recenzió

Émilie Piton-Foucault, Zola ou la fenêtre condamnée: La crise de la représentation dans les Rougon-Macquart, Rennes, Presses Universitaires de Rennes, 2015.

Émilie Piton-Foucault Zola ou la fenêtre condamnée című könyvében Zola leírásainak érvényességét, igazságát és valószerűségét is megkérdőjelezi. A könyv szerzője szerint Zola Rougon-Macquart ciklusának visszatérő motívuma, hogy a szereplők tekintetét rabul ejti egy ablak, amely azonban inkább akadályozza a látásukat, mintsem kitekintést engedne a külvilágra. Ez a megoldás késztette arra a könyv szerzőjét, hogy újragondolja a zolai leírás objektivitásának elképzelését. Könyvében, amely doktori értekezésének átdolgozott változata, megvizsgálja az életmű összes regényét, és azt ismeri fel, hogy a naturalista írónak nehezére esik a tényleges objektivitás. A szerző szerint nem véletlen az sem, hogy A mestermű című regény főhőse – akinek figuráját Manet, a korszak „realista festője” (Piton-Foucault kifejezésével) ihlette –, megőrül és megöli magát. Mintha azt példázná a regény, ilyen sorsra is juthat a világ objektív ábrázolására törekvő művész.

A könyv négy nagy fejezetből áll. Az első részben a szerző a Rougon-Macquart regényfolyam ablaküvegeinek hiányosságairól készített leltár segítségével demonstrálja a realizmus objektivitásának bukását. A leltárban találkozhatunk piszkos, lezárt, eltorlaszolt és festményszerű ablakokkal is. Piton-Foucault megrajzolja a szereplők tekinteteinek irányait, megkülönböztetve a vak, az akadályozott, az elzárt és az elfordított tekinteteket.

A könyv második részében Piton-Foucault azt bizonyítja, hogy Zola gyűlölte a mimézist, és életműve sem más, mint a mimézis aláaknázása. A tizenkilencedik századi író szerint a világ bemutathatatlan, olvashatatlan és érthetetlen, ablakai pedig falakra nyílnak. Ráadásul Zola regényei nyomorékok galériája: tele vannak rövidlátó kukkolókkal, lehangoló hóbortosokkal, inkompetens prófétákkal. Három szereplő illusztrálja a legjobban a visszafordíthatatlan, tökéletes vakság klinikai esetét: Denizet bíró az Emberi állat című regényből, a Pascal doktor címszereplője, és a Mestermű főszereplője, Claude Lantier, a festő.

A könyv harmadik részében Émilie Piton-Foucault az illúzió valóságát, és a valós világ homályosságával szembeni hatalmát veszi szemügyre. A szerző részletesen tárgyalja a zolai realizmust, amely szerinte leginkább „leskelődő esztétikaként” jellemezhető. Úgy gondolja, hogy van egy törés a francia írónál a nézés rögeszmés vágya és a folyamatos kielégületlenség között, aminek az az oka, hogy a regények szereplői igazából semmit sem látnak. Zola műveiben a realizmus kórossá, a tekintet pedig fétisimádása okán rombolóvá válik. Ebben a fejezetben a szerző „meghúzza a lélekharangot” az utánzó-referenciális próza felett.

Az utolsó fejezet azt mutatja meg, hogyan számolja fel regényeiben Zola az ábrázolást a valóság szándékos eltorzításával. A leírt valóság egy tér, de ugyanakkor szimbolikus tere is egy festeni való világnak, a leírás pedig keretezett. Így a táj kapcsolata a festményekkel, illetve a nyelvi jel plaszticitása ügyesen eltüntetik a referencialitást és fetisizálják a világot. Az objektív leírás a festészet terminusaival él, és így meghiúsul a mimézis. Az is előfordul, hogy a leírt környezet színpadként jelenik meg.

