaminek az érvényességét igazolja, reflektálva arra, hogy hogy ez végtére utólagosan, történészi munkával válik lehetségessé.
Az következőkben az iméntieket is illusztrálandó, a monográfia néhány olyan megállapítását, tanulságát emelném ki, amelyek a kötet hiánypótló voltát és szakmailag megszívlelendő reflektáltságát igazolják. Rögvest a kötet azon pontjára érdemes fölhívni a figyelmet, amelynek során bebizonyosodik, hogy hiányos vagy téves filológiai ismeret hogyan vezetheti félre egy egész életszakasz irodalomtörténeti értelmezését. Mint Mészáros Zsolt rámutat, Wohl Janka életkorát Török Zsuzsa pontosította kutatásaival, tudniillik 1846 helyett 1843-ban született, s ebből kiindulva mutat rá a kötet szerzője, hogy Wohl Janka első verseskötete megjelenésekor nem volt már annyira „kislány”, ahogy annak idején Fábri Anna nyilvánvalóan a téves születési adatból kiindulva értelmezte (44). Ennek fényében az irodalomba való bebocsáttatás pillanata is más megítélés alá fog esni, amely ráadásul szorosan összefügg Arany János személyével. S miután Mészáros a kortársak, ha nem is egyenesen rosszalló, de a társadalmi-nemi előítéletek által meghatározott, meglehetősen paternalizáló és ellentmondásos kritikáit és hozzáállását fölidézi, meggyőzően érvel a versgyűjtemény mintegy árral szemben úszó, művelt és öntudatos pályakezdő költőnője mellett. A Jókaihoz és Aranyhoz való, a kötet egyes darabjai által explikált odatartozás pedig újraértelmezésében olyan meglévő szakmai kapcsolatokra utal, amelyekben a kezdő költőnő ugyan „elismeri e két férfimentor ihlető-ösztönző szerepét költői indulásában, ugyanakkor kinyilvánítja saját szerzői pozícióját” (43).
A kötet legtanulságosabb részei között tartom számon mindazokat, ahol a szerző az önleírások sajátos retorikájára, az azok mögött fölismerhető hagyományra, uralkodó beszédmódra mutat rá. S ezt Wohl Janka indulása kapcsán több ponton is megteszi. A többi női alkotónál is vizsgálva az egyes retorikai fogásokat, Mészáros az irodalmon kívüliség hangsúlyozását állapítja meg, azonban minden társadalmi-nemi előítélet tudatosítása mellett is figyelmeztet arra, hogy ez itt egyúttal költői szerep, hiszen egy megjelenéssel járó számos gyakorlati teendő és a publicitás lehetőségének megteremtése már éppenséggel föltételezi az irodalmi vérkeringésben való benne állást. Hasonlót jelenségről számol be, amikor Wohl Janka Arany Jánoshoz való viszonyát gondolja újra: „az általa kialakított szerelmes, rajongó kislány képe, amit a szakirodalom is átvett, elfedi kapcsolatuk hivatásbeli tétjét, nevezetesen azt, hogy itt nem pusztán egy kamaszkori fellángolásról vagy az ideállal való találkozásról volt szó, hanem arról is, hogy egy költői ambíciókkal rendelkező ifjú mestert választott magának, aki elfogadva annak közeledését, bizonyos megszorításokkal szakmai-személyes párbeszédbe elegyedett vele.” (60). Wohl Janka későbbi életszakaszában is használt „fölvett” szerepet, tudniillik az „Egy nagyvilági hölgy” sajtóbeli identitása volt: „Bár […] esetében a magánéleti én és a nyilvános én […] nem válik el élesen egymástól, de azért zsidó származású, középosztálybeli, egyedülálló, dolgozó nő lévén nem is teljesen fedték egymást.” (184.) Emögött pedig az az egykorú tanulság áll, hogy „[a] jól működő és hitelesnek elfogadott szerkesztői imázs […] nem zárta ki a fikciós elemeket.” (182.) Mészáros a viktoriánus Eliza Warren Francis példáját idézi föl, aki „Mrs Warren” néven, a középosztálybeli feleség, anya alakját megtestesítve szerkesztett, miközben ténylegesen gyermektelen özvegy volt.
