Csörsz Rumen István írása Domokos Mariann könyvéről

december 5th, 2017 § 0 comments

recenzió

Do­mo­kos Ma­ri­ann, Mese és fi­lo­ló­gia: Fe­je­ze­tek a ma­gyar nép­me­se­szö­ve­gek gyűj­té­sé­nek és ki­adá­sá­nak 19. szá­za­di tör­té­ne­té­ből, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 2015 (Nép­raj­zi Ta­nul­má­nyok).

Do­mo­kos Ma­ri­ann mo­nog­rá­fi­á­ja sok­ol­da­lú ké­pet ad a ha­zai tör­té­ne­ti folk­lo­risz­ti­ka egyik alap­ve­tő, de tel­jes­sé­gé­ben még soha át nem te­kin­tett te­rü­le­té­ről, a 19. szá­za­di ma­gyar népmese-kutatásról. A re­form­ko­ri népdal- és nép­me­se­író prog­ram min­ta­sze­rű össze­fog­la­lá­sát Gu­lyás Ju­dit már el­vé­gez­te (Gu­lyás Ju­dit, „mert ha irunk nép­dalt, mért ne nép­me­sét?”: A nép­me­se az 1840-es évek ma­gyar iro­dal­má­ban, Bp., Aka­dé­mi­ai, 2010 [Nép­raj­zi Ta­nul­má­nyok]), a szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ta­nul­sá­ga­it Do­mo­kos Ma­ri­ann im­már en­nek fé­nyé­ben vizs­gál­hat­ta. A szer­te­ága­zó té­ma­kö­rök kö­zül sze­ren­csés kéz­zel vá­lasz­tot­ta ki azo­kat, ame­lyek a kö­tet alap­ve­tő fe­je­ze­te­it al­kot­ják. Így le­tisz­tult szer­ke­zet­ben te­kint­he­tünk erre a rész­ben nap­ja­in­kig fel­tá­rat­lan, rá­adá­sul fi­lo­ló­gi­ai új­don­sá­gok tö­me­gét rej­tő anyagra.

A kö­tet fő eré­nyei közé tar­to­zik a fi­lo­ló­gi­ai meg­ala­po­zott­ság, egy­ben a ko­ráb­bi szak­iro­da­lom ál­tal már is­mer­te­tett, de ese­ten­ként – a kon­tex­tus is­me­re­te hí­ján – fél­re­ér­tel­me­zett ada­tok el­len­őr­zé­se, új struk­tú­rák­ban való el­he­lye­zé­se. Kéz­irat­tá­ri és levelezés-utalások tö­me­ge jel­zi e szem­pont fon­tos­sá­gát. Más­részt ki­eme­len­dő az in­ter­disz­cip­li­ná­ris né­ző­pont, amely ki­tá­gít­ja a szi­go­rú ér­te­lem­ben vett nép­raj­zi ku­ta­tá­so­kat. Hosszabb „ex­kur­zu­sok” so­rán is­mer­ked­he­tünk meg a pony­ván, ka­len­dá­ri­u­mok­ban, majd kö­tet­ben ki­adott 19. szá­za­di nép­me­sék il­luszt­rá­ci­óival, il­let­ve te­ma­ti­kus ha­tá­suk­ról a du­a­liz­mus ko­rá­nak kép­ző­mű­vé­sze­té­re, pl. a pes­ti Vi­ga­dó Tün­dér Ilo­na-fres­kó­cik­lu­sá­ra. Leg­alább ilyen fon­tos és hi­ány­pót­ló a nép­me­se­köz­lé­sek kap­csán ki­rob­bant szer­zői jogi vi­ták át­te­kin­té­se, egy­ál­ta­lán a folk­lór­szö­veg jogi stá­tu­szának ko­ra­be­li meg­íté­lé­se. Ha­son­ló vi­ták, mint Do­mo­kos Ma­ri­ann utal rá, nap­ja­ink­ban is fel-fellángolnak, pél­dá­ul Tom­bácz Já­nos me­séi vagy né­hány mold­vai adat­köz­lő „le­vé­de­té­se” kap­csán. Az egyé­ni tu­dás és a közkincs­ként élő nép­me­se üt­köz­te­té­se egy­más­sal (vol­ta­képp két fon­tos ro­man­ti­kus iro­dal­mi prog­ram­al­ko­tó!) ek­ko­ri­ban a nép­köl­té­sze­tet egy­ér­tel­mű­en az iro­dal­mi szö­veg ka­te­gó­ri­á­já­ba irányítja.

