recenzió
Csörsz Rumen István, szerk. Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 9. Budapest: reciti, 2021.
A közköltészet metaforái a Doromb szerkesztőjének köszönhetően az elmúlt évtized leforgása alatt kitörtek a kémiaszertárból. Már nemcsak a közlekedőedények ágai, a rendező-pályaudvarokra befutó és ott új szerelvényeket alkotva láncszerűen összekapcsolódó tehervagonok miatt, vagy a mementóként megkövesedett pompeji házak zárványai láttán, hanem a cornwalli partszakasznál szárazra vetődő LEGO-darabok kapcsán is a közköltészet juthat eszünkbe, hála Csörsz Rumen István kreativitásának és analitikus elméjének.
Néhány hete láttam egy videót arról, hogy Kenyában hetente akár tonnaszámra sodor partra az óceán flip-flop papucsokat (egy évben kb. 700.000 darabot). Lehangoló látvány. Egy környezetvédelmi aktivista a parton egy nap meglátta, ahogy a helyi gyerekek játékokat készítenek a partra sodort szemétből, és az ötlet szöget ütött a fejében. Felkereste az aktív helyi fafaragókat, hogy vegyenek részt a színes, szétszórt anyag újrahasznosításában. Rövidesen összeragasztották és összepréselték a használaton kívül lévő anyagokat, vagyis a nagy mennyiségű színes műanyag hulladékot, aztán a kenyai kézművesek nekiláttak, hogy hagyományos technikával megfaragják, különböző méretű, színpompás állatokat alkotva. A művelet végén a késsel, szabad kézzel faragott alkotásokat gépekkel finomra csiszolták. A kézművesek változatos nagyságú állatfigurákat készítettek, ezek pedig kereskedelmi forgalomba kerültek. Vissza a feladókhoz; immár borsos áron, megteremtve az eddig elképzelhetetlen kulturális kapcsolódást, új identitásjegyekkel felruházva a tárgyakat. Mindezt egy olyan külső ösztönző egyéniség hatására, aki nem jártas a helyi kultúrában. Néha ilyen bonyolultan rétegzett formában, több személyiség látható és láthatatlan ötleteinek megvalósulása után jutnak hozzá a közköltészet kutatói a saját témájukhoz, és próbálják a sokfelől érkező, egymásra rétegzett, egymáshoz ragasztott és megcsiszolt anyagok korábbi társulásait, funkcióit, társadalmi beágyazottságát felfejteni. Egyes ágenseket sikerül azonosítani, másokat talán sohasem.
A Doromb: Közköltészeti tanulmányok kötetei évek óta egyedülálló keretet adnak interdiszciplináris közköltészeti kutatások számára. Mára már nem kell elidőzni a fogalmi definícióval és igazán ritka és szerencsés helyzet, hogy a tanulmányírókat nem nyomasztják terjedelmi korlátok sem. Így nagyobb, több éve zajló kutatások részeredményei is helyet kapnak a Dorombban. Sőt, ebben a kötetben is megjelent olyan szerzőktől írás, akiknek, ha a korábbi kötetekben szereplő tanulmányaikat egymás mellé tennénk, akár egy önálló kötetté formálódhatnának. A közköltészeti témákat felvonultató, korábbi Doromb-kötetek tanulmányait újrarendezve pedig akár már újabb tematikus-lokális köteteket lehetne kiadni.
A szerkesztői minta nyomán egyre több olyan tanulmány jelenik meg a Dorombban, amelyekben a dallam- és szövegkutatás nem válik el egymástól, hanem egymást támogatják. A dallam és szöveg kapcsolata a dalszerzői folyamat, a variálódás, folklorizálódás mibenléte kapcsán több tanulmány szerzőjénél felmerül. (Pl. Ruttkay Veronika a skót nemzeti dalok kapcsán, Perger Gyula a kortesnóták bemutatásakor azok dallamairól is ír a Doromb 9. kötetében.)
