recenzió

Sza­bad­kő­mű­ves­ség, szerk. Pé­ter Ró­bert és Szent­pé­te­ri Már­ton = He­li­kon. Irodalom- és Kul­tú­ra­tu­do­má­nyi Szem­le, 62:4(2016).

“A kül­föl­di szak­iro­da­lom szin­te ki­zá­ró­lag Aba­fi La­jos A sza­bad­kő­mű­ves­ség tör­té­ne­te Magyarországon

A sza­bad­kő­mű­ves­ség tör­té­ne­te Ma­gyar­or­szá­gon, Bu­da­pest, Sch­midl H. Könyv­nyom­da, 1900.

és a Ge­schich­te der Fre­i­ma­u­rerei in Oesterreich-Ungarn

Ge­schich­te der Fre­i­ma­u­rerei in Oesterreich-Ungarn, I–V. Bu­da­pest, L. Aig­ner, 1889–1893.

mun­kái alap­ján tu­dó­sít a sza­bad­kő­mű­ves­ség­gel kap­cso­la­tos ma­gyar je­len­sé­gek­ről.” Ezt a meg­ál­la­pí­tást nem mos­ta­ná­ban tet­ték, pe­dig többé-kevésbé máig ér­vé­nyes. 1977-ben, ép­pen két­száz év­vel a Dras­ko­vich János-féle ma­gyar szabadkőműves-alkotmány meg­szü­le­té­se után nyi­lat­ko­zott így H. Ba­lázs Éva a Vi­lá­gos­ság lapjain.

H. Ba­lázs Éva, A sza­bad­kő­mű­ves­ség a 18. szá­zad­ban, Vi­lá­gos­ság, 1977/4. 216–223.

Írá­sa tö­mör és át­fo­gó át­te­kin­té­se a téma ak­kor még vi­szony­lag új ke­le­tű nem­zet­kö­zi szak­tu­do­má­nyos iro­dal­má­nak és ku­ta­tá­si kér­dé­se­i­nek, fel­ada­ta­i­nak, il­let­ve egy­faj­ta „prog­ram­hir­de­tés” arra, mi­ként le­het­ne és kel­le­ne – rész­ben a még Aba­fi és mun­ka­tár­sai ál­tal rend­sze­re­zett és le­má­solt, ere­de­ti­ben az­óta el­ve­szett, so­ká­ig a dégi Festetics-kastélyban őr­zött, ma a Nem­ze­ti Le­vél­tár­ban ta­lál­ha­tó for­rás­anyag köz­re­adá­sá­val és fel­dol­go­zá­sá­val – e tren­dek­hez iga­zí­ta­ni, be­ágyaz­ni a ma­gyar ku­ta­tást. Ez a prog­ram az el­múlt év­ti­ze­dek­ben leg­fel­jebb tö­re­dé­ke­sen lé­pett a meg­va­ló­su­lás út­já­ra ép­pen H. Ba­lázs, ta­nít­vá­nyai és má­sok mun­ká­i­ban. E hi­ány mód­sze­res be­töl­té­sé­hez ad­hat im­pul­zust a He­li­kon újon­nan meg­je­lent te­ma­ti­kus száma.