A Zoláról és a naturalizmusról szóló kritikák nagy része azt hangsúlyozza, hogy a naturalizmus megőrzi a realizmus alapelveit, a művészet valósághoz való viszonyát, a dokumentáció és a megfigyelés elsődlegességét az alkotásban, mindezt a művész szubjektumának háttérbeszorításával párhuzamosan. Piton-Foucault a dokumentarista objektivitást és a szubjektum háttérbeszorulását egyaránt tagadja. Szerinte az ablak Zola regényeiben a szerző retorikai segítsége. Egyrészt megindokolja az elbeszélés felfüggesztését, a szünetet, másrészt jelzi a leírás, a gyakorlati adatok átadásának kezdetét. Az ablak Philippe Hamon szerint is olyan „tekintethordozó”, ahol megjelenik a kíváncsi, ártatlan nézőpont, és ez kapcsolatba kerül egy térrel. Az ablak tehát lehetővé teszi a szemlélődést, mert kedvező pozíciót biztosít, elegendő fénnyel látja el a leírt teret, és így alapul szolgál a leíráshoz. Piton-Foucault szerint azonban a sok ablak ellenére Zola egyáltalán nem az objektivitás, a dokumentarista részletek írója. Úgy gondolja, hogy a 19. század második felében megjelenő új festészeti iskolák és technikák nem hagyják érintetlenül az irodalmi ábrázolást sem. Ezért a benyomások ábrázolásának tökéletesedése, az új optikai találmányok, és a képzőművészeti alkotások gazdagsága a párizsi Szalonokon mind hatással voltak a zolai matéziszre és mimézisre is.

A világ ábrázolásának az objektivitása utópikussá válik. A „páramentes” tükör, amelyre a 19. századi tudományos írás vágyik, valójában ábrándkép. A kép, a látvány fátyolos lesz, elhomályosul. Mi látható az ablak mögött? Tényleg mutat valami látnivalót a szöveg az olvasónak? A leírás inkább allegorikus, fogalmi és egyáltalán nem részletgazdag. Ezt látjuk az Összeomlás című regény egyik jelenetében is, amikor III. Napóleon Sedon alprefektusi irodájának ablakából kinéz, vagy amikor Henriette leleplezi a látványt akadályozó körülményt, amelyet az értelem – a harc látványához hasonlóan – mesterségesen rekonstruál.

Zola írásaiban az ablak nem egy nyílás, hanem egy hermetikus látszat, ami sokkal inkább vetített kép, mint objektív ábrázolás. Így nem is ablak, hanem inkább vászon. Az elmosódottság, a testetlen anyag, a megsemmisített végtelen mind az ablak paradox voltát fedik fel, amely vetítővászon a tekintetnek, és nem engedi, hogy mögé kerüljünk. Ez bizonyítja a zolai leírás csődjét. Hasonlóan a koszos és eltakart ablakokhoz, mint például a Mouret abbé vétke templomablaka, vagy Denise ablaka A hölgyek örömében. A zolai ablak a szemfényvesztés és a szubjektív vetítővászon helye.

Piton-Foucault úgy gondolja, hogy a zolai leírásokban nagy szerepet kap a festészet is. Manet perspektívát megkérdőjelező erkélye vagy Caillebotte ablakai Zolának fontos segítségeivé válnak a regényeiben. Leírásaiban egy panorámaablak közelsége rögtön egy vászon hordozófelületének, a szereplők pedig a festmény figuráinak analógiái lesznek. Így a leírások mesterkéltté, valószerűtlenné válnak.  A könyv szerzője megmutatja a francia író regényeiben alkalmazott ábrázolástechnika válságát. Felhívja a figyelmet a valóság csalóka másolására és elértéktelenedésére. Szerinte a mimézis csődjének vagyunk a tanúi – Zola kíméletlenül megjeleníti a tükör másik oldalát. A fotografikus valóság, a tükör elveszti kezdeti funkcióját, többé már nem a világ pillanatfelvétele, hanem leginkább Alice tükrére hasonlít, átjáró egy másik világba.

