recenzió
Domokos Mariann, Mese és filológia: Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből, Budapest, Akadémiai, 2015 (Néprajzi Tanulmányok).
Domokos Mariann monográfiája sokoldalú képet ad a hazai történeti folklorisztika egyik alapvető, de teljességében még soha át nem tekintett területéről, a 19. századi magyar népmese-kutatásról. A reformkori népdal- és népmeseíró program mintaszerű összefoglalását Gulyás Judit már elvégezte (Gulyás Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”: A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Bp., Akadémiai, 2010 [Néprajzi Tanulmányok]), a század második felének tanulságait Domokos Mariann immár ennek fényében vizsgálhatta. A szerteágazó témakörök közül szerencsés kézzel választotta ki azokat, amelyek a kötet alapvető fejezeteit alkotják. Így letisztult szerkezetben tekinthetünk erre a részben napjainkig feltáratlan, ráadásul filológiai újdonságok tömegét rejtő anyagra.
A kötet fő erényei közé tartozik a filológiai megalapozottság, egyben a korábbi szakirodalom által már ismertetett, de esetenként – a kontextus ismerete híján – félreértelmezett adatok ellenőrzése, új struktúrákban való elhelyezése. Kézirattári és levelezés-utalások tömege jelzi e szempont fontosságát. Másrészt kiemelendő az interdiszciplináris nézőpont, amely kitágítja a szigorú értelemben vett néprajzi kutatásokat. Hosszabb „exkurzusok” során ismerkedhetünk meg a ponyván, kalendáriumokban, majd kötetben kiadott 19. századi népmesék illusztrációival, illetve tematikus hatásukról a dualizmus korának képzőművészetére, pl. a pesti Vigadó Tündér Ilona-freskóciklusára. Legalább ilyen fontos és hiánypótló a népmeseközlések kapcsán kirobbant szerzői jogi viták áttekintése, egyáltalán a folklórszöveg jogi státuszának korabeli megítélése. Hasonló viták, mint Domokos Mariann utal rá, napjainkban is fel-fellángolnak, például Tombácz János meséi vagy néhány moldvai adatközlő „levédetése” kapcsán. Az egyéni tudás és a közkincsként élő népmese ütköztetése egymással (voltaképp két fontos romantikus irodalmi programalkotó!) ekkoriban a népköltészetet egyértelműen az irodalmi szöveg kategóriájába irányítja.
Számomra, aki a korszak populáris kultúrájából inkább a versrepertoárt ismerem, a reveláció erejével hat, ahogyan a kötet – mértéktartó, sőt néha óvatos állításai ellenére is – sugallja: a 19. századi magyar irodalmi közélet csak némi késéssel integrálta a prózafolklórt a nemzeti irodalomba, miután a széppróza már elnyerte új, rangosabb helyét a műfaj-hierarchiájában. Néha olyan érzése támadhat a mai olvasónak, hogy a népmese Erdélyi János kora után valósággal a folklór esszenciájaként, a nép alkotóerejének legtisztább megnyilvánulásaként jelent meg a köztudatban. A folyamat kulcskérdését a szóbeliséghez való viszony megváltozásában látom.
A 19. század első felében még vitathatatlanul többre értékelt énekes-verses népköltészet repertoárja módszertani okokból elválaszthatatlan volt a közköltészettől: a „hagyományközösségi paradigma” (S. Varga Pál) folyamatosan görgette az e műfajokban összetapadt, vegyes eredetű verskincset. Közös volt, de nem feltétlenül a népé. A közismertség mérőfoka sokkal inkább az értelmiségi vagy kisközösségi használat volt. Ezért már az akkori kutatóknak szembe kellett nézniük azzal, hogy az így feltáruló szövegrepertoár nem a paraszti szájhagyományt nyitja meg előttük, hanem az azzal párbeszédet folytató, de erősen szelektív közköltészetet, amelynek valamennyire ők maguk is részesei voltak. Az ezzel való szembesülés nyomán a verses anyag „gyűjtése” és közreadása ekkor jó időre megakadt, s Kriza Jánost leszámítva a század végéig alig-alig növekszik a hivatalos népdalkiadványok repertoárja. Mátray Gábor, Bartalus István és Limbay Elemér kottás antológiáiban is az Erdélyinél közölt dalok stílus- és variánsköréhez tartozó szövegek vannak többségben. Vikár Béla, Bartók és Kodály nemcsak a népdal mint zenei forma legitimálóiként haladták meg a fenti álláspontot, hanem a „hivatalos” népdaltárak repertoárjától igencsak eltérő, valóban orális hagyományozódású, valóban paraszti környezetben gyűjtött folklórszövegek közreadóiként is.
Az elhanyagolt (Erdélyinél még csupán néhány szöveggel képviselt) népi prózaepika felfedezése tehát érthető okokból tolódik a 19. század közepére, a népdalkultusz utáni periódusra. Szemmel láthatóan hatással voltak rá a verses közlemények körüli jogi és módszertani viták, s a mesegyűjtők óvakodni próbáltak a sokszor kritizált eljárásoktól, ahogyan Erdélyi a beküldött variánsokból néha új „metaszöveget” alkotott – vagyis közköltészeties, tulajdonló gesztusokra épülő, archaikusabb felfogásban adta közre anyagának nagy részét. A hangrögzítés hiánya és a közlési kánon azonban további, áthidalhatatlannak látszó ellentmondásokhoz vezették a mesék kiadóit is.