Hogy egy ilyen vál­lal­ko­zás­nak mik vol­ná­nak a tét­jei, azt Pé­ter Ró­bert – az ő fő­szer­kesz­tői mun­ká­ját di­csé­rő, az an­gol sza­bad­kő­mű­ves­ség leg­fon­to­sabb for­rá­sa­it öt kö­tet­ben össze­gyűj­tő ki­ad­vány élé­ről át­vett – be­ve­ze­tő­je he­lye­zi éles meg­vi­lá­gí­tás­ba. Pé­ter Ró­bert a sza­bad­kő­mű­ves­sé­get mint a 18. szá­za­di eu­ró­pai szel­le­mi, po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis, tár­sa­dal­mi lét „meg­ha­tá­ro­zó té­nye­ző­jét”, a tár­sa­sá­gi kul­tú­ra „leg­nép­sze­rűbb for­má­ját” jel­lem­zi, és ki­je­lö­li an­nak irá­nyát is, hogy ho­gyan le­het­ne meg­ha­lad­ni a téma bő­sé­ges, de dön­tő­en még min­dig „in­ter­na­lis­ta” („ha­giogra­fi­kus”) és „po­zi­ti­vis­ta” (jel­ké­pek­re, rí­tu­sok­ra stb. kon­cent­rá­ló) iro­dal­má­nak kor­lát­ja­it. A leg­tá­gabb össze­füg­gés­ben ez az irány an­nak a csak lát­szat­ra egy­sze­rű kér­dés­nek a vizs­gá­la­ta, hogy ho­gyan vi­szo­nyul a sza­bad­kő­mű­ves­ség a fel­vi­lá­go­so­dás­hoz mint an­nak „meg­élt ta­pasz­ta­la­ta” – a téma je­les és so­kat vi­ta­tott ku­ta­tó­já­nak, Mar­ga­ret Ja­cob­nak ki­fe­je­zé­sé­vel szól­va. A kér­dést ter­mé­sze­te­sen rész­ben ép­pen az te­szi bo­nyo­lult­tá, hogy az el­múlt év­ti­ze­dek fo­lya­mán maga a fel­vi­lá­go­so­dás is át­ér­té­ke­lő­dött, és a ko­ráb­bi­ak­tól el­té­rő vi­ták ke­reszt­tü­zé­be ke­rült. E vi­ták­ban az ideo­ló­gu­sok mel­lé fel­zár­kóz­tak a szak­tu­dó­sok, akik szá­má­ra nem az a kér­dés, hogy a fel­vi­lá­go­so­dás sze­ku­la­riz­mu­sa és uni­ver­za­liz­mu­sa „jó” dolog‑e. Eb­ből a né­ző­pont­ból a fel­vi­lá­go­so­dás szel­le­mi moz­ga­lom­ként nem kor­lá­to­zó­dik az iro­da­lom­ra és a fi­lo­zó­fi­á­ra; tár­sa­dal­mi és kul­tu­rá­lis gya­kor­la­tok szé­les ská­lá­ját öle­li fel; meg­kér­dő­je­le­ző­dik uni­ver­za­liz­mu­sa (vö. a nem­ze­ti, fe­le­ke­ze­ti, ideo­ló­gi­ai stb. vál­to­za­tok, „fel­vi­lá­go­so­dá­sok” té­zi­se); és re­la­ti­vi­zá­ló­dik a sze­ku­lá­ris de­mok­rá­cia meg­ala­po­zó­ja­ként rá osz­tott sze­rep. A sza­bad­kő­mű­ves­ség mint e ko­ráb­bi­nál jó­val össze­tet­teb­ben fel­fo­gott mi­liő „meg­ha­tá­ro­zó té­nye­ző­je” iz­gal­mas és bo­nyo­lult kér­dé­se­ket vet fel a 18. szá­za­di tár­sas élet (tár­si­as­ság) szá­mos as­pek­tu­sá­val kap­cso­lat­ban. Ezek közé tar­to­zik „ha­la­dó” mi­vol­ta (nyi­tott­sá­ga, hoz­zá­fér­he­tő­sé­ge, transz­pa­ren­ci­á­ja – ezen be­lül pél­dá­ul a nők­höz és a ki­sebb­sé­gek­hez való vi­szo­nya), a tu­do­má­nyos kul­tú­ra ter­jesz­té­sé­ben ját­szott sze­re­pe, a po­li­ti­kai ha­ta­lom­hoz és a ke­resz­tény val­lás­hoz il­let­ve az egy­ház­hoz való vi­szo­nya, a „tit­kos” (földalatti/alvilági) ér­tel­mi­sé­gi kul­tú­rá­ban be­töl­tött he­lye stb. Pé­ter Ró­bert konk­lú­zi­ó­ja sze­rint a klasszi­kus sza­bad­kő­mű­ves­ség ku­ta­tá­sa a te­rü­le­tén le­zaj­lott fej­lő­dés el­le­né­re még min­dig „gye­rek­ci­pő­ben” jár, amint azt az ak­tív ku­ta­tó­köz­pon­tok, fo­lyó­ira­tok, kon­fe­ren­ci­ák szá­ma és kora, va­la­mint a sta­tisz­ti­kai fel­dol­go­zott­ság ala­csony foka jel­zi – mi­köz­ben a téma je­len­tős ígé­re­te­ket hor­doz szá­mos böl­csész­disz­cip­lí­na számára.

E te­rü­le­tek né­me­lyi­ké­re ve­zet a kö­tet hat ta­nul­má­nya (két ne­ves kül­föl­di szer­ző ko­ráb­bi mun­ká­já­nak for­dí­tá­sa és négy ha­zai szer­ző ere­de­ti írá­sa), há­rom te­ma­ti­kus blokk­ba ren­dez­ve. Ezek kö­zül az első tár­gya a sza­bad­kő­mű­ves­ség szim­bo­li­ká­ja és a sza­bad­kő­mű­ves­ség mint szim­bo­li­ka. Ezt kö­ve­ti a sza­bad­kő­mű­ves­ség és be­fo­ga­dás, il­let­ve ki­re­kesz­tés (ki­sebb­sé­gek­hez, mar­gi­ná­lis cso­por­tok­hoz: zsi­dók­hoz, nők­höz fű­ző­dő vi­szo­nya) prob­lé­má­ját elem­ző két írás, majd a ma­gyar sza­bad­kő­mű­ves­ség ku­ta­tá­sá­nak új út­ja­it ke­re­ső tanulmányok.

