recenzió

Csör­sz Ru­men Ist­ván, A ke­ser­gő nim­fá­tól a fo­nó­há­zi da­lo­kig: Köz­köl­té­sze­ti ha­tá­sok a ma­gyar iro­da­lom­ban (1700–1800), Bu­da­pest, Uni­ver­si­tas, 2016 (Iro­da­lom­tu­do­mány és Kri­ti­ka. Tanulmányok).

A ma­gyar köz­köl­té­szet ku­ta­tá­sa az utób­bi két év­ti­zed­ben egy­sze­mé­lyes, majd két­sze­mé­lyes pro­jekt­ből je­len­tős, több tu­cat em­bert – kit tar­tó­sab­ban, kit csak al­kal­mi jel­leg­gel – fog­lal­koz­ta­tó vál­lal­ko­zás­sá nőtt, ami ter­mé­ke­nyí­tő­en hat az iro­da­lom­tör­té­net mel­lett a nép­rajz, a ze­ne­tu­do­mány és a mű­ve­lő­dés­tör­té­net te­rü­le­te­i­re is. A ku­ta­tók e cso­port­ja a köz­köl­té­szet­nek az iro­da­lom­tör­té­net fo­lya­ma­tá­ban be­töl­tött sze­re­pén túl fel­tár­ja a 17–19. szá­zad mű­ve­lő­dé­sé­nek bo­nyo­lult tár­sa­dal­mi há­ló­ját is. Az iro­da­lom lét­mód­ja­i­nak be­mu­ta­tá­sá­val a tár­sa­da­lom szé­le­sebb ré­te­ge­i­nek mű­ve­lő­dé­sé­re, el­ső­sor­ban a vi­dé­ki kö­zép­ré­teg sa­já­tos kul­tu­rá­lis vi­szo­nya­i­ra vi­lá­gí­ta­nak rá. Az el­múlt las­san két év­ti­zed alatt, ami­óta a köz­köl­té­szet irán­ti ér­dek­lő­dés meg­nőtt, nem­csak a téma mű­ve­lő­i­nek és az ered­mé­nyek fel­hasz­ná­ló­i­nak szá­ma gya­ra­po­dott, ha­nem a kü­lön­bö­ző tu­do­mány­ágak fe­lől ér­ke­ző kér­dé­sek sora is. Ma már nem csu­pán egy el­múlt és hosszú idő­re fe­le­dés­be me­rült kul­tú­ra fel­tá­masz­tá­sá­ról, do­ku­men­tá­lá­sá­ról, lát­ha­tó­vá té­te­lé­ről be­szél­he­tünk, ha­nem je­len­tős tör­té­ne­ti for­rás­ról is, amely egy­szer­re se­gít­het vá­la­szol­ni a 19. szá­za­di né­pi­es­ség szá­mos kér­dé­sé­re,  rá­vi­lá­gít a ko­ra­be­li ze­nei mű­velt­ség, az éne­kelt dal­köl­té­szet hasz­ná­la­tá­nak és ha­gyo­má­nyo­zó­dá­sá­nak prob­lé­má­i­ra, va­la­mint a pa­rasz­ti száj­ha­gyo­mány ala­ku­lás­tör­té­ne­té­re is.

Csör­sz Ru­men Ist­ván tu­da­to­san épít­ke­ző em­ber. Elő­ző kö­te­té­ben (Szö­veg szö­veg há­tán: A ma­gyar köz­köl­té­szet va­ri­á­ci­ós rend­sze­re 1700–1840, Bu­da­pest, Ar­gu­men­tum, 2009, 224.) a köz­köl­té­szet po­é­ti­kai tör­vény­sze­rű­sé­ge­it, a va­ri­á­ló­dás mi­ként­jét mu­tat­ta be rep­re­zen­ta­tív min­tán. Alig hét év alatt el­ju­tott mind­ezek­nek az iro­da­lom­tör­té­ne­ti fo­lya­mat­ba ágya­zá­sá­ig, leg­alább­is a ko­ráb­bi kö­tet ál­tal meg­adott kor­sza­ko­lás két­har­ma­dá­nak vo­nat­ko­zá­sá­ban (ha min­den igaz, már nem kell so­kat vár­ni az 1800 és 1840 közé eső idő­szak fel­dol­go­zá­sá­ra sem). Emel­lett már ne­gye­dik kö­te­té­nél tart a Régi Ma­gyar Köl­tők Tára XVIII. szá­za­di so­ro­za­tá­nak ke­re­té­ben meg­je­le­nő for­rás­ki­ad­vány, a Köz­köl­té­szet-so­ro­zat, ami a szak­mai je­len­tő­sé­gén túl a szé­le­sebb ér­dek­lő­dő kö­zön­ség szá­má­ra is kéz­zel­fog­ha­tó­vá te­szi ezt a kü­lö­nös szo­ci­okul­tu­rá­lis jelenséget.