Az ikerjelenség, s a nővérek összefonódó tevékenysége ellenére azt lehet mondani, hogy a kötetben szépen kirajzolódnak kettejük különböző vonásai. A zongoraművészként induló, ám a lámpalázas idegességét végül leküzdeni nem tudó Janka szerkesztőként s egy, a korban népszerű szalon háziasszonyaként mégis megállta a helyét. Lapja és megélhetése érdekében is elengedhetetlen volt, hogy „rutinos marketinges”-sé (282) váljon, gyakorlatias legyen és akár szalonjában, akár külföldi utazása során a társas kapcsolatokból – a szellemi-érzelmi föltöltődés mellett – szerkesztőként is a legtöbbet hozza ki. Talán ebben rejlik a nyelvnek, mint alapvetően a kapcsolatteremtés eszközének, nem pedig a hazafiság ismérvének a fölfogása részéről. Bár Mészáros utal arra, hogy némely fordítás esetében kérdéses, melyik nővér áll a munka mögött, Wohl Janka volt az, aki 1877-ben elsőként ültette át egészében magyarra Dickens David Copperfieldjét, és aki minden bizonnyal az első nőként kapott megbízást az Akadémiától fordításokra. Mint Mészáros írja, az Aranyfüst megírásában eleve „közrejátszott a fordíthatóság szempontja” (137), mivel Wohl Stefánia a regényt magyarul és németül egyszerre tervezte megjelentetni, utóbbin azonban hihetőleg Janka dolgozott, s – ezt már csak én teszem hozzá –talán az sem kizárt, hogy ő győzte meg húgát ennek fontosságáról, hiszen Liszt Ferencről írott, meglehetősen közismertté vált megemlékezését Wohl Janka eleve francia és német nyelven is közölte.
Nővére összetett és eleven személyiségét Stefánia kissé egyneműbb alakja látszik ellenpontozni a kötetben, aki Mészáros megállapításai alapján ugyan nem vitt kifejezetten vezető szerepet a szalonban, nővéréhez hasonlóan talán szerkesztőként is kevésbé volt domináns, halálával mégis a társaság lelke távozott a társaságból, emellett pedig számottevő irodalmi életművet hagyott hátra. A kötet vele foglalkozó fejezetei jellemzően elsősorban szorosabb műelemzések, míg a Jankára vonatkozó részek sokkal inkább intézmény- és társadalomtörténeti távlatúak.
A Regekönyv, az Egy szerelem életrajza, az Aranyfüst és az Éva című művek bemutatása, néhol részletesebb elemzése alapján Wohl Stefánia ekkori szépírói munkásságára figyelni épp annyira érdemes, mint nővére erőteljesebben intézménytörténeti szerepére. A legkiemelkedőbb szerkesztésűnek és lélekábrázolás tekintetében is előremutatónak bizonyuló Aranyfüstbe kollázsszerűen beépülő divatlapnyelvnek a prózai motívumhálózatot gazdagító működése Mészáros Zsolt érvelése alapján éppoly meggyőzőnek látszik, amilyen időszerűnek az 1880-as évek karrierregényeinek e mű felől történő újraolvasása.
E kötet harmadik főszereplője azonban a két nővér mellett alighanem leginkább a Magyar Bazár című divatlap, amely az Athenaeum kiadásában jelent meg, és amelyet a nővérek a kiadó nagy megelégedése mellett, sikeresen szerkesztettek (1873–1901). A kötetben olvasottak alapján lényegében arra kell következtetnünk, hogy erről az orgánumról végtére csak mesterségesen lehet igazán leválasztani azt a szalont, amelyet a Wohl nővérek fönntartottak. Nemcsak az írásbeli (itt elsősorban a sajtó) és szóbeli városi kultúra szoros összefüggésének nem új keletű belátása miatt, és nem csupán azért, mert jellemző volt a „divatlapok virtuális szalonként való önmeghatározása” (175), hanem azért is, mert sajtótevékenység, szerkesztőség, kávéház, illetve szalon éppenséggel a társadalmi nemek ekkori írott és íratlan térszabályozásával is szorosan összefüggött. Mint Mészáros megállapítja: „Wohl Janka középosztálybeli, egyedülálló nőként szerkesztői teendőit nem intézhette volna minden további nélkül vendéglátóhelyeken. A Magyar Bazár munkatársaival való közvetlen és intenzív kapcsolattartásra azt a művelt nők számára illőnek tartott nyilvánossági formát választotta, amelyet húgával együtt oly imponáló tökélyre fejlesztett: a szalont.” (277.) A kötet fontos eredménye, hogy a berögzült, reflexszerű habermasi nyilvánosságfölfogást a női szerepek felől ténylegesen képes árnyalni, miközben nem válik történetietlenné sem. Kiemeli, hogy a Magyar Bazár alapvetően és előremutatóan a dolgozó, önállósodó, a család kizárólagossága helyett újabb szerepeket kereső nőknek szólt, hogy a Wohl nővérek lapszerkesztői munkásságát a magyar nőmozgalmak iránti elköteleződés jellemezte, de ezzel egyidejűleg azt is hangsúlyozza, hogy „a politikai értelemben vett emancipációval óvatosak voltak, […] mivel a hazai nőkérdéssel foglalkozók körében általánosan az a nézet uralkodott, hogy őrizkedni kell minden túlzástól, amely alatt legfőképpen az egyenjogúság követelését értették.” (195). Mészáros igen megszívlelendő módon nem számon kér, valamiféle időtlenített feminizmus jegyében, hanem állít és árnyal.
