Papp Ingrid írása

június 29th, 2022 § 0 comments

recenzió

Öt­vös Pé­ter. Az ott­hon el­ha­gyá­sa, fé­le­lem és re­mény­ség: „Elég ne­héz, hogy egye­dül va­gyok”. Kul­tu­rá­lis örök­ség. Budapest–Eger: Kos­suth Kiadó–Eszterházy Ká­roly Egyetem–MTA Könyv­tár és In­for­má­ci­ós Köz­pont, 2021, 414 l.

Öt­vös Pé­ter leg­újabb kö­te­te a több egye­te­mi és ku­ta­tó­in­téz­mény együtt­mű­kö­dé­sét meg­tes­te­sí­tő – és a so­ro­zat­szer­kesz­tői elő­szó alap­ján: most le­zá­ró­dó vagy ed­di­gi for­má­já­ban le­zá­ró­dó – Kul­tu­rá­lis örök­ség című so­ro­zat­ban je­lent meg 2021-ben. A szer­ző a be­ve­ze­tést kö­ve­tő­en öt nagy fe­je­zet­ben írja le a kora új­ko­ri em­ber – mint fo­gal­maz – „egyik leg­nyo­masz­tóbb prob­lé­má­ját”, az ott­ho­ni fe­nye­ge­té­sek kö­vet­kez­té­ben ki­ala­ku­ló fé­lel­met, az el­me­ne­kü­lés kö­vet­kez­mé­nye­it, az emig­rá­ci­ó­val való meg­küz­dés egyé­ni stra­té­gi­á­it és nyel­vi ki­fe­je­zé­se­it a 16. szá­zad végi és 17. szá­zad ele­ji Habs­burg Mo­nar­chi­á­ban. Az így ki­ala­ku­ló a kul­túr­ant­ro­po­ló­gi­ai lét­ál­la­pot­nak le­nyo­ma­ta­ként lét­re­jö­vő szö­veg­kor­pusz­ra (vi­zi­tá­ci­ók­ra, könyv­jegy­zé­kek­re, ver­sek­re, le­ve­lek­re, éne­kek­re és au­to­bi­og­rá­fi­ai mű­vek­re) fó­kusz­ál­va mu­tat­ja be a szer­ző mind a kö­zös­ség, mind pe­dig az egyén eg­zisz­ten­ci­á­lis vál­sá­gát és an­nak kü­lön­fé­le ki­fe­je­ző­dé­si módjait.