Szent­pé­te­ri Már­ton a mo­dern sza­bad­kő­mű­ves­ség „for­rás­vi­dé­ké­re” ve­ze­ti el az ol­va­sót, a sza­bad­kő­mű­ves Comenius-kultusszal össze­füg­gés­ben. Ta­nul­má­nya a co­me­ni­u­si temp­lom­szim­bo­li­ka elem­zé­se a me­ta­fo­ra­ku­ta­tás se­gít­sé­gé­vel, ahol ese­tünk­ben a „for­rás­tar­to­mány” a tény­le­ges épí­té­szet, il­let­ve an­nak ki­emelt, ön­ma­guk­ban is szim­bo­li­kus bib­li­ai pél­dái (Sa­la­mon temp­lo­ma, Noé bár­ká­ja, Mó­zes sát­ra, Ezé­ki­el lá­to­má­sos temp­lo­ma), a „cél­tar­to­mány” pe­dig a jel­ké­pes épí­té­szet (a szel­le­mi, anya­gi, er­köl­csi épü­lés: a pán­szó­fia, az egye­te­mes tu­do­mány, a tö­ké­le­tes en­cik­lo­pé­dia temp­lom­ként való fel­fo­gá­sa). A „spi­ri­tu­á­lis épí­tő­mes­ter­ség” fon­tos fo­ga­lom volt Co­me­ni­us mes­te­re, Als­ted szá­má­ra is, aki ar­ról ér­te­ke­zett, hogy a cso­dá­la­to­san emelt épü­le­tek mi­ként ser­ken­te­nek az er­köl­csök és a ke­gyes­ség ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra. Ugyan­ak­kor Co­me­ni­us­nál exp­li­cit az an­tik eti­mo­ló­gia és az eb­ből adó­dó át­hal­lá­sok fel­idé­zé­se: a con­temp­la­tio és a tem­plum, az aka­dály­ta­lan szem­lé­lő­dés és an­nak he­lye kö­zöt­ti köl­csö­nös­sé­gi vi­szony a „böl­csek ta­na­i­tól meg­erő­sí­tett temp­lom” ké­pét idé­zi meg. Co­me­ni­us prob­lé­má­ja a fel­hal­mo­zott tu­dás ren­de­zet­len­sé­ge és az egye­te­mes rend meg­va­ló­sí­tá­sá­nak mi­ként­je, amit a böl­cses­ség cso­dás temp­lo­ma terv­sze­rű meg­épí­té­sé­nek vi­zu­á­lis és tér­be­li me­ta­fo­rá­já­val kép­zel el. Az en­cik­lo­pé­dia mint a ke­resz­tény pán­szó­fia temp­lo­ma a „nagy hely­re­ál­lí­tás” (Mag­na Ins­ta­u­ra­tio) je­gyé­ben, a leg­főbb Épí­tész (a Min­den­ha­tó) esz­méi és tör­vé­nyei sze­rint, min­den nem­zet­ség együtt­mű­kö­dé­sé­vel, az Egye­te­mes Egy­ház hasz­ná­la­tá­ra kell hogy vég­be­men­jen. Szent­pé­te­ri in­ven­ci­ó­zus elem­zé­se be­mu­tat­ja, ho­gyan ve­zet­he­tő le az en­cik­lo­pé­dia hét ré­sze Ezé­ki­el ví­zi­ó­já­nak hét ré­szé­ből. A ta­nul­mány le­zá­rá­sa­ként a szer­ző ki­te­kint arra, ho­gyan ke­rül Co­me­ni­us a sza­bad­kő­mű­ves pan­te­on­ba Karl Ch­ris­ti­an Fried­rich Kra­u­se né­met fi­lo­zó­fus kora 19. szá­za­di „kre­a­tív fél­re­ol­va­sá­sai” eredményeként.

