könyvismertetés
Vaderna Gábor, fszerk. Önarckép álarcokban: A Petőfi Irodalmi Múzeum Arany János–kiállításának katalógusa. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2018.
Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából példátlan anyagi támogatáshoz jutottak a magyar kultúra (ezen belül is legfőképpen az irodalom) ápolásáért felelős és elkötelezett intézmények a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteitől kezdve az Országos Széchényi Könyvtáron át a Petőfi Irodalmi Múzeumig. Ezen a helyen lehetetlen felsorolni az Arany-emlékév keretében megvalósult összes eseményt, de a nagyszalontai Arany János Emlékkiállítás (és az ennek helyet adó Csonka torony) teljes rekonstrukciója, Szilágyi Márton monográfiája, az Arany kritikai kiadás sorozat újabb kötetei, a megannyi konferencia és tanulmánykötet, valamint a PIM Önarckép álarcokban című kiállítása, illetve ezek összeadódó hatása minden bizonnyal túl is mutat az irodalomtudomány által „soha el nem hanyagolt” (12) Arany János emléke ápolásának, a szerzői imágó és a gazdag szövegkorpusz vállaltan újszerű fénytörésben való felmutatásának aktusán.
Az emlékévben nagyszabású kiállítást rendező PIM 2018 során négy kapcsolódó kiadvánnyal jelentkezett. Egy relikviakatalógus, egy ikonográfia, valamint egy verselemzéseket tartalmazó kötet mellett kézbe vehettük a szerényen „kiállításkatalógusnak” keresztelt 450 oldalas, illusztris kiadványt is, amely – az általa bemutatott tárlathoz hasonlóan – a nemzeti klasszicizmus narratívájában „felszentelt”, de ennek során „személytelenített” Arany János újraértelmezését, jobban mondva eddig elhanyagolt vagy eddig kevéssé vizsgált karakterjegyeinek értelmezését tűzte ki célul.
A kötet két nagyobb és egy kisebb szövegblokkból áll. Az első, a tulajdonképpeni kiállításkatalógus a koncepciót kidolgozó, a jelen kötetet szerkesztő Kalla Zsuzsa, Kaszap-Asztalos Emese és Sidó Anna „tárlatvezetése” nyomán kíséri végig az olvasót a vállaltan kétszólamú tárlaton. Az emlékkiállítás bevezető tere és négy állomása Arany János életútjával áll szinkronban, míg a „karekterpár teremrészekben” nyolc, párokba rendezett Arany János-hős vagy hősnő segítségével elsősorban a szerzői fikcióképzés műhelyébe, illetve az irodalmi fikció korabeli multimediális terébe tekinthet be az érdeklődő. Az egy kismonográfia alkotóelemeiként is felfogható alfejezeteket műtárgyjegyzékek követik, a szerzők pedig a szakirodalom mellett a kiállításról született írásokból és népszerű-ismeretterjesztő kiadványokból is gyakorta merítenek. A kiállítás alapkoncepciójához Kaszap-Asztalos és Sidó átvezető szövegéből érdemes idézni hosszabban:
A színekkel (zölddel és vörössel) elkülönített térrészek alapvetően kétfajta tartalom közvetítését szolgálják. A vörös színnel jelölt rész a tárlat „metaszintje”, ahol az emlékkiállítások bevett megjelenési formáit reflektív módon idéztük meg. Itt a klasszikus múzeumi bemutatás formáit és kódjait használtuk, például tárlót, vagy sűrűn a falra helyezett képanyagot. Ugyanakkor arra is szerettünk volna utalni, hogy a sokáig evidens hagyomány alkalmazhatósága megkérdőjelezhető, ezért jelennek meg a tárlók egy megborított, kifordított térszerkezetben: a padló a fal síkjára került, ezzel is jelezve az elmozdulást a kultusztól. A jól ismert installációs formával való játék metaforikusan utal arra is, hogy nemcsak az életpálya bemutatására, de az Arany-szövegek elemzésére is rárakódott számos kulturális kód, melyek mögé érdemes betekinteni. […] A kiállítás másik sávjában, melyet a zöld szín jelez, […] egy szövegalapú, az irodalomtudomány újabb eredményeit megmutató tartományt szerettünk volna létrehozni. E szövegvilág bemutatása egy pódiumon helyezkedik el, mely fizikálisan is jelzi, hogy itt az emlékkiállítások terepétől elemelkedünk. A zöld térrészben bemutatott karakterpárokhoz nem pusztán illusztrációs anyagot választottunk, hanem azt vizsgáltuk meg, hogy ugyanaz a tematika és művészi probléma milyen módokon és hányféleképpen jelenik meg az Arany János szövegeivel egykorú képzőművészeti ágakban. […] Az egyes figurák adott művészi elgondolások reprezentánsai lettek, vagyis a korszak közös irodalomtörténeti-képzőművészeti narratíváinak példái. (166–167)