A fen­ti nyi­tó be­kez­dés a fi­gyel­mes ol­va­só szá­má­ra már­is több kér­dést je­le­ní­tett meg an­nál, mint amennyi in­for­má­ci­ót e kér­dé­sek vo­nat­ko­zá­sá­ban tar­tal­maz­ha­tott. A ki­ad­vány mű­fa­ji be­so­ro­lá­sa he­lyett csak a sem­le­ges kö­tet meg­ne­ve­zést hasz­nál­tam, mint­hogy fi­gyel­mes vé­gig­ol­va­sás után sem könnyű el­dön­te­ni, hogy va­ló­di mo­nog­rá­fi­át vagy szem­lé­le­ti­leg össze­han­golt, tech­ni­ka­i­lag messze­me­nő­leg egy­be­dol­go­zott ta­nul­mány­gyűj­te­ményt kapunk‑e kéz­hez. Az eset­ta­nul­má­nyok össze­kap­cso­lá­sá­hoz fel­hasz­nált szem­lé­le­ti és te­ma­ti­kai ren­de­ző­el­vek egy­ér­tel­mű­en kul­túr­ant­ro­po­ló­gi­a­i­ak, ami a ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tás­ban igen rit­ka al­ka­lom­nak szá­mít, noha a kora új­kor nem­zet­kö­zi ku­ta­tá­sá­nak leg­na­gyobb vissz­han­got ki­vál­tó ér­tel­me­ző mű­ve­it igen gyak­ran eb­ből a ho­ri­zont­ból szem­lél­ve ír­ták meg az el­múlt év­ti­ze­dek so­rán. Öt­vös Pé­ter­nek te­hát már az alap­ve­tő kér­dés­fel­ve­té­se iz­gal­ma­san di­na­mi­zá­ló ha­tá­sú a ha­zai irodalom- és kul­tú­ra­tu­do­mány je­len­le­gi, a poszt­struk­tu­ra­liz­mus utá­ni kö­ze­gé­ben, ahol szer­zői lét­ál­la­po­tok­ra, in­ten­ci­ók­ra, af­fek­tu­sok­ra nem­csak rá­mu­tat­ni, de még rá­kér­dez­ni is gyak­ran gya­nak­vást vagy ké­telyt von maga után, még ma­nap­ság is. Öt­vös Pé­ter csen­des for­ra­dal­már, aki­nek el­já­rá­sá­hoz meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len au­ten­ti­kus­sá­got biz­to­sít a vá­lasz­tott szö­ve­gek po­é­ti­kai és re­to­ri­kai ol­va­sás­mód­já­ban meg­mu­tat­ko­zó pro­fesszi­o­na­liz­mu­sa, to­váb­bá sod­ró len­dü­le­tet ad hoz­zá sa­ját, eg­zisz­ten­ci­á­lis fon­tos­sá­gú­nak lát­szó érin­tett­sé­ge és in­tel­lek­tu­á­lis (vagy ta­lán nem csak in­tel­lek­tu­á­lis) kí­ván­csi­sá­ga. Minden­nek kö­vet­kez­mé­nye, hogy noha az eset­ta­nul­má­nyok­ban le­írt lét­ál­la­po­tok föld­raj­zi­lag is szé­les kör­ben, a leg­kü­lön­bö­zőbb po­li­ti­kai, teo­ló­gi­ai és kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­ben es­tek meg, kö­vet­kez­mé­nyük pe­dig hol a bel­ső ori­en­tá­ció­vesz­tés, el­ma­gá­nyo­so­dás, ki­be­szél­he­tet­len­ség, hol pe­dig a biz­ton­sá­go­sabb­nak tar­tott kö­zeg­be való el­me­ne­kü­lés, emig­rá­ció, adap­tá­ció vol­tak, ezek­ben az em­be­ri tör­té­né­sek­ben, il­let­ve fő­ként az azok le­írá­sá­ra szol­gá­ló szö­ve­gek nyel­vi­sé­gé­ben és iro­dal­mi­sá­gá­ban a kö­tet egé­sze szin­te­ti­zá­ló erő­vel tud mar­káns sa­já­tos­sá­go­kat ér­zé­kel­tet­ni és meg­mu­tat­ni. Mind­ezt vi­lág­szín­vo­na­lon: az egy­sé­ges­sé gyúrt kö­tet té­mái ere­de­ti­leg több­nyi­re a szer­ző­nek a né­met­or­szá­gi és az auszt­ri­ai tu­do­má­nyos­ság­hoz való hoz­zá­já­ru­lá­sa so­rán ké­szí­tett elő­adá­sai és ta­nul­má­nyai vol­tak, ame­lyek­ben ezek­nek az ér­tel­me­zői kö­zös­sé­gek­nek kor­sze­rű és iz­gal­mas disz­kus­szív el­já­rá­sai min­den eset­ben reve­la­tív erő­vel kap­tak helyet.