A sza­bad­kő­mű­ves­ség ku­ta­tá­sá­nak je­len­tős alak­ja, Jan Sno­ek első rá­né­zés­re meg­hök­ken­tő mon­dat­tal in­dít­ja ere­de­ti­leg 2010-ben meg­je­lent ta­nul­má­nyát: „A sza­bad­kő­mű­ves­ség alap­ve­tő­en két mód­szer – a be­ava­tá­si és az al­lu­zív –, il­let­ve há­rom szim­bó­lum­cso­port – az épí­tés, a fény és a kö­zép­pont – kom­bi­ná­ci­ó­ja.” Egy moz­ga­lom, il­let­ve kö­zös­ség mód­szer­ként tör­té­nő meg­ha­tá­ro­zá­sa leg­alább­is szo­kat­lan (s a re­cen­zens nem áll­hat­ja meg an­nak rög­zí­té­sét, hogy Sno­ek­ra ál­ta­lá­ban véve ugyan­csak jel­lem­ző az a gya­kor­lat, mely­ben a ku­ta­tó azo­no­sul tár­gyá­nak mo­do­rá­val – je­len eset­ben a sza­bad­kő­mű­ves­ség mint ezo­te­ri­kus kul­tú­ra ku­ta­tó­ja haj­la­mos az erő­sen ezo­te­ri­zá­ló, „benn­fen­tes” elő­adás­mód­ra). Az al­lu­zív mód­szer a szö­ve­gek két­ér­tel­mű­sé­gén (át­hal­lá­sos­sá­gán) ala­pul, de a szim­bó­lu­mok ese­té­hez ha­son­ló­an a je­len­tés meg­fej­té­se és tol­má­cso­lá­sa nem „sza­bad asszo­ci­á­ció” dol­ga: függ a kon­tex­tus­tól és az ak­to­rok­tól. Olyan kom­mu­ni­ká­ci­ós gya­kor­lat, amely kü­lö­nös je­len­tő­ség­gel bír olyan kö­ze­gek­ben, ame­lyek kons­ti­tu­tív ele­me az exk­lu­zi­vi­tás, a be­ava­tott­ság, a já­ra­tos­ság, a benn­fen­tes­ség (az egy­mást „fél­sza­vak­ból is meg­ér­tők” kö­zös­sé­ge­i­ben). Ve­gyes tár­sa­ság­ban a cso­port­hoz tar­to­zók az al­lú­zi­ók adek­vát hasz­ná­la­tá­ról „is­me­rik fel” egy­mást és rög­zí­tik össze­tar­to­zá­su­kat – mi­köz­ben a kí­vül­ál­lók ép­pen a kód nem-ismerete mi­att ezt nem élik meg ki­re­kesz­tett­ség­ként. Ez a moz­za­nat ta­lán össze­füg­gés­be hoz­ha­tó a sza­bad­kő­mű­ves­ség ön­ké­pé­nek szá­má­ra fon­tos tolerancia-gondolattal. Sno­ek a sza­bad­kő­mű­ves szim­bo­li­ká­ból vett több pél­dán ér­zék­le­te­sen il­luszt­rál­ja, ho­gyan mű­kö­dött az al­lu­zív mód­szer a pá­ho­lyok kom­mu­ni­ká­ci­ós gya­kor­la­ta­i­ban, s ezek kö­zül egye­sek idő­be­li vizs­gá­la­tá­val arra mu­tat rá, ho­gyan vesz­het­nek el a „hasz­ná­lat” so­rán bi­zo­nyos je­len­tés­ré­te­gek egy ere­de­ti­leg gaz­dag al­lu­zív formából.