Mára magától értetődő, hogy korábban elhanyagolt műfajok kontextuális összefüggésben kerülnek elő, a szerzők nem a műfaji kánont dalolják újra, hanem a szövegek életét és használatát, a funkcionalitását, társadalmi beágyazottságát, többszörös kötődését tartják szem előtt. Példának okáért ebből a kötetből idézhetnénk a kortárs (városi) mondák, vagy akár az anekdota példáját.
A 9. kötet tanulmányai leginkább a 18. és 19. századra vonatkoznak. A kötet elején a nemzetközi tematikába sorolható, majd a magyarországi populáris kultúrára vonatkozó írások kaptak helyet.
A legelső tanulmány Ruttkay Veronika nagyszabású, közel 40 oldalas írása, amelynek célja, hogy a skót költő, dalszerző Robert Burnsről a 19. században kialakult idealizált kép mögé tekintsen. Mint elöljáróban megjegyzi, a skót nemzeti dalnak polgári szalonok, a ponyva, a könyvnyomtatás, a népszerű énekes kultúra, a színház és a koncertterem világához legalább annyi köze volt, mint a vadregényes skót tájakhoz. A sokféle nemzeti dal születésének korszakát két nagy kiadói vállalkozás, James Johnson és George Tomson dalgyűjtemény-sorozata mentén vizsgálja, amelyben Burns dalai először megjelentek. Ugyanígy kitér Burns gyűjtői módszerére, intencióira és alkotói metódusaira. Nagyszabású tanulmánya valójában két vállalkozást is magában foglal, hiszen az eltérő társadalmi-kulturális-nyelvi kategóriákból eredő koncepciókról, terminológiáról (úgy mint popular, national, folk, illetve a német Volk) szintén áttekintést ad, és a nemzeti dalok, a nemzeti dal magyar „pályafutásáról” is beszámol, illetve továbbgondolásra érdemes kérdéseket tesz fel a nemzeti dalok szerzősége, nemzetközisége kapcsán. Kalavszky Zsófia a kötetben Puskin alakjának középpontba állításával vizsgálja az irodalmi, történeti-életrajzi anekdotát, amely a 18. század végén, 19. század elején az orosz nemesi szóbeliség és a társasági élet elmaradhatatlan performatív aktusa volt, majd a nemesi retorziók következtében az 1840-es évekre a perifériára szorult. A szerző bemutatja a műfaj kapcsolatát az orosz népi kultúrával, és több példát hoz arra, miként működött a kortárs értelmiségi körökben a szóbeliségben, magánlevelekben, feljegyzésekben miként vált a karakterépítés (nem legendaképzés!), az emlékezet eszközévé. Érdemes megjegyezni, hogy a szóbeliségből az írásbeli regiszterbe vándorlás, a lappangó, kiadatlan kéziratok részben a műfaj magyar kutatástörténeti viszonyait is leképezik. Nagy Levente tanulmánya a vernakuláris román közköltészet kialakulásának körülményeit, román-magyar kulturális kölcsönhatásokat vizsgál több példán keresztül. Eddig figyelmen kívül hagyott vagy elhallgatott filológiai adatok segítségével több szempontból is a mítoszromboló szerepét vállalja magára, helyreigazítva korábbi tévedéseket, pontatlanságokat. Bevezetésképpen helyzetképet ad a 18. század végi, 19. század eleji erdélyi és román populáris irodalomról, amelynek egyik első tematikus élményét a napóleoni háborúk adták. Részletesen kitér a hungarus tudat érvényességére a román értelmiség körében, és megjelenésére a román alkalmi költészetben. A román alkalmi költészet modelljének működését a korabeli fizikai-anyagi lehetőségek, valamint a szellemi közeg adottságai alapján vizsgálja Samuil Vulcan (Vulkán Sámuel) tiszteletére kiadott kötet román verseinek méltatásával. Másik nagy érdeme az Árgirus széphistóriát körülvevő vita bemutatása, amely a balladakutatásból régóta ismert kulturális fölényharc és az elsőbbségért felvonultatott mitologizáló elméletek mintázatait követi. Nagy Levente filológiai adatok bevonásával amellett érvel, hogy az Árgirus esetében Gyergyai részben antik ihletettségű művének Gheorghe Barac-féle román fordítása elindult a folklorizálódás útján és bekerült a román balladaantológiákba. Ezzel olyan korábbi közhelyeket igazít ki, amelyek évtizedek óta érintetlenül lebegtek a tudománytörténet univerzumában.