A kö­tet súly­pont­ja­it je­len­tő ré­szek (pél­dá­ul a Csip­ke­bo­kor, kor­mos agyag éne­ke­met ének­li című fe­je­zet, vagy a Cso­ko­nai köz­ké­zen fe­je­zet fő gon­do­lat­me­ne­te) ko­ráb­ban már ta­nul­mány­ként konferencia-kötetekben, fo­lyó­ira­tok­ban nap­vi­lá­got lát­tak, még­sem ta­nul­mány­gyűj­te­ményt kap az ol­va­só. Nem csu­pán az egyes fe­je­ze­tek össze­si­mí­tá­sá­nak, össze­dol­go­zott­sá­gá­nak fi­nom­sá­gán mú­lik ez, ha­nem az egész kö­tet kom­po­zí­ci­ó­ján, rend­sze­re­ző jel­le­gén. Alig­ha té­ve­dünk, ha azt ál­lít­juk, Csör­sz min­dent be­le­írt ter­je­del­mes köny­vé­be, amit az el­múlt húsz év alatt a köz­köl­té­szet mű­kö­dé­sé­ről és iro­dal­mi össze­füg­gés­rend­sze­ré­ről meg­tu­dott, a téma min­den olyan as­pek­tu­sát meg­ra­gad­ta, amely az ő iro­da­lom­tör­té­nész, folk­lo­ris­ta, ze­ne­tu­dós ér­dek­lő­dé­sé­nek hom­lok­te­ré­be ke­rült. És ez nem ke­vés. Mind­ezt azon­ban úgy tet­te, hogy szá­mos to­váb­bi tu­do­mány­te­rü­let szá­má­ra ha­gyott nyi­tott kér­dé­se­ket, ku­tat­ni való témát.

Az iro­da­lom­tör­té­nész hét, az iro­da­lom­tör­té­net ál­tal szá­mon tar­tott szer­zőt, to­váb­bá több el­fe­le­dett kis­mes­tert mu­tat be, utób­bi­a­kat in­kább az iro­da­lom­szo­cio­ló­gia né­ző­pont­já­ból, előb­bi­e­ket pe­dig mű­ve­ik in­terp­re­tá­lá­sá­nak és a ha­gyo­mány­tör­té­nés fo­lya­ma­tá­ba ágya­zá­sá­nak szán­dé­ká­val. A ma is szá­mon tar­tott szer­zők, mint Gva­dá­nyi Jó­zsef, Fa­lu­di Fe­renc, Pá­ló­czi Hor­váth Ádám vagy ép­pen Cso­ko­nai ese­té­ben a köz­köl­té­szet mint a vers lét­re­jöt­té­nek előz­mé­nye vagy épí­tő­kö­ve vá­lik ér­de­kes­sé, egy­út­tal mint utó­éle­té­nek kö­ze­ge je­le­nik meg. Egy­szer­re te­kin­ti te­hát a köz­köl­té­sze­tet ala­nyai for­rá­sá­nak és ki­su­gár­zá­suk te­re­pé­nek. Ez­zel két kü­lön­bö­ző célt is elér: egy­fe­lől se­gít Ama­dé Lász­ló vagy Gyön­gyö­si Ist­ván egyes mű­ve­i­nek ér­tel­me­zé­sé­ben, ahol oly­kor a szö­veg ele­mi per­cep­ci­ó­ját is be­fo­lyá­sol­ja a köz­köl­té­sze­ti re­fe­ren­ci­a­li­tás. Más­fe­lől pe­dig be­mu­tat­ja azt a több­szin­tes ka­no­ni­zá­ci­ót, ame­lyet egyes szer­zők mű­vei a tár­sa­da­lom el­té­rő cso­port­ja­i­nál elértek.

