könyvismertetés

Dávid Ka­ta­lin. Soah: Em­lé­ke­im a vész­kor­szak ide­jé­ből. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat, 2014.

Dávid Ka­ta­lin. Vas­füg­gö­nyös ke­resz­tény­ség: A Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Do­ku­men­tá­ci­ós Köz­pont. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat, 2017.

Az első könyv ál­ta­lá­nos be­ve­ze­tő­vel kez­dő­dik, mely a ke­resz­tény vi­lág­né­zet­re, a gon­dol­ko­dás sza­bad­sá­gá­ra és a szim­bó­lu­mok fon­tos­sá­gá­ra fó­kusz­ál az em­ber élet­ben. Eb­ben a kö­tet­ben a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén és fő­leg a nyi­las dik­ta­tú­ra és Bu­da­pest ost­ro­ma alatt át­él­tek em­lé­ke­it rög­zí­ti a szer­ző. A má­so­dik könyv nem ott foly­tat­ja az em­lé­kek fo­na­lá­nak fel­gön­gyö­lí­té­sét, ahol az első ab­ba­hagy­ta, ha­nem mint­egy öt év­vel ké­sőbb: az 1950–1964 kö­zöt­ti más­fél év­ti­zed tör­té­né­sei kö­zül vil­lant fel né­há­nyat. En­nek kö­zép­pont­já­ban a ma­gyar­or­szá­gi művészettörténet-írás egyik je­len­tős mű­he­lye, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ku­ta­tó­köz­pont Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti In­té­ze­té­nek előd­je áll: a Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Do­ku­men­tá­ci­ós Köz­pont (1950–1964) meg­ala­pí­tá­sa, cél­jai, mun­ká­ja, mun­ka­tár­sai, majd meg­szün­te­té­se. Az in­téz­mény­nek nem­csak tu­do­mány­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­ge óri­á­si – az első mód­sze­res adat­fel­tá­ró mun­ka az Árpád-kori ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szet­ről, az ered­mé­nye­ket köz­re­adó ki­ad­vá­nyok meg­je­len­te­té­se, az egye­tem­ről ki­lé­pő új mű­vé­szet­tör­té­nész ge­ne­rá­ci­ók első be­mu­tat­ko­zá­sá­ra éven­te meg­ren­de­zett kon­fe­ren­ci­ák szer­ve­zé­se (1962, 1963) –, ha­nem az em­be­ri vo­nat­ko­zá­sai is. Le­he­tő­vé tet­te töb­bek kö­zött a rend­szer szem­szö­gé­ből „lep­rás” em­be­rek (po­li­ti­ka­i­lag nem kí­vá­na­tos, nagy tu­dá­sú szak­em­be­rek, pa­pok, szer­ze­te­sek) al­kal­ma­zá­sát, mun­ká­hoz és meg­él­he­tés­hez juttatását.

Az első mű fő kér­dé­se: a szer­ző mi­lyen ka­to­li­kus lel­kü­let­tel és csa­lá­di in­dít­ta­tás­sal élte át a zsi­dó­ül­dö­zés és ‑men­tés idő­sza­kát? A má­so­di­ké: ho­gyan le­he­tett meg­te­rem­te­ni a be­csü­le­tes itt­ho­ni mun­ka kö­rül­mé­nye­it (mű­vé­szet­tör­té­nész­ként, ha már nem le­het utaz­ni), és se­gí­te­ni a „lep­rá­so­kat”? A szer­ző hang­sú­lyo­zott cél­ja, hogy ki­zá­ró­lag a sa­ját em­lé­ke­it idé­zi fel, anél­kül, hogy el­len­őriz­né, pon­to­sí­ta­ná for­rá­sok (pl. ko­ra­be­li új­sá­gok) se­gít­sé­gé­vel az ese­mé­nyek le­írá­sát. A má­so­dik kö­tet­nek a be­ve­ze­tő­ben is ki­emelt szer­kesz­té­si kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy há­rom pon­ton meg­sza­kad a nar­rá­ció, és köz­be­éke­lő­dik az em­lék­irat­írás je­len ide­jé­ben tör­tént, a szer­zőt ki­emel­ke­dő­en meg­rá­zó ese­mé­nyek ér­tel­me­zé­se: Es­ter­há­zy Pé­ter Hét utol­só szó című mű­vé­nek be­mu­ta­tó­ja, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na te­me­té­se és a 2015-ös úgy­ne­ve­zett „mig­ráns­vál­ság”.

