Benda Mihály írása

május 31st, 2017 § 0 comments

recenzió

Émi­lie Piton-Foucault, Zola ou la fenêt­re con­dam­née: La cri­se de la rep­ré­s­en­ta­ti­on dans les Rougon-Macquart, Rennes, Pres­ses Uni­ver­si­tai­res de Rennes, 2015.

Émi­lie Piton-Foucault Zola ou la fenêt­re con­dam­née című köny­vé­ben Zola le­írá­sa­i­nak ér­vé­nyes­sé­gét, igaz­sá­gát és va­ló­sze­rű­sé­gét is meg­kér­dő­je­le­zi. A könyv szer­ző­je sze­rint Zola Rougon-Macquart cik­lu­sá­nak vissza­té­rő mo­tí­vu­ma, hogy a sze­rep­lők te­kin­te­tét ra­bul ejti egy ab­lak, amely azon­ban in­kább aka­dá­lyoz­za a lá­tá­su­kat, mint­sem ki­te­kin­tést en­ged­ne a kül­vi­lág­ra. Ez a meg­ol­dás kész­tet­te arra a könyv szer­ző­jét, hogy új­ra­gon­dol­ja a zo­lai le­írás ob­jek­ti­vi­tá­sá­nak el­kép­ze­lé­sét. Köny­vé­ben, amely dok­to­ri ér­te­ke­zé­sé­nek át­dol­go­zott vál­to­za­ta, meg­vizs­gál­ja az élet­mű összes re­gé­nyét, és azt is­me­ri fel, hogy a na­tu­ra­lis­ta író­nak ne­he­zé­re esik a tény­le­ges ob­jek­ti­vi­tás. A szer­ző sze­rint nem vé­let­len az sem, hogy A mes­ter­mű című re­gény fő­hő­se – aki­nek fi­gu­rá­ját Ma­net, a kor­szak „re­a­lis­ta fes­tő­je” (Piton-Foucault ki­fe­je­zé­sé­vel) ih­let­te –, meg­őrül és meg­öli ma­gát. Mint­ha azt pél­dáz­ná a re­gény, ilyen sors­ra is jut­hat a vi­lág ob­jek­tív áb­rá­zo­lá­sá­ra tö­rek­vő művész.

A könyv négy nagy fe­je­zet­ből áll. Az első rész­ben a szer­ző a Rougon-Macquart re­gény­fo­lyam ab­lak­üve­ge­i­nek hi­á­nyos­sá­ga­i­ról ké­szí­tett lel­tár se­gít­sé­gé­vel de­monst­rál­ja a re­a­liz­mus ob­jek­ti­vi­tá­sá­nak bu­ká­sát. A lel­tár­ban ta­lál­koz­ha­tunk pisz­kos, le­zárt, el­tor­la­szolt és fest­mény­sze­rű ab­la­kok­kal is. Piton-Foucault meg­raj­zol­ja a sze­rep­lők te­kin­te­te­i­nek irá­nya­it, meg­kü­lön­böz­tet­ve a vak, az aka­dá­lyo­zott, az el­zárt és az el­for­dí­tott tekinteteket.

A könyv má­so­dik ré­szé­ben Piton-Foucault azt bi­zo­nyít­ja, hogy Zola gyű­löl­te a mi­mé­zist, és élet­mű­ve sem más, mint a mi­mé­zis alá­ak­ná­zá­sa. A ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di író sze­rint a vi­lág be­mu­tat­ha­tat­lan, ol­vas­ha­tat­lan és ért­he­tet­len, ab­la­kai pe­dig fa­lak­ra nyíl­nak. Rá­adá­sul Zola re­gé­nyei nyo­mo­ré­kok ga­lé­ri­á­ja: tele van­nak rö­vid­lá­tó kuk­ko­lók­kal, le­han­go­ló hó­bor­to­sok­kal, in­kom­pe­tens pró­fé­ták­kal. Há­rom sze­rep­lő il­luszt­rál­ja a leg­job­ban a vissza­for­dít­ha­tat­lan, tö­ké­le­tes vak­ság kli­ni­kai ese­tét: De­ni­zet bíró az Em­be­ri ál­lat című re­gény­ből, a Pas­cal dok­tor cím­sze­rep­lő­je, és a Mes­ter­mű fő­sze­rep­lő­je, Cla­ude Lan­ti­er, a festő.

