recenzió
Csörsz Rumen István, A kesergő nimfától a fonóházi dalokig: Közköltészeti hatások a magyar irodalomban (1700–1800), Budapest, Universitas, 2016 (Irodalomtudomány és Kritika. Tanulmányok).
A magyar közköltészet kutatása az utóbbi két évtizedben egyszemélyes, majd kétszemélyes projektből jelentős, több tucat embert – kit tartósabban, kit csak alkalmi jelleggel – foglalkoztató vállalkozássá nőtt, ami termékenyítően hat az irodalomtörténet mellett a néprajz, a zenetudomány és a művelődéstörténet területeire is. A kutatók e csoportja a közköltészetnek az irodalomtörténet folyamatában betöltött szerepén túl feltárja a 17–19. század művelődésének bonyolult társadalmi hálóját is. Az irodalom létmódjainak bemutatásával a társadalom szélesebb rétegeinek művelődésére, elsősorban a vidéki középréteg sajátos kulturális viszonyaira világítanak rá. Az elmúlt lassan két évtized alatt, amióta a közköltészet iránti érdeklődés megnőtt, nemcsak a téma művelőinek és az eredmények felhasználóinak száma gyarapodott, hanem a különböző tudományágak felől érkező kérdések sora is. Ma már nem csupán egy elmúlt és hosszú időre feledésbe merült kultúra feltámasztásáról, dokumentálásáról, láthatóvá tételéről beszélhetünk, hanem jelentős történeti forrásról is, amely egyszerre segíthet válaszolni a 19. századi népiesség számos kérdésére, rávilágít a korabeli zenei műveltség, az énekelt dalköltészet használatának és hagyományozódásának problémáira, valamint a paraszti szájhagyomány alakulástörténetére is.
Csörsz Rumen István tudatosan építkező ember. Előző kötetében (Szöveg szöveg hátán: A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840, Budapest, Argumentum, 2009, 224.) a közköltészet poétikai törvényszerűségeit, a variálódás mikéntjét mutatta be reprezentatív mintán. Alig hét év alatt eljutott mindezeknek az irodalomtörténeti folyamatba ágyazásáig, legalábbis a korábbi kötet által megadott korszakolás kétharmadának vonatkozásában (ha minden igaz, már nem kell sokat várni az 1800 és 1840 közé eső időszak feldolgozására sem). Emellett már negyedik köteténél tart a Régi Magyar Költők Tára XVIII. századi sorozatának keretében megjelenő forráskiadvány, a Közköltészet-sorozat, ami a szakmai jelentőségén túl a szélesebb érdeklődő közönség számára is kézzelfoghatóvá teszi ezt a különös szociokulturális jelenséget.
A kötet súlypontjait jelentő részek (például a Csipkebokor, kormos agyag énekemet énekli című fejezet, vagy a Csokonai közkézen fejezet fő gondolatmenete) korábban már tanulmányként konferencia-kötetekben, folyóiratokban napvilágot láttak, mégsem tanulmánygyűjteményt kap az olvasó. Nem csupán az egyes fejezetek összesimításának, összedolgozottságának finomságán múlik ez, hanem az egész kötet kompozícióján, rendszerező jellegén. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, Csörsz mindent beleírt terjedelmes könyvébe, amit az elmúlt húsz év alatt a közköltészet működéséről és irodalmi összefüggésrendszeréről megtudott, a téma minden olyan aspektusát megragadta, amely az ő irodalomtörténész, folklorista, zenetudós érdeklődésének homlokterébe került. És ez nem kevés. Mindezt azonban úgy tette, hogy számos további tudományterület számára hagyott nyitott kérdéseket, kutatni való témát.
Az irodalomtörténész hét, az irodalomtörténet által számon tartott szerzőt, továbbá több elfeledett kismestert mutat be, utóbbiakat inkább az irodalomszociológia nézőpontjából, előbbieket pedig műveik interpretálásának és a hagyománytörténés folyamatába ágyazásának szándékával. A ma is számon tartott szerzők, mint Gvadányi József, Faludi Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám vagy éppen Csokonai esetében a közköltészet mint a vers létrejöttének előzménye vagy építőköve válik érdekessé, egyúttal mint utóéletének közege jelenik meg. Egyszerre tekinti tehát a közköltészetet alanyai forrásának és kisugárzásuk terepének. Ezzel két különböző célt is elér: egyfelől segít Amadé László vagy Gyöngyösi István egyes műveinek értelmezésében, ahol olykor a szöveg elemi percepcióját is befolyásolja a közköltészeti referencialitás. Másfelől pedig bemutatja azt a többszintes kanonizációt, amelyet egyes szerzők művei a társadalom eltérő csoportjainál elértek.