A má­so­dik blokk első, ere­de­ti­leg ugyan­csak 2010-es ta­nul­má­nyá­ban Pierre-Yves Be­a­u­re­pa­ire a zsi­dók­nak a 18. szá­za­di sza­bad­kő­mű­ves­ség­ből való ki­re­kesz­té­sé­ről ír (an­gol, fran­cia és né­met anyag alap­ján), ami kü­lö­nö­sen el­gon­dol­kod­ta­tó téma egy­részt a rend nyi­tott­sá­gá­val kap­cso­la­tos mí­tosz, más­részt a 19–20. szá­za­di „zsidó-szabadkőműves(-stb.) összeesküvés-” el­mé­le­tek tük­ré­ben. Az 1723-as lon­do­ni sza­bad­kő­mű­ves al­kot­mány rög­zí­tet­te ugyan, hogy a „temp­lom” csak ate­is­ták, val­lás­ta­lan sza­bad­gon­dol­ko­dók szá­má­ra zárt, a gya­kor­lat­ban és más exp­li­cit meg­nyi­lat­ko­zá­sok sze­rint azon­ban a sza­bad­kő­mű­ves öku­me­né ha­tá­rai egy­be­es­tek a ke­resz­tény­ség ha­tá­ra­i­val. Erre ek­la­táns pél­da a hu­ge­not­ta Louis-François de La Ti­er­ce vé­le­ke­dé­se a „ke­ve­re­dés” mér­té­ké­ről, mely pél­dá­ul a ró­ma­i­ak és sza­bi­nok mint „kö­ze­li ide­ge­nek” kö­zött még „üd­vös” volt – más­kü­lön­ben túl mély a kö­zös­ség tag­ja­it el­vá­lasz­tó sza­ka­dék, s mo­dern kör­nye­zet­ben az egy­ség zá­lo­ga a kö­zö­sen val­lott ke­resz­tény hit. A szór­vá­nyos zsi­dó je­len­lét a pá­ho­lyok­ban nem az elvi to­le­ran­cia és az ál­lí­tó­la­gos nyi­tott­ság, ha­nem in­kább stá­tus és va­gyon dol­ga volt. Oly­kor és he­lyen­ként kvó­ta­rend­szer – egy­faj­ta „nu­me­rus clau­sus”, a zsi­dók szá­má­nak ma­xi­má­lá­sa egy-egy pá­holy­ban –, má­sutt a ma­ga­sabb fo­kok el­zá­rá­sa volt a zsi­dó rész­vé­tel kor­lá­to­zá­sá­nak esz­kö­ze. Összes­sé­gé­ben a fel­vé­tel ál­ta­lá­ban a sza­bályt erő­sí­tő ki­vé­tel volt, a nor­ma pe­dig a mar­gi­na­li­zá­lás: az egyen­lő­ség esz­mé­nyé­nek el­vont el­is­me­ré­se mel­lett a gya­kor­lat­ban az „egyet­ér­tés­re” mint a kö­zös­ség „öröm­te­li­sé­gé­nek” zá­lo­gá­ra he­lye­zett hang­súly a sza­bad­kő­mű­ves­ség­ben (is) a több­sé­gi kul­tú­ra fenn­tar­tá­sá­nak igé­nyét je­len­tet­te. Be­a­u­re­pa­ire pél­dái il­luszt­rá­ci­ó­ként szol­gál­hat­ná­nak Les­sing Sza­bad­kő­mű­ves pár­be­szé­deihez: míg a tár­sa­ság si­ke­ré­nek kul­csa az volt, „hogy a ta­gok sa­ját iden­ti­tá­suk, ér­té­ke­ik és meg­győ­ző­dé­se­ik fenn­tar­tá­sa mel­lett lép­het­tek be a test­vé­ri­ség­be”, a zsi­dók­tól ép­pen ezt ta­gad­ta meg. A szer­ző to­váb­bi fon­tos ku­ta­tá­si fel­adat­ként je­lö­li meg a nor­ma­szö­ve­gek és a gya­kor­lat mód­sze­res összevetését.

