recenzió

Do­romb: Köz­köl­té­sze­ti ta­nul­má­nyok 2, szerk. Csör­sz Ru­men Ist­ván, Bu­da­pest, re­ci­ti, 2013.

A Do­romb 2. kö­te­tét al­ko­tó ti­zen­öt ta­nul­mány a köz­köl­té­sze­tet olyan faj­ta kul­tu­rá­lis pra­xis­ként ke­ze­li, amely – idő­be­li szó­ró­dá­sát (a 17. szá­zad leg­ele­jé­től a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ig) vagy a kul­tú­ra egé­szén be­lül be­töl­tött he­lyét és funk­ci­ó­ját te­kint­ve – meg­le­he­tő­sen vál­to­za­tos je­len­ség, s ép­pen ezért na­gyon ne­he­zen be­ha­tá­rol­ha­tó. Egy­va­la­mi vi­szont egé­szen biz­to­san össze­kö­ti eze­ket a na­gyon el­té­rő meg­kö­ze­lí­té­se­ket. Tör­tén­jék egy vizs­gá­lat akár azért, mert egy ver­ses bú­csúz­ta­tó (a ben­ne fog­lalt csa­lád­ge­ne­a­ló­gi­á­hoz fel­hasz­nált to­posz­kész­le­ten ke­resz­tül) a mai ku­ta­tó szá­má­ra fon­tos mentalitás- és tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ada­lé­kul szol­gál e hasz­ná­lat kö­vet­kez­té­ben, vagy azért, mert egy-egy ilyen szö­veg hír­ér­té­két ép­pen az biz­to­sít­ja, hogy a tol­va­jok, or­gaz­dák és he­lyi po­ten­tá­tok kor­rupt vi­lá­gát a be­tyár­bal­la­dák szö­ve­tén át­szűr­ve te­szi egy­ál­ta­lán fel­is­mer­he­tő­vé – ami mind­egyik eset­ben kö­zös, az az ilyen tí­pu­sú köl­té­szet pa­ra­dox ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik. Ab­ból a ket­tős ar­cu­la­tá­ból, hogy bár fó­ru­ma leg­több­ször a kis­kö­zös­ség, az ál­ta­la moz­gó­sí­tott anyag ha­tá­rai messze túl­nyúl­nak en­nek a kö­zös­ség­nek a ha­tá­ra­in. Az el­ér­ni kí­vánt ha­tás ér­de­ké­ben az al­ko­tó ugyan­ak­kor so­ha­sem egy már ko­di­fi­kált sza­bály­rend­szer­rel dol­go­zik, ha­nem an­nak fel­té­te­le­it a min­den­na­pos gya­kor­lat so­rán sa­já­tít­ja el.

Amennyi­ben te­hát a köz­köl­té­szet át­fo­gó ér­te­lem­ben egy­faj­ta ön­ál­ló, kul­tu­rá­lis pra­xis (en­nek egyik leg­nyil­ván­va­lóbb pél­dá­ja, ami­kor hasz­ná­ló­ja a mű­köl­té­szet zárt szö­veg­ha­tá­rok­kal és szer­ző­vel ren­del­ke­ző al­ko­tá­sa­i­val szem­ben va­ló­sít­ja meg a köz­köl­té­szet­re jel­lem­ző, va­ri­áns­kép­ző, al­ko­tó vi­szo­nyu­lá­sát, ahogy ezt Ne­mes­né Ma­tus Zsa­nett be­mu­tat­ja Bod­ro­ghy Papp Ist­ván és Kis­fa­lu­dy Sán­dor po­é­tai ro­mán­já­val vagy re­gé­i­vel kap­cso­lat­ban), annyi­ban min­den erre irá­nyu­ló vizs­gá­lat, cé­lok­tól füg­get­le­nül, leg­alább egy bi­zo­nyos szin­ten pra­xeo­ló­gi­ai jel­le­gű kell, hogy le­gyen. De hogy ez va­ló­já­ban mit ta­kar, s hogy mennyi­ben si­ke­rült ezt a kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyok­nak meg­va­ló­sí­ta­nia, ah­hoz ta­lán elő­ször ér­de­mes rö­vi­den szem­ügy­re ven­ni a kul­túr­tech­ni­ká­nak azt a je­len­té­sét, ame­lyet a me­di­á­lis kul­tú­ra­tu­do­má­nyok ki­fe­je­zet­ten pra­xeo­ló­gi­ai ága használ.

Az írni-olvasni tu­dás pél­dá­ul azért te­kint­he­tő kul­túr­tech­ni­ká­nak – vagy aho­gyan Ge­og­heg­an fo­gal­maz: ma­gát az ol­va­sást és a kul­tú­rát is „meg­mű­ve­lő tech­ni­ká­nak” (cul­tu­ring tech­ni­que) –, mivel

vi­lág­ra hoz­za a szub­jek­tum és a tár­sa­da­lom egy bi­zo­nyos faj­tá­ját a sze­lek­ció, a fel­dol­go­zás (pro­ces­sing) és a re­pro­duk­ció gé­pi­es­sé váló gya­kor­la­tá­nak a meg­ta­nu­lá­sán ke­resz­tül. ¹