A kiállításkatalógushoz szervesen kapcsolódó Archívumok: Arany János és a közgyűjtemények című fejezetben négy tanulmányt olvashatunk. Mázi Béla (MTA KIK) és Rózsafalvi Zsuzsanna (OSZK) az Akadémiai Könyvtárban és Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető Arany-kéziratokat és azok beszerzésének, archívumba kerülésének történetét mutatják be, Keszeg Anna (DE) Arany közgyűjteményi utóéletét „szemlézi” a vidéki és határon túli emlékmúzeumok tárlatai nyomán, de írásából az új muzeológia irányzatához, valamint kortárs múzeumparadigmák megismeréséhez is közelebb juthatunk, Kalla Zsuzsa (PIM) pedig a hatvan évvel ezelőtti Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Arany-kiállítást teszi újból átélhetővé többek között múzeumi belső források, korabeli fotók és újságcikkek segítségével. A tanulmányok annak belátásához vezethetnek közelebb, hogy bármennyire is próbálta a Petőfi Irodalmi Múzeum újszerű, a 21. századi kultúr- és médiatechnikák előnyeit messzemenően kihasználva újrarajzolni Arany János „képmását”, ehhez reaktiválniuk, ha úgy tetszik, újrarendezniük kellett az évszázadok alatt bővült archívumokat, a hagyomány materiális médiumait is. A kiállítás csakis az archivális tér újbóli szóra bírásának eseménye okán válhat valódi (egyszeri és megismételhetetlen, ugyanakkor archivált, tehát a megismételhetőség vagy újra-átélés illúziójával bíró) hagyománytörténéssé.
A város és művészet alcímet viselő harmadik tematikai egységben hét, a kiállítás és az emlékév szűkebben vett kontextusából kivezető tanulmány olvasható, amelyek – egy tanulmány és egy rendkívül találó mottó segítségével – a kiállítást még megtekintő, 2017-ben elhunyt irodalomtörténésznek, Tarjányi Eszternek, valamint a kötet megjelenése óta (idén) elhunyt Térey Jánosnak állítanak emléket. (Megjegyzendő, a főszerkesztői előszó utolsó mondatában olvashatjuk, hogy az egész kötetet az Arany János „parodisztikus hagyományáról” 2013-ban monográfiát író, a kiállítás megvalósításában is tevékeny szerepet vállaló Tarjányi emlékének ajánlják.)
Arany János első és utolsó ismert publikációja is álneves közlés volt. Posztumusz írásában Tarjányi A reggel című frappáns „természetrajzot” vagy természetrajz-paródiát helyezi tágabb kontextusba, felhívva a figyelmet az álnév (Hajnal Péter) és a versszöveg összefüggéseire is. Míg Géra Eleonóra (ELTE BTK) elsősorban az Arany élete alatt (Pest-Budából és Óbudából) Budapestté váló főváros sajátos, századfordulós karakterjegyeit mutatja be, addig Eplényi Anna (Szent István Egyetem) „tájtörténeti interpretációjának” alapját Arany Margitsziget-térképvázlata adja. Gábori Kovács József (MTA BTK) Arany hivatali ügyrendjébe enged alapos betekintést, Kaszap-Asztalos Emese (PIM) Arany és a karikatúra összefüggéseit tárja föl. A két utolsó tanulmány Arany János és a képzőművészet, szűkebb értelemben a szobrászat kapcsolatáról, kapcsolatrendszeréről szól. Kovács Ida (PIM) tanulmányából megtudhatjuk, mi és hogyan látszott a magyar szobrászművészet alakulásából Arany személyes reflexiói és akadémiai hivatalnoki dokumentumai alapján, Sidó Anna (PIM) pedig a szerző halála utáni, a képzőművészet terén megvalósuló recepciótörténet fontosabb epizódjait rekonstruálja. Ezek a tanulmányok egy elsődleges kontextus bejárhatóságának igézetével bírnak. Az Arany Jánossal kapcsolatos jól ismert címkéket (akadémiai hivatalnokság, Margitsziget, nagyvárosi költészet stb.) jó értelemben szétírva formálják meg a szerző számára hozzáférhető, bejárható és iktatható közeget, miközben a kiindulópontot a lehető legszorosabb értelemben vett életrajzi dokumentumok és rajzok biztosítják.
