recenzió

Kovács Janka, Móré Tünde, Rédey-Keresztény János, Rédey-Keresztény Júlia, Virág Csilla, Vrabély Márk, szerk. Közvetítők és közvetítés: Kulturális transzfer a hosszú reformáció kontextusában. Reciti Konferenciakötetek 12. Budapest: reciti, 2021.

A reciti konferenciakötetek sorozatának 12. darabjaként napvilágot látott kiadvány a hosszú reformáció és a kulturális transzfer fogalmai köré rendeződő tanulmányokat ígér az olvasó számára: a 2020. szeptemberében megrendezett, azonos című tudományos tanácskozáson elhangzott előadások írásos változatait tartalmazza. Amint a kötet előszavát jegyző Tóth Zsombor felhívja rá a figyelmet, a konferencia első kontextusa Az értelmezés hatalma című konferenciasorozat volt, mely az irodalomtörténeti megértésaktusok értelmezésére vállalkozott, hangsúlyozva, hogy az irodalomtörténeti interpretáció nem mondhat le a kora újkori szövegek kulturális kontextusainak megértéséről – melynek eszköze lehet az ún. kulturális transzferek vizsgálata.

Ahogy Tóth Zsombor összefoglalja: „A konferencia tehát a kulturális transzferek jelenségének és változatainak áttekintését célozta meg, illetve ezek kutatásának módszertani sajátosságaira kérdezett rá, mindezt a hosszú reformáció […] történeti kontextusában.” A hosszú reformáció korszakalakzata a kötetben többnyire inkább reflektálatlanul, egyértelmű és problematizálást nem igénylő adottságként jelenik meg, tág időbeli keretet adva a tanulmányoknak. Azok elsősorban a fókuszukba helyezett transzferjelenségek kibontásában érdekeltek, melyek örvendetes változatosságát emeli ki az előszó. Valóban, a tanulmányok történeti íve bő három évszázadot fog át, a késő középkori kódexirodalomtól a 18–19. században kialakuló pszichológiatudományig, illetve, ha a legújabb Shakespeare-fordításokat nézzük, akkor még tovább tart – és ebben a nagy történeti ívben maga a kronológia adódik rendezőelvként. Ugyanakkor, ami a másik fókuszfogalmat illeti, kérdéses, hogy meddig lehet és érdemes a „kulturális transzfer” fogalmát tágítani, mi mindent érdemes a fogalom ernyője alá begereblyézni, illetve milyen szemléleti hozadéka lehet annak, ha minden tárgyalt jelenséget a meglehetősen tágan értett kulturális transzferjelenségek közé sorolunk be. Michael Werner, a kulturális transzfer vizsgálatának, módszerének egyik megalkotója szerint a fogalom azért fontos, mert arra helyezi a hangsúlyt, mi történik az interpretáció, a fordítás, az adaptáció pillanatában, egyszóval miféle átalakulás zajlik. Amennyiben a kulturális transzfer fogalma kötetünkben arra szolgál, hogy ezt a megközelítést erősítse, úgy valóban indokoltnak látszik használata.

A kötet nyolc tanulmányát tehát doktoranduszi, predoktori kutatásaikat folytató szerzők jegyzik, s ekképpen a kötet a magyarországi, döntően irodalomtudományi és történettudományi doktori képzés színvonalába is bepillantást enged – igen megnyugtató eredménnyel, tekintve, hogy mind a nyolc tanulmány örvendetesen magas színvonalon készült el,

A kötet első tanulmányát jegyző Vrabély Márk a Kazinczy-kódex hosszabb, két részletből álló szakaszát vizsgálja: Az édes Szűz Máriának nevében való diáki betűkről egy elmélkedésből és egy exemplumból áll. Az első rész forrása ismert volt a szakirodalomban: Temesvári Pelbárt Stellariuma, a második részt illetően pedig Vrabély Márk értékelendő szerénységgel mutat fel egy, az eddigieknél közelebbi, de még bizonyosan nem a közvetlen forrásnak tekinthető szövegváltozatot. A dolgozat nagy erénye a Kazinczy-kódex és az Érsekújvári-kódex közvetlen kapcsolatának meggyőző bizonyítása. A teória, hogy az Érsekújvári-kódex vonatkozó szövegét Sövényházi Márta közvetlenül a Kazinczy-kódexből másolta volna, korábban már felmerült a szakirodalomban, ugyanakkor hibásan hagyományozódott tovább. A szerző által választott ortográfiai módszer, a másoló saját helyesírásától eltérő szöveghelyek azonosítása és a feltételezett forrással való összevetése, meggyőző eredménnyel jár, és a két szöveg kapcsolatának kérdésére megnyugtató módon pontot tehetünk. A tanulmánynak a késő középkori kulturális transzferekre nézvést módszertani tanulsága van: statisztikai vizsgálattal teszi láthatóvá, hogy a scriptori másolás aktuálisan hogyan hoz működésbe bizonyos másolási törvényszerűségeket.