Más­fe­lől vi­szont az írás és az ol­va­sás, ha meg­elő­zi is azo­kat a fo­gal­ma­kat, ame­lyek lét­re­jöt­te épp e gya­kor­la­tok­nak kö­szön­he­tő (hi­szen, mi­ként erre egy má­sik szer­ző fel­hív­ja a fi­gyel­met, „az em­be­rek sok­kal előbb ír­tak, mint kon­cep­tu­a­li­zál­ták az írást vagy az ábé­cét”), egy­út­tal fel­té­te­le­zi az olyan „tech­ni­kai tár­gyak” meg­lé­tét, ame­lyek meg­ha­tá­roz­zák e mű­ve­le­tek ha­tó­kö­rét és mi­ben­lé­tét sa­ját „meg­va­ló­sí­tó ké­pes­sé­gük” (cap­ab­le of per­form­ing) alap­ján. ² En­nek meg­fe­le­lő­en, aho­gyan a kul­túr­tech­ni­ka a fo­ga­lom tör­té­ne­te so­rán fo­ko­za­to­san át­ke­rül­he­tett a 19. szá­zad vé­gé­ig ér­vé­nyes me­ző­gaz­da­sá­gi hasz­ná­la­tá­ból a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben az írás, ol­va­sás, szá­mo­lás alap­ve­tő mű­ve­le­tei, il­let­ve e mű­ve­le­tek el­sa­já­tí­tá­sá­hoz ve­ze­tő gya­kor­lat je­lö­lé­sé­re, úgy an­nak tar­tal­ma a tech­ni­kai kör­nye­zet­tel együtt va­ló­szí­nű­leg szin­tén meg­vál­to­zott. Így nem fel­tét­le­nül ugyan­azt je­len­ti írni a szá­mí­tó­gép kla­vi­a­tú­rá­ján vagy né­hány év­ti­zed­del ko­ráb­ban az író­gép bil­len­tyű­ze­tén, mint – leg­alább a 19. szá­zad vé­gé­ig – tol­lal a kéz­ben. Más­részt, és ez leg­alább olyan fon­tos: az írni–olvasni–számolni tu­dás kom­pe­ten­ci­á­ja nem min­dig azo­no­sít­ha­tó a sza­vak és szá­mok ki­be­tű­zé­sé­nek ké­pes­sé­gé­vel. Ge­og­heg­an sze­rint pél­dá­ul a „[m]ezőgazdasági el­já­rá­sok, az­ál­tal, hogy in­dex­szel lát­ják el az év­sza­ko­kat, be­ve­zet­nek egy olyan sze­mi­o­ti­kai rend­szert, amely se­gít meg­ala­pí­ta­ni egy új ren­det, a dol­gok, a gya­kor­la­tok, és a je­lek kö­zött”, ³ és amely­nek fel­is­me­ré­se va­ló­szí­nű­leg ha­son­ló, ám az adott te­rü­let igé­nye­i­hez al­kal­maz­ko­dó kom­pe­ten­ci­á­kat igé­nyel en­nek a rend­nek az olvasóitól.

A kér­dés in­nen néz­ve te­hát min­de­nek­előtt az, hogy ön­ál­ló kul­túr­tech­ni­ká­nak tekinthetjük‑e egy­ál­ta­lán a köz­köl­té­sze­tet, amely meg­ha­tá­ro­zá­sa ér­tel­mé­ben el­sőd­le­ge­sen a nyom­ta­tott for­má­ban meg­je­le­nő mű­köl­té­szet és a szó­be­li­ség­ben lé­te­ző nép­köl­té­szet kö­zött he­lyez­ke­dik el? ⁴ Vagy­is mennyi­ben mu­tat­ha­tók fel az írás/olvasás gya­kor­la­tá­nak olyan je­gyei, ame­lyek ki­zá­ró­lag eh­hez a tech­no­ló­gi­á­hoz kö­tőd­nek, és ame­lyek így ma­gya­rá­za­tot nyújt­hat­ná­nak ezek­nek a tech­no­ló­gi­ák­nak a köz­köl­té­szet ál­tal hasz­nált sa­já­tos le­jegy­ző­rend­sze­rek­ben való létezésére?

Bár a kö­tet szer­zői erre külön-külön ad­nak va­la­mi­lyen vá­laszt, ér­de­mes egy olyan ta­nul­mányt ala­po­sab­ban vé­gig­kö­vet­ni, amely­ben a köl­té­szet mind­há­rom tí­pu­sa megtalálható.

Ka­po­si Krisz­ti­na ta­nul­má­nya azt mu­tat­ja be, ahogy egy „szű­keb­ben ér­tett iro­dal­mi” re­gisz­ter­ből szár­ma­zó szö­veg, a 17. szá­za­di név­te­len Comico-Tragoedia egy „több­csa­tor­nás” köz­ve­tí­tés­nek kö­szön­he­tő­en el­tá­vo­lo­dott ere­de­ti kör­nye­ze­té­től, s el­ju­tott po­pu­lá­ris be­fo­ga­dó­i­hoz, hogy a dús­gaz­da­go­dás fa­lu­si szo­ká­sá­ban im­már egy tel­je­sen más kö­zeg­ben folk­lo­ri­zá­lód­jék. A ta­nul­mány az át­ha­gyo­má­nyo­zó­dás­nak há­rom alap­ve­tő fá­zi­sát kü­lö­ní­ti el. Az első: a drá­ma ter­je­dé­se kéz­ira­tos éne­kes­köny­vek­ben és gyűj­te­mé­nyes kö­te­tek­ben. En­nek so­rán az ere­de­ti­leg négy scé­ná­ból álló szín­já­ték szö­ve­ge kez­det­ben csak fo­ne­ti­kai és le­xi­ká­lis vál­to­zá­so­kon esik át, majd (elő­ször meg­őriz­ve a hosszabb műre tör­té­nő uta­lást a scé­nák szá­mo­zá­sá­val) előbb két, ezt kö­ve­tő­en pe­dig egyet­len je­le­net­re rö­vi­dül, ez­ál­tal tol­va el fo­ko­za­to­san a for­ma­vál­tást a mű­fa­ji át­ala­ku­lás irá­nyá­ba. A pony­va­nyom­tat­vá­nyo­kon, a ha­gyo­má­nyo­zás má­so­dik sza­ka­szá­ban vi­szont a drá­ma­ként, leg­fel­jebb drá­mai köl­te­mény­ként aposzt­ro­fál­ha­tó ano­nim al­ko­tás már egy­ér­tel­mű­en ver­ses dia­ló­gus, amely csu­pán egyet­len je­le­ne­tet tar­tal­maz, s új cím­vál­to­zat­tal tű­nik fel, mi­köz­ben ki­egé­szül még egy elő­szó­ként funk­ci­o­ná­ló pa­ra­tex­tus­sal, va­la­mint né­hány stró­fá­val az ere­de­ti da­rab­ban ta­lál­ha­tó Gaz­dag po­kol­bé­li si­ral­mának a vé­gén. A leg­na­gyobb vál­to­zás a folk­lo­ri­zá­ló­dás vég­pont­ján kö­vet­ke­zik be: ek­kor az „ere­de­ti­leg írott tex­tus hang­zó (re­ci­tált és éne­kelt) szö­veg­gé, masz­kos ala­kos­ko­dás­sá adap­tá­lá­sa” vál­toz­tat­ja meg a „leg­in­kább az ere­de­ti mű ar­cu­la­tát, for­má­ját, funk­ci­ó­ját” (21), ami a be­fo­ga­dás egy­ko­rú kon­tex­tu­sát al­ko­tó mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti hát­tér át­ala­ku­lá­sa­i­ban is tet­ten ér­he­tő. Míg az első két eset­ben ez bi­zo­nyá­ra vagy maga a Bib­lia (Lk 16, 19–31), vagy a Lázár-drámák ba­rokk kori ha­gyo­má­nya volt (az utób­bi hoz­zá­já­rul a má­so­dik scé­na ön­ál­ló­su­lá­sá­hoz), ad­dig a har­ma­dik fá­zis­ban (s vél­he­tő­en a má­so­dik egy ré­szé­ben) sok­kal in­kább a száj­ha­gyo­mány út­ján ter­je­dő ún. pa­raszt­bib­lia biz­to­sí­tott eh­hez hát­tér­tu­dást, amely az­ál­tal, hogy is­me­rős hely­szí­nek és ala­kok közé he­lye­zi a Lu­kács­nál ta­lál­ha­tó tör­té­ne­tet, az egy­sze­rű be­fo­ga­dó szá­má­ra könnyebb azo­no­su­lá­si le­he­tő­sé­ge­ket kínált.