A könyv har­ma­dik ré­szé­ben Émi­lie Piton-Foucault az il­lú­zió va­ló­sá­gát, és a va­lós vi­lág ho­má­lyos­sá­gá­val szem­be­ni ha­tal­mát ve­szi szem­ügy­re. A szer­ző rész­le­te­sen tár­gyal­ja a zo­lai re­a­liz­must, amely sze­rin­te leg­in­kább „les­ke­lő­dő esz­té­ti­ka­ként” jel­le­mez­he­tő. Úgy gon­dol­ja, hogy van egy tö­rés a fran­cia író­nál a né­zés rög­esz­més vá­gya és a fo­lya­ma­tos ki­elé­gü­let­len­ség kö­zött, ami­nek az az oka, hogy a re­gé­nyek sze­rep­lői iga­zá­ból sem­mit sem lát­nak. Zola mű­ve­i­ben a re­a­liz­mus kó­ros­sá, a te­kin­tet pe­dig fé­tis­imá­dá­sa okán rom­bo­ló­vá vá­lik. Eb­ben a fe­je­zet­ben a szer­ző „meg­húz­za a lé­lek­ha­ran­got” az utánzó-referenciális pró­za felett.

Az utol­só fe­je­zet azt mu­tat­ja meg, ho­gyan szá­mol­ja fel re­gé­nye­i­ben Zola az áb­rá­zo­lást a va­ló­ság szán­dé­kos el­tor­zí­tá­sá­val. A le­írt va­ló­ság egy tér, de ugyan­ak­kor szim­bo­li­kus tere is egy fes­te­ni való vi­lág­nak, a le­írás pe­dig ke­re­te­zett. Így a táj kap­cso­la­ta a fest­mé­nyek­kel, il­let­ve a nyel­vi jel plasz­ti­ci­tá­sa ügye­sen el­tün­te­tik a re­fe­ren­ci­a­li­tást és fe­ti­si­zál­ják a vi­lá­got. Az ob­jek­tív le­írás a fes­té­szet ter­mi­nu­sa­i­val él, és így meg­hi­ú­sul a mi­mé­zis. Az is elő­for­dul, hogy a le­írt kör­nye­zet szín­pad­ként je­le­nik meg.

A Zo­lá­ról és a na­tu­ra­liz­mus­ról szó­ló kri­ti­kák nagy ré­sze azt hang­sú­lyoz­za, hogy a na­tu­ra­liz­mus meg­őr­zi a re­a­liz­mus alap­el­ve­it, a mű­vé­szet va­ló­ság­hoz való vi­szo­nyát, a do­ku­men­tá­ció és a meg­fi­gye­lés el­sőd­le­ges­sé­gét az al­ko­tás­ban, mind­ezt a mű­vész szub­jek­tu­má­nak hát­tér­be­szo­rí­tá­sá­val pár­hu­za­mo­san. Piton-Foucault a do­ku­men­ta­ris­ta ob­jek­ti­vi­tást és a szub­jek­tum hát­tér­be­szo­ru­lá­sát egy­aránt ta­gad­ja. Sze­rin­te az ab­lak Zola re­gé­nye­i­ben a szer­ző re­to­ri­kai se­gít­sé­ge. Egy­részt meg­in­do­kol­ja az el­be­szé­lés fel­füg­gesz­té­sét, a szü­ne­tet, más­részt jel­zi a le­írás, a gya­kor­la­ti ada­tok át­adá­sá­nak kez­de­tét. Az ab­lak Phi­lip­pe Ha­mon sze­rint is olyan „te­kin­tet­hor­do­zó”, ahol meg­je­le­nik a kí­ván­csi, ár­tat­lan né­ző­pont, és ez kap­cso­lat­ba ke­rül egy tér­rel. Az ab­lak te­hát le­he­tő­vé te­szi a szem­lé­lő­dést, mert ked­ve­ző po­zí­ci­ót biz­to­sít, ele­gen­dő fénnyel lát­ja el a le­írt te­ret, és így ala­pul szol­gál a le­írás­hoz. Piton-Foucault sze­rint azon­ban a sok ab­lak el­le­né­re Zola egy­ál­ta­lán nem az ob­jek­ti­vi­tás, a do­ku­men­ta­ris­ta rész­le­tek író­ja. Úgy gon­dol­ja, hogy a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben meg­je­le­nő új fes­té­sze­ti is­ko­lák és tech­ni­kák nem hagy­ják érin­tet­le­nül az iro­dal­mi áb­rá­zo­lást sem. Ezért a be­nyo­má­sok áb­rá­zo­lá­sá­nak tö­ké­le­te­se­dé­se, az új op­ti­kai ta­lál­má­nyok, és a kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok gaz­dag­sá­ga a pá­ri­zsi Sza­lo­no­kon mind ha­tás­sal vol­tak a zo­lai ma­té­zisz­re és mi­mé­zis­re is.