A következő tanulmány a 16. századi Velencei Köztársaságba kalauzol, Szovák Márton Marin Sanudo kéziratos, évtizedeken át vezetett naplójában vizsgálja a mediális áttételeket. Sanudo bemásolt és/vagy beragasztgatott már megjelent szövegeket, röplapokat, szórólapokat is a diáriumába, sajátos mediális konstrukciót hozva így létre. A mediális áttételek alaposabb vizsgálata nyomán egy sor olyan kulturális jelenségre nyílik rálátásunk, amelyek ezen transzferek figyelmen kívül hagyása nélkül nem kerültek volna felszínre.

Rédey-Keresztény János a leghosszabb tanulmányt jegyzi a kötetben: 18–19. század fordulóján született, döntően latin nyelvű alkalmi versekben vizsgálja a közösségi identitás formálódását, a patriotizmus beszédmódjainak elemeit véve górcső alá. Számos transzferjelenség kerül a vizsgálatának fókuszába, elsősorban a respublica litteraria 16. századi eszméinek, legfőképpen pedig a Justus Lipsius-i vera nobilitas gondolatnak a forrásaiban való visszaköszönését vizsgálva. Impozáns tudásanyagot mozgatva biztos kézzel szálazza szét az esetlegesen szóba jöhető diskurzusokat, legyen szó a 15. századi firenzei vera nobilitas eszméjéről vagy a neohumanizmusról,  és a transzferjelenségeket a társadalmi kontextusok alapos vizsgálata felől értelmezi.

Juhász Szandra a 17. századi héber nyelvű carmina gratulatoria sajátosságairól értekezett. Az az NKFI által támogatott kutatócsoport, melynek munkatársaként végzi kutatásait, jelen pillanatban egy 62 héber nyelvű versből álló adatbázissal dolgozik. A versek szerzői rímekkel és időmértékkel kísérleteztek, jóllehet ez a biblikus hébernek nem volt jellemzője. Ők azonban a latinul elsajátított verstani ismereteiket alkalmazták a héber nyelvre és szövegre – vagyis hangsúlyosan kerülhet előtérbe a kulturális, nyelvi kölcsönhatások és a nyelvi transzfer kérdése. A szerző egyébként a Wittenbergben kinyomtatott verseket mutatja be részletesen, módszertani bepillantást nyújtva a carmina gratulatoria kutatásába. A feldolgozás jól hasznosítható eredménye lehet a szerzők és címzettek kapcsolati hálójának feltárása, különösen egy jól lehatárolt kulturális közösségben (pl. egy konkrét városban).

A 16–17. századi angliai énekmondók ábrázolása áll Virág Csilla tanulmányának fókuszában. Ahogy a szerző hangsúlyozza, kétféle transzfer válik láthatóvá a korpuszban: egyfelől egy korszakokon átívelő, mivel a szövegek középkori és antik forrásokat aktualizálva beszélnek az énekmondókról, másfelől egy társadalmi rétegek közti mozgást végző, ami a befogadói rétegek közti hangolást jelenti.

Míg a második jelenség részletesebb vizsgálatot kap, az elsővel, a századokkal korábban született források aktualizálásával kapcsolatosan a transzferfogalom hasznosíthatósága nehezen ragadható meg, tekintve, hogy ezek a források és toposzok inkább csak az általános említés szintjén jelennek meg a dolgozatban.