A nemzetközi témákat felvonultató első rész utolsó írása Bobák Szilvia, Kálmán Mihály és az időközben sajnálatos módon elhunyt Kalmán C. György tanulmánya. A szerzők egy jiddis népdal két változatát hasonlítják össze és helyezik kultúrtörténeti keretbe, rámutatva arra, hogy a monoton alapanyagokból és a nélkülözésből is fakadhat humor és időszakos változatosság. Mikos Éva tanulmánya a magyar kutatási hagyományban sajnálatos módon kevéssé népszerű műfajra irányítja újra a figyelmet. Nagy Ilona 2006-ban megjelent tanulmánya óta nem sok előrelépés történt a kortárs, modern, városi vagy ha úgy tetszik sajtómondák kutatásában. Mikos Éva egy konkrét történettípus vizsgálatával járul hozzá a kortárs vagy sajtómondák működésének jobb megértéséhez. A Latin-Amerikából exportcikként érkező banánszállítmányokban talált kígyókról, pókokról szóló történeteket tekinti át, a 20. századi magyar sajtó ide vonatkozó történeteinek módszeres feltárásával, a magyar kulturális kontextus alapos leírásával, a szüzsét alkotó motívumok történeti bemutatásával, kognitív beágyazásával. A történettípus nemzetközi hátteréhez adalékként szolgálhat J. E. Guthrie 1923-ban megjelent The banana Snake Boa imperator című tanulmánya. Guthrie egy iowai zoológus volt, aki az egzotikus kígyófaunát is vizsgálta, annak egy jelentős részét – ahogy a tanulmányában részletesen leírja – a banánt exportáló latin-amerikai országokból érkező szállítmányokban találták meg, hallgatók, helyi zöldségesek vitték be neki, hónapokig vizsgálta őket. A helyi zöldség-gyümölcsösökkel és a szállítmányozó vállalat munkásaival arról beszélgetett, hogy hogyan kerülhettek az állatok a ládákba. Megerősítették, hogy az állatok közvetlenül a szállítás előtt juthattak a földre helyezett banánfürtök közé, mielőtt azok a hajóra kerültek. A monda motívumai és a keletkezés korai kontextusát segítő leírások tehát nemcsak a szenzációhajhász lapok világából, hanem a szövegkeletkezés egy korai fázisából is a rendelkezésünkre állnak és finomíthatják a mondatípus történetéről tudottakat.
A második egységbe sorolt, magyarországi populáris kultúrát érintő tanulmányok többsége sem ragad le kizárólag a magyar nyelvű vagy helyi érdekeltségű adatokon, hanem összehasonlító keretbe illeszti mondandóját. Voigt Vilmos a vizuális költészet megújulásának nyomait és lehetséges ponyvai kapcsolódásait mutatja be a képversek és egyes fémikonok hátlapját vizsgáló tanulmányában, kiemelve a kereszt alakot betűkkel formáló képverseket. Felhívja a figyelmet a pravoszláv kereszteken és az európai költészetben alkalmazott vizuális minták formai és tematikus kapcsolatára. Tüskés Anna újkori köztéri szobrokon, síremlékeken látható magyar és magyarra fordított külföldi szerzőktől származó irodalmi és antik feliratok tárházát adja, egy széles befogadó közönséget feltételezve, amely ezeket a szövegeket a 19. század második felében, 20. század első felében a köztereken, temetőkben láthatta. A dunántúli régiót illetőleg Borián Elréd a 18. századi Dőri énekeskönyv Szent Márton-énekeit mutatja be, kitérve a szent életéből megjelenített motívumokra, valamint a Paksi Márton György énekeskönyvében található filológiai párhuzamokra.