A Kí­sér­le­tek a val­lás­egy­ség hely­re­ál­lí­tá­sá­ra című első fe­je­zet­ben meg­is­mer­ked­he­tünk a Ti­ro­li Fer­di­nánd fő­her­ceg (1529–1595) ál­tal el­ren­delt, nem túl át­gon­dolt könyv­vizs­gá­lat­tal, amellyel el­ső­sor­ban az ana­bap­tis­ták­kal szem­ben akart fel­lép­ni, de va­ló­já­ban min­den pro­tes­táns el­len irá­nyult. A gya­kor­la­ti meg­va­ló­sí­tás azon­ban nem volt ki­dol­goz­va, és a bün­te­tés a vi­lá­gi hi­va­ta­lok­ra há­rult. Jól do­ku­men­tál­ha­tó a vi­zi­tá­ci­ók­ból a ka­to­li­kus egy­ház erőt­len­sé­ge. A ti­ro­li la­i­ku­so­kat dog­ma­ti­kai és li­tur­gi­ai bi­zony­ta­lan­ság, a val­lás­hoz való in­dif­fe­rens hoz­zá­ál­lás jel­le­mez­te. A 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­re a tar­to­mány 130 te­le­pü­lé­sé­re küld­tek szét man­dá­tu­mo­kat val­lá­si ügyek­ben. A ti­ro­li kor­mány­zó­ság a salz­bur­gi ér­sek­ség­gel együtt 1569 nya­rán el­ha­tá­roz­ta a rend­sze­res könyv­vizs­gá­la­tot, azon­ban a hi­va­tal­no­kok szá­má­ra ki­adott inst­ruk­ci­ók­ban nem sze­re­pelt, hogy mely köny­ve­ket kell „szek­tás­nak” vagy „fel­for­ga­tó­nak” te­kin­te­ni. A ki­ne­ve­zett biz­to­sok első je­len­té­se­i­ket 1569. de­cem­ber 17-én Rat­ten­berg­ből kel­tez­ték, ame­lyek­ből ki­de­rül, hogy a köny­ve­ket az alap­ján vá­lo­gat­ták szét, hogy szektásak‑e vagy nem, majd min­den könyv­re rá­ír­ták a tu­laj­do­nos ne­vét és el­zár­ták a vá­ros­há­zá­ra. A kö­vet­ke­ző te­le­pü­lés Kitz­bü­hel volt, ahol ku­dar­cot val­lot­tak a vi­zi­tá­to­rok, mert a pro­tes­táns pol­gá­rok nem akar­ták be­szol­gál­tat­ni a köny­ve­i­ket, majd a de­cem­ber 29-én kel­te­zett je­len­tés sze­rint a Kufs­te­in­ben össze­gyűj­tött köny­ve­ket az ér­se­ki biz­to­sok nem akar­ták el­szál­lí­ta­ni. Az itt élő bá­nya­fel­ügye­lők és fak­to­rok til­ta­koz­tak a köny­vek be­szol­gál­ta­tá­sa el­len, az­zal ér­vel­tek, hogy a pro­tes­tán­sok köny­ve­i­nek az el­vé­te­le el­ván­dor­lást idéz­het elő, amely az or­szág rom­lá­sá­hoz és meg­ál­lít­ha­tat­lan pusz­tu­lá­sá­hoz ve­zet­het. Vé­gül az el­ván­dor­lás nem kö­vet­ke­zett be, de a jegy­ző­köny­vek jól do­ku­men­tál­ják a pro­tes­táns la­kos­ság passzív el­len­ál­lá­sát az ural­ko­dói ren­del­ke­zés­sel szem­ben, egy le­het­sé­ges túl­élé­si stra­té­gi­át szemléltetve.

Egé­szen más­faj­ta vi­sel­ke­dés­mó­dot vá­lasz­tot­tak a 16. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban a Batthyány-birtokokra ér­ke­ző pro­tes­táns lel­ki­pász­to­rok. A szer­ző Ivá­nyi Béla anyag­gyűj­té­sé­re és Ha­rald Prick­ler pres­bi­te­ro­ló­gi­á­já­ra tá­masz­kod­va mu­tat­ja be a Batthyány-birtokok val­lá­si to­le­ran­ci­á­já­nak a lég­kö­rét, az ide ér­ke­zők be­il­lesz­ke­dé­si ter­ve­it, ne­héz­sé­ge­it, egy­más­hoz való vi­szo­nyát, dog­ma­ti­kai vi­tá­it és pré­di­ká­to­ri hi­va­tal­vi­se­lé­sét. A ki­űzött­ség lét­ál­la­po­tá­ban a nyugat-magyarországi bir­to­kok­ra ér­ke­ző lel­ké­szek a Bat­thyá­ny csa­lád tá­mo­ga­tá­sát él­vez­ték, azon­ban az egy­más­sal foly­ta­tott ri­va­li­zá­lás kö­vet­kez­mé­nye­ként sok eset­ben tá­voz­ni­uk kel­lett a nyugat-magyarországi bir­to­kok­ról is.