Domokos Mariann körültekintően vezeti végig az olvasót a gyűjtőhálózatok kiépülésétől néhány, immár személyében ismert mesemondó „felfedezésén” át a repertoár forráskritikájáig (újraközlések). E fejezetek új összefüggésbe helyezik például Csaplár Benedek, Gyulai Pál és Ipolyi Arnold részvételét e folyamatokban. Kiemelkedően fontos Kazinczy Gábor, illetve az akadémiai támogatással gyűjtő Merényi László portréfejezete, akárcsak Arany János és Arany László életművének idevágó részletei, különösen a mesekönyvek körüli kritikai reflexiók.
Az oralitás-problémakör melléktémájaként óhatatlanul újra kell gondolnunk a periférián élő adatközlő „mítoszát” is. Kriza egyik, fényképen azonosítható mesemondója, Got(t)hard Gergely alias Puczok Geczi, egy erdélyi cigány „regélő” volt: hajdan postalegény, majd vándorló mesélő koldus. Ő vagy egyik felmenője azonban valaha nemesi szolgálatban állhatott; innen kapta németes csengésű nevét. Könnyen lehet tehát, hogy repertoárja – régies előadásmódja és hagyományos, bár változó (vásári) közönsége ellenére – a szó szoros értelmében „aláhullott” kultúrjavakból is táplálkozott. Egy havasi román mesemondónő (!), Gilli ugyanígy emblematikus – s talán részben fantázia szülte – figura. E személyek hangsúlyozott periferikussága bizony egy újfajta hitelesítő szempontot sugall az Erdélyi-kor népdalfelfogásához képest, ahol az országos ismertség „címkéje” vagy az elterjedésre utaló megyék felsorolása jelölte ki a népszerűség határait.
A monográfiának van néhány, a közköltészetre vonatkozó új szempontja is, melyek további kutatásokra ösztönöznek. Például: jellemző‑e a prózai hazugságmese előfordulása a dalgyűjteményekben; a lakodalmi költészetben volt‑e helye ennek mint prózai meseműfajnak? A fentiekre sajnos nemigen adhatunk pontos választ a mediális eltérések miatt: míg a közköltészet hagyományos, máig kutatható (!) hordozója az írásbeliség, a népi prózaműfajoké viszont a koronként és helyzetenként változó oralitás. Az általam ismert kéziratos gyűjtemények többsége egyáltalán nem tartalmaz prózai anyagot, s ha mégis, az stílusrétegét tekintve nem a szájhagyományozó műfajokat képviseli, hanem más írott források hatására utal: iskolai jegyzetek, újsághírek, levélfogalmazványok, kalendáriumi eredetű receptek stb. Az 1840 előtti kéziratos források meggyőződésem szerint csak kontrollcsoportként, negatív adataikkal alkalmazhatók az orális próza vizsgálatára – akárcsak a történeti balladakutatásra és más szóbeli műfajokra (gyermekfolklór, sirató, táncszó, találós kérdés stb.).
Fontosabbnak látom az 1830-as évek szépirodalmi kiadványaiban, elsősorban az Aurorában és a Koszorúban közölt népköltési alkotások lassú, divatot teremtő hatását. Az a korosztály, amely diákkorában ezekben az almanachokban látott először népdal- vagy népmeseszöveget nyomtatásban, 20–30 évvel később jogosan szeretett volna hozzájárulni a folklór újbóli kanonizációjához, az újonnan felfedezett ősi műfajok közreadásához.
A fentiekből következik, hogy a 18–19. századi közvetett adatok (híradások a fonóban szokásos mesélésről) után a műfaj hazai történetét valószínűleg csak e korszaktól, a 19. század közepétől lehet egyáltalán érdemben tárgyalni. Domokos Mariann monográfiája épp ezért hiánypótló, s a szűkebben vett néprajzon túl az irodalomtudomány számára is alapvető kritikatörténeti forrás lehet. Az így megkezdett szakmai párbeszéd nyomán a sikeresen megvédett doktori értekezés immár monográfiaként, példatárral és képmelléklettel kiegészítve mindkét szakterület kényes adósságát törlesztette, s alighanem sokaknak kedvet csinál e rejtőzködő források vizsgálatához.
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa,
a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport vezetője
Summary
The monograph by Mariann Domokos (‘Tale and Philology’) studies the rarely researched field of Hungarian ethnography: folk tale publications of the second half of the 19th century. In the textual conception of national Romanticism, folk tales were considered to be a part of literature (similarly to folk songs from the beginning of the 19th century). Therefore, they were not received as the own, autonomous textual tradition of the people or the peasants, but as thematic-linguistic material for high literature. With the help of territorial, officially organized folklore collection (János Erdélyi) and initiatives by private collectors (Benedek Csaplár, László Arany etc.), a corpus of several hundred texts had been gathered by the 1870s, although some of these still remain unpublished. The original texts of tale tellers were significantly re-edited and stylized in the early folk tale collections.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.