A rend­kí­vül ala­pos fi­lo­ló­gi­á­val ki­mun­kált ta­nul­mány szer­ző­je te­hát úgy lát­ja, hogy amint a szö­veg egy­re in­kább tá­vo­lod­ni kezd a „szű­keb­ben ér­tett” iro­dal­mi­ság kö­ze­gét al­ko­tó nyom­ta­tás mé­di­u­má­tól a száj­ha­gyo­má­nyo­zó­dó folk­lór vi­lá­ga felé, an­nál job­ban meg­fe­lel a po­pu­lá­ris ol­va­só igé­nye­i­nek. Más szó­val csak­is úgy ala­kul­ha­tott át egy ba­rokk drá­ma egy „iga­zi [iro­dal­mi] »best­sel­ler­ré«” (12), hogy elő­ször az el­ső­sor­ban ér­zel­mi ha­tást meg­cél­zó, sem­mint ér­tel­mi meg­győ­zés­re „apel­lá­ló” má­so­dik scé­na ter­jedt el a kü­lön­fé­le kéz­ira­tos má­so­la­tok­ban. Ez­után pe­dig a pony­ván le­zaj­ló, nyil­ván­va­ló mű­fa­ji re­duk­ció mi­att be­kö­vet­ke­ző egy­sze­rű­sö­dés so­rán (Ka­po­si ezt ne­ve­zi az el­sze­mély­te­le­ne­dés, az ön­ál­ló­an va­ri­á­ló­dó, ano­nim köl­te­ménnyé vá­lás fo­lya­ma­tá­nak) a szö­veg fa­lu­si kör­nye­ze­té­ben vé­gül sza­ba­don idéz­he­tő­vé és az al­ka­lom­hoz il­lő­en ki­egé­szít­he­tő­vé vált.

Ez több szem­pont­ból is prob­le­ma­ti­kus. Elő­ször is azért, mert a ta­nul­mány lo­gi­ká­ja, jól­le­het for­dí­tott irány­ban, ily mó­don vissza­ál­lít­ja azt az evo­lú­ci­ós el­kép­ze­lést, ame­lyet az irodalomtörténet-írás a szó­be­li kul­tú­rá­ról írás­be­li kul­tú­rá­ra tör­té­nő át­me­net­ről szőtt. A köz­köl­té­szet eb­ben egy­faj­ta köz­tes, de sem­mi­kép­pen sem ön­ál­ló stá­tuszt kép­vi­sel. A hang­zó szó kor­lá­to­zott me­di­á­lis ka­pa­ci­tá­sa ilyen­kor min­dig csak a pil­la­nat meg­őr­zé­sé­re al­kal­mas, ezért ha az ese­mény nem elég fon­tos, vagy­is nem re­ci­tál­ják újra meg újra, ak­kor el fog tűn­ni az alap­ve­tő­en szin­te­ti­kus, te­hát le­egy­sze­rű­sí­tő gon­dol­ko­dá­sú kö­zös­ség éle­té­ből; ⁵ vagy ha igen, ak­kor a mé­di­um szük­ség­sze­rű­en vál­to­za­to­kat ter­mel. Ka­po­si­nál en­nek fe­lel meg a szö­veg száj­ha­gyo­má­nyo­zó folk­lór­ban le­jegy­zett for­má­ja, amely már csak „pil­la­nat­kép­nek te­kint­he­tő” (32) a Comico-Tragoedia ko­ráb­bi, akár a má­so­lók egyé­ni pre­fe­ren­ci­á­i­tól füg­gő vál­to­za­ta­i­hoz ké­pest. Más­fe­lől vi­szont mi­vel az írás tar­tós, s ál­ta­la nem csu­pán meg­őriz­ni, de az össze­ha­son­lí­tás ré­vén vizs­gál­ha­tó­vá is le­het ten­ni a té­nye­ket, s ez el­vi­leg a gon­dol­ko­dás jó­val ma­ga­sabb ren­dű, ana­li­ti­kus struk­tú­rá­i­nak ki­ala­ku­lá­sát ered­mé­nye­zi, így le­he­tő­ség nyí­lik a da­rab lát­szó­lag egy­sé­ges­nek tűnő „po­pu­lá­ris” ha­gyo­mány­lán­cá­ban a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi stá­tu­sú be­fo­ga­dók olyan jel­le­gű rang­so­ro­lá­sá­ra, ame­lyet a be­fo­ga­dás tech­no­ló­gi­á­ja azon­ban egy­ál­ta­lán nem tesz in­do­kolt­tá. Mi­köz­ben pl. alig van kü­lönb­ség akö­zött, ha a be­fo­ga­dó Lu­kács evan­gé­li­u­ma, a Lázár-drámák kora új­ko­ri ha­gyo­má­nya vagy a Pa­raszt­bib­lia hát­te­rén ke­resz­tül, eset­leg ezek ál­tal hagy­ja ér­vé­nye­sül­ni a szö­ve­get (hi­szen a pa­rasz­ti ol­va­só a pony­vák­hoz ha­son­ló­an, azo­kat el­ol­vas­va is­mer­te meg), a „po­pu­lá­ris kul­tú­ra” fo­gal­má­hoz kö­tő­dő ef­fé­le esz­té­ti­kai esszen­ci­a­liz­mus, amely va­ló­já­ban min­dig egy szű­kebb elit né­ző­pont­já­nak a ter­mé­ke, ⁶ ép­pen a tény­le­ge­sen fenn­ál­ló kü­lönb­sé­ge­ket he­lye­zi tör­lés­jel alá.