A má­so­dik fe­je­zet­ben a szer­ző ma­gán­jel­le­gű for­rá­sok (a „Fo­rog a sze­ren­cse” kez­de­tű vers, ma­gán­le­ve­lek) és tör­té­ne­ti fel­jegy­zé­sek se­gít­sé­gé­vel mu­tat­ja be Il­lés­há­zy Ist­ván gróf emig­rá­ci­ós idő­sza­ká­nak ví­vó­dá­sa­it. Il­lés­há­zyt fel­ség­áru­lás­sal vá­dol­ták, ezért a bün­te­té­se elől elő­ször mor­va­or­szá­gi bir­to­ka­i­ra, majd Len­gyel­or­szág­ba me­ne­kült. Buj­do­sá­sa ide­jén szá­mos ma­gán­le­ve­let írt fe­le­sé­gé­nek, Pál­ffy Ka­tá­nak, ame­lyek­ből vi­lá­go­san ki­tű­nik, hogy a gróf emig­ráns­nak tar­tot­ta ma­gát, akit igaz­ság­ta­la­nul ítél­tek el és fosz­tot­tak meg jo­ga­i­tól. A fe­le­ség Bécs­ben és Prá­gá­ban pró­bált el­jár­ni a fér­je ér­de­ké­ben, aki mind­vé­gig ra­gasz­ko­dott bir­to­ka­i­hoz és a vissza­té­rést ter­vez­te. Az asszonyt töb­ben se­gí­tet­ték fér­je re­ha­bi­li­tá­lá­sá­ban. Ilyen volt Mel­chi­or Kh­lesl (1553–1630) je­zsu­i­ta püs­pök, aki rend­kí­vül be­fo­lyá­sos egy­há­zi te­kin­tély volt az Il­lés­há­zy el­len foly­ta­tott per ide­jén. Az Il­lés­há­zy és fe­le­sé­ge kö­zött zaj­ló le­ve­le­zés­ben gyak­ran te­vő­dik em­lí­tés a püs­pök­ről, aki ta­ná­csok­kal lát­ta el a gró­fot ki­űzött­sé­gé­ben. Öt­vös rá­mu­tat arra, hogy a meg­lé­vő Khlesl-képet ár­nyal­ni szük­sé­ges, hi­szen a ma­gyar szak­iro­da­lom­ban meg­gyö­ke­re­se­dett ál­lí­tás sze­rint a püs­pö­köt val­lás­po­li­ti­kai ag­resszi­vi­tás és fe­le­ke­ze­ti össze­fér­he­tet­len­ség jel­le­mez­te. Ép­pen ez az eset szem­lél­te­ti leg­in­kább, hogy Kh­lesl át tud­ta lát­ni a nagy val­lás­po­li­ti­kai ter­ve­ket, és szót tu­dott ér­te­ni mind az emig­ráns, mind pe­dig a re­ha­bi­li­tált Il­lés­há­zy­val, sőt a köz­re­mű­kö­dé­sé­re is szük­ség volt, hogy Má­tyás fő­her­ce­get ma­gyar ki­rállyá és Il­lés­há­zyt ná­dor­rá válasszák.

A har­ma­dik fe­je­zet a Dis­curs című né­met nyel­vű vi­ta­ira­ton ke­resz­tül mu­tat­ja be egy lát­szó­lag ka­to­li­kus szer­ző a lu­the­rá­nu­sok el­űzé­se el­le­ni, re­to­ri­ka­i­lag meg­al­ko­tott ér­ve­lé­sét. A mun­ka az oszt­rák pro­tes­tán­sok leg­vál­sá­go­sabb idő­sza­ká­ban, 1625 jú­ni­u­sá­ban, vagy ta­lán in­kább a felső-ausztriai pa­raszt­fel­ke­lés le­ve­ré­se után, 1627 ta­va­szán ke­let­kez­he­tett. Az ön­ma­gát meg­ne­vez­ni nem kí­vá­nó szer­ző nagy lé­lek­je­len­lét­tel tö­rek­szik a ki­űzöt­tek­kel szem­be­ni szim­pá­tia fel­kel­té­sé­re. A 17. szá­zad­ban el­ter­jedt re­to­ri­kai el­já­rást hasz­nál­ja fel, ami­kor po­li­ti­ka­i­lag és gaz­da­sá­gi­lag ta­pasz­tal­tabb sze­mély be­nyo­má­sát kelt­ve lát­szó­lag ag­gó­dik az or­szág pusz­tu­lá­sa mi­att, és az­zal ér­vel, hogy egye­dül a lu­the­rá­nu­sok se­gít­sé­ge és mun­ká­ja az, ami a ne­héz hely­zet­ből való ki­lá­ba­lást elő­se­gít­he­ti. Mind­ezt ak­kor lát­ja le­het­sé­ges­nek, hogy­ha a lu­the­rá­nu­sok hely­ze­te ko­moly vál­to­zá­so­kon esik át. Pon­tok­ba sze­di azo­kat a val­lás­po­li­ti­kai és dip­lo­má­ci­ai ér­ve­ket, ame­lyek ál­lás­pont­ját tá­mo­gat­ják. A vi­ta­irat a val­lá­si to­le­ran­ci­át hir­det­te, amely azon­ban szö­ges el­len­tét­ben állt a csá­szár tö­rek­vé­se­i­vel. 1627-ben csá­szá­ri pa­rancs­ra a pro­tes­táns pré­di­ká­to­rok­nak és is­ko­la­mes­te­rek­nek el kel­lett hagy­ni­uk Alsó-Ausztriát. A kö­vet­ke­ző esz­ten­dő­ben a ne­mes­sé­get is szi­go­rú ren­de­let kö­te­lez­te az át­té­rés­re vagy ki­ván­dor­lás­ra. Ugyan a szak­iro­da­lom több olyan pro­tes­táns fő­úr­ról tud, akik a csá­szár ki­vé­te­les fi­gyel­mé­ben ré­sze­sül­tek és meg­tart­hat­ták a val­lá­su­kat, azon­ban ők is lel­ki gon­do­zó­ik nél­kül ma­rad­tak, és nél­kü­löz­ték a hit- és a gyü­le­ke­ze­ti él­ményt. Az ötö­dik fe­je­zet pon­to­san en­nek a fe­le­ke­ze­ti hi­ány­nak a be­mu­ta­tá­sát vég­zi el a Gre­if­fen­berg csa­lád pél­dá­ján keresztül.