Szá­mom­ra, aki a kor­szak po­pu­lá­ris kul­tú­rá­já­ból in­kább a vers­re­per­to­árt is­me­rem, a re­ve­lá­ció ere­jé­vel hat, aho­gyan a kö­tet – mér­ték­tar­tó, sőt néha óva­tos ál­lí­tá­sai el­le­né­re is – su­gall­ja: a 19. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mi köz­élet csak némi ké­sés­sel in­teg­rál­ta a pró­za­folk­lórt a nem­ze­ti iro­da­lom­ba, mi­u­tán a szép­pró­za már el­nyer­te új, ran­go­sabb he­lyét a műfaj-hierarchiájában. Néha olyan ér­zé­se tá­mad­hat a mai ol­va­só­nak, hogy a nép­me­se Er­dé­lyi Já­nos kora után va­ló­ság­gal a folk­lór esszen­ci­á­ja­ként, a nép al­ko­tó­ere­jé­nek leg­tisz­tább meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként je­lent meg a köz­tu­dat­ban. A fo­lya­mat kulcs­kér­dé­sét a szó­be­li­ség­hez való vi­szony meg­vál­to­zá­sá­ban látom.

A 19. szá­zad első fe­lé­ben még vi­tat­ha­tat­la­nul több­re ér­té­kelt énekes-verses nép­köl­té­szet re­per­to­ár­ja mód­szer­ta­ni okok­ból el­vá­laszt­ha­tat­lan volt a köz­köl­té­szet­től: a „ha­gyo­mány­kö­zös­sé­gi pa­ra­dig­ma” (S. Var­ga Pál) fo­lya­ma­to­san gör­get­te az e mű­fa­jok­ban össze­ta­padt, ve­gyes ere­de­tű vers­kin­cset. Kö­zös volt, de nem fel­tét­le­nül a népé. A köz­is­mert­ség mé­rő­fo­ka sok­kal in­kább az ér­tel­mi­sé­gi vagy kis­kö­zös­sé­gi hasz­ná­lat volt. Ezért már az ak­ko­ri ku­ta­tók­nak szem­be kel­lett néz­ni­ük az­zal, hogy az így fel­tá­ru­ló szö­veg­re­per­to­ár nem a pa­rasz­ti száj­ha­gyo­mányt nyit­ja meg előt­tük, ha­nem az az­zal pár­be­szé­det foly­ta­tó, de erő­sen sze­lek­tív köz­köl­té­sze­tet, amely­nek va­la­mennyi­re ők ma­guk is ré­sze­sei vol­tak. Az ez­zel való szem­be­sü­lés nyo­mán a ver­ses anyag „gyűj­té­se” és köz­re­adá­sa ek­kor jó idő­re meg­akadt, s Kri­za Já­nost le­szá­mít­va a szá­zad vé­gé­ig alig-alig nö­vek­szik a hi­va­ta­los nép­dal­ki­ad­vá­nyok re­per­to­ár­ja. Mát­ray Gá­bor, Bar­ta­lus Ist­ván és Lim­bay Ele­mér kot­tás an­to­ló­gi­á­i­ban is az Er­dé­lyi­nél kö­zölt da­lok stílus- és va­ri­áns­kö­ré­hez tar­to­zó szö­ve­gek van­nak több­ség­ben. Vi­kár Béla, Bar­tók és Ko­dály nem­csak a nép­dal mint ze­nei for­ma le­gi­ti­má­ló­i­ként ha­lad­ták meg a fen­ti ál­lás­pon­tot, ha­nem a „hi­va­ta­los” nép­dal­tá­rak re­per­to­ár­já­tól igen­csak el­té­rő, va­ló­ban orá­lis ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sú, va­ló­ban pa­rasz­ti kör­nye­zet­ben gyűj­tött folk­lór­szö­ve­gek köz­re­adó­i­ként is.

Az el­ha­nya­golt (Er­dé­lyi­nél még csu­pán né­hány szö­veg­gel kép­vi­selt) népi pró­za­epi­ka fel­fe­de­zé­se te­hát ért­he­tő okok­ból to­ló­dik a 19. szá­zad kö­ze­pé­re, a nép­dal­kul­tusz utá­ni pe­ri­ó­dus­ra. Szem­mel lát­ha­tó­an ha­tás­sal vol­tak rá a ver­ses köz­le­mé­nyek kö­rü­li jogi és mód­szer­ta­ni vi­ták, s a me­se­gyűj­tők óva­kod­ni pró­bál­tak a sok­szor kri­ti­zált el­já­rá­sok­tól, aho­gyan Er­dé­lyi a be­kül­dött va­ri­án­sok­ból néha új „me­ta­szö­ve­get” al­ko­tott – vagy­is köz­köl­té­sze­ti­es, tu­laj­don­ló gesz­tu­sok­ra épü­lő, ar­cha­i­ku­sabb fel­fo­gás­ban adta köz­re anya­gá­nak nagy ré­szét. A hang­rög­zí­tés hi­á­nya és a köz­lé­si ká­non azon­ban to­váb­bi, át­hi­dal­ha­tat­lan­nak lát­szó el­lent­mon­dá­sok­hoz ve­zet­ték a me­sék ki­adó­it is.