Mind­ez jól lát­szik a kö­tet­nek azon írá­sa­i­ban, ame­lyek túl­lép­nek az alap­ve­tő­en kö­zös­sé­gi­nek és ezért szin­te­ti­zá­ló­nak gon­dolt szóbeli‑, il­let­ve az egyé­ni­nek, s emi­att ref­lex­ív­nek és ana­li­ti­kus­nak te­kin­tett írás­be­li kul­tú­ra technicista–értéktételező szem­be­ál­lí­tá­sa­in. Ilyen­nek te­kint­he­tő Smid Má­ria Ber­na­dett és Kül­lős Imo­la ta­nul­má­nya. Mind­ket­tő azt mu­tat­ja meg, hogy a vizs­gált szö­ve­gek anya­gi­sá­ga mi­lyen in­for­má­ci­ó­kat hor­doz ar­ról a kul­tú­rá­ról, amely­ben lét­re­jöt­tek és ha­tá­su­kat ki­fej­tet­ték, és ezen ke­resz­tül utal­nak hasz­ná­la­tuk fel­té­te­lez­he­tő kö­rül­mé­nye­i­re. Kö­zös vo­nás, hogy egyik al­ko­tás­hoz sem ren­del­he­tő oda a be­fo­ga­dók olyan ho­mo­gén tár­sa­dal­mi cso­port­ja, amely ál­ta­luk le­he­tő­vé ten­né bár­mi­fé­le szo­ci­á­lis iden­ti­fi­ká­ció ki­fe­je­ző­dé­sét. Az első eset­ben a le­jegy­ző egy re­for­má­tus lel­kész, aki ere­de­ti­leg vél­he­tő­en egy la­ti­nos mű­velt­sé­get ter­jesz­tő, sá­ros­pa­ta­ki kéz­ira­tos könyv­ben lévő da­ra­bot ada­tott elő di­ák­ja­i­val ki­fe­je­zet­ten fa­lu­si kör­nye­zet­ben, majd má­solt le is­me­rő­sé­nek; a má­so­dik­ban egy asz­ta­los – leg­alább­is er­ről árul­ko­dik az ál­ta­la hasz­nált (ké­sőbb ide­gen ke­zek ál­tal ve­ze­tett) gyűj­te­mény cím­lap­ja, akár­csak a meg­ren­de­lé­sek­ről és el­vég­zett mun­kák­ról szó­ló be­jegy­zé­sek –, aki írás­ké­pe alap­ján rá­adá­sul min­den­kép­pen ta­nult em­ber be­nyo­má­sát kel­ti. Más­részt mind­két al­ko­tás­nak vi­szony­lag nagy lét­szá­mú be­fo­ga­dó le­he­tett a cím­zett­je. Ez an­nak el­le­né­re így van, hogy míg a Gergely-napi dra­ma­ti­kus já­té­kot nyil­ván­va­ló­an elő­adás­ra szán­ták, ad­dig (a mű­fa­ji ka­te­gó­ri­ák mai fel­fo­gá­sá­nak meg­fe­le­lő­en) a Ju­hász László-énekeskönyvbe le­írt hír­ver­set in­kább ma­gá­nyos ol­va­sás­ra. Ami azon­ban az el­ső­nél a szö­veg ál­tal köz­ve­tí­tett egyéb in­for­má­ci­ók ré­vén még leg­alább rész­ben iga­zol­ha­tó (le­jegy­ző­je köz­li az elő­adá­sok he­lyét és ide­jét), az a má­so­dik konk­rét pél­da vo­nat­ko­zá­sá­ban – mi­ként arra Kül­lős Imo­la fel­hív­ja a fi­gyel­met – már az ál­lí­tás szint­jén sem az. El­vé­tett stró­fa­szá­mo­zá­sa, toll­hi­bái, szó­át­hú­zá­sai mind arra utal­nak, hogy gyor­san vagy em­lé­ke­zet­ből ve­tik pa­pír­ra: kom­pi­lált és be­fe­je­zet­len. Le­jegy­ző­je va­ló­szí­nű­leg egy olyan nyil­vá­nos ese­mény részt­ve­vő­je volt, ahol a szö­ve­get han­go­san fel­ol­vas­ták, s amely­nek hall­ga­tó­sá­gá­ban töb­ben is le­het­tek írni-olvasni tu­dók, neki ma­gá­nak pe­dig egy ha­son­ló ese­mény ha­son­ló fel­ol­va­sá­sa le­beg­he­tett a sze­me előtt (er­ről ta­nús­ko­dik írá­sá­nak a jegy­ze­tek­re jel­lem­ző, emb­ri­o­ná­lis, em­lé­kez­te­tő funk­ci­ó­ja). Mi­köz­ben a már vél­he­tő­en folk­lo­ri­zá­ló­dott dra­ma­ti­kus já­té­kot az elő­adást meg­elő­ző­en „né­mán” ol­vas­ták el, hogy azt ké­sőbb pon­to­san meg­ta­nul­has­sák – ezt jel­zi, hogy a szö­veg ké­szí­tő­je le­het­sé­ges vál­to­za­to­kat is meg­ad. Csak ezt kö­ve­tő­en ke­rült a falu kö­zön­sé­ge elé, amely­nek tag­jai vi­szont ele­gen­dő elő­is­me­ret­tel ren­del­kez­tek a lá­tot­tak meg­íté­lé­sé­hez, s ezért be­fo­ga­dá­suk sem (vagy nem el­sőd­le­ge­sen) a pusz­ta is­me­ret­szer­zés­re, ha­nem a látottak-hallottak ta­pasz­ta­la­tá­ban meg­nyil­vá­nu­ló aiszt­hész­iszre irá­nyult.