Míg az elő­ző fe­je­ze­tek a fi­zi­kai ki­űzött­ség lét­ál­la­po­tát mu­tat­ták be, a so­ron kö­vet­ke­ző két fe­je­zet a lel­ki ki­űzött­ség vagy nél­kü­lö­zés lét­ál­la­po­tá­nak két rend­kí­vül ér­de­kes vál­to­za­tát szem­lél­te­ti. A ne­gye­dik rész­ben a szer­ző Mar­tin Opitz 1622-es er­dé­lyi meg­hí­vá­sá­ra, az an­nak so­rán át­élt lel­ki ki­ta­szí­tott­sá­gá­ra és az Er­dély­ben töl­tött hó­na­pok­nak a kar­ri­er­jé­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ra he­lye­zi a hang­súlyt. Opitz na­gyon fi­a­ta­lon, hu­szon­öt éve­sen, Beth­len Gá­bor fe­je­de­lem meg­hí­vá­sá­ra ér­ke­zett Gyu­la­fe­hér­vár­ra, ahol ti­zen­há­rom hó­na­pot töl­tött. Pro­fesszor­ként és ko­szo­rús köl­tő­ként kö­szön­töt­ték an­nak el­le­né­re, hogy nem szer­zett aka­dé­mi­ai fo­ko­za­tot, és csak 1625 őszén lett ko­szo­rús köl­tő. Ba­rá­ta­i­nak írott több le­ve­le ma­radt fenn eb­ből az idő­ből, ame­lyek­ben lel­ki ide­gen­ke­dé­sét fe­je­zi ki az er­dé­lyi kö­rül­mé­nyek­kel, az itt élő ma­gya­rok­kal és szá­szok­kal szem­ben, és rész­le­te­sen ecse­te­li kín­zó hon­vá­gyát. Ön­ma­gát Er­dély­ben élő nyo­mo­rult szám­ki­ve­tett­nek tart­ja, aki azon­ban meg­ta­nul­ta el­vi­sel­ni a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lant. Le­ve­le­i­nek vissza­té­rő to­po­szai a néma mú­zsák, a vad és bar­bár kör­nye­zet, a fe­je­de­lem erő­sza­kos­sá­ga és a sú­lyos be­teg­ség. It­te­ni tar­tóz­ko­dá­sa alatt írta a Zlat­na avagy a lé­lek nyu­gal­má­ról című nagy er­dé­lyi tab­lót. Mi­vel Opitz ide­gen­ke­dett a gyu­la­fe­hér­vá­ri kö­rül­mé­nyek­től és em­be­rek­től, rö­vi­de­sen vissza­tért ha­zá­já­ba és Karl Han­ni­bal von Doh­na szol­gá­la­tá­ba lé­pett. Er­déllyel kap­cso­lat­ban meg­fo­gal­ma­zott kri­ti­ká­ja el­le­né­re a kar­ri­er­jé­re nagy ha­tás­sal volt az itt el­töl­tött né­hány hó­nap, hi­szen fon­tos for­rá­sok­kal lett gaz­da­gabb, to­váb­bá sze­mé­lyi kap­cso­la­tok­kal is, pél­dá­ul itt is­mer­ke­dett meg Szen­ci Mol­nár Alberttal.