Ha­son­ló vál­lal­ko­zás Pé­ter Ró­bert ta­nul­má­nya a nők be­fo­ga­dá­sá­ról (il­let­ve nem-befogadásáról) a 18. szá­za­di an­gol pá­ho­lyok tör­té­ne­té­ben. His­to­riog­rá­fi­ai át­te­kin­té­sé­ben a szer­ző a vi­szony­lag jól fel­dol­go­zott fran­cia hely­zet­tel szem­be­ál­lít­ja az an­golt, és a hi­ány be­töl­té­sét a sza­bad­kő­mű­ves al­kot­má­nyok­ban, bro­sú­rák­ban, ri­tu­á­lék­ban, új­sá­gok­ban meg­mu­tat­ko­zó gen­derstruk­tú­rák vizs­gá­la­tá­val kí­sér­li meg. Az előb­bi­ek­ben axi­o­ma­ti­kus a fér­fi exk­lu­zi­vi­tás, ami­ben sze­re­pe le­het a mo­dern, szim­bo­li­kus sza­bad­kő­mű­ves­sé­get a kö­zép­ko­ri kő­mű­ves ha­gyo­má­nyok­hoz, sza­bá­lyok­hoz fűző kap­cso­lat­nak. Rossz is volt emi­att a sza­bad­kő­mű­ve­sek­nek mint „fér­fi­szek­tá­nak” a meg­íté­lé­se. A gúny­ira­tok­ra, sza­ti­ri­kus szín­da­ra­bok­ra adott vá­la­szok gen­derszte­reo­tí­pi­ák alap­ján in­do­kol­ják a nők ki­zá­rá­sát: e sze­rint a nők ti­tok­őr­zés­re való al­kal­mat­lan­sá­ga, hi­ú­sá­ga, er­köl­csi gyön­ge­sé­ge, túl­ára­dó ér­zé­keny­sé­ge mind aka­dá­lya a sza­bá­lyok be­tar­tá­sá­nak és a lo­ja­li­tás­nak. E do­ku­men­tu­mok­ban egy­ér­tel­mű a 18. szá­za­di fér­fi­ala­pú tár­sa­dal­mi rend­szer és „ra­ci­o­na­li­tás” vé­del­me, hang­sú­lya, a ho­mo­szo­ci­a­li­tás di­csé­re­te. Úgy tű­nik, a pá­holy az a le­gi­tim hely, ahol a fér­fi­ak meg­él­he­tik fér­fi­as­sá­gu­kat – vagy ép­pen ahol ma­guk közt lé­vén a tár­sa­dal­mi kon­ven­ci­ók ki­kez­dé­se nél­kül le­vet­kőz­he­tik azt. Ugyan­ak­kor a sza­bad­kő­mű­ve­sek kí­no­san ügyel­tek arra, hogy a nyil­vá­nos­ság előtt tisz­te­let­tel­je­sen be­szél­je­nek a nők­ről (ugyan­csak nemi szte­reo­tí­pi­ák­kal: a nő bá­jos, a leg­kel­le­me­sebb tár­sa­ság, az egész­ség gon­dos őre, ag­gó­dó és meg­nyug­ta­tó fi­gyel­me­ző). A ki­zá­rást fönn­tar­tot­ták, de az ega­li­tá­ri­us re­to­ri­ka és a diszk­ri­mi­na­tív gya­kor­lat kö­zöt­ti fe­szült­ség eny­hí­té­sé­re rend­sze­res és nagy­szá­mú je­len­lé­tet biz­to­sí­tot­tak nők szá­má­ra kü­lön­fé­le ren­dez­vé­nye­ken (kon­cer­tek, ün­ne­pek, fo­ga­dá­sok stb.), sőt akár be­pil­lan­tást egyes szer­tar­tá­sok­ba. Az 1760-as évek­től kezd­ték hal­lat­ni hang­ju­kat azok, akik a nők be­vo­ná­sát szor­gal­maz­ták. Ve­gyes pá­ho­lyok (mint Fran­cia­or­szág­ban) nem szü­let­tek ugyan, de Pé­ter Ró­bert be­mu­tat­ja, hogy – a szak­iro­da­lom ed­di­gi ál­lí­tá­sá­val el­len­tét­ben – nem a 20. szá­zad ele­jén, ha­nem nagy va­ló­szí­nű­ség­gel már 1787-ben lét­re­jött Ang­li­á­ban egy női sza­bad­kő­mű­ves páholy.

A „ma­gyar blokk” Gra­nasz­tói Olga friss szem­pon­tú, sa­já­to­san re­vi­zi­o­nis­ta ta­nul­má­nyá­val in­dul. A ha­zai ku­ta­tás hang­sú­lya mind­ed­dig dön­tő­en a sza­bad­kő­mű­ves moz­ga­lom „zár­vány” jel­le­gé­re he­lye­ző­dött, s azt mint a de­mok­ra­ti­kus kul­tú­ra, egy má­sik, esz­mé­nyi vi­lág kép­vi­se­le­tét (elő­ké­pét) jel­le­mez­te a ko­ra­be­li ren­di hi­e­rar­chia va­ló­sá­gá­ban, mi­köz­ben a be­ava­tott­ság fo­ko­za­ta­i­val egy­út­tal új­faj­ta eli­tiz­must ho­zott lét­re. Ez­zel szem­ben itt – Ka­zin­czy Fe­renc­nek Aran­ka György­höz in­té­zett is­mert le­ve­le kap­csán, mely­ben a rend irán­ti el­kö­te­le­zett­ség mel­lett an­nak kri­ti­ká­ja is meg­fo­gal­ma­zó­dik – „a sza­bad­kő­mű­ves­ség ide­a­lisz­ti­kus el­ve­i­től el­té­ve­lye­dett, sőt azo­kat meg­ha­zud­to­ló ma­ga­tar­tás­for­mák és je­len­sé­gek” ke­rül­nek te­rí­ték­re: a fo­ko­za­tok irán­ti vágy, össze­füg­gés­ben a Ka­zin­czy ál­tal „zseb­met­sző­ként” aposzt­ro­fált fi­gu­rák meg­je­le­né­sé­vel. A ta­nul­mány cí­mé­ben sze­rep­lő „sza­bad­kő­mű­ves áru­lók” olyan tit­kos­rend­őr­sé­gi be­sú­gók, akik a rend­be fér­kőz­ve ki­hasz­nál­ják eze­ket a ten­den­ci­á­kat, a fo­ko­za­to­kat „kap­cso­la­tok” se­gít­sé­gé­vel és pénz­ügyi vissza­élé­sek­kel oszt­va hoz­zá­já­rul­nak an­nak „fel­hí­gu­lá­sá­hoz”. Gra­nasz­tói iz­gal­mas nyo­mo­zást foly­tat két ilyen fi­gu­ra (a könyv­ke­res­ke­dő Stroh­mayer Ig­nác An­tal és a mol­do­vai kalandor-herceg Mur­usi Ma­u­ro­cor­da­to Sán­dor) pá­lya­fu­tá­sa után, és be­mu­tat­ja, ho­gyan ma­ni­pu­lál­ták a szer­ve­ze­tet olyan irány­ban, hogy az 1790-es évek első fe­lé­nek vi­ha­rai után an­nak meg­ma­radt egy­sé­gei a „de­mok­ra­ti­kus kul­tú­ra me­leg­ágya (szi­ge­te)” he­lyett a tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vál­to­zás erő­i­nek el­len­sú­lyát ké­pez­zék. 1794 vé­gé­re az egyet­len meg­ma­radt pest-budai pá­holy az ural­ko­dó irán­ti tel­jes lo­ja­li­tás szel­le­mé­ben mű­kö­dött, s fő­mes­te­re, Aig­ner Fe­renc ka­pi­tány a ki­rály­tól kap­ta azt az uta­sí­tást, mely­nek nyo­mán meg­kez­dő­dött azok­nak a sza­bad­kő­mű­ves ira­tok­nak az össze­sze­dé­se, ame­lyek a ne­ve­ze­tes gyűj­te­ménnyé áll­tak össze Fes­te­tics An­tal dégi birtokán.

