recenzió
Lénárt, Orsolya. Der Ungarische Kriegs-Roman: Medien, Wissen und Fremdwahrnehmung bei Eberhard Werner Happel. Mitteleuropäische Geschichte und Kultur, Studienreihe Band 1. Wien: New Academic Press, 2016.
Lénárt Orsolya a budapesti Andrássy Egyetemen 2013-ban megvédett disszertációjának átdolgozott, kibővített változata az osztrák New Academic Press közép-európai történelmet és kultúrát feldolgozó sorozatának első köteteként jelent meg. A szerző témaválasztása hiánypótló újdonság a barokk kor germanisztikájában, a német és a magyar művelődéstörténetben egyaránt.
A 17. századi barokk irodalom szakértői gyakran emlegették, emlegetik Eberhard Werner Happel (1647–1690) nevét, azonban áttekintve az utóbbi százötven év irodalmát, meglehetősen kétséges, hogy Happel monumentális regényét, a 4000 oldalnyi szöveget valaki is végigolvasta. A Happellel foglalkozó könyvek, tanulmányok csak nagy vonalakban ismertetik a szerelmi történet cselekményét, a szövevényes fiktív elbeszélés nehezen lenne összefoglalható a „száz híres regény” kényelmes olvasói számára. Lénárt Orsolya is sokkal érdekesebb és a mai művelődéstörténeti megközelítések tendenciáit tükröző kutatási metódust választott, amikor a korabeli média, az ismeretközlés és az imagológia megnyilvánulásait vizsgálta Eberhard Werner Happel regényfolyamában.
A 17. század egyik legtermékenyebb hivatásos regényírójának életrajza is kevés érdeklődőt vonzott, a szakirodalom leginkább Hamburghoz kötődő kapcsolataival, regényírói pályája és a modern médiaközpont összefüggéseivel foglalkozott. Lénárt Orsolya a viszonylag gazdag német és a nagyon csekély magyar nyelvű szakirodalom teljes ismeretében, illetve levéltári kutatások segítségével összegyűjtött minden fontos információt a szerzőről, ugyanakkor nagyon helyesen monográfiájának túlnyomó részében a Kriegsroman különböző szempontú vizsgálatát valósította meg. Tézisei szerint a szerző elsősorban a regény történeti hátterének megjelenítését, a fiktív cselekmény és a tényszerű ismeretek összeolvasztását, a források felhasználását, a szövegkompilációs technika megvalósítását, a népismeret kérdéseinek megvilágítását helyezte elemzése középpontjába.
A Der Ungarische Kriegs-Roman című regény történeti cselekménye 1663 és 1689 között játszódik, tehát a ma történeti regényként értelmezett eseménysorozat tulajdonképpen Happel kortársi élményeinek megjelenítése. Ennek megfelelően forrásai is az aktuális ismereteket közvetítő, szinte naprakész hírek, újságok, rövidebb vagy hosszabb történeti összefoglalók, mindaz, aminek kibocsátója és forgalmazója a 17. század végi médiacentrumként virágzó Hamburg volt.
Lénárt Orsolya a regény történeti és médiatörténeti hátterének felvázolása után alaposan foglalkozik azzal a folyamattal, amely Eberhard Werner Happelt hivatásos regényíróvá tette. Itt elsősorban Hamburgnak a korszakban betöltött kulturális szerepét kellett bemutatnia, a sajtó- és nyomdatörténeti fejlődést, Happel személyes kapcsolatait a hírterjesztés különböző pozíciót betöltő szereplőivel. Hamburg a Német-római Birodalom legjelentősebb sajtóközpontjaként a korabeli hírforrások összes megjelenési formájával (röplapok, újságok, magazinok, fiktív és történeti munkák) rendelkezett, a fejlett nyomtatási és terjesztései hálózat, a hatalmas nyilvános magánkönyvtárak egyaránt lehetővé tették Európa híreinek hozzáférhetőségét. Happel munkásságának kibontakozásában különösen nagy szerepet játszott Thomas von Wiering könyv- és újságkiadó, a nyilvános könyvtár tudós könyvtárosa, David Schellhammer és a jelentős könyvgyűjteménnyel rendelkező későbbi polgármester, Julius Surland barátsága.