E több­szin­tes­ség rep­re­zen­tá­lá­sá­ban a Csokonai-kutatás jár az élen, egy­részt az élet­mű iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gé­nél fog­va, a kor leg­na­gyobb al­ko­tó­ja­ként az ő műve a leg­fel­dol­go­zot­tabb, más­részt a kö­rü­löt­te lévő dis­kur­zus az utób­bi két év­ti­zed­ben egyéb­ként is ki­emel­ke­dő­en élénk volt. Kü­lö­nö­sen fon­tos, s Csör­sz szá­má­ra is fo­lya­ma­tos vi­szo­nyí­tá­si pon­tot je­lent a Cso­ko­nai élet­raj­zát és a vele kap­cso­la­tos kér­dés­fel­te­vé­sek tér­ké­pét egy­aránt új­ra­raj­zo­ló Szi­lá­gyi Már­ton kö­te­te (A köl­tő mint tár­sa­dal­mi je­len­ség: Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály pá­lya­fu­tá­sá­nak mik­ro­tör­té­ne­ti di­men­zi­ói, Bu­da­pest, Rá­ció Ki­adó, 2014.). A fo­lya­ma­tos, iz­gal­mas esz­me­cse­ré­ben nem kis sze­rep ju­tott a Csör­sz és mun­ka­tár­sai ál­tal fel­fe­de­zett má­sod­la­gos ka­no­ni­zá­ció és folk­lo­ri­zá­ló­dás kö­rü­li ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­nek. A Csokonai-fejezet e kö­tet­nek is a leg­ter­je­del­me­sebb és leg­rész­le­te­zőbb egy­sé­ge. Kü­lön fog­lal­ko­zik az utób­bi idő­ben szin­tén so­kat elem­zett drá­mai mű­vek ha­gyo­mány­hoz való vi­szo­nyá­val (e te­kin­tet­ben Her­mann Zol­tán ta­nul­má­nya­it kell az előz­mé­nyek so­rá­ban meg­em­lí­te­ni, kü­lö­nö­sen a Varázs/szer/tár: Va­rázs­me­sei ká­no­nok a ré­gi­ség­ben és a ro­man­ti­ká­ban, Bu­da­pest, L’Harmattan, 2012-es kö­tet né­hány dol­go­za­tát), amely­nek szé­le­sebb ki­te­kin­tés­ben leg­főbb ered­mé­nye, hogy tisz­táz­za Cso­ko­nai kap­cso­la­tát a két­fé­le ha­gyo­mány­ré­teg­hez. Meg­ál­la­pít­ja, hogy míg a köz­köl­té­sze­ti, di­ák­köl­té­sze­ti tra­dí­ci­ó­hoz való kö­tő­dé­se köz­vet­len és szin­te ön­tu­dat­lan volt, ad­dig a pa­rasz­ti folk­lór­ral való kap­cso­la­ta meg­le­he­tő­sen am­bi­va­lens, s mű­ve­i­ben e ré­teg kul­tú­rá­ja szin­te csak iro­ni­kus ke­ret­ben, zsáner-jelleggel je­le­nik meg. Ez­zel vég­képp el­osz­lik a nép­da­lo­kat gyűj­tő, a nép­köl­té­szet iránt ér­dek­lő­dő, tu­da­to­san né­pi­es Cso­ko­na­i­ról szőtt áb­ránd. Vi­szont meg­nyí­lik egy má­sik, bo­nyo­lul­tabb ha­gyo­mány­rend­szer felé az út.