A vi­lág áb­rá­zo­lá­sá­nak az ob­jek­ti­vi­tá­sa utó­pi­kus­sá vá­lik. A „pá­ra­men­tes” tü­kör, amely­re a 19. szá­za­di tu­do­má­nyos írás vá­gyik, va­ló­já­ban áb­ránd­kép. A kép, a lát­vány fá­tyo­los lesz, el­ho­má­lyo­sul. Mi lát­ha­tó az ab­lak mö­gött? Tény­leg mu­tat va­la­mi lát­ni­va­lót a szö­veg az ol­va­só­nak? A le­írás in­kább al­le­go­ri­kus, fo­gal­mi és egy­ál­ta­lán nem rész­let­gaz­dag. Ezt lát­juk az Össze­om­lás című re­gény egyik je­le­ne­té­ben is, ami­kor III. Na­pó­le­on Se­don alp­re­fek­tu­si iro­dá­já­nak ab­la­ká­ból ki­néz, vagy ami­kor Hen­ri­et­te le­lep­le­zi a lát­ványt aka­dá­lyo­zó kö­rül­ményt, ame­lyet az ér­te­lem – a harc lát­vá­nyá­hoz ha­son­ló­an – mes­ter­sé­ge­sen rekonstruál.

Zola írá­sa­i­ban az ab­lak nem egy nyí­lás, ha­nem egy her­me­ti­kus lát­szat, ami sok­kal in­kább ve­tí­tett kép, mint ob­jek­tív áb­rá­zo­lás. Így nem is ab­lak, ha­nem in­kább vá­szon. Az el­mo­só­dott­ság, a tes­tet­len anyag, a meg­sem­mi­sí­tett vég­te­len mind az ab­lak pa­ra­dox vol­tát fe­dik fel, amely ve­tí­tő­vá­szon a te­kin­tet­nek, és nem en­ge­di, hogy mögé ke­rül­jünk. Ez bi­zo­nyít­ja a zo­lai le­írás csőd­jét. Ha­son­ló­an a ko­szos és el­ta­kart ab­la­kok­hoz, mint pél­dá­ul a Mo­u­ret abbé vét­ke temp­lom­ab­la­ka, vagy De­ni­se ab­la­ka A höl­gyek örö­mében. A zo­lai ab­lak a szem­fény­vesz­tés és a szub­jek­tív ve­tí­tő­vá­szon helye.