A Wohl-szalon pedig a nővérek polgári háttere révén működött meglehetősen előremutatóan – már nem a hazai nemesi-literátori reprezentáció helyszíneként, hanem sokkal inkább a Széchenyi István elgondolta társasélet-fölfogást valósította meg, amelynek célja az egyén tökéletesedése, a nemzeti kultúra fejlesztése, a társadalom modernizálása, emeli ki Mészáros. A kötet hasonló módon érvel amellett, hogy a divatlap maga nem föltétlenül kényszerpálya volt, hiszen a modernizáció egyik fő terepévé tudott válni, a „nyílt terek retorikájá”-nak (179), a „modern celebritáskultúrá”-nak (180) megjelenő elemeivel. A Magyar Bazár ráadásul meglehetősen kivételesnek bizonyult amennyiben kapcsolathálója révén például a keveset publikáló Aranytól közölhetett – nem egy esetben elsőként – verseket, továbbá meghatározó szerepet játszhatott Czóbel Minka pályakezdésében, s Mészáros érvelése szerint Justh Zsigmond recepcióját illetően is alapvetően fontossá vált, aki 1888-tól rendszeresen megjelent a lapban, első műve pedig először és kizárólag itt volt olvasható. Justh és a Wohl nővérek személyes kapcsolata és együttműködése olyannyira erősnek bizonyult, hogy az író Czóbel Minkával, Pekár Gyulával és Malonyay Dezsővel alkotott, önszerveződő művészcsoportjának – több meghiúsult lapalapítási terv mellett – végül kimondatlanul is egyfajta közös orgánuma lett a Magyar Bazár és a Wohl Janka által szerkesztett (1891–1892) Salon és Sport.
A recenzió elején említettem a kutató személyiségét, amely szintén meghatározza e kötet minőségét és időzítését. Mészáros Zsolt hosszú évekig dolgozott azon, hogy eredményeit végül nagymonográfiává összesítse. Ezt mutatják a kötet végén összeállított bibliográfiák, a források között pedig magyar és külföldi levéltárak, könyvtárak, egyéb gyűjtemények és adattárak. Első kötete sokáig váratott magára, de mindezt úgy is lehet értékelni, hogy nem váltotta aprópénzre hosszú és kitartó alapkutatásokat igénylő anyagát – végül nagy témakörök fegyelmezett, de nem fölületes taglalását valósítsa meg, összefüggő történetet kínálva, és mégsem rejtve el annak sokféleségét. Nem kisebb erény, hogy mostanra mégis lezárta – vagy inkább bizonyos mértékig fölfüggesztette – kutatásait, hiszen még így is lépten-nyomon figyelmeztetnie kell az olvasót, hogy ehhez vagy ahhoz ezideig még nem talált adatot, meggyőző választ vagy megfelelően földolgozott kontextust. Éppoly naivitás lenne egy ilyen mérvű és megalapozó kutatást, akár egy műelemzést befejezettnek tekinteni. Folytatása következzék!
Summary
The review presents Mészáros Zsolt’s book on the literary, translational, and editorial work of the Wohl sisters, who were active in the late nineteenth century. The reviewer takes stock of the wide-ranging nature of the topic, which requires diverse competencies on the part of the author. Accordingly, the study mobilizes perspectives from literary history, sociology, the history of assimilation, cultural history, and periodical studies, and applies theoretical approaches such as discourse analysis and feminist literary criticism. The study examines the career trajectory of assimilated Jewish sisters, exploring their ambitions as writers and literary organizers, analysing their works, mapping their Hungarian and international networks, and placing particular emphasis on their editorial activity. Special attention is devoted to the fashion magazine Magyar Bazár which provided the Wohl sister’s main field of activity. The book convincingly demonstrates that the operation of both the magazine and the literary salon they founded, owing to the sisters’ commitment and modern outlook, was somehow exceptional for its time and represented a milestone in the history of Hungarian women’s emancipation.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.