E többszintesség reprezentálásában a Csokonai-kutatás jár az élen, egyrészt az életmű irodalomtörténeti jelentőségénél fogva, a kor legnagyobb alkotójaként az ő műve a legfeldolgozottabb, másrészt a körülötte lévő diskurzus az utóbbi két évtizedben egyébként is kiemelkedően élénk volt. Különösen fontos, s Csörsz számára is folyamatos viszonyítási pontot jelent a Csokonai életrajzát és a vele kapcsolatos kérdésfeltevések térképét egyaránt újrarajzoló Szilágyi Márton kötete (A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói, Budapest, Ráció Kiadó, 2014.). A folyamatos, izgalmas eszmecserében nem kis szerep jutott a Csörsz és munkatársai által felfedezett másodlagos kanonizáció és folklorizálódás körüli kutatási eredményeknek. A Csokonai-fejezet e kötetnek is a legterjedelmesebb és legrészletezőbb egysége. Külön foglalkozik az utóbbi időben szintén sokat elemzett drámai művek hagyományhoz való viszonyával (e tekintetben Hermann Zoltán tanulmányait kell az előzmények sorában megemlíteni, különösen a Varázs/szer/tár: Varázsmesei kánonok a régiségben és a romantikában, Budapest, L’Harmattan, 2012-es kötet néhány dolgozatát), amelynek szélesebb kitekintésben legfőbb eredménye, hogy tisztázza Csokonai kapcsolatát a kétféle hagyományréteghez. Megállapítja, hogy míg a közköltészeti, diákköltészeti tradícióhoz való kötődése közvetlen és szinte öntudatlan volt, addig a paraszti folklórral való kapcsolata meglehetősen ambivalens, s műveiben e réteg kultúrája szinte csak ironikus keretben, zsáner-jelleggel jelenik meg. Ezzel végképp eloszlik a népdalokat gyűjtő, a népköltészet iránt érdeklődő, tudatosan népies Csokonairól szőtt ábránd. Viszont megnyílik egy másik, bonyolultabb hagyományrendszer felé az út.
Kevés esetben juthat el az irodalomtörténet – főként a forrásadottságok szűkössége miatt – odáig, hogy a szövegek utóéletéről olyan részletes ismeretei legyenek, mint Csokonai és kortársai kéziratos-, nyomtatott-, ponyvai- és szájhagyománya esetében. Ma már közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy a kanonizáció szintjei az életművek más-más szegmenseit érintették, s hogy az egyes szegmensek közt nincs, vagy csak alig van átfedés. Magyarán, például a Csokonai-életmű zárt kánonába egészen eltérő szövegkorpusz került, mint a nyílt kánonba, s utóbbi tovább rétegződik, attól függően, hogy kéziratos vagy ponyvai közlésekről, illetve variánsokról, átiratokról vagy paródiákról van-e szó. Mert a hagyományozódás nem csupán a megszokott másolatokat jelenti, hanem, s ez is köztudott ma már, a szövegek kiindulópontul szolgálhatnak travesztiák, parafrázisok számára is, ami igencsak megnöveli az egy szöveg hatását jelző további szövegek számát. A variabilitás-vizsgálat, mint már megszokhattuk, Csörsz erőssége: e könyvben is itt a legszerteágazóbbak, legmélyebbek az ismeretei. A sokfelé tekergő variánshálózat feltérképezése ugyanakkor semmiképp sem öncélú. Aleida Assmann egy tanulmányában azt írja, hogy a folklorizálódás, a variánsok sorának létrejötte – jelen esetben a lehető legszélesebben értelmezve a jelenséget – maga a totális befogadás (Schriftliche Folklore: Zur Entstehung und Funktion eines Überlieferungstyps = Schrift und Gedächtnis. Beiträge zur Archäologie der literarischen Kommunikation, hrsg. von Aleida Assmann, Jan Assmann, Christof Hardmeier, München, Peter Lang, 1993, 175–193.). Ha ugyanis egy szöveg a szóbeli vagy kéziratos hagyományozásban nem éri el a befogadói oldal ingerküszöbét, az örökre elvész, ha nincs, aki újraalkossa, például újra elénekelje, lemásolja, esetleg parafrazeálja azt, többnyire nincs olyan nyomtatott rögzítés, amely évtizedekre, évszázadokra biztosítaná az egyes szövegek túlélését. A ponyvai és más efemer nyomtatványok fennmaradása pedig még ebben a korszakban is meglehetősen bizonytalan.
A fent röviden bemutatott jelenségből azonban más is következik. A 19. századtól a szépirodalminak szánt szövegek kis százalékára érvényes, hogy egy generációval létrejöttük után is érdeklődjenek irántuk, illetve irodalomként olvassák őket – s nem valami másként, leggyakrabban művelődéstörténeti kordokumentumként –, s hogy ha nem is kerül valamiféle kánoni pozícióba, még évtizedek múltán is akadjanak olvasói, esetleg kiadásai (vö. Takáts József, Irodalom és historizmus, Tisztatáj, 2000/1, 51–58.). Bár pontos számítások nincsenek e téren, az sejthető, hogy a közköltészet körforgásába kerülő művek a teljes megírt/megalkotott szövegállománynak lényegesen nagyobb részét érintették, már csak annak okán is, mert e szövegek közvetlenül építettek a lehetséges befogadók elvárásaira.