A vizs­gált kul­túr­ja­vak te­hát sem­mi­képp sem ír­ha­tók le be­széd és írás egy­sze­rű (kö­zös­sé­gi vs. in­di­vi­du­a­lis­ta) di­cho­tó­mi­á­ja sze­rint. Az ilyen tí­pu­sú al­ko­tás hang­zó mi­vol­tá­ban is el­ső­sor­ban írott és kö­zös­sé­gi, míg írott meg­je­le­né­sé­ben túl­sá­go­san hang­zó és egyé­ni, ame­lyek kö­zül mind­egyik fel­buk­kan le­jegy­zé­sé­nek a for­má­já­ban is. Még­hoz­zá úgy, hogy a szö­veg ké­szí­tő­je már ele­ve szá­mol hall­ga­tó­sá­gá­nak le­het­sé­ges össze­té­te­lé­vel, an­nak vár­ha­tó re­ak­ci­ó­i­val, és az­zal, hogy az al­ko­tás mű­fa­já­ra, hosszá­ra, egyes ré­sze­i­nek ki­eme­lé­sé­re vo­nat­ko­zó dön­té­sei min­den­képp esé­lye­sek a kö­zön­ség vissza­csa­to­lá­sá­ra. E ref­le­xi­ó­kat az­tán ő maga egy­sze­rű­en be­épít­he­ti a mű ké­sőb­bi meg­va­ló­su­lá­sa­i­ba, kö­zön­sé­gé­nek tag­jai pe­dig le­je­gyez­he­tik, ha­za­vi­he­tik, sőt sza­ba­don fel­hasz­nál­hat­ják egy má­sik ha­son­ló al­ka­lom­mal. (Ezért van az, hogy az így ke­let­ke­ző szö­veg min­den ese­mény köz­ben más és más, ma­gán hor­doz­va ma­gá­nak az ese­mény­nek a jel­le­gét.) ⁷

De azért sem iga­zán cél­ra­ve­ze­tő a hi­e­rar­chi­zá­lás­nak olyan tí­pu­sú fo­gal­mi meg­kö­ze­lí­té­se, amely kü­lönb­sé­get tesz po­pu­lá­ris és a ke­ve­sek szá­má­ra meg­nyí­ló kul­tú­ra elit vál­to­za­ta kö­zött, mert a köz­köl­té­szet sok­kal in­kább az an­gol­szász ku­ta­tás­ban hasz­nált ún. mass cul­tu­re ki­fe­je­zés tar­tal­má­hoz áll kö­zel. Azon túl pl., hogy a 18–19. szá­zad for­du­ló­ján még a szer­ző­vel ren­del­ke­ző mű­köl­té­sze­ti al­ko­tá­sok ter­je­dé­sé­nek is gya­ko­ri for­má­ja az ano­ni­mi­tás és a szó­be­li­ség (Csör­sz Ru­men Ist­ván), s így e kul­túr­ja­vak faj­tá­já­nak sok­szor nin­cse­nek olyan „int­rin­zi­kus” ga­ran­ci­ái, ⁸ ame­lyek egy­ál­ta­lán iga­zol­ni tud­nák a tár­sa­da­lom­ban el­fog­lalt he­lyü­ket vagy ér­té­kü­ket, fo­gyasz­tó­i­ra, a fo­ga­lom ér­tel­mé­ben, a nagy lét­szám és a „szo­ci­á­lis di­ver­zi­tás” a leg­in­kább jel­lem­ző. ⁹ A kö­tet írá­sa­i­ban ez a sok­fé­le­ség a Má­ra­ma­ros me­gyei ro­mán csa­lád­ból el­ma­gya­ro­so­dó ne­mes­től a fe­ren­ces szer­ze­te­sen, a táb­la­bí­rón vagy a he­lyi iro­dal­mat párt­fo­go­ló egy­ko­ri ér­tel­mi­sé­gin át egé­szen a mes­ter­em­be­rig és a pa­raszt­lá­nyig ter­jed. Ezen kí­vül a köz­köl­té­szet tö­me­gek ál­tal hasz­nált, ön­ál­ló kul­túr­tech­ni­ká­ja – amely e mó­don nyil­ván­va­ló­an ki­von­ja ma­gát min­den mi­nő­ség­re irá­nyu­ló kér­de­zés alól ¹⁰ – fel­te­he­tő­en szin­tén csak ad­dig ma­rad­hat eb­ben a for­má­já­ban fenn­tart­ha­tó, amíg nem for­dul­nak felé meg­ha­tá­ro­zá­sá­nak kü­lön­fé­le kí­sér­le­tei. Ab­ban a pil­la­nat­ban, hogy a kul­tú­ra bi­zo­nyos ké­szí­tői egy szű­kebb elit exk­lu­zív ja­va­i­hoz mér­ve, de en­nek ré­sze­ként kez­dik meg el­ha­tá­rol­ni, szá­mon tar­ta­ni és ezen a mó­don ke­zel­ni a je­len­sé­gek­nek ezt a faj­tá­ját, sa­já­tos „ar­cu­la­ta” ment­he­tet­le­nül és vissza­for­dít­ha­tat­la­nul bom­lás­nak indul.

En­nek rá­adá­sul csu­pán csak az egyik vál­to­za­ta (Csör­sz Ru­men Ist­ván), ami­kor a 19. szá­zad ele­jén Kult­sár Ist­ván ki­fe­je­zet­ten olyan, a köz­köl­té­szet kö­ré­ből ki­ke­rü­lő al­ko­tá­sok össze­gyűj­té­sét és be­kül­dé­sét szor­gal­maz­za, ame­lyek össze­egyez­tet­he­tők ko­rá­nak a dal mű­fa­já­ról val­lott (mű­köl­té­sze­ti) fel­fo­gá­sá­val. Majd ami­kor az így be­gyűj­tött – egy­ko­ri mezővárosi–értelmiségi kul­tú­rát rep­re­zen­tá­ló – anya­got Kult­sár a nép­da­lok­kal is azo­no­sít­ja, s ez­ál­tal az ilyen köl­té­szet mö­gött meg­hú­zó­dó tár­sa­dal­mi sok­szí­nű­sé­get fel­cse­ré­li egy meg­le­he­tő­sen prob­le­ma­ti­kus, egy­ér­tel­mű­en ho­mo­ge­ni­zá­ló és érték-esszencialista kol­lek­tív alannyal, ¹¹ a nép fo­gal­má­val. (Toldy Fe­ren­cet is em­lít­het­jük, aki Vo­igt Vil­mos sze­rint lé­nye­gé­ben ugyan­ezt te­szi Köl­csey ek­ko­ri­ban még csu­pán ál­név­vel és cím nél­kül lé­te­ző szö­ve­gé­nek, a Nem­ze­ti ha­gyo­má­nyoknak a te­o­re­ti­kus bá­zi­sán.) A má­sik, va­ló­szí­nű­leg sok­kal ha­té­ko­nyabb mód­szer, ami­kor az iro­dal­mi né­pi­es­ség pro­mi­nens kép­vi­se­lői for­dul­nak oda va­la­mi­lyen ok­ból a köz­köl­té­szet egy­sé­ges­nek tar­tott ha­gyo­má­nyá­hoz. De akár azért tör­té­nik ez, hogy a Já­nos vi­téz köl­tő­je a ha­zug­ság­ver­sek pony­ván ter­je­dő és már ka­no­ni­zá­ló­dott for­má­i­nak bo­nyo­lult köz­ve­tí­té­sé­vel va­ló­sít­has­sa meg sa­ját köl­té­sze­té­nek „kar­ne­va­li­zá­ci­ó­ját” (Bog­nár Pé­ter), ¹² vagy, mi­ként az meg­fi­gyel­he­tő a for­ra­dal­mi kor­mány ifjú jegy­ző­je­ként te­vé­keny­ke­dő Arany Já­nos ese­té­ben, ki­fe­je­zet­ten pro­pa­gan­da cél­ból (Se­res Ist­ván): a je­len­sé­gek­nek az a cso­port­ja, amely át­esett ezen az exp­li­cit vagy imp­li­cit ér­ték­tu­laj­do­ní­tá­son (ter­mé­sze­te­sen az azt fo­gyasz­tók tár­sa­dal­mi ho­va­tar­to­zá­sá­nak ez­zel együtt járó le­szű­kí­té­sé­vel) vagy tel­je­sen el­tű­nik a kul­tú­ra tér­ké­pé­ről, vagy egy egé­szen új for­má­ban és mi­nő­ség­ben szü­le­tik újjá.