Ke­vés eset­ben jut­hat el az iro­da­lom­tör­té­net – fő­ként a for­rás­adott­sá­gok szű­kös­sé­ge mi­att – odá­ig, hogy a szö­ve­gek utó­éle­té­ről olyan rész­le­tes is­me­re­tei le­gye­nek, mint Cso­ko­nai és kor­tár­sai kéziratos‑, nyomtatott‑, ponyvai- és száj­ha­gyo­má­nya ese­té­ben. Ma már köz­hely­szám­ba megy az a ki­je­len­tés, hogy a ka­no­ni­zá­ció szint­jei az élet­mű­vek más-más szeg­men­se­it érin­tet­ték, s hogy az egyes szeg­men­sek közt nincs, vagy csak alig van át­fe­dés. Ma­gya­rán, pél­dá­ul a Csokonai-életmű zárt ká­no­ná­ba egé­szen el­té­rő szö­veg­kor­pusz ke­rült, mint a nyílt ká­non­ba, s utób­bi to­vább ré­teg­ző­dik, at­tól füg­gő­en, hogy  kéz­ira­tos vagy pony­vai köz­lé­sek­ről, il­let­ve va­ri­án­sok­ról, át­ira­tok­ról vagy pa­ró­di­ák­ról van‑e szó. Mert a ha­gyo­má­nyo­zó­dás nem csu­pán a meg­szo­kott má­so­la­to­kat je­len­ti, ha­nem, s ez is köz­tu­dott ma már, a szö­ve­gek ki­in­du­ló­pon­tul szol­gál­hat­nak tra­vesz­ti­ák, pa­ra­frá­zi­sok szá­má­ra is, ami igen­csak meg­nö­ve­li az egy szö­veg ha­tá­sát jel­ző to­váb­bi szö­ve­gek szá­mát. A variabilitás-vizsgálat, mint már meg­szok­hat­tuk, Csör­sz erős­sé­ge: e könyv­ben is itt a leg­szer­te­ága­zób­bak, leg­mé­lyeb­bek az is­me­re­tei. A sok­fe­lé te­ker­gő va­ri­áns­há­ló­zat fel­tér­ké­pe­zé­se ugyan­ak­kor sem­mi­képp sem ön­cé­lú. Ale­i­da Ass­mann egy ta­nul­má­nyá­ban azt írja, hogy a folk­lo­ri­zá­ló­dás, a va­ri­án­sok so­rá­nak lét­re­jöt­te – je­len eset­ben a le­he­tő leg­szé­le­seb­ben ér­tel­mez­ve a je­len­sé­get – maga a to­tá­lis be­fo­ga­dás (Sch­rift­li­che Folk­lo­re: Zur Ent­ste­hung und Funk­ti­on ei­nes Über­li­e­fe­rungstyps = Sch­rift und Gedächt­nis. Beiträ­ge zur Archäo­lo­gie der li­ter­aris­c­hen Kom­mu­ni­kat­ion, hrsg. von Ale­i­da Ass­mann, Jan Ass­mann, Ch­ris­tof Hard­mei­er, Mün­chen, Pe­ter Lang, 1993, 175–193.). Ha ugyan­is egy szö­veg a szó­be­li vagy kéz­ira­tos ha­gyo­má­nyo­zás­ban nem éri el a be­fo­ga­dói ol­dal in­ger­kü­szö­bét, az örök­re el­vész, ha nincs, aki új­ra­al­kos­sa, pél­dá­ul újra el­éne­kel­je, le­má­sol­ja, eset­leg pa­ra­fra­ze­ál­ja azt, több­nyi­re nincs olyan nyom­ta­tott rög­zí­tés, amely év­ti­ze­dek­re, év­szá­za­dok­ra biz­to­sí­ta­ná az egyes szö­ve­gek túl­élé­sét. A pony­vai és más efe­mer nyom­tat­vá­nyok fenn­ma­ra­dá­sa pe­dig még eb­ben a kor­szak­ban is meg­le­he­tő­sen bizonytalan.

A fent rö­vi­den be­mu­ta­tott je­len­ség­ből azon­ban más is kö­vet­ke­zik. A 19. szá­zad­tól a szép­iro­dal­mi­nak szánt szö­ve­gek kis szá­za­lé­ká­ra ér­vé­nyes, hogy egy ge­ne­rá­ci­ó­val lét­re­jöt­tük után is ér­dek­lőd­je­nek irán­tuk, il­let­ve iro­da­lom­ként ol­vas­sák őket – s nem va­la­mi más­ként, leg­gyak­rab­ban mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti kor­do­ku­men­tum­ként –, s hogy ha nem is ke­rül va­la­mi­fé­le ká­no­ni po­zí­ci­ó­ba, még év­ti­ze­dek múl­tán is akad­ja­nak ol­va­sói, eset­leg ki­adá­sai (vö. Ta­káts Jó­zsef, Iro­da­lom és his­to­riz­mus, Tisz­ta­táj, 2000/1, 51–58.). Bár pon­tos szá­mí­tá­sok nin­cse­nek e té­ren, az sejt­he­tő, hogy a köz­köl­té­szet kör­for­gá­sá­ba ke­rü­lő mű­vek a tel­jes megírt/megalkotott szö­veg­ál­lo­mány­nak lé­nye­ge­sen na­gyobb ré­szét érin­tet­ték, már csak an­nak okán is, mert e szö­ve­gek köz­vet­le­nül épí­tet­tek a le­het­sé­ges be­fo­ga­dók elvárásaira.