Do­mo­kos Ma­ri­ann kö­rül­te­kin­tő­en ve­ze­ti vé­gig az ol­va­sót a gyűj­tő­há­ló­za­tok ki­épü­lé­sé­től né­hány, im­már sze­mé­lyé­ben is­mert me­se­mon­dó „fel­fe­de­zé­sén” át a re­per­to­ár for­rás­kri­ti­ká­já­ig (új­ra­köz­lé­sek). E fe­je­ze­tek új össze­füg­gés­be he­lye­zik pél­dá­ul Csap­lár Be­ne­dek, Gyu­lai Pál és Ipo­lyi Ar­nold rész­vé­te­lét e fo­lya­ma­tok­ban. Ki­emel­ke­dő­en fon­tos Ka­zin­czy Gá­bor, il­let­ve az aka­dé­mi­ai tá­mo­ga­tás­sal gyűj­tő Me­ré­nyi Lász­ló port­ré­fe­je­ze­te, akár­csak Arany Já­nos és Arany Lász­ló élet­mű­vé­nek ide­vá­gó rész­le­tei, kü­lö­nö­sen a me­se­köny­vek kö­rü­li kri­ti­kai reflexiók.

Az oralitás-problémakör mel­lék­té­má­ja­ként óha­tat­la­nul újra kell gon­dol­nunk a pe­ri­fé­ri­án élő adat­köz­lő „mí­to­szát” is. Kri­za egyik, fény­ké­pen azo­no­sít­ha­tó me­se­mon­dó­ja, Got(t)hard Ger­gely ali­as Pu­czok Ge­czi, egy er­dé­lyi ci­gány „re­gé­lő” volt: haj­dan pos­ta­le­gény, majd ván­dor­ló me­sé­lő kol­dus. Ő vagy egyik fel­me­nő­je azon­ban va­la­ha ne­me­si szol­gá­lat­ban áll­ha­tott; in­nen kap­ta né­me­tes csen­gé­sű ne­vét. Könnyen le­het te­hát, hogy re­per­to­ár­ja – ré­gi­es elő­adás­mód­ja és ha­gyo­má­nyos, bár vál­to­zó (vá­sá­ri) kö­zön­sé­ge el­le­né­re – a szó szo­ros ér­tel­mé­ben „alá­hul­lott” kul­túr­ja­vak­ból is táp­lál­ko­zott. Egy ha­va­si ro­mán me­se­mon­dó­nő (!), Gil­li ugyan­így emb­le­ma­ti­kus – s ta­lán rész­ben fan­tá­zia szül­te – fi­gu­ra. E sze­mé­lyek hang­sú­lyo­zott pe­ri­fe­ri­kus­sá­ga bi­zony egy új­faj­ta hi­te­le­sí­tő szem­pon­tot su­gall az Erdélyi-kor nép­dal­fel­fo­gá­sá­hoz ké­pest, ahol az or­szá­gos is­mert­ség „cím­ké­je” vagy az el­ter­je­dés­re uta­ló me­gyék fel­so­ro­lá­sa je­löl­te ki a nép­sze­rű­ség határait.

A mo­nog­rá­fi­á­nak van né­hány, a köz­köl­té­szet­re vo­nat­ko­zó új szem­pont­ja is, me­lyek to­váb­bi ku­ta­tá­sok­ra ösz­tö­nöz­nek. Pél­dá­ul: jellemző‑e a pró­zai ha­zug­ság­me­se elő­for­du­lá­sa a dal­gyűj­te­mé­nyek­ben; a la­ko­dal­mi köl­té­szet­ben volt‑e he­lye en­nek mint pró­zai me­se­mű­faj­nak? A fen­ti­ek­re saj­nos nem­igen ad­ha­tunk pon­tos vá­laszt a me­di­á­lis el­té­ré­sek mi­att: míg a köz­köl­té­szet ha­gyo­má­nyos, máig ku­tat­ha­tó (!) hor­do­zó­ja az írás­be­li­ség, a népi pró­za­mű­fa­jo­ké vi­szont a ko­ron­ként és hely­ze­ten­ként vál­to­zó ora­li­tás. Az ál­ta­lam is­mert kéz­ira­tos gyűj­te­mé­nyek több­sé­ge egy­ál­ta­lán nem tar­tal­maz pró­zai anya­got, s ha még­is, az stí­lus­ré­te­gét te­kint­ve nem a száj­ha­gyo­má­nyo­zó mű­fa­jo­kat kép­vi­se­li, ha­nem más írott for­rá­sok ha­tá­sá­ra utal: is­ko­lai jegy­ze­tek, új­ság­hí­rek, le­vél­fo­gal­maz­vá­nyok, ka­len­dá­ri­u­mi ere­de­tű re­cep­tek stb. Az 1840 előt­ti kéz­ira­tos for­rá­sok meg­győ­ző­dé­sem sze­rint csak kont­roll­cso­port­ként, ne­ga­tív ada­ta­ik­kal al­kal­maz­ha­tók az orá­lis pró­za vizs­gá­la­tá­ra – akár­csak a tör­té­ne­ti bal­la­da­ku­ta­tás­ra és más szó­be­li mű­fa­jok­ra (gyer­mek­folk­lór, si­ra­tó, tánc­szó, ta­lá­lós kér­dés stb.).