Az utol­só fe­je­zet egy köl­tő­ba­rát­ság ki­ala­ku­lá­sát, hosszú éve­ken ke­resz­tül való fenn­ma­ra­dá­sát és vé­gül le­zá­ru­lá­sát mu­tat­ja be. Az idő­pont a har­ma­dik fe­je­zet­ben le­írt alsó-ausztriai szám­űze­tést kö­ve­ti, a hely­szín a me­ne­kül­tek fon­tos cél­te­rü­le­te, Nürn­berg vá­ro­sa. Itt te­vé­keny­ke­dett Sig­mund Bir­ken, akit a leg­újabb né­met szak­iro­da­lom a 17. szá­zad leg­ak­tí­vabb iro­da­lom­szer­ve­ző­je­ként és leg­ter­mé­ke­nyebb író­ja­ként tart szá­mon. Bir­ken lu­the­rá­nus lel­kész­csa­lád­ból szár­ma­zott. Ti­zen­nyolc éve­sen, 1644-ben tag­ja lett a nyelv­zse­ni Phi­lipp von Ze­sen ál­tal élet­re hí­vott Deutsch­ge­sinn­te Gen­os­senschaft­nak. Egy év múl­va An­ton Ul­rich és Fer­di­nand Al­brecht von Bra­unsch­weig und Lüneburg-Wolfenbüttel her­ce­gek há­zi­ta­ní­tó­ja lett. 1662-től a Peg­ne­sis­cher Blu­me­nor­den elöl­já­ró­ja. 1660 ta­va­szá­tól ve­ze­tett la­tin és né­met nyel­ven nap­lót, amely­ben rész­le­te­sen le­ír­ta min­den­nap­ja­it, fel­ada­ta­it, kap­cso­la­ta­it és ma­gán­éle­ti tör­té­né­se­it. Szo­ros ba­rá­ti kap­cso­la­tot tar­tott fenn a Gre­if­fen­berg csa­lád­dal, el­ső­sor­ban Cat­har­ina Re­gi­na Gre­if­fen­berg­gel, akit ta­nít­vá­nyá­nak tekintett.

Cat­har­ina Re­gi­na és gyám­ja, ap­já­nak fél­test­vé­re, Hans Ru­dolf Gre­if­fen­berg 1664-ben há­zas­sá­got kö­tött, ami erős sze­mé­lyes és hi­va­ta­los el­len­ál­lás­ba üt­kö­zött, együtt­élé­sük mind­vé­gig prob­lé­má­kat ve­tett fel. A sop­ro­ni lu­the­rá­nus lel­ké­szek mé­lyen el­ítél­ték a há­zas­sá­got, kü­lö­nö­sen Ch­ri­stoph So­witsch, aki a csa­lád sop­ro­ni lel­ké­sze volt. Cat­har­ina Re­gi­na és fér­je, Hans Ru­dolf több­ször pró­bál­tak kö­ze­led­ni lel­ki­gon­do­zó­ik­hoz, de azok mind­vé­gig me­re­ven el­zár­kóz­tak. Ez a lel­ki ki­ta­szí­tott­ság meg­vi­sel­te a há­zas­párt, és rá­nyom­ta a bé­lye­get az együtt töl­tött évekre.