Piton-Foucault virtuóz módon prezentálja a zolai tükrök végtelen visszatükröződéseit. Az ablak hallucinációk hordozója és képzelgések gyűjtőhelye lesz, így azt sugallja, hogy az ábrázolás eszménye egyszerre fenyegetés és szörnyűség. Ráadásul a szerző szerint újra kell értelmezni Zola valósággal való kapcsolatát is. A könyvben a világos és az átlátható Zola-képet felváltja az akadályok Zolájáé. Ez az elképzelés lehetővé teszi az életmű újraolvasását. A naturalista, részletekben gazdag, objektív leírások helyett a szerző szerint inkább jelentés nélküli diskurzusról beszélhetünk, amely helyenként magára a műalkotásra reflektál. A tükrök visszatükröződései, az áthatolhatatlan ablaküvegek csak azt hangsúlyozzák, hogy egy olyan szövegről van szó, amely önreflexív, önmagára tekint, miközben íródik, és megkísérli bemutatni a valóságot.

A Szerelem című regény egyik párbeszédje a két főhős, a tudatlan, de látó Jeanne és Hélène, a vak tudós között zajlik. A két szereplő közötti ellentét is hangsúlyozza a fájdalmas szakadást a látás hatalma és a látni tudás között. Zola előszeretettel ábrázolja ama hőseinek vízióit, akik valamilyen oknál fogva képtelenek előítéletektől mentesen, világosan látni, ugyanakkor megveti azokat a szereplőket, akik, bár képesek lennének a valóság megfejtésére, mégsem teszik. Paradox módon a cselekmények pozitív alakjai, az életük iránt vak álmodozók fókuszából látjuk a világot.

Piton-Foucault némely szereplő szándékos vakságát is említi. Ilyen zolai hős Doctor Pascal, a természettudományos írások szócsöve. Georges Pellisier, francia irodalomtörténész szerint a regényíró megöli a természettudóst azzal, hogy megmutatja az örökléskutatással kapcsolatos „kompetenciáit”. Így Doctor Pascal a regényben nem egy impotens alkotó, hanem inkább egy utópisztikus rousseau-ista, aki úgy erősíti meg a világ és a műalkotás közötti nyilvánvaló kapcsolatot, hogy az egyik beleolvad a másikba. Jóllehet a diegetikus világ megsokszorozza az akadályokat a hiábavaló vállalkozás előtt, így hangsúlyozva annak lehetetlenségét, a főhős nem veszi tudomásul az illúziót, és, hogy megszüntesse azt, tagadja a megvalósíthatatlanságot.

A zolai hősök tekintete gyakran hiányos, mint A mestermű című regényben szereplő Claude-é, aki folyamatosan hallucinál. Zola hőse tagadja a valós világ létezését, festészetének tárgya a hiány. A korábbi tanulmányokkal szemben Piton-Foucault szerint nincs versengés A mestermű két szereplője, Claude, illetve Sandoz, az író között. Szerinte az előbbi a művészi kudarcot, az utóbbi a sikert jeleníti meg, azaz két reménytelen és elkerülhetetlen alternatívát. Claude idealista, aki nem hajlandó a kompromisszumokra, és végül öngyilkos lesz. Ezzel szemben Sandoz kompromisszumkész, és elfogadja, hogy a világ illúziókra épül.

A leskelődés fontos eleme a zolai esztétikának: hősei ellenállhatatlan vágyat éreznek a nézésre, anélkül, hogy bármit is látnának. A tekintet zavar és elvakít. A külvilágot utánzó művész egy kukkoló, akinek nem sikerül megragadnia az életet, hiszen azzal, hogy rögzíti az ábrázolás terében, megsemmisíti azt.

Piton-Foucault úgy gondolja, hogy a realista irodalom egy bálványhoz hasonló, amelyet a leskelődő író kreál, hogy elhelyezze a realitás vágyát a világban, ahol él. Piton-Foucault főleg Zola egy, a korai Egyiptomról írt, Mes haines [Ellenszenveim] című munkáján keresztül mutatja meg azt, hogy milyen ellentmondásos is volt a francia író viszonya a valósággal és az igazsággal. Vonzódott is hozzá, de el is keserítette a fenyegető valóság, amelyet lehetetlenség megörökíteni.

A könyv szerzője a zolai leírás szavait is elemzi. Szemiotikai különbséget tesz a valóságot megjelölő lexémák és a konnotációk között, ami a szöveg diszkurzív szinten való épüléséről informál. Megvizsgálja a konnotációknak a szöveg különböző helyein való előfordulását, ezzel pedig felfedi a regény egy másik értelmezési mezejét.