Fon­to­sabb­nak lá­tom az 1830-as évek szép­iro­dal­mi ki­ad­vá­nya­i­ban, el­ső­sor­ban az Au­ro­rában és a Ko­szo­rúban kö­zölt nép­köl­té­si al­ko­tá­sok las­sú, di­va­tot te­rem­tő ha­tá­sát. Az a kor­osz­tály, amely di­ák­ko­rá­ban ezek­ben az al­ma­na­chok­ban lá­tott elő­ször népdal- vagy nép­me­se­szö­ve­get nyom­ta­tás­ban, 20–30 év­vel ké­sőbb jo­go­san sze­re­tett vol­na hoz­zá­já­rul­ni a folk­lór új­bó­li ka­no­ni­zá­ci­ó­já­hoz, az újon­nan fel­fe­de­zett ősi mű­fa­jok közreadásához.

A fen­ti­ek­ből kö­vet­ke­zik, hogy a 18–19. szá­za­di köz­ve­tett ada­tok (hír­adá­sok a fo­nó­ban szo­ká­sos me­sé­lés­ről) után a mű­faj ha­zai tör­té­ne­tét va­ló­szí­nű­leg csak e kor­szak­tól, a 19. szá­zad kö­ze­pé­től le­het egy­ál­ta­lán ér­dem­ben tár­gyal­ni. Do­mo­kos Ma­ri­ann mo­nog­rá­fi­á­ja épp ezért hi­ány­pót­ló, s a szű­keb­ben vett nép­raj­zon túl az iro­da­lom­tu­do­mány szá­má­ra is alap­ve­tő kri­ti­ka­tör­té­ne­ti for­rás le­het. Az így meg­kez­dett szak­mai pár­be­széd nyo­mán a si­ke­re­sen meg­vé­dett dok­to­ri ér­te­ke­zés im­már mo­nog­rá­fi­a­ként, pél­da­tár­ral és kép­mel­lék­let­tel ki­egé­szít­ve mind­két szak­te­rü­let ké­nyes adós­sá­gát tör­lesz­tet­te, s alig­ha­nem so­kak­nak ked­vet csi­nál e rej­tőz­kö­dő for­rá­sok vizsgálatához.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa,
a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport vezetője

Summary

The mo­no­gra­ph by Ma­ri­ann Do­mo­kos (‘Tale and Phi­lo­logy’) stu­di­es the ra­rely re­se­ar­ched field of Hun­ga­ri­an eth­no­gra­phy: folk tale pub­li­ca­tions of the se­cond half of the 19th cent­ury. In the tex­tu­al con­cept­ion of na­ti­o­nal Ro­man­tic­ism, folk ta­les were cons­idered to be a part of li­te­ra­tu­re (si­mil­arly to folk songs from the be­g­in­ning of the 19th cent­ury). The­re­fo­re, they were not re­ce­i­ved as the own, au­to­no­mous tex­tu­al tra­di­ti­on of the people or the pe­as­ants, but as thematic-linguistic ma­te­ri­al for high li­te­ra­tu­re. With the help of ter­ri­to­ri­al, of­fi­ci­ally or­ga­ni­zed folk­lo­re coll­ec­ti­on (Já­nos Er­dé­lyi) and ini­ti­a­ti­ves by pri­vate coll­ec­tors (Be­ne­dek Csap­lár, Lász­ló Arany etc.), a cor­pus of se­ve­ral hund­red texts had been gat­he­red by the 1870s, alt­ho­ugh some of the­se still re­ma­in un­pub­lis­hed. The ori­gi­nal texts of tale tel­lers were sig­ni­fi­cantly re-edited and sty­li­zed in the early folk tale collections.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?