Knapp Éva egy 18. századi, unikumnak számító, két címlappal rendelkező nyomtatvány könyvészeti-tartalmi elemzését végzi el és elmereng azon, mennyiben tekinthető liber gradualisnak és mi lehetett a valós funkciója. A mulattató költészet eszme-és poétikatörténeti vonatkozásaihoz is kapcsolódik Hegedüs Béla tanulmánya, aki tizenkét év alatt végzett kutatásai során született jegyzetei alapján vonultatja fel a mulat szó és származékainak elfelejtett, 18. századi jelentéstartományát, amely a szemlélődő tétlenség révén megélt testi-lelki gyönyörűségekre vonatkozik. Aprólékos adatai a középkortól a 18. századig terjednek. Zvara Edina a szanyi jezsuita plébános, költő-író Nagy János kiadatlan autográf alkalmi verseit és egy levelét adja közre tanulmányában.
Folytatva a dunántúli régiót érintő tanulmányok sorát, Perger Gyula a 19. század második felének, a 20. század első felének győri kortesnótáit mutatja be. Egy olyan műfajét, amelynek gyűjtésére a néprajztudomány intézményesülésének korában Szendrey Zsigmond hívta fel a figyelmet, ugyanakkor egy adott régió szövegeinek bemutatására, kultúrtörténeti részletek közlésére, a műfajt éltető szerzők felkutatására eddig nem került sor. A tanulmány külön érdeme, hogy ennek az efemer és gyors átfutást kívánó műfajnak a társadalmi beágyazottságát is vizsgálja és egy szövegtárat is közread. A napóleoni háborúkhoz kötődő közköltészet magyar vonatkozásáról is olvashatunk a kötetben. Csörsz Rumen István egy nagyobb munkájának csak egyetlen szeletét adja közre Pálóczi Horváth Ádám Napóleon-ciklusához tartozó, Vissza-mars a francoknak közköltészeti kapcsolatait, variálódását, átértelmezését mutatja be alapos és részletgazdag tanulmányában. Ez a Napóleon nevében írt francia mars Pálóczi Horváth legtöbbet másolt szövegeihez tartozik, ennek autográf változatait, ponyvakiadásait, kéziratos másolatait javarészt már feltárta a szerző, részletesen összefoglalja a variálódás főbb tapasztalatait, a kontaminációt, a szöveg kétféle szövegcsaládját, a dallamváltozatok variabilitását. Gazdag anyagot ad közre a magyar és muszka tárgyú variánsok 19. századi utóéletéről, szóbeli hagyományozódásáról, újra meg újra aktualizálódásáról, nyitott szöveg mivoltáról. Vasné Szűcs Imola írásának témája egy magyar történelmi opera, a Béla futása két kéziratos partitúrája. A szerző felsorakoztatja a mű egyes tételeinek fellelhető változatait, amelyek reformkori kéziratos kottás énekeskönyvekben, például a Pataki dallamtárban maradtak fenn. Azt a folyamatot ragadja meg, ahogy egy színpadra szánt mű dallamai elindulnak a popularizálódás útján.