Piton-Foucault beszél a zolai analízisről is, amely szerint minden hermeneutikai vállalkozás kudarcra ítéltetett, próbatételként és illúzióként jelenik meg. A termékeny feszültséget a tiszta és a csábító valóság között a csalfa és elérhetetlen valóság, az illúzió ellensúlyozza. A kísérleti regény nemcsak válasz a nem tökéletesen uralt világ félelmetes titokzatosságára, de igyekszik megfordítani uralt és uralkodó viszonyát is úgy, hogy a félelmet vággyá, a kívülről jövő váratlan fenyegetést pedig egy, a másikra irányuló betolakodó cselekvéssé alakítja át.

Zola valósághoz fűződő szkepticizmusának az igazolásához Piton-Foucault Taine Az intelligenciáról című művét hívja segítségül. Szerinte ez a kor tudományokkal és művészetekkel szembeni ontológiai krízisének a tünete. Ennek következtében pedig Zola szkepticizmusa is a korszakból fakad. Piton-Foucault véleménye szerint semmi jel nem utal arra, hogy Zola ismerte volna Taine nézeteit az érzékelésről és a hallucinációról, inkább a korszak embereként őt is foglalkoztathatták hasonló elképzelések.

A szerző párhuzamba állítja Taine gondolatait a Rougonék szerencséje című regény hőseinek (Dide nagynéni, Miette, Silvère, Félicité) hallucinációival. Ebben a regényben nagy szerepet kapnak a zárt terek, ahol a szereplőket saját látomásaik üldözik. Ráadásul a terekre jellemző rossz megvilágítás létrehozta árnyak, a bűvös lámpa, valamint a plafonon lévő fények is fokozzák a szereplők bizonytalanságát. A zolai világ megsokszorozza azokat a jeleket, amelyek a leírások illúziószerűségét és a világ ábrázolásának a lehetetlenségét hangsúlyozzák.

Összességében elmondható, hogy Émilie Piton-Foucault könyvében egészen más megvilágításba kerül a zolai valóság. A szerző a leírások referencia-nélkülisége mellett érvel, és egy új képet rajzol az íróról, amelyben a „szakadás” jut központi szerephez. Piton-Foucault az egész életmű pontos ismeretében úgy gondolja, hogy a zolai regény elbeszélője cáfolja a szubjektum értékelésétől független valóság létezését, amely a regényen mint üzeneten keresztül közvetíthető. A világ összefüggései tehát nem eleve adottak, és nem is nyelviesíthetők.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa
(Bibliográfiai Osztály)

Summary

Zola strove to write realistic novels, which led him to a rich use of the vernacular language. What is the meaning of realism, if not a never-ending description with the hope of reaching the ultimate goal, namely making the reader own the real, as in the blink of an eye? The long descriptive sequences contribute to the poetics of 19th-century Paris and provide Zolian novels with a power of testimony by brushing a true-to-life painting of the Restoration and the July Monarchy on the one hand, and the Second French Empire on the other hand. Despite his dedication to realism, some elements of Zola’s novels also have specific intra-textual and narrative functions. La fenêtre condamnée questions the promotion of the “transparent window” to a metadiscursive symbol of Zolian transitivity by analyzing its actualization in the Rougon-Macquart cycle. The book points out an astonishing dysfunction of this supposed “adjunct” of description in the novels, pleading for a totally different aesthetic pattern: an aesthetic of opaqueness, attacking all means of depicting objective reality (windows panes, mirrors, investigators, realistic artists, etc.). Zola combines the approach of a reporter with the vision of a painter in his observation of particular milieus and modes of life.  His fiction acquires its power, however, not so much from its ethnographic richness as from its imaginative qualities.  The observed reality of the world is the foundation of poetic vision. Through the play of imagery and metaphor Zola magnifies the material world, giving it a hyperbolic, hallucinatory quality. This idea of an inaccessible reality makes Zolian writing very close to theories apparently far from the caricature of naturalism: world and reality as an illusion in Taine and Schopenhauer’s theses; work of art as an artifact or a fetish, enclosed for the projection of a subjective mind.

Tagged impresszionizmus, leírás, Manet, naturalizmus, Zola