Piton-Foucault úgy gon­dol­ja, hogy a zo­lai le­írá­sok­ban nagy sze­re­pet kap a fes­té­szet is. Ma­net pers­pek­tí­vát meg­kér­dő­je­le­ző er­ké­lye vagy Ca­il­le­bot­te ab­la­kai Zo­lá­nak fon­tos se­gít­sé­ge­i­vé vál­nak a re­gé­nye­i­ben. Le­írá­sa­i­ban egy pa­no­rá­ma­ab­lak kö­zel­sé­ge rög­tön egy vá­szon hor­do­zó­fe­lü­le­té­nek, a sze­rep­lők pe­dig a fest­mény fi­gu­rá­i­nak ana­ló­gi­ái lesz­nek. Így a le­írá­sok mes­ter­kélt­té, va­ló­sze­rűt­len­né vál­nak.  A könyv szer­ző­je meg­mu­tat­ja a fran­cia író re­gé­nye­i­ben al­kal­ma­zott áb­rá­zo­lás­tech­ni­ka vál­sá­gát. Fel­hív­ja a fi­gyel­met a va­ló­ság csa­ló­ka má­so­lá­sá­ra és el­ér­ték­te­le­ne­dé­sé­re. Sze­rin­te a mi­mé­zis csőd­jé­nek va­gyunk a ta­núi – Zola kí­mé­let­le­nül meg­je­le­ní­ti a tü­kör má­sik ol­da­lát. A fo­tog­ra­fi­kus va­ló­ság, a tü­kör el­vesz­ti kez­de­ti funk­ci­ó­ját, töb­bé már nem a vi­lág pil­la­nat­fel­vé­te­le, ha­nem leg­in­kább Ali­ce tük­ré­re ha­son­lít, át­já­ró egy má­sik világba.

Piton-Foucault vir­tu­óz mó­don pre­zen­tál­ja a zo­lai tük­rök vég­te­len vissza­tük­rö­ző­dé­se­it. Az ab­lak hal­lu­ci­ná­ci­ók hor­do­zó­ja és kép­zel­gé­sek gyűj­tő­he­lye lesz, így azt su­gall­ja, hogy az áb­rá­zo­lás esz­mé­nye egy­szer­re fe­nye­ge­tés és ször­nyű­ség. Rá­adá­sul a szer­ző sze­rint újra kell ér­tel­mez­ni Zola va­ló­ság­gal való kap­cso­la­tát is. A könyv­ben a vi­lá­gos és az át­lát­ha­tó Zola-képet fel­vált­ja az aka­dá­lyok Zo­lá­jáé. Ez az el­kép­ze­lés le­he­tő­vé te­szi az élet­mű új­ra­ol­va­sá­sát. A na­tu­ra­lis­ta, rész­le­tek­ben gaz­dag, ob­jek­tív le­írá­sok he­lyett a szer­ző sze­rint in­kább je­len­tés nél­kü­li dis­kur­zus­ról be­szél­he­tünk, amely he­lyen­ként ma­gá­ra a mű­al­ko­tás­ra ref­lek­tál. A tük­rök vissza­tük­rö­ző­dé­sei, az át­ha­tol­ha­tat­lan ab­lak­üve­gek csak azt hang­sú­lyoz­zák, hogy egy olyan szö­veg­ről van szó, amely ön­ref­lex­ív, ön­ma­gá­ra te­kint, mi­köz­ben író­dik, és meg­kí­sér­li be­mu­tat­ni a valóságot.

A Sze­re­lem című re­gény egyik pár­be­széd­je a két fő­hős, a tu­dat­lan, de látó Je­anne és Hélè­ne, a vak tu­dós kö­zött zaj­lik. A két sze­rep­lő kö­zöt­ti el­len­tét is hang­sú­lyoz­za a fáj­dal­mas sza­ka­dást a lá­tás ha­tal­ma és a lát­ni tu­dás kö­zött. Zola elő­sze­re­tet­tel áb­rá­zol­ja ama hő­se­i­nek ví­zi­ó­it, akik va­la­mi­lyen ok­nál fog­va kép­te­le­nek elő­íté­le­tek­től men­te­sen, vi­lá­go­san lát­ni, ugyan­ak­kor meg­ve­ti azo­kat a sze­rep­lő­ket, akik, bár ké­pe­sek len­né­nek a va­ló­ság meg­fej­té­sé­re, még­sem te­szik. Pa­ra­dox mó­don a cse­lek­mé­nyek po­zi­tív alak­jai, az éle­tük iránt vak ál­mo­do­zók fó­ku­szá­ból lát­juk a világot.