Mind­ez ak­kor a leg­in­kább ér­zé­kel­he­tő, ha a vizs­gált kul­túr­ja­vak, ame­lyek bár lát­szó­lag fenn­tart­ják foly­to­nos­sá­gu­kat a köz­köl­té­szet gya­kor­la­tá­val, jó­val a hi­va­ta­los iro­dal­mi in­téz­mé­nyek ki­ala­ku­lá­sá­nak tör­té­nel­mi kez­de­tei után, az ilyen in­téz­mé­nyek ál­tal pre­fe­rált esz­té­ti­kai ká­no­nok mel­lett vagy azok el­le­né­ben jön­nek lét­re. Az ilyen írá­sok vagy an­nak kö­szön­he­tik re­cept­ív ha­té­kony­sá­gu­kat, hogy sza­ba­don vi­szo­nyul­nak a ki­sze­melt ha­gyo­mány da­rab­ja­i­hoz, de a név­vel és cím­mel el­lá­tott, vi­lá­gos ha­tá­rok­kal ren­del­ke­ző, min­tá­ul vá­lasz­tott mű­köl­té­sze­ti al­ko­tás, a be­fo­ga­dó szá­má­ra is is­mert pon­tos szö­ve­gé­vel egy­ér­tel­mű­en fel­sej­lik az adott tex­tus re­to­ri­kai stra­té­gi­ái mö­gül. (Így ala­kul át Buda At­ti­la sze­rint a Nem­ze­ti dal 3. vers­sza­ká­nak „Se­hon­nai bi­tang ember”-e, a Kossuth-nóta dal­la­má­ra rá­épü­lő, Vö­rös­mar­ty Szó­zatának bi­zo­nyos rész­le­te­it is fel­idé­ző, Kecs­ke­mé­ti Fe­renc kö­vet­té vá­lasz­tá­sá­ra buz­dí­tó kor­tes dal­ban, ép­pen a sa­ját el­len­té­té­vé: „Kecs­ke­mé­ti lel­kes ma­gyar, / Kit átok nem, – ál­dás ta­kar.”) A má­sik le­he­tő­ség, ha pe­dig az ilyen szö­ve­gek ké­szí­tői úgy pró­bál­nak lét­re­hoz­ni egy, a lé­te­ző hi­va­ta­los in­téz­mé­nyek­kel szem­be­ni el­len­kul­tú­rát, hogy ki­hasz­nál­ják a köz­köl­té­szet gya­kor­la­tá­ban rej­lő va­i­ra­bi­li­tás lehetőségeit.

Ez utób­bi szem­pont­ból kü­lö­nö­sen ér­de­kes Da­nyi Gá­bor ta­nul­má­nya a köz­köl­té­szet és a sza­miz­dat kul­tú­rá­já­nak a ha­son­ló­sá­ga­i­ról. Ad­ri­an Johns­nak a szö­ve­gek stan­dar­di­zá­lá­sá­hoz ve­ze­tő fo­lya­ma­to­kat vizs­gá­ló köny­ve (The Na­tu­re of the Book: Print and Know­ledge in the Mak­ing) meg­ál­la­pí­tá­sa­it ala­pul véve Da­nyi ab­ból in­dul ki, hogy a sta­bil szö­veg mo­dell­jé­nek ki­ala­ku­lá­sá­hoz nem a tech­ni­kai (je­len eset­ben a nyom­ta­tás, ahogy ezt pl. Ei­sens­tein kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű mű­vé­ben lát­ja), ha­nem az olyan jogi, sza­bá­lyo­zó kör­nye­zet já­rult fő­ként hoz­zá, mint a cen­zú­ra, amely el­ső­sor­ban ab­ban volt ér­de­kelt, hogy a szer­zők sa­ját ki­je­len­té­se­i­kért vál­lalt fe­le­lős­sé­ge ma­guk­ban a mű­vek­ben vál­jon meg­ala­poz­ha­tó­vá. En­nek a kö­vet­kez­mé­nye a co­py­right jogi fo­gal­ma, amely egy­részt nyil­ván­va­ló­an sza­bá­lyoz­ta a mű­ért vál­lalt fe­le­lős­ség jogi tény­ál­lá­sát, más­részt el­vi­ek­ben arra szin­tén le­he­tő­sé­get biz­to­sí­tott, hogy a ki­adók mo­no­po­li­zál­ni tud­ják az ál­ta­luk for­gal­ma­zott mű­vek jo­ga­it, s ha eset­leg en­nek el­le­né­re kár érte őket a vál­lal­ko­zá­suk üz­le­ti si­ke­rét mind­un­ta­lan ve­szé­lyez­te­tő ka­lóz­ki­adók ré­szé­ről, ak­kor ter­mé­ke­ik tu­laj­don­jo­ga­i­ért per­be száll­ja­nak. Nem ar­ról van szó te­hát, hogy mind­eh­hez ne lett vol­na szük­ség a nyom­ta­tás­ra, ha­nem hogy a szi­lárd szö­veg el­mé­le­ti mo­dell­jét kez­det­ben ki­ala­kí­tó jogi, ké­sőbb esz­té­ti­kai kör­nye­zet azért le­he­tett ép­pen ilyen, mert a nyom­ta­tás tech­ni­ká­ja egy­ál­ta­lán a ren­del­ke­zés­re állt. Ugyan­ak­kor szin­tén ez okol­ha­tó Da­nyi sze­rint azért, ha az al­ko­tá­sok­nak az a cso­port­ja, ame­lyek va­la­mi­lyen ok­nál fog­va (le­gyen az esz­té­ti­kai, mint a köz­köl­té­szet­nél, vagy mint a 20. szá­za­di dik­ta­tú­rák ese­té­ben, ki­fe­je­zet­ten po­li­ti­kai jel­le­gű) alul- vagy fe­lül­múl­ták az adott idő­szak ideo­ló­gi­ai in­ger­kü­szö­bét, vissza­csúsz­tak a kéz­ira­tos­ság, az ora­li­tás és az ak­ci­o­na­liz­mus irá­nyá­ba. Az ilyen mű­vek ép­pen az­ál­tal játsz­hat­ták ki sa­ját el­len­őr­zé­sü­ket, hogy va­ri­a­bi­lá­tá­suk­nak kö­szön­he­tő­en egy­szer­re lép­tek túl a szer­ző­i­ség kont­roll­ján, és ala­kí­tot­ták ki meg­bíz­ha­tó­sá­guk olyan sa­já­tos, al­ter­na­tív for­má­it, amely sok­szor a hi­va­ta­los kul­túr­po­li­ti­ka, „standardizált–nyomtatott” szö­ve­ge­i­nél is na­gyobb bi­zal­mat köl­csön­zött számukra.