Gra­nasz­tói konk­lú­zi­ó­ja ez­zel át­ve­zet a szám zá­ró­ta­nul­má­nyá­hoz, mely­ben Len­gyel Réka en­nek a gyűj­te­mény­nek a to­váb­bi sor­sát te­kin­ti át. Eb­ből az anyag­ból dol­go­zott az 1880-as évek­ben Aig­ner le­szár­ma­zott­ja, Aba­fi La­jos, és ké­szí­tet­te el – össze­fog­la­ló mun­kái mel­lett – mun­ka­tár­sa­i­val azo­kat a má­so­la­to­kat, ame­lyek a dégi gyűj­te­mény II. vi­lág­há­bo­rú alat­ti pusz­tu­lá­sát kö­ve­tő­en fel­be­csül­he­tet­len ér­té­kű el­sőd­le­ges for­rás­sá vál­tak. Len­gyel el­be­szé­li az ira­tok ka­lan­dos tör­té­ne­tét, mely ko­ránt­sem zá­rult le az­zal, hogy az 1950-es évek­ben be­ke­rül­tek a Ma­gyar Or­szá­gos Le­vél­tár­ba (ma: Ma­gyar Nem­ze­ti Le­vél­tár) és el­he­lye­zést nyer­tek a Ve­gyes ira­tok el­ne­ve­zé­sű P 1134-es fondban. A szer­ző ki­eme­li H. Ba­lázs Éva sze­re­pét az anyag je­len­tő­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ben, és szá­mot ad az ál­ta­la el­vég­zett mun­ká­ról, il­let­ve ar­ról, hogy H. Ba­lázs és ta­nít­vá­nyai, va­la­mint egy osztrák-magyar ku­ta­tó­cso­port tag­jai egy for­rás­ki­ad­vány lét­re­ho­zá­sá­nak cél­já­val meg­kezd­ték az anyag fel­dol­go­zá­sát. Míg ez a terv egy­elő­re meg­va­ló­su­lat­lan, fel­te­he­tő­leg e mun­ka gyü­möl­cse ké­pe­zi a Ma­gyar Nem­ze­ti Le­vél­tár­ban je­len­leg zá­rolt anya­got – mi­köz­ben hoz­zá­fér­he­tő­ek ma­guk az „ere­de­ti má­so­la­tok”, me­lyek­ről Len­gyel hasz­nos fi­zi­kai le­írást kö­zöl, s en­nek alap­ján kö­vet­kez­tet Aba­fi­ék mun­ka­mód­sze­ré­re is. Hang­sú­lyoz­za: az anya­got össze­té­te­le az egész Habs­burg Mo­nar­chi­á­ra vo­nat­ko­zó­an el­ső­ran­gú for­rás­sá te­szi. A ta­nul­mány a kö­tet mél­tó le­zá­rá­sa­ként igen ér­té­kes se­gít­ség min­den­ki­nek, aki táv­la­tos át­te­kin­tést sze­ret­ne eset­le­ges rész­mun­ká­la­tok­hoz, ame­lyek­nek Len­gyel le­het­sé­ges irá­nya­it és fel­ada­ta­it is vá­zol­ja – bur­kolt, kol­le­gi­á­lis fel­szó­lí­tást in­téz­ve mind­azok­hoz, akik a for­rás­ki­ad­vány lét­re­ho­zá­sán az ed­di­gi­ek so­rán munkálkodtak.