A hamburgi hírdömping és annak könnyű elsajátítása tette lehetővé, hogy Happel kialakítsa – a korban mások (Martin Zeller, Erasmus Francisci) által is művelt – kompilációs technikáját, amelynek köszönhetően az esztétikai normákat meglehetősen nagyvonalúan kezelve, elsősorban a kvantitatív teljesítményre törekedett. A különböző műfajú információs források, az aktuális eseményekről beszámoló újságok, a hosszabb átfutási – híráramlási időt igénylő – folyóiratok, a rövidebb vagy hosszabb időszakokat feldolgozó történeti munkák egyaránt rendelkezésére álltak, és a szerzői jog teljes figyelmen kívül hagyásával lehetővé is tették, hogy Happel a „vendégszövegeket” ellentmondásos elbeszélési technikájukkal egyetemben beépítse fiktív cselekményt IS tartalmazó regényfolyamába. Miután Happel nem fűzött műveihez jegyzéket a felhasznált irodalomról, szinte lehetetlen feltárni, melyik információt milyen korabeli forrásból merítette, de széles olvasóközönségre és gyors megjelenésre törekedve nem is volt célja a hitelességnek ilyen mértékű alátámasztása. A szerzői jog, az önálló írói teljesítmény kérdése a barokk korban is felvetődött ugyan, de az ugyancsak számtalan terjedelmes és enciklopédikus tartalmú munkát megjelentető Erasmus Francisci jellemző választ adott erre. Röviden összefoglalva, Francisci azért írt kompiláló technikával műveket és ismételt meg mások által sok száz könyvben feldolgozott történeteket, mert az olvasóknak nincs módjuk, idejük, pénzük valamennyi könyvet megvásárolni, elolvasni vagy akárcsak átlapozni. A késő barokk termékeny íróinak könyvtárnyi terjedelmű oeuvre-jét, ahogyan a hivatásos regényíróvá váló Happelét is, ez az ars poetica határozta meg, a tehetségesebbeknek sikerült nemcsak az ismeretek közlésével, hanem a folyékony cselekmények bonyolításával is könyveiknek olvasói közönséget magukhoz vonzani. Regényírói poétikáját a korabeli pásztorregény, a pikareszk elbeszélés vagy az udvari-történeti regény sémái közül leginkább ez utóbbié jellemzik, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a korszak bőven rendelkezett az eseményekben gazdag történeti háttérre vonatkozó forrásokkal. A fiktív szerelmi történet szereplőinek (Cergely [sic!] és Tescola, Cergely és Basky valamint a török szereplők, Diego – Ibrahim pasa álneve, Mirgiel, Cupla, Lernia) kiválasztását elősegítette a háborús korszak eseményeinek kihatása a magánéletre, a különböző országok beutazása, népek megismerése, ugyanakkor ez indokolta és igazolta a cselekményszál kuszaságát, a megoldhatatlan helyzetekben Fortuna szerepének mint a korban ugyancsak kedvelt írói eszköznek a felhasználását.
Happel regényei elemzőinek megoszlik a véleménye arról, mekkora jelentőséget kell tulajdonítani a fikciós cselekménynek, és mekkorát a forrásokkal alátámasztott történeti eseményeknek. Vitatott kérdés, hogy Happel milyen szempontok szerint választotta ki a felhasznált forrásokat, tudatos szerkesztési módszere az ismeretközlést tette könnyebbé a bonyolult szerelmi történet elbeszélésével, vagy a regényes formát alakította hihetővé a kortárs történeti események folyamatos reflektálásával. Az összekötő elem a regény fókuszában álló magyarságkép. A magyar történelem iránti érdeklődés centrális pozíciót foglal el a 17. századi német irodalom legkülönbözőbb műfajaiban. Mindez a közös ellenséggel, a törökkel szembeni harcoknak, diplomáciai tevékenységeknek, illetve az egymás mellett élésből fakadó kölcsönös érdeklődésnek, az érdekek és ellenérdekek összefonódásának köszönhető. Miként Happel összes elemzője megállapítja, a szerző szinte válogatás nélkül használja fel a különböző forrásokat, jól követhetően az események sorrendjében, tehát a legkevésbé sem zavarja, hogy magyarságképe nem mentes az ellentmondásoktól. A kötetben kiemelkedő szerepet kap három magyarság-toposz, a „fertilitas Hungariae”, a termékeny, természeti kincsekben, ételben, italban gazdag Magyarország képe, amelyhez szorosan kapcsolódik a „Magyarország a kereszténység védőbástyája” toposz, amely a törökkel folytatott háborúskodás sok évtizede alatt minden országleírásnak, útirajznak a visszatérő motívuma volt. Ugyanakkor éppen ez utóbbi stabil értékelés változik pontosan a regény cselekményének idején, Thökölynek a törökkel való szövetsége megváltoztatja a propugnaculum képét, Magyarország immár a kereszténység ellenségével szövetkezik. A történeti események átalakítják a jellemek értékelését is. A harcos, bátor, védelmező magyarok az athleta Christi szerepből átváltoznak ingatag, megbízhatatlan alakokká, a harcos magyarok vaddá és barbárrá. Thököly, aki többször szerepel a regényben, a hűtlen, áruló magyarság megtestesítője lesz. A regény nézőpontváltozása pontosan köthető a történeti eseményekhez, a pozitív imázs Bécs ostroma és felszabadítása, 1683 után változik a magyarság negatív jellemzésévé. Miközben a négykötetes regényben Happel végigvezeti a magyarság karakterváltozását a kereszténység védőbástyájától a törökkel szövetséges árulóig, későbbi műveiben (Mundus Mirabilis Tripartitus, Exoticorum vagy Erneuerten Europäischen Toroan) kevésbé következetes, és a források értékelés nélküli felhasználásával inkább a minél produktívabb könyvtermelést helyezi előtérbe, mint az aktualizált realista képek újraértelmezését.