Az Önarckép álarcokban maradéktalanul ellátja három fő funkcióját. Katalógusként precíz, izgalmas, gazdagon illusztrált lenyomatát adja a két éven át látogatható nagyszabású kiállításnak, képes albumként lehetőséget nyújt az Arannyal kapcsolatos dokumentumok és műtárgyak megismeréséhez, tanulmánykötetként pedig eligazít a „hosszú 19. század” kultúrtörténetében, kapcsolati hálózataiban is. Ugyanakkor a két képzőművészeti tanulmánynak és a középső blokk írásainak köszönhetően a kultusz és emlékállítás 19. század közepétől a mai napig elvezető történetének fontosabb állomásairól, összefüggésrendszeréről is élesebb képet kaphatunk. (Formai tekintetben csupán a kiadvány végjegyzeteivel nem voltam kibékülve: bizonyára jócskán megnehezítették volna a tördelést a lábjegyzetek, főleg, hogy gazdagon illusztrált kötetről van szó, de sokszor így is nehezemre esett félpercenként áthajtogatni a rendkívül gazdag és informatív jegyzetanyaghoz.)
Mint azt a kiadvány címlapján található „pixelesített” Arany János-portré (Brückner János, 2017) előrevetíti, a szerzőről csak a 19. századból áthagyományozódott portrétól ellépve alakítható ki releváns, a mai igényeknek és elvárásoknak is megfelelő „lenyomat”. Az impozáns kiadvány mindazonáltal izgalmasan rendezi újra a sajátkezű dokumentumok (verskéziratok és hivatali feljegyzések), szakirodalmi nyomok, újságcikkek, különböző jellegű megnyilatkozások, tárgyi relikviák és portrék mozaikdarabkáit.
Horváth János irodalomtörténeti evolúciójában Arany János található a nemzeti klasszicizmus képzeletbeli trónusában – ez egyedülálló (és bizonyos mértékben kényszeredett) pozíciót biztosít a szerző számára, noha személyével és életművének jelentőségével kapcsolatban szinte permanens konszenzusról beszélhetünk. A monolitszerű Arany János-kultusz történetének utolsó évtizedeiben úgy kaphattunk rálátást a szerző „könnyedebb” karakterjegyeire, hogy az őt körülölelő kanonikus rangot és tiszteletet egy pillanatig sem fenyegette veszély. Milbacher Róbert, aki komoly szerepet vállalt az Arany-kultusz ezredfordulós újraértelmezésében, a következőkkel vezette fel az Arany 200 keretében készült miniportrét:
Bölcs, nemzeti költő, szoborrá merevített hatalmas géniusz, sztoikus bölcs, ami persze nyilvánvalóan igaz, de nyilvánvalóan nem igaz. Ilyen ember nincs.
Az Önarckép álarcokban címet viselő kiállítás és kiállításkatalógus ennek a kettősségnek a játékos fenntartásával nyit új fejezetet a recepciótörténetben.
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet posztdoktori ösztöndíjas tudományos munkatársa
Summary
Önarckép álarcokban (Self-Portrait in Masks) was a representative exhibition hosted by Petőfi Literary Museum, Budapest between 2017 and 2019. It was one of the main events of the János Arany-memorial year (Arany was born in 1817). The illustrated catalogue contains a precise description of the exhibition, virtually guiding us through the different rooms and presenting the exhibited objects (paintings, manuscripts, furniture, clothes, etc.) The reader may also recognize the main concept, namely the two synchronized “narratives” of the exhibition. The red part, like an ordinary presentation, showed the life of the author, while the green part focused on the fictional heroes and heroines of the oeuvre. The second part of the catalogue is about different archives: these four papers describe the original manuscripts kept in the Academy Library and the National Széchényi Library, the exhibitions in Nagyszalonta and Nagykőrös (Arany was born in the former and worked as a teacher in the latter), and the exhibition of the Petőfi Literary Museum about Arany in 1957. In the third part of the volume we can read papers about Arany’s last published poem, about the progression of the capital city and one of its parks, Margaret Island, about the author’s years as the secretary of the Academy, about caricatures of the 19th century, and about Hungarian sculpture (including monuments to Arany and his fictional characters).
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.