Da­nyi Gá­bor te­hát nem vé­let­le­nül lát kö­ze­li ro­kon­sá­got a köz­köl­té­szet gya­kor­la­ta és a sza­miz­dat kul­tú­rák nyi­tott szö­veg­mo­dell­jé­be fek­te­tett új­faj­ta bi­za­lom kö­zött, hi­szen mind­két eset­ben az al­ko­tá­sok dissze­mi­ná­ci­ó­ja a sze­mé­lyes kap­cso­la­to­kon és jót­ál­lá­so­kon ala­pult, és mind­ket­tő vissza­ve­zet­he­tő a szó­be­li­ség egy­faj­ta alap­hely­ze­té­re. Az 1930–40-es évek Szov­jet­uni­ó­já­nak gya­kor­la­tá­ban en­nek fe­lel meg az, ami­kor az írók-költők, akik jog­gal tart­hat­tak at­tól, hogy egy ház­ku­ta­tás so­rán meg­ta­lál­ják ná­luk a komp­ro­mit­tá­ló kéz­ira­to­kat, job­ban sze­ret­ték egy szűk nyil­vá­nos­ság előtt el­sza­val­ni a mű­ve­i­ket, ame­lye­ket az­tán a hall­ga­tó­ság tag­jai kí­vül­ről meg­ta­nul­tak, s ha­son­ló kö­rök­ben ha­son­ló mó­do­kon köz­ve­tí­tet­tek to­vább. De szin­tén ide so­rol­ha­tó, ami­kor Mar­ina Cvet­aje­va sa­ját ver­se­i­nek jegy­zet­fü­ze­tek­be má­so­lá­sá­val és el­adá­sá­val ön­ma­ga te­vé­keny­sé­gét „Gu­ten­berg le­győ­zé­se­ként” ér­té­ke­li. Mind­ket­tő kö­vet­kez­mé­nye – mi­ként arra a ta­nul­mány szer­ző­je több he­lyen is fel­hív­ja a fi­gyel­met – a szö­veg in­sta­bi­li­tá­sa, amely­ben a „re­pro­du­kált do­log” nem­hogy „nem ugyan­olyan, mint az »ere­de­ti«”, ha­nem sok­kal in­kább egy „új [tí­pu­sú] tex­tu­á­lis tárgy jön lét­re, amely ma­gán vi­se­li a to­vább­adó sze­mély vagy cso­port nyo­ma­it”, s amely­nek „lét­mód­ja” ez­ál­tal ép­pen hogy a fo­lya­ma­tos hasz­ná­lat­ban” vá­lik iga­zán ki­tel­je­sít­he­tő­vé (320).

A két­ség­te­le­nül fenn­ál­ló ha­son­ló­sá­gok el­le­né­re a köz­köl­té­szet és a sza­miz­dat mű­vek kö­zöt­ti kü­lönb­sé­gek azon­ban leg­alább annyi­ra lé­nye­ge­sek, amely­re a ta­nul­mány már jó­val ke­ve­sebb fi­gyel­met for­dít. Te­kint­sünk el most at­tól, hogy ez utób­bi­ak­nál az al­ko­tá­sok szer­ző­sé­ge még ak­kor is is­mert le­he­tett a nyil­vá­nos­ság előtt, ha amúgy a szö­veg sok­szo­ro­sí­tá­sa köz­ben va­ló­ban ki­csú­szott an­nak kont­roll­ja alól, vagy ha bár­mi­fé­le meg­je­le­ní­té­se al­kal­má­val (le­gyen az egy nyil­vá­nos sza­va­lat vagy egy író­gép­pel és in­di­gó­val ké­szí­tett má­so­lat) lát­szó­lag ép­pen az „exp­li­cit” ano­ni­mi­tás volt a leg­in­kább rá jel­lem­ző. A leg­főbb el­té­ré­sek ma­gát a két kul­túr­tech­ni­kát élet­ben tar­tó le­jegy­ző­rend­sze­rek anya­gi­sá­gá­ban mu­tat­koz­nak meg a leg­egy­ér­tel­műb­ben. Míg a foly­to­no­san ke­let­ke­ző szö­veg di­na­mi­ká­ja lát­szó­lag mind­két eset­ben azo­nos, ad­dig az a sza­miz­dat pra­xi­sá­ban (ahogy azt a ta­nul­mány­ban ki­emelt első pél­da mu­tat­ja az ora­li­tás struk­tú­rá­já­ról) va­ló­já­ban a rend­szer ki­fe­je­zett hát­rá­nya­i­ból szár­ma­zik. Ami te­hát itt, kü­lö­nö­sen a szer­ző­ség in­téz­mé­nye fe­lől te­kint­ve, már min­den­képp egy­faj­ta de­fi­cit, az a köz­köl­té­szet gya­kor­la­tá­ban, még ki­fe­je­zet­ten több­let, amely au­di­tív tu­laj­don­ság­ként ra­kó­dik rá az írott jel szeg­men­sé­re, vagy ami mi­att hang­zó mi­nő­sé­gé­ben is írás­ként je­le­nik meg (mind­két em­lí­tett vál­to­za­tá­ban a szö­veg per­for­ma­tív tel­je­sít­mé­nye­ként), és amely­nek ta­pasz­ta­la­ta ily mó­don tel­je­sen más mi­nő­ség­ben buk­kan fel a sza­miz­dat jelhasználatában.