Gulyás Judit a Kisfaludy Társaság kritikai hetilapjában, a Magyar Szépirodalmi Szemlében megjelent, mesére vonatkozó elméleti tanulmányokat, recenziókat ismerteti. Ezzel fontos adalékokat szolgáltat a folklorisztika, valamint a mese történetéhez. Részletesen méltatja azokat a dilemmákat, amelyekkel a szóbeliségben létező elbeszélő hagyomány szépirodalmi transzponálása hozott magával. Egyúttal Basile nápolyi mesegyűjteményének, valamint Abjørnsen és Moe norvég kötetének magyar recepciótörténetéhez és mintaadó mivoltáról is fontos adalékokat szolgáltat. Nem utolsó sorban ráirányítja a figyelmet a német kulturális közvetítőközeg átváltási műveleteire a nemzetközi művek „előolvasása” kapcsán. Szilágyi Márton Arany János Nemzetőr-dalának (1848) korai recepciójára vonatkozó adatai alapján számol be annak folklorizációjáról és kétágú terjedési irányáról. Az egyiket az egyik divatlapban, az Életképekben való közlése indította el 1848 áprilisában, a másik pedig a szöveg megzenésítésével, ismert dallamra való alkalmazásával együtt az oralitásba vezetett és összefüggésben lehetett a nagyszalontai nemzetőrök toborzásával. Így a közköltészeti és folklorizációs szövegvariálódást egymással párhuzamosan zajló példáját vizsgálja. Tanulmánya kontextusba helyezi Ruttkay Veronika tanulmányának a nemzeti dalról (national song) szóló passzusait. Domokos Mariann Vikár Béla eddig kevéssé ismert közszolgálati tevékenységéről ad számot, bemutatja, hogy legifjabb Tatár Péter néven hogyan járult hozzá a populáris egészség-felvilágosítás célkitűzéseihez a 19. századi kolerajárványok idején. A Kolerás világ vagy a Baczillus koma szomoru és igaz története a kormányzati járványügyi intézkedések egyik megrendelt termékeként látott napvilágot, célkitűzése a színvonalas egészségügyi és felvilágosító propaganda terjesztése volt. Ennek egyik formája a többször, nagy példányszámban kiadott verses ponyva volt.
Időrendben az utolsó, a korai televíziózás és az abból eredő közelmúltbeli, illetve máig Romhányi-reminiszcenciákat hordozó populáris kultúráját felölelő korszakára vonatkozik Kappanyos András Mit tudott Romhányi József? című tanulmánya. Az írás apropóját Romhányi születésének centenáriuma adta. Az alkalmazott művészet jegyében, a szerző áttekinti Romhányi József teljes, nagyrészt képekhez rendelt hangzó életművét. Műveinek törzsét librettói teszik ki, többek között a Macskák musical magyar szövege. A másik nagy egység a rajzfilmszövegeké. Ezekben különös ismertetőjeggyé vált a nevek fordítása, ami nem is egyszerű fordítási, hanem kulturális transzpozíciós művelet. Az amerikai Yogi Bear (Maci Laci) esetében például a kulturális reáliák, egy komplex kulturális közeg (a Flintstones esetében az amerikai hétköznapok szatírája) domesztikációja történt, és a megoldások sajátos kulturális transzferfolyamatokat követtek, a referencialitás megváltozott, az előzetes ismeretekre épülő vicceket a fordításban felváltották a nyelvi önreferenciára alapozó tréfák. Kappanyos András alapos tanulmányában bemutatja a Romhányi-életmű tartósságát is, vagyis a kortárs magyar társadalmi közeg lehetséges áthallásait, majd a nevek utóéletét, kortárs szlengbe épülésének folyamatát. A Macskák megszövegezésének méltatásakor olvashatunk dallam és szöveg kapcsolatáról, végső soron a tanulmány írója az alkalmazott szövegírás módszereinek, lehetőségeinek oktatása mellett érvel. A kötet végén megszokott módon magyar és idegen nyelvű könyvek recenziói kaptak helyet.
Az írásom elején emlegetett közköltészeti metaforáknak, valamint Küllős Imola és Csörsz Rumen István kitartó munkájának köszönhető, hogy évek óta egy platformon jelenhetnek meg tematikában, módszertanban és szemléletmódban egymáshoz kapcsolódó tanulmányok, hogy a Doromb szerzői javarészt azonos terminológiát használnak, eredményeik egymás számára könnyen hozzáférhetőek. Köszönjük az interdiszciplináris kapcsolatokat és a folyamatosan bővülő tematikus palettát! Nem mellesleg éljenek soká az újraragasztott gumitalpak is!
Summary
This review presents the papers included in the ninth volume of the Doromb (Jew’s Harp) popular poetry studies series. For years, this Hungarian yearbook has been an important forum for Hungarian, and more recently, international public poetry research.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.