Üdvözlendő a korpuszválasztás Sebestyén Ádám tanulmányában, aki Bornemisza Péter prédikációihoz nyúlt, amikor a megindítás retorikai eszközeit kívánta vizsgálni a 16. századi prédikációirodalomban. Meggyőző elemzések során mutatja be, hogy Bornemisza teológiai szemléletében a hit és az indulatok szoros kapcsolatban állnak egymással. Jól kiválasztott szövegeken a copia verborumnak az indulatkeltésben betöltött szerepét vizsgálja. Hangsúlyozza és példákkal illusztrálja, hogy az affektív retorika egyáltalán nem magától értetődő jelenség a korszak prédikációiban, hanem retorikai választás eredménye: Kulcsár György posztilllái szemléletes példát nyújtanak erre a nem affektív retorikára. A kulturális transzfer fogalmához ugyan kevésbé kapcsolódik a tanulmány, azonban a hosszú reformáció nagy elbeszéléséhez, annak módszertanához kapcsolódó, az affektusretorikai tudás és módszerek felekezetközi áramlására irányuló kutatási javaslattal áll elő.

A kötetben soron következő tanulmány a fordítás mint kulturális transzfer problémájával foglalkozik. Pethő Nóra Shakespeare Velencei kalmárjának műfordításait mutatja be kulturális transzferfolyamatként, a bond 16. századi jogi kifejezés fordítási megoldásait választva a vizsgálat témájául. A vizsgált műfordítások, derül ki a vizsgálatból, a pontos és állandó terminus használata nélkül is meg tudják teremteni a kifejezések közti ekvivalenciát. Ha a műfordítás során a jelentés pontos tisztázása nem is történhet meg, és a jogi jelentés el is vész, több más jelentés és asszociáció előtérbe kerülhet, segítve a mű értelmezését. A tanulmány a fordítási művelet mint transzfer körültekintő vizsgálata révén oda konkludál, hogy a műfordítás tudatos értelmezési folyamat is: a bond szó fordítása során tudatos megfontolások, prioritási sorrendek, értelmezői stratégiák, valamint a befogadók érzékenységével kapcsolatos feltételezések alapján születtek a fordítói megoldások.

A záró tanulmányt Kovács Janka jegyzi: tudástranszferrel, fordítással és adaptációval foglalkozik egy olyan jelentős téma kapcsán, mint a kialakuló pszichológiai tudomány. A 18–19. század fordulóján a lélekről való tudományos gondolkodás jelentős változáson megy keresztül, kiszakad a hippokratészi-galénoszi medicina fogalmi keretei közül, és ennek az átmeneti folyamatnak a nehézségei termékenyen vizsgálhatók a bölcseleti munkák magyarítási próbálkozásaiban. Azért, hogy a szövegek az eredeti nyelvi-kulturális-társadalmi közegükből az egyes nyelvek és regiszterek között akár többszörös áttétellel egy másikba átkerülve is befogadhatóak legyenek, a helyi szellemi igények, viták, kulturális tartalmak és az adott nyelv által nyújtott lehetőségek függvényében adaptálódnak – mutatja be a tanulmány.

A kötet tanulmányainak áttekintése után nem haszontalan vetnünk egy, a kötet önértelmezését firtató pillantást a borítóra is: a könyv első borítóján Mattheus van Hellemont festménye a mindenféle alapanyag összekeverésével dolgozó alkimistát ábrázolja. Az alkimista asztalán és akörül könyvek, kéziratok, üveg- és más, a mixtúrák kikeveréséhez szükséges edények találhatók. A címlapkép a kötetben tematizált transzferfolyamatok, de a szövegeket értelmező tudós metaforájaként is érthető: usus libri, non lectio prudentes facit – gondolhatunk a kora újkorban gyakran idézett proverbiumra, ami lényegében Tóth Zsombor előszavának mottójával is visszhangoztatható. Végül, úgy gondolom, a festmény utalhat a kötet vegyes tematikájára is, a számos különféle elem elegyítésére, melyből, végül, összeáll valami új minőség. S a közel tízoldalas névmutató még inkább megerősíti azt a benyomásunkat, hogy milyen impozáns tartalmi gazdagsággal van dolgunk ebben a kötetben.

Summary

Mediators and Mediation: Cultural Transfer in the Context of the ’Long Reformation’ was published in the Reciti Conference Volumes series, and it contains selected papers originally presented at the conference organised under the same title in 2020. Each paper, written by young Hungarian researchers, PhD students, and predoctoral fellows, aims to contribute to the narrative of the so-called Long Reformation and to the study of cultural transfers. Through its wide variety of subjects and methods, the volume provides a thorough insight into the different types of transferred entities and transferring processes from an at least three-century-long period. However, the concept of Long Reformation remains a timeframe rather than a reflected narrative that has to be worked with.

Tagged hosszú reformáció, konferenciakötet, kulturális transzfer, módszertan