Bir­ken és Cat­har­ina Re­gi­na köl­tő­ba­rát­sá­ga 1662-ben kez­dő­dött, ami­kor Hans Ru­dolf, a ké­sőb­bi férj jegy­aján­dék­ként ki akar­ta adni a vá­lasz­tott­ja ver­se­it és szo­nett­je­it, ame­lye­ket Bir­ken kor­ri­gált és a ki­adá­suk­hoz elő­szót írt. A kö­tet nürn­ber­gi meg­je­le­né­sét nem fo­gad­ták ked­ve­ző­en, de a köl­tő­nő vá­lo­ga­tott szép sza­vak­kal kö­szön­te meg Bir­ken mun­ká­ját, s ez­zel in­dult le­ve­le­zé­sük. Bir­ken ha­gya­té­ká­ban a bá­ró­nő ál­tal írott 174 le­vél ma­radt fenn. A kez­de­ti idő­sza­kot óva­tos, ud­va­ri­as hí­zel­ke­dés jel­le­mez­te, ké­sőbb azon­ban el­mé­lyült a ba­rát­sá­guk, meg­osz­tot­ták egy­más­sal éle­tük bi­zal­mas ese­mé­nye­it és leg­újabb mű­ve­i­ket. Cat­har­ina Re­gi­na a sop­ro­ni lel­késszel foly­ta­tott fe­szült vi­tá­hoz Bir­ken se­gít­sé­gét kér­te, aki Apo­ló­giát írt a bá­ró­nő vé­del­mé­ben So­witsch­nak. Ugyan a lel­kész jó­in­du­la­tát nem si­ke­rült meg­nyer­nie ez­zel, de kap­cso­la­tuk mély­sé­gét mu­tat­ja, hogy a bá­ró­nő ilyen ké­nyes kér­dés­ben kér­te köl­tő­ba­rát­ja se­gít­sé­gét. A Bir­ken és Cat­har­ina Re­gi­na kö­zöt­ti le­ve­le­zés a kap­cso­la­tuk ké­sőb­bi sza­ka­szá­ban rit­kul­ni kez­dett, és „a sza­vak fe­let­ti ura­lom el­vesz­té­se és a meg­fe­le­lő ki­fe­je­zé­sek hi­á­nya ko­moly prob­lé­mát” oko­zott. 1668 nya­rát kö­ve­tő­en mind­ket­ten a hall­ga­tás­ba me­ne­kül­tek, hó­na­pok tel­tek el a le­vél­vál­tá­sok kö­zött. Vé­gül Cat­har­ina Re­gi­na ver­set írt az el­hunyt Hars­dörf­fer és az élő Bir­ken tisz­te­le­té­re. A két köl­tő rej­té­lyes egy­más mel­lett sze­re­pel­te­té­se a di­cső­í­tés cél­ját szol­gál­ta, így tisz­tel­gett a köl­tő­nő a ha­lott és az élő pél­da­kép előtt.

Öt­vös Pé­ter köny­ve hi­ány­pót­ló mun­ka, amely a fenn­ma­radt for­rá­sok szo­ros ol­va­sá­sán ke­resz­tül mu­tat­ja be a kora új­ko­ri em­ber leg­nyo­masz­tóbb­nak ne­ve­zett prob­lé­má­ját, az ott­hon kény­sze­rű el­ha­gyá­sá­ból fa­ka­dó eg­zisz­ten­ci­á­lis vál­sá­got. A több­nem­ze­ti­sé­gű Habs­burg Bi­ro­da­lom­ban zaj­ló ese­mé­nyek leg­kü­lön­fé­lébb szö­ve­gek­kel való szem­lél­te­té­se le­he­tő­vé te­szi, hogy a me­ne­kü­lés, a fi­zi­kai és lel­ki ki­ta­szí­tott­ság, a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet és a val­lá­si ül­dö­zés szá­mos vál­fa­ján ke­resz­tül szem­lél­hes­sük a 16–17. szá­za­di tár­sa­dal­mat szét­fe­szí­tő fo­lya­ma­to­kat. Az ural­ko­dó­ház és az alatt­va­lók el­té­rő po­li­ti­kai és val­lá­si né­ze­tei a vá­lasz­tott po­li­ti­kai meg­ol­dá­sok rö­vid időn be­lü­li meg­is­mét­lő­dé­sé­nek esé­lyét hor­doz­ták ma­guk­ban, ami ál­tal nem csu­pán az el­mé­lyült in­tel­lek­tu­á­lis ref­le­xi­ó­ra ké­pes kul­tu­rá­lis elit tag­jai, ha­nem nagy tö­me­gek ke­rül­tek lét­bi­zony­ta­lan­ság­ba. Csak­ugyan ugyan­eze­ket a min­tá­za­to­kat is­mé­tel­ték meg a fe­hér­he­gyi csa­ta­vesz­tést (1620) kö­ve­tő ese­mé­nyek, ame­lyek nyo­mán cseh és mor­va me­ne­kül­tek árasz­tot­ták el az alsó- és felső-magyarországi vá­ro­so­kat. A kö­rük­ben lét­re­jött írá­sok is rend­kí­vül al­kal­ma­sak a lel­ki és fi­zi­kai ki­űzött­ség, a me­ne­kü­lés és a hon­ta­lan­ság lét­ál­la­po­tá­nak szem­lél­te­té­sé­re, amint azt a bib­li­kus cseh nyel­vű ma­gyar­or­szá­gi pré­di­ká­ci­ók na­gyobb tö­me­gű vizs­gá­la­ta már be is bi­zo­nyí­tot­ta az el­múlt években.