Kontler László
Central European University / Közép-Európai Egyetem

Summary

This very va­lu­ab­le the­ma­tic is­sue of the li­ter­ary and cul­t­u­ral re­view He­li­kon, co-edited by Ró­bert Pé­ter and Már­ton Szent­pé­te­ri, pre­sents new re­se­arch on eighteenth-century Fre­e­ma­sonry in Euro­pe and in Hun­gary. In his int­ro­duc­ti­on, trans­la­ted from the re­cently pub­lis­hed five vo­lu­me coll­ec­ti­on of sour­ces of Eng­lish Fre­e­ma­sonry, Pé­ter analy­ses the broa­der sta­kes of the to­pic and points to its cent­ra­lity to a bet­ter un­der­stand­ing of the En­ligh­ten­ment, cur­rently sub­ject to th­ru­sts of re­in­terp­re­ta­ti­on along si­mil­ar li­nes as Fre­e­ma­sonry itself. The bulk of the vo­lu­me is or­ga­ni­zed around th­ree the­ma­tic foci: first, sym­bo­l­ism in Fre­e­ma­sonry and Fre­e­ma­sonry as sym­bo­l­ism; se­cond, Fre­e­ma­sonry and the prob­lem of inc­lu­si­on ver­sus exc­lu­si­on of marginal(ized) so­ci­al gro­ups; fi­n­ally, Fre­e­ma­sonry in Hun­gary. Már­ton Szent­pé­te­ri exp­lo­res the sour­ces of mo­dern Fre­e­ma­sonry in re­la­ti­on to the sym­bo­l­ism of the temp­le in the oeuvre of Jan Amos Co­me­ni­us. This is fol­lo­wed by the trans­la­ti­on of an ar­tic­le by Jan Sno­ek on the im­por­tance of the „al­lu­sive met­hod” for the com­mu­ni­ca­tive prac­ti­ces of eighteenth-century Fre­e­ma­sonry. Pierre-Yves Be­a­u­re­pa­ire add­res­ses the disc­re­pancy bet­ween Ma­so­nic rhe­to­ric and prac­ti­ce re­gard­ing openn­ess and to­le­rance by lo­o­king at the is­sue of the exc­lu­si­on of Jews from lod­ges, whi­le Ró­bert Pé­ter does the same in­qu­i­ring into the sta­tus of wo­men vis-à-vis Eng­lish lod­ges (whi­le also vent­uring a re­vi­si­o­nist hy­pot­he­sis on the exis­ten­ce of a fe­male lodge in late eighteenth-century Eng­land). In anot­her re­vi­si­o­nist study, Olga Gra­nasz­tói pro­pos­es to nu­ance the image of Fre­e­ma­sonry in late eighteenth-century Hun­gary as a crad­le or enc­la­ve of de­moc­ra­tic cul­tu­re in an ove­rall ret­rog­rade so­ci­al en­vi­ron­ment, and tra­ces the ac­ti­vi­ti­es of tra­i­tors and spi­es, who­se ma­ni­pu­la­ti­on trans­for­med the lod­ges from hot­beds of re­for­mist plans into do­m­es­ti­ca­ted part­ners of the ru­ler and the govern­ment. Fi­n­ally, Réka Len­gyel pro­vi­des a highly va­lu­ab­le his­to­ri­cal and the­ma­tic ac­count of a rich stock of sour­ce ma­te­ri­al re­le­vant to re­se­arch on Fre­e­ma­sonry in the Habs­burg mo­narchy as a whole: the coll­ec­ti­on of do­cu­ments (lost in the ori­gi­nal, but pre­ser­ved in co­pi­es made by the late nineteenth-century Fre­e­ma­so­nic re­se­ar­cher La­jos [Lud­wig] Aba­fi) for­merly held in the Dég cha­teau of the Fes­te­tics fa­mily and now ac­ces­sib­le in the Hun­ga­ri­an Na­ti­o­nal Ar­chive. The ti­mely and fin­ely edi­ted the­ma­tic is­sue of He­li­kon will ho­pe­fully tri­gger pro­duc­tive new re­se­arch on Fre­e­ma­sonry in Hun­gary (not in the lea­st, the comp­le­ti­on of the long-awaited pub­li­ca­ti­on of sour­ces from the Dég archive).

No tags for this post.