Az első könyv­ben je­len­tős részt kap a szer­ző éle­té­ben és mun­kás­sá­gá­ban meg­ha­tá­ro­zó je­zsu­i­ta sze­mé­lyek és te­vé­keny­sé­gük be­mu­ta­tá­sa. Kö­zü­lük ki­emel­ke­dik Izay Géza, aki köré Sze­ge­den ka­to­li­kus if­jú­sá­gi cso­port szer­ve­ző­dött, mely­nek a szer­ző is te­vé­keny tag­ja volt. A Bu­da­pest­re ke­rült Dá­vid Ka­ta­lin Er­dődy Lász­ló mun­ka­tár­sa­ként a Ver­i­tas Könyv­ki­adó ügy­vi­vő­je volt. En­nek tör­té­ne­tei kö­zül is meg­em­lít pá­rat, a leg­ér­de­ke­sebb ta­lán Bá­lint Sán­dor egyik mű­vé­nek cím­adá­sa (Bol­dog­asszony ven­dég­sé­gé­ben). Mócsy Imre al­kal­ma­zá­sa a Do­ku­men­tá­ci­ós Köz­pont­ban, el­mél­ke­dé­se­i­nek to­vább­adá­sa fo­lya­ma­tos le­hall­ga­tást és ké­sőbb a pe­ré­be való be­kap­cso­lást ered­mé­nye­zett a szer­ző számára.

A mű­vé­szek kö­zül Böhm Li­pót „Poldi”-ra, Kon­dor Bé­lá­ra és az Eu­ró­pai Is­ko­la tag­ja­i­ra em­lé­ke­zik a szer­ző hosszab­ban. Mu­lat­sá­gos és vé­re­sen ko­moly tör­té­ne­tek vál­ta­koz­nak egy­más­sal. Első kö­ze­lí­tés­ben azt le­het­ne gon­dol­ni, hogy ez a két könyv fő­ként a művészet- és az egy­ház­tör­té­né­szek szá­má­ra le­het ér­de­kes. Ez azon­ban nem így van: a ré­gé­szek, az iro­da­lom­tör­té­né­szek és a nép­rajz­ku­ta­tók, de még a fi­la­té­lia ked­ve­lői is (II, 65) szá­mos fon­tos ada­tot, sze­mé­lyi­ség­raj­zot, tör­té­ne­tet ol­vas­hat­nak. Ér­de­mes ki­emel­ni né­hány iro­dal­mi és iro­da­lom­tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zást is: Szán­tó Ti­bor és Rad­nó­ti Mik­lós a bori lá­ger­ben en­ge­délyt kap­tak, hogy néha va­sár­nap temp­lom­ba me­hes­se­nek (II, 91); Kucz­ka Pé­ter meg­men­té­se a mál­en­kij ro­bot­tól (II, 16); együtt­mű­kö­dés Ta­má­si Áron­nal Dom­ján Jó­zsef 1955-ös ki­ál­lí­tá­si ka­ta­ló­gu­sá­ban (II, 71); Kon­dor Béla és Pi­linsz­ky Já­nos ba­rát­sá­ga (II, 108); an­nak le­írá­sa, hogy az 1962-es mód­szer­ta­ni kon­fe­ren­ci­án fel­kért elő­adó­ként Kla­ni­czay Ti­bor a mű­vé­sze­ti stí­lu­sok­ról, stí­lus­kor­sza­kok­ról tar­tott elő­adást (II, 73); an­nak em­lí­té­se, hogy Sche­i­ber Sán­dor „Arany Já­nos nyel­vét” nem tud­va itt hagy­ni nem fo­gad­ta el a kül­föl­di egye­te­mi meg­hí­vá­so­kat (II, 95).

Dá­vid Ka­ta­lin em­lék­ira­tá­nak egyik fő ta­nul­sá­ga, hogy a mű­vé­sze­tek­kel való fog­lal­ko­zás se­gít túl­él­ni ne­héz tör­té­nel­mi kor­sza­ko­kat: „a mű­vé­szet­tel fog­lal­koz­ni nem­csak nagy­sze­rű, bel­ső vi­lá­gun­kat épí­tő, gaz­da­gí­tó do­log, ha­nem élet­men­tő is tud len­ni. Pán­cél min­den ne­héz­ség­gel szem­ben” (II, 146). Egy má­sik fon­tos mon­da­ni­va­ló Kon­dor Béla or­vo­sa, Le­ven­del Lász­ló nem­csak tes­tet, ha­nem a lel­ket is gyó­gyí­ta­ni aka­ró te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban fo­gal­ma­zó­dik meg: a Ko­rá­nyi Kór­ház­ban ren­de­zett ki­ál­lí­tá­sok re­ményt je­len­tet­tek a be­teg, nél­kü­lö­ző, „til­tott” mű­vé­szek számára.

Az el­múlt negy­ven év­ben szá­mos vissza­em­lé­ke­zés, nap­ló je­lent meg er­ről a kor­szak­ról. Sok­nak meg­ha­tá­ro­zó fe­je­ze­te Bu­da­pest ost­ro­ma, a ki­te­le­pí­té­sek és az 1956-os for­ra­da­lom át­élé­se. Dá­vid Ka­ta­lin ír az ost­rom­ról, ír a for­ra­da­lom­ról, de hi­ány­zik a ki­te­le­pí­tés mo­tí­vu­ma. Az em­lék­irat a meg­pró­bál­ta­tá­sok el­le­né­re bol­dog elé­ge­dett­sé­get, há­lát su­gá­roz. Nem a ke­se­rű­ség, a meg­bá­nás, ha­nem az élet tel­jes­sé­gé­nek meg­élé­se tük­rö­ző­dik benne.