E kö­tet egyik szel­le­mi part­ne­ré­nek a 18. szá­zad végi éne­kes dal­köl­té­szet há­ló­za­tát jól is­me­rő Ho­vánsz­ki Má­ria tű­nik, aki­nek fon­tos mun­ká­ja ka­ta­ló­gus­sze­rű­en fog­lal­ja egy­be a kor­szak kéz­ira­tos köl­té­sze­té­nek dal­lam­vi­lá­gát (Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály éne­kelt köl­té­sze­te: Elekt­ro­ni­kus kri­ti­kai ki­adás, s. a. r., bev. és jegyz. D. Ho­vánsz­ki Má­ria, Deb­re­cen, Deb­re­ce­ni Egye­tem, 2009.) A dal­la­mok a va­ri­áns­nyo­mo­zás leg­jobb se­gí­tői. Az ol­va­só szá­má­ra azon­ban a dal más ok­ból is fon­tos. Így pél­dá­ul an­nak a sza­ka­dék­nak át­hi­da­lá­sá­ban, amely a ke­ve­sek ál­tal is­mert és ér­tett „ma­gas iro­da­lom” és a kö­zép­ré­te­gek sa­já­tos irodalmi- és ze­nei mű­velt­sé­ge kö­zött tá­tong. Az éne­kelt dal e kor­szak­ban a kö­zép­ső és alsó ré­te­gek egyik, ha nem a leg­fon­to­sabb kul­tu­rá­lis java, amely ki­fe­je­zés (a né­met Kul­tur­gut kis­sé sze­ren­csét­len tü­kör­for­dí­tá­sa) arra utal, hogy nem va­la­mi­fé­le vit­rin­ben tá­rolt, s csak kü­lön­le­ges al­kal­mak­kor elő­sze­dett por­ce­lán, ha­nem egy­faj­ta kul­tu­rá­lis hasz­ná­la­ti tárgy, kö­zön­sé­ges cse­rép­edény, ami a köz­na­pi élet­ben és érint­ke­zés­ben épp­úgy fon­tos, mint a sza­lon­élet­ben és az ün­ne­pek­ben. A hasz­ná­lat hol ront, hol ja­vít, de min­den­képp ala­kít raj­ta, s min­den­ki el­ve­he­ti be­lő­le, de hoz­zá is te­he­ti a ma­gá­ét. Fel­te­he­tő­en így volt ez a 18. szá­za­dot meg­elő­ző­en a tár­sa­da­lom egé­szé­ben, ám a 19. szá­zad vé­gé­re csak a leg­sze­gé­nyebb ré­te­gek­nél ma­radt meg a dal­hasz­ná­lat­nak e for­má­ja. Csör­sz köny­ve olyan ál­la­po­tot rög­zít, ami­kor a még meg­le­he­tő­sen szét­tar­tó, tér­ben, idő­ben, val­lá­si és mű­velt­sé­gi te­kin­tet­ben is he­te­ro­gén kö­zép­ső tár­sa­dal­mi ré­teg­ben is ál­ta­lá­no­san el­ter­jedt és hasz­ná­la­tos volt.

A zene más ok­ból is fon­tos. A kor­szak több je­les köl­tő­je ki­vá­ló (Ver­se­ghy) vagy lel­kes (Cso­ko­nai) ze­nész volt, ami alap­ve­tő­en ha­tá­roz­ta meg ver­se­ik ze­nei és rit­mi­kai vi­lá­gát is. Gon­dol­junk csak bele, eb­ben az idő­ben az em­ber két­fé­le mó­don jut­ha­tott ze­nei él­mény­hez: sok pénz­zel, vagy sa­ját te­het­sé­ge és szor­gal­ma ál­tal. A több­ség­nek csak az utób­bi ada­tott meg. Csör­sz re­konst­ru­ál­ni igyek­szik az el­sőd­le­ges meg­szó­la­lás ze­nei kö­rül­mé­nye­it, az elő­adás mu­zi­ka­li­tá­sát is.