A 17. századi német irodalom, a ténylegesen megtett utazások vagy a fiktív utazás köpenyébe bújtatott országismereti művek, itineráriumok, mint Martin Zeiller, Erasmus Francisci, Daniel Speer Magyarországgal foglalkozó írásai forrásul szolgáltak Happel hadi-románjának, de lényegesen tárgyszerűbbek, mondhatni, szürkébbek annál. Happel a hitelesség mérlegelésétől eltekintve használta fel a Magyarországgal foglalkozó sajtótermékek hozzáférhető anyagát, a regényszerű elbeszélés protagonistájának távolságtartásával, a sokszínűség, az ellentmondásos szerep megtartásával, ami a korabeli olvasó számára nemcsak izgalmassá, hanem ismereteinek gyarapítójává is tette a monumentális olvasmányt.
Lénárt Orsolya rendkívül alapos, a korszak német irodalmának kiváló tudásáról tanúskodó monográfiája feldolgozza Eberhard Werner Happel regényének korabeli recepcióját éppúgy, mint a későbbi irodalomtörténeti értékeléseket német, angol vagy magyar nyelven. A 17. századi, folyóiratokban megjelent német irodalomkritika (itt álljunk meg egy pillanatra: igen, ilyen is volt!) bírálja a korlátlanul árasztott ismeretközlést, a regénybeli cselekmény túlbonyolítottságát, a minőség helyett a mennyiségre való törekvést. A 19. század eleji irodalomtörténeti összefoglalás már azt állapítja meg, hogy amilyen gyorsan fellángolt Happel népszerűsége, olyan gyorsan ki is aludt (Encyclopädie der deutsche Nationalliteratur, 1838). Az érdeklődés Happel iránt a 20. században Theo Schuwirth monográfiájával kezdődik (Marburg, 1908), majd 1930 után évtizedekre alábbhagy. Szórványos publikációk után, amelyek elsősorban a kompilációs technika 17. századi divatjával foglalkoztak, csak az 1990-es években megújuló barokk germanisztika kelti fel az érdeklődést Happel művei iránt. Jóllehet Happel több munkájában is foglalkozott Magyarországgal, monumentális regénye pedig még a címében is felhívja a témára a figyelmet, a magyar szakirodalomban – tévedései ellenére – Becker Nándor tanulmánya jelenti a megkerülhetetlen kiindulópontot (Happel „Magyar Hadi Román”-ja, Egyetemes Philológiai Közlöny, 1890, 374–390). Később több germanista tanulmánya, illetve lexikoncikke (MAMÜL) érintette a magyarságkép feltérképezésével foglalkozva Happel munkáit (Turóczi-Trostler József, Terbe Lajos, Benda Kálmán, Köpeczi Béla, Tarnai Andor, G. Etényi Nóra), összefoglaló monográfiára azonban senki nem vállalkozott.
A disszertáció írójának nem volt feladata a korabeli magyar olvasóközönség olvasmányainak és a német barokk regényirodalom sikerének összehasonlítása, de nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy amikor a német főúri udvarok vagy polgári körök történelmi szerelmes regényeket, „hadi-románokat” olvastak, akkor magyar kortársaik még Zrínyi Miklós eposzából és Gyöngyösi István verseiből gazdagították ismereteiket, a magyar széppróza fejlődéséből teljességgel hiányzik a 17. századi Európára jellemző, enciklopédikus gazdagságra törekvő, ám kortárs történetet feldolgozó mesevilág. Lénárt Orsolya német nyelvű monográfiája megérdemelné, hogy legalább egy összefoglaló tanulmány erejéig magyarul is felhívja a figyelmet Happel munkásságára és a magyarságkép 17. századi változataira.
Zusammenfassung
Das Werk von Orsolya Lénárt behandelt den monumentalen Roman von Eberhard Werner Happel (1647–1690) mit dem Titel Der Ungarische Kriegs-Roman. Das Produkt des Medienzentrums, Hamburg auf mehr als 4.000 Seiten gibt einen umfassenden Überblick über Ungarn in der Türkenzeit. Anstatt der komplizierten Liebesgeschichte lenkt die Verfasserin die Aufmerksamkeit auf das Ungarnbild, untersucht die Quellen des riesigen Romans, die Informationsstrategie von Happel und die imagologische Darstellung der Ungarn, um ein objektives Bild der öffentlichen Meinung der damaligen deutschen Leser über Ungarn zu gewinnen.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.