Piton-Foucault né­mely sze­rep­lő szán­dé­kos vak­sá­gát is em­lí­ti. Ilyen zo­lai hős Doc­tor Pas­cal, a ter­mé­szet­tu­do­má­nyos írá­sok szó­csö­ve. Ge­or­ges Pell­i­si­er, fran­cia iro­da­lom­tör­té­nész sze­rint a re­gény­író meg­öli a ter­mé­szet­tu­dóst az­zal, hogy meg­mu­tat­ja az örök­lés­ku­ta­tás­sal kap­cso­la­tos „kom­pe­ten­ci­á­it”. Így Doc­tor Pas­cal a re­gény­ben nem egy im­po­tens al­ko­tó, ha­nem in­kább egy utó­pisz­ti­kus rousseau-ista, aki úgy erő­sí­ti meg a vi­lág és a mű­al­ko­tás kö­zöt­ti nyil­ván­va­ló kap­cso­la­tot, hogy az egyik be­le­ol­vad a má­sik­ba. Jól­le­het a di­e­ge­ti­kus vi­lág meg­sok­szo­roz­za az aka­dá­lyo­kat a hi­á­ba­va­ló vál­lal­ko­zás előtt, így hang­sú­lyoz­va an­nak le­he­tet­len­sé­gét, a fő­hős nem ve­szi tu­do­má­sul az il­lú­zi­ót, és, hogy meg­szün­tes­se azt, ta­gad­ja a megvalósíthatatlanságot.

A zo­lai hő­sök te­kin­te­te gyak­ran hi­á­nyos, mint A mes­ter­mű című re­gény­ben sze­rep­lő Claude‑é, aki fo­lya­ma­to­san hal­lu­ci­nál. Zola hőse ta­gad­ja a va­lós vi­lág lé­te­zé­sét, fes­té­sze­té­nek tár­gya a hi­ány. A ko­ráb­bi ta­nul­má­nyok­kal szem­ben Piton-Foucault sze­rint nincs ver­sen­gés A mes­ter­mű két sze­rep­lő­je, Cla­ude, il­let­ve San­doz, az író kö­zött. Sze­rin­te az előb­bi a mű­vé­szi ku­dar­cot, az utób­bi a si­kert je­le­ní­ti meg, azaz két re­mény­te­len és el­ke­rül­he­tet­len al­ter­na­tí­vát. Cla­ude ide­a­lis­ta, aki nem haj­lan­dó a komp­ro­misszu­mok­ra, és vé­gül ön­gyil­kos lesz. Ez­zel szem­ben San­doz komp­ro­misszum­kész, és el­fo­gad­ja, hogy a vi­lág il­lú­zi­ók­ra épül.

A les­ke­lő­dés fon­tos ele­me a zo­lai esz­té­ti­ká­nak: hő­sei el­len­áll­ha­tat­lan vá­gyat érez­nek a né­zés­re, anél­kül, hogy bár­mit is lát­ná­nak. A te­kin­tet za­var és el­va­kít. A kül­vi­lá­got után­zó mű­vész egy kuk­ko­ló, aki­nek nem si­ke­rül meg­ra­gad­nia az éle­tet, hi­szen az­zal, hogy rög­zí­ti az áb­rá­zo­lás te­ré­ben, meg­sem­mi­sí­ti azt.

Piton-Foucault úgy gon­dol­ja, hogy a re­a­lis­ta iro­da­lom egy bál­vány­hoz ha­son­ló, ame­lyet a les­ke­lő­dő író kre­ál, hogy el­he­lyez­ze a re­a­li­tás vá­gyát a vi­lág­ban, ahol él. Piton-Foucault fő­leg Zola egy, a ko­rai Egyip­tom­ról írt, Mes ha­ines [El­len­szen­ve­im] című mun­ká­ján ke­resz­tül mu­tat­ja meg azt, hogy mi­lyen el­lent­mon­dá­sos is volt a fran­cia író vi­szo­nya a va­ló­ság­gal és az igaz­ság­gal. Von­zó­dott is hoz­zá, de el is ke­se­rí­tet­te a fe­nye­ge­tő va­ló­ság, ame­lyet le­he­tet­len­ség megörökíteni.