Ez és az ef­fé­le ana­lóg tár­sa­dal­mi hely­ze­tek ugyan­csak jól meg­ra­gad­ha­tók és le­ír­ha­tók Öt­vös Pé­ter po­é­ti­kai és re­to­ri­kai ol­va­sás­mód­já­val. Egy me­ne­kült kö­zös­ség kö­ré­ben lét­re­jött írá­sok sok min­dent el­mon­da­nak a ki­űzött­ség oká­ról, meg­élé­sé­nek mi­ként­jé­ről, a me­ne­kü­lés mód­já­ról, az emig­ráns kö­zös­ség­ben mű­kö­dő di­na­mi­ká­ról és a be­fo­ga­dó kö­zös­ség­ről, s mind­ez nem­csak ti­pi­zál­ha­tó, ha­nem kul­tu­rá­lis köl­csön­ha­tá­sok le­írá­sá­ra és át­vé­te­lük di­na­mi­ká­já­ra vo­nat­ko­zó kö­vet­kez­te­té­se­ket is meg­ala­poz. Más a hely­zet az egyén egye­di élet­hely­ze­té­vel és an­nak in­di­vi­du­á­lis (fo­gal­mi vagy ér­zel­mi) ref­lek­tá­lá­sá­val. Mar­tin Opitz gyu­la­fe­hér­vá­ri lel­ki ta­laj­vesz­té­se, Il­lés­há­zy ér­zel­mei fel­ség­áru­lás vád­ja mi­at­ti buj­do­sá­sá­ban vagy Gre­if­fen­ber­gék tár­sa­dal­mi­lag el nem fo­ga­dott há­zas­sá­guk mi­at­ti meg­aláz­ta­tá­sai a mik­ro­his­tó­ria olyan élet­hely­ze­te­it tár­ják elénk, ame­lyek egye­di­ek és meg­is­mé­tel­he­tet­le­nek. Az ezek­ről tu­dó­sí­tó írá­sok sze­mé­lye­sek, in­ti­mek, val­lo­má­sos jel­le­gű­ek, vagy­is el­té­rő­en hasz­nál­ják a re­to­ri­kai uni­ver­zu­mot, mint a köz­ke­le­tű min­ták azo­no­su­lás­ra fel­kí­nált mo­dell­jei. Úgy is mond­hat­juk: a kol­lek­tív fé­lel­mek, re­mény­sé­gek és re­mény­te­len­sé­gek meg­mu­tat­ha­tók a lit­te­rae ráismerés-elvű ke­re­tei kö­zött, a maga egye­di­sé­gé­ben ki­tá­rul­ko­zó vagy rej­tőz­kö­dő szelf vi­szont a poszt­ro­man­ti­kus li­te­ra­tú­ra felismerés- és kimondás-elvében ta­lál majd adek­vát folytatókra.

Summary

Pé­ter Ötvös’s vo­lu­me dis­cus­ses one of the most pr­es­sing prob­lems of early mo­dern man, the fear that emer­ges as a re­sult of va­ri­o­us th­reats and prompts one to flee from one’s hom­eland, as well as the in­di­vi­du­al strate­gi­es and lin­gu­is­tic exp­r­es­sions of cop­ing with emig­ra­ti­on in the late six­teenth and early seventeenth-century Habs­burg Mo­narchy. Th­ro­ugh a close read­ing and in­terp­re­ta­ti­on of a wide va­ri­ety of sur­vi­ving sour­ces, we gain in­sight into the sur­vi­val strate­gi­es of in­di­vi­du­als and com­mu­ni­ti­es on the margins of so­ci­ety and the ways in which they coped in the­ir host en­vi­ron­ment. The chap­ters il­lustra­te vi­vidly the de­vas­tat­ing im­pact of phy­si­cal and psy­cho­log­i­cal disp­lace­ment on an individual’s life and so­ci­al re­la­tions, a si­tu­a­ti­on made all the more un­be­arab­le by the dis­cord and ri­valry wit­hin re­fu­gee communities.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?