A ta­nul­mány­ban elem­zett Expresszió–Önmanipuláló Szét­fo­lyó­irat már a cí­mé­ben is ezt a (ter­mé­keny mó­don ki­ak­ná­zott) vesz­te­sé­get te­szi meg a mé­di­u­mot jel­lem­ző fő sa­já­tos­ság­ként. A tény, hogy a fo­lyó­irat ala­pí­tói ma­gát a kí­sér­le­tet az ún. Mail Art vagy Cor­res­pon­den­ce Art ke­re­tei kö­zött he­lye­zik el, egy­szer­re utal a ki­ad­vány Da­nyi ál­tal rész­le­te­sen be­mu­ta­tott ter­jesz­té­si me­cha­niz­mu­sá­ra (egy-egy szám min­dig író­gé­pen, in­di­gó­val, öt pél­dány­ban ké­szült, a szö­ve­gek­hez a „ké­szí­tő” sza­ba­don hoz­zá­te­he­tett vagy el­ve­he­tett, az ál­ta­la ér­té­kes­nek tar­tott írá­so­kat pe­dig le­má­sol­hat­ta, majd vé­gül ezt to­váb­bí­tot­ta má­sik öt em­ber szá­má­ra, akik ugyan­így jár­tak el), va­la­mint arra az el­mé­le­ti le­he­tő­ség­re, amely egy lát­szó­lag erre al­kal­mas mé­dia­tech­ni­ka (az író­gép és az in­di­gó se­gít­sé­gé­vel lét­re­ho­zott kvá­zi nyom­ta­tott ol­dal) fe­lől kér­dő­je­le­zi meg a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban rej­lő üze­net cím­zett­hez való el­jut­ta­tá­sá­nak si­ke­rét. Mind­ez azt fel­té­te­le­zi, hogy ké­szí­tői szo­ros kap­cso­la­tot lát­tak a sza­miz­dat jel­kul­tú­rá­ja, az író­gép ál­tal hasz­nált mé­dia­tech­no­ló­gia és az avant­gar­de de­konst­ruk­ci­ó­hoz kö­zel eső egyes irány­za­tai kö­zött. Más­fe­lől vi­szont nem je­len­ti azt, hogy a sza­miz­dat kul­tu­rá­lis pra­xi­sa ne len­ne fel­fog­ha­tó egy­faj­ta köz­köl­té­szet­ként, aho­gyan azt pl. ta­nul­mány író­ja te­szi, ha­nem csu­pán arra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy ez utób­bi vál­to­za­ta előd­jé­től az ál­ta­la hasz­nált le­jegy­ző­rend­szer anya­gi­sá­gá­ban meg­je­le­nő idő­in­de­xek te­kin­te­té­ben tér el­ső­sor­ban el.

Ezért he­lye­sebb, ha a köz­köl­té­szet­hez ren­delt gya­kor­lat­ról sem egyes, ha­nem sok­kal in­kább töb­bes szám­ban beszélünk.

A szöveg az MTA–ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoportban
az MTA TKI támogatásával készült.

Summary

Vo­lu­me II of Do­romb con­ta­ins 15 es­says, some of which fo­cus pri­ma­rily on sour­ce edi­ting supp­le­men­ted with his­to­ri­cal con­texts of origins and com­men­ta­ri­es, whe­re­as the rest cons­ti­tu­te both the­o­re­ti­cally ori­en­ted and his­to­ri­cally con­cer­ned app­ro­a­ches which eva­lu­a­te the exa­mi­ned phe­no­me­non eit­her in the ac­tu­al prac­ti­ce of po­pu­lar po­etry or som­ehow con­nec­ted to it.. The com­mon fea­tu­re of both types of papers is that the aut­hors­re­gard the prac­ti­ce of po­pu­lar po­etry as not ha­v­ing been pre­ce­ded by an exp­li­cit and the­o­re­ti­cal in­ven­to­ry that could have hel­ped to crea­te the works them­sel­ves. On the cont­rary, they sug­gest po­pu­lar po­etry was able to gain its spe­ci­al cha­rac­ter due to the fact that the nam­eless pre­de­ces­sors be­qu­eat­hed a vi­vid man­ner of prac­ti­ce to the­ir des­cen­dants. The­re­fo­re, the met­ho­do­logy used is prin­ci­pally a kind of pra­xe­o­logy. The or­der of the papers is est­ab­lis­hed ac­cord­ing to the ch­ro­no­logy of the exa­mi­ned phe­no­me­na, which en­ab­les the re­ader to trace th­ro­ugh the succ­es­si­on of the es­says what changes oc­cur­red in the self-dependent, daily ro­u­tine of po­pu­lar po­etry along with the de­ve­lop­ment of pro­fes­si­o­nal li­ter­ary ins­ti­tu­tions such as folk­lo­re re­se­arch in the 19^th cent­ury. This expla­ins that whi­le re­se­arch on the phe­no­me­na pre­ce­ding the 19^th cent­ury cor­rectly as­su­mes that po­pu­lar po­etry is a self-contained, in­de­pen­dent prac­ti­ce, its ap­pe­aran­ces, even tho­ugh it ap­pa­rently re­ma­ins well in the 20^th cent­ury, only come to the sur­face as cont­ras­ted with the pro­fes­si­o­nal li­ter­ary ca­nons, not as self-contained, be­ca­u­se of aest­he­tic ideo­logy or censorship. 

Tagged cenzúra, folklorizáció, közköltészet, kulturális praxis, műköltészet, népköltészet, ponyvanyomtatvány, populáris kultúra