A kö­tet fe­je­ze­te­i­nek több­sé­ge az egyes szer­zők köré épül, bő­sé­ges pél­dá­val il­luszt­rál­va azok köz­köl­té­sze­ti kap­cso­lat­há­ló­ját. Van azon­ban né­hány összeg­ző rész is, ezek a kö­vet­kez­te­té­sek meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra te­rem­te­nek le­he­tő­sé­get a szer­ző szá­má­ra. A váci Éne­kes Gyűj­te­ményről szó­ló passzu­sok a köz­köl­té­sze­ti al­ko­tá­sok nyom­ta­tott írás­be­li­ség­ben való meg­je­le­né­sét, to­váb­bá a nép­sze­rű ol­vas­má­nyok­ban meg­je­le­nő lí­rai al­ko­tá­sok szer­ző­höz köt­he­tő, il­let­ve köz­köl­té­sze­ti anya­gá­nak ará­nya­it fir­tat­ják. A III. nagy egy­ség Kri­ti­ka­tör­té­ne­ti ref­le­xi­ók cím­mel a köz­köl­té­szet fő­ként 19. szá­za­di befogadás‑, de leg­alább­is re­ak­ció­tör­té­ne­té­hez szol­gál­tat ada­lé­ko­kat, s utób­bi te­szi ta­lán tel­jes­ség­gel in­do­kolt­tá a kö­tet kri­ti­ka­tör­té­ne­ti so­ro­zat­ban való meg­je­le­né­sét. Így te­hát a va­ri­án­sok út­vesz­tő­i­ben kis­sé meg­fá­radt utas egy-egy fe­je­zet ere­jé­ig tör­té­ne­ti fo­lya­ma­tok, il­let­ve a ko­ra­be­li elit vé­le­mé­nyek igen szó­ra­koz­ta­tó egy­ve­le­gé­nek ol­va­sá­sá­val la­zít­hat. A 19. szá­zad ele­jén ki­ala­ku­ló, majd meg­szi­lár­du­ló új szer­ző­fo­ga­lom kép­vi­se­lő­it ala­po­san pró­bá­ra tet­te ugyan­is a még min­dig mar­káns köz­köl­té­sze­ti szö­veg­há­ló­zat se­ho­vá sem köt­he­tő folk­lo­ri­kus jel­le­ge. „A leg­főbb el­lent­mon­dás két fő pó­lus kö­zött fe­szült. Az egyik ol­da­lon a pri­vát vers­él­mény áll, az ön­ma­gunk szám­ra össze­gyűj­tött, ez­ál­tal új­ra­élt és sze­mé­lyes­sé tett ha­gyo­mány örö­me, a má­si­kon pe­dig az ön­el­vű irodalmi-kritikai ká­non befogadói-értelmezői kö­zös­sé­gé­nek el­vá­rá­sai.” (381.) Ez a fe­je­zet egy­út­tal be­pil­lan­tást en­ged abba a fo­lya­mat­ba, amely­nek so­rán a vizs­gált kul­tú­ra a 19. szá­zad első har­ma­dá­ra fo­ko­za­to­san el­enyé­szett, ér­dek­te­len­né vált, il­let­ve ki­sebb rész­ben fel­ol­dó­dott a pa­rasz­ti száj­ha­gyo­mány­ban és a népi írásbeliségben.

Összes­sé­gé­ben el­mond­ha­tó, hogy Csör­sz Ru­men Ist­ván leg­újabb köny­ve új fe­je­ze­tet nyit a szer­ző pá­lyá­ján is. Meg­tart­va ko­ráb­bi mun­ká­já­nak leg­főbb eré­nyét, a pon­tos va­ri­áns­vizs­gá­la­to­kat, azo­kat szé­les iro­da­lom­tör­té­ne­ti pers­pek­tí­vá­ba he­lye­zi, és egy­út­tal meg­nyit­ja az utat a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi ér­tel­me­zé­sek felé.

A szerző az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa

Summary

This book pre­sents the va­ri­a­bi­lity and ef­fect of po­pu­lar po­etry in the 18th cent­ury Hun­ga­ri­an midd­le clas­ses. The songs of the in­tel­lec­tu­als of the count­ry­si­de (pro­tes­tant pri­ests, ele­men­tary scho­ol tea­chers, lawyers etc.) were spre­ad both orally and on ma­nuscripts and prin­ted chap­books as well. On the one hand the­se ver­ses and me­lo­di­es made a gre­at inf­lu­en­ce on the po­etry of the most im­por­tant aut­hors of the era (f. e. Jó­zsef Gva­dá­nyi, Fe­renc Fa­lu­di, Ádám Pá­ló­czi Hor­váth and Mi­hály Cso­ko­nai Vi­téz). On the ot­her hand some of the po­ems of the­se aut­hors be­came po­pu­lar on chap­books and ma­nuscripts and they crea­ted se­con­dary can­non in the circ­le of midd­le classes.

Tagged 18. századi irodalom, Csokonai Vitéz Mihály, kéziratos énekköltészet, közköltészet