A könyv szer­ző­je a zo­lai le­írás sza­va­it is elem­zi. Sze­mi­o­ti­kai kü­lönb­sé­get tesz a va­ló­sá­got meg­je­lö­lő le­xé­mák és a kon­no­tá­ci­ók kö­zött, ami a szö­veg disz­kur­zív szin­ten való épü­lé­sé­ről in­for­mál. Meg­vizs­gál­ja a kon­no­tá­ci­ók­nak a szö­veg kü­lön­bö­ző he­lye­in való elő­for­du­lá­sát, ez­zel pe­dig fel­fe­di a re­gény egy má­sik ér­tel­me­zé­si mezejét.

Piton-Foucault be­szél a zo­lai ana­lí­zis­ről is, amely sze­rint min­den her­me­ne­u­ti­kai vál­lal­ko­zás ku­darc­ra ítél­te­tett, pró­ba­té­tel­ként és il­lú­zi­ó­ként je­le­nik meg. A ter­mé­keny fe­szült­sé­get a tisz­ta és a csá­bí­tó va­ló­ság kö­zött a csal­fa és el­ér­he­tet­len va­ló­ság, az il­lú­zió el­len­sú­lyoz­za. A kí­sér­le­ti re­gény nem­csak vá­lasz a nem tö­ké­le­te­sen uralt vi­lág fé­lel­me­tes ti­tok­za­tos­sá­gá­ra, de igyek­szik meg­for­dí­ta­ni uralt és ural­ko­dó vi­szo­nyát is úgy, hogy a fé­lel­met vággyá, a kí­vül­ről jövő vá­rat­lan fe­nye­ge­tést pe­dig egy, a má­sik­ra irá­nyu­ló be­to­la­ko­dó cse­lek­vés­sé ala­kít­ja át.

Zola va­ló­ság­hoz fű­ző­dő szkep­ti­ciz­mu­sá­nak az iga­zo­lá­sá­hoz Piton-Foucault Taine Az in­tel­li­gen­ci­á­ról című mű­vét hív­ja se­gít­sé­gül. Sze­rin­te ez a kor tu­do­má­nyok­kal és mű­vé­sze­tek­kel szem­be­ni on­to­ló­gi­ai krí­zi­sé­nek a tü­ne­te. En­nek kö­vet­kez­té­ben pe­dig Zola szkep­ti­ciz­mu­sa is a kor­szak­ból fa­kad. Piton-Foucault vé­le­mé­nye sze­rint sem­mi jel nem utal arra, hogy Zola is­mer­te vol­na Taine né­ze­te­it az ér­zé­ke­lés­ről és a hal­lu­ci­ná­ci­ó­ról, in­kább a kor­szak em­be­re­ként őt is fog­lal­koz­tat­hat­ták ha­son­ló elképzelések.

A szer­ző pár­hu­zam­ba ál­lít­ja Taine gon­do­la­ta­it a Ro­u­go­nék sze­ren­csé­je című re­gény hő­se­i­nek (Dide nagy­né­ni, Mi­et­te, Silvè­re, Fé­li­ci­té) hal­lu­ci­ná­ci­ó­i­val. Eb­ben a re­gény­ben nagy sze­re­pet kap­nak a zárt te­rek, ahol a sze­rep­lő­ket sa­ját lá­to­má­sa­ik ül­dö­zik. Rá­adá­sul a te­rek­re jel­lem­ző rossz meg­vi­lá­gí­tás lét­re­hoz­ta ár­nyak, a bű­vös lám­pa, va­la­mint a pla­fo­non lévő fé­nyek is fo­koz­zák a sze­rep­lők bi­zony­ta­lan­sá­gát. A zo­lai vi­lág meg­sok­szo­roz­za azo­kat a je­le­ket, ame­lyek a le­írá­sok il­lú­zi­ó­sze­rű­sé­gét és a vi­lág áb­rá­zo­lá­sá­nak a le­he­tet­len­sé­gét hangsúlyozzák.