Az első könyv­ben csak négy kép­ol­dal van, míg a má­so­dik­ban ti­zen­hat, ami je­len­tő­sen ki­egé­szí­ti a szö­veg­ben le­ír­ta­kat: port­rék a főbb em­lí­tett sze­mé­lyek­ről, mű­vek­ről, ese­mé­nyek­ről és né­hány írott do­ku­men­tum re­pro­duk­ci­ó­ja. Fő­leg azok­nak aján­lom e két köny­vet, akik nem él­tek ab­ban a kor­ban (Ma­gyar­or­szá­gon). Mert hi­á­ba lát­ta va­la­ki pél­dá­ul Ber­náth Au­rél mű­ve­it, ol­vas­ta köny­ve­it, lát­ta fény­ké­pe­it, nem ta­pasz­tal­hat­ta, mi­lyen sze­mé­lyi­ség volt, mi­ért kap­ta a „Van Gőg” gúny­ne­vet (II, 103). Mind­két könyv bo­rí­tó­ja mű­vé­szi ki­vi­te­lű: az első Ámos Imre gra­fi­ká­já­nak fel­hasz­ná­lá­sá­val ké­szült, a má­so­di­kat Orosz Ist­ván tervezte.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont 
Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Summary

The first book beg­ins with a ge­ne­ral int­ro­duc­ti­on to the me­mo­ir, with an out­lo­ok to the aut­hor’s life and work, the es­sen­ce of which is a Ch­ris­ti­an world­view, fre­e­dom of tho­ught, and the im­por­tance of sym­bols in hu­man life. In this vo­lu­me, the aut­hor re­cords her mem­ori­es on the events of World War II and spe­ci­fi­cally the Ar­row Cross oc­cu­pa­ti­on and sie­ge of Bu­da­pest. The se­cond book con­ti­nues the th­re­ad of mem­ori­es abo­ut five ye­ars af­ter the first book’s events: it flas­hes some of the events of the de­ca­de and a half bet­ween 1950–1964. This vo­lu­me cen­ters on one of the ma­jor chap­ters in the his­to­ry of Hun­ga­ri­an art his­to­ry, the pre­de­ces­sor of the Ins­ti­tu­te of Art His­to­ry of the Hun­ga­ri­an Aca­demy of Sci­en­ces, Re­se­arch Cen­ter for Hu­ma­ni­ti­es: the fo­un­da­ti­on, ob­jec­ti­ves, work, col­le­agues, and dis­con­ti­nu­a­ti­on of the Art His­to­ry Do­cu­men­ta­ti­on Cen­ter (1950–1964). The ins­ti­tu­ti­on is not only of gre­at sig­ni­fi­cance in the his­to­ry of sci­en­ce, but also in terms of its hu­man as­pects. It has made it pos­sib­le, among ot­her things, to emp­loy “le­pers” (po­li­ti­cally un­de­si­rab­le, highly skil­led pro­fes­si­o­nals, pri­ests, and monks).

The main quest­ion of the first work is: what kind of men­tal dis­po­sit­i­on and fa­mily mo­ti­va­ti­on the aut­hor had du­ring the per­se­cu­ti­on and re­scue of Jews. The se­cond vo­lu­me: how to crea­te con­di­tions for hon­est work in Hun­gary as an art his­to­ri­an when you can no lon­ger tra­vel ab­road. The aut­hor’s emp­has­i­zed goal is to descri­be her own mem­ori­es only, wit­ho­ut chec­king and cla­ri­fying the descript­ion of events with the help of sour­ces (e.g. con­tem­por­ary newspapers).

In the first book, the Jesu­its who were de­ci­sive in the life and work of the aut­hor, as well as the­ir ac­ti­vi­ti­es, play a sig­ni­fi­cant role. Among them, Géza Izay (1916–2008) stands out in the first vo­lu­me: a Catho­lic youth gro­up was or­ga­ni­zed around him in Sze­ged, which the aut­hor was an ac­tive mem­ber of. Among the ar­tists, Li­pót Pol­di Böhm (1916–1995), Béla Kon­dor (1931–1972), and the mem­bers of the Euro­pe­an Scho­ol are rem­em­be­red by the aut­hor for a lon­ger time. Funny and se­ri­o­us stori­es al­ter­na­te with each ot­her. At first sight, one might think that the­se two books might be of in­te­rest ma­inly to art and church his­to­ri­ans. Howe­ver, this is not the case: ar­cha­e­o­lo­gists, li­ter­ary his­to­ri­ans, re­se­ar­chers of eth­no­gra­phy, but also phi­la­tely enthu­si­asts can find im­por­tant data, per­so­na­lity descript­ions, and stori­es here.

 

Tagged Dávid Katalin, emlékirat, jezsuita, művészettörténet, vasfüggöny