E kötet egyik szellemi partnerének a 18. század végi énekes dalköltészet hálózatát jól ismerő Hovánszki Mária tűnik, akinek fontos munkája katalógusszerűen foglalja egybe a korszak kéziratos költészetének dallamvilágát (Csokonai Vitéz Mihály énekelt költészete: Elektronikus kritikai kiadás, s. a. r., bev. és jegyz. D. Hovánszki Mária, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2009.) A dallamok a variánsnyomozás legjobb segítői. Az olvasó számára azonban a dal más okból is fontos. Így például annak a szakadéknak áthidalásában, amely a kevesek által ismert és értett „magas irodalom” és a középrétegek sajátos irodalmi- és zenei műveltsége között tátong. Az énekelt dal e korszakban a középső és alsó rétegek egyik, ha nem a legfontosabb kulturális java, amely kifejezés (a német Kulturgut kissé szerencsétlen tükörfordítása) arra utal, hogy nem valamiféle vitrinben tárolt, s csak különleges alkalmakkor előszedett porcelán, hanem egyfajta kulturális használati tárgy, közönséges cserépedény, ami a köznapi életben és érintkezésben éppúgy fontos, mint a szalonéletben és az ünnepekben. A használat hol ront, hol javít, de mindenképp alakít rajta, s mindenki elveheti belőle, de hozzá is teheti a magáét. Feltehetően így volt ez a 18. századot megelőzően a társadalom egészében, ám a 19. század végére csak a legszegényebb rétegeknél maradt meg a dalhasználatnak e formája. Csörsz könyve olyan állapotot rögzít, amikor a még meglehetősen széttartó, térben, időben, vallási és műveltségi tekintetben is heterogén középső társadalmi rétegben is általánosan elterjedt és használatos volt.
A zene más okból is fontos. A korszak több jeles költője kiváló (Verseghy) vagy lelkes (Csokonai) zenész volt, ami alapvetően határozta meg verseik zenei és ritmikai világát is. Gondoljunk csak bele, ebben az időben az ember kétféle módon juthatott zenei élményhez: sok pénzzel, vagy saját tehetsége és szorgalma által. A többségnek csak az utóbbi adatott meg. Csörsz rekonstruálni igyekszik az elsődleges megszólalás zenei körülményeit, az előadás muzikalitását is.
A kötet fejezeteinek többsége az egyes szerzők köré épül, bőséges példával illusztrálva azok közköltészeti kapcsolathálóját. Van azonban néhány összegző rész is, ezek a következtetések megfogalmazására teremtenek lehetőséget a szerző számára. A váci Énekes Gyűjteményről szóló passzusok a közköltészeti alkotások nyomtatott írásbeliségben való megjelenését, továbbá a népszerű olvasmányokban megjelenő lírai alkotások szerzőhöz köthető, illetve közköltészeti anyagának arányait firtatják. A III. nagy egység Kritikatörténeti reflexiók címmel a közköltészet főként 19. századi befogadás-, de legalábbis reakciótörténetéhez szolgáltat adalékokat, s utóbbi teszi talán teljességgel indokolttá a kötet kritikatörténeti sorozatban való megjelenését. Így tehát a variánsok útvesztőiben kissé megfáradt utas egy-egy fejezet erejéig történeti folyamatok, illetve a korabeli elit vélemények igen szórakoztató egyvelegének olvasásával lazíthat. A 19. század elején kialakuló, majd megszilárduló új szerzőfogalom képviselőit alaposan próbára tette ugyanis a még mindig markáns közköltészeti szöveghálózat sehová sem köthető folklorikus jellege. „A legfőbb ellentmondás két fő pólus között feszült. Az egyik oldalon a privát versélmény áll, az önmagunk számra összegyűjtött, ezáltal újraélt és személyessé tett hagyomány öröme, a másikon pedig az önelvű irodalmi-kritikai kánon befogadói-értelmezői közösségének elvárásai.” (381.) Ez a fejezet egyúttal bepillantást enged abba a folyamatba, amelynek során a vizsgált kultúra a 19. század első harmadára fokozatosan elenyészett, érdektelenné vált, illetve kisebb részben feloldódott a paraszti szájhagyományban és a népi írásbeliségben.
Összességében elmondható, hogy Csörsz Rumen István legújabb könyve új fejezetet nyit a szerző pályáján is. Megtartva korábbi munkájának legfőbb erényét, a pontos variánsvizsgálatokat, azokat széles irodalomtörténeti perspektívába helyezi, és egyúttal megnyitja az utat a társadalomtudományi értelmezések felé.
A szerző az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa
Summary
This book presents the variability and effect of popular poetry in the 18th century Hungarian middle classes. The songs of the intellectuals of the countryside (protestant priests, elementary school teachers, lawyers etc.) were spread both orally and on manuscripts and printed chapbooks as well. On the one hand these verses and melodies made a great influence on the poetry of the most important authors of the era (f. e. József Gvadányi, Ferenc Faludi, Ádám Pálóczi Horváth and Mihály Csokonai Vitéz). On the other hand some of the poems of these authors became popular on chapbooks and manuscripts and they created secondary cannon in the circle of middle classes.
Tartalom [+]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.