Összes­sé­gé­ben el­mond­ha­tó, hogy Émi­lie Piton-Foucault köny­vé­ben egé­szen más meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rül a zo­lai va­ló­ság. A szer­ző a le­írá­sok referencia-nélkülisége mel­lett ér­vel, és egy új ké­pet raj­zol az író­ról, amely­ben a „sza­ka­dás” jut köz­pon­ti sze­rep­hez. Piton-Foucault az egész élet­mű pon­tos is­me­re­té­ben úgy gon­dol­ja, hogy a zo­lai re­gény el­be­szé­lő­je cá­fol­ja a szub­jek­tum ér­té­ke­lé­sé­től füg­get­len va­ló­ság lé­te­zé­sét, amely a re­gé­nyen mint üze­ne­ten ke­resz­tül köz­ve­tít­he­tő. A vi­lág össze­füg­gé­sei te­hát nem ele­ve adot­tak, és nem is nyelviesíthetők.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa
(Bibliográfiai Osztály)

Summary

Zola stro­ve to write re­a­lis­tic no­vels, which led him to a rich use of the ver­na­cu­lar lan­gu­age. What is the me­aning of re­al­ism, if not a never-ending descript­ion with the hope of re­a­ch­ing the ul­ti­ma­te goal, na­mely mak­ing the re­ader own the real, as in the blink of an eye? The long descrip­tive se­qu­en­ces cont­ri­bu­te to the po­e­tics of 19th-century Pa­ris and pro­vi­de Zo­li­an no­vels with a po­wer of tes­ti­mony by brush­ing a true-to-life paint­ing of the Res­tora­ti­on and the July Mo­narchy on the one hand, and the Se­cond French Em­pire on the ot­her hand. Des­pi­te his de­di­ca­ti­on to re­al­ism, some ele­ments of Zo­la’s no­vels also have spe­ci­fic intra-textual and nar­ra­tive func­tions. La fenêt­re con­dam­née quest­ions the promo­ti­on of the “tran­spa­rent win­dow” to a metadis­cur­sive sym­bol of Zo­li­an tran­sit­i­vity by analy­zing its ac­tu­a­li­za­ti­on in the Rougon-Macquart cyc­le. The book points out an as­to­nish­ing dys­func­ti­on of this sup­po­s­ed “ad­junct” of descript­ion in the no­vels, plead­ing for a to­tal­ly dif­fe­rent aest­he­tic pat­tern: an aest­he­tic of opa­que­ness, at­tac­king all means of de­pic­ting ob­jec­tive re­a­lity (win­dows pa­nes, mir­rors, in­vestiga­tors, re­a­lis­tic ar­tists, etc.). Zola com­bi­nes the app­ro­ach of a re­por­ter with the vi­si­on of a pain­ter in his ob­ser­va­ti­on of par­ti­cu­lar mi­li­e­us and mo­des of life.  His fic­ti­on ac­qu­i­res its po­wer, howe­ver, not so much from its eth­no­gra­phic rich­ness as from its ima­gi­na­tive qu­a­li­ti­es.  The ob­ser­ved re­a­lity of the world is the fo­un­da­ti­on of po­e­tic vi­si­on. Th­ro­ugh the play of ima­gery and me­tap­hor Zola mag­ni­fi­es the ma­te­ri­al world, gi­ving it a hy­per­bo­lic, hal­lu­ci­na­to­ry qu­a­lity. This idea of an inac­ces­sib­le re­a­lity ma­kes Zo­li­an writing very close to the­ori­es ap­pa­rently far from the ca­ri­ca­tu­re of na­tu­ral­ism: world and re­a­lity as an il­lu­si­on in Taine and Schopenhauer’s the­ses; work of art as an ar­ti­fact or a fe­tish, enc­los­ed for the pro­jec­ti­on of a sub­jec­tive mind.

Tar­ta­lom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?