könyvismertetés

In­cont­ri di ci­viltà nel Me­di­ter­ra­neo. L’Impero Ot­tom­ano e l’Italia del Ri­nas­ci­men­to: Sto­ria, arte e arc­hi­tet­tu­ra [Ci­vi­li­zá­ci­ók ta­lál­ko­zá­sa a földközi-tengeri tér­ség­ben. Az Osz­mán Bi­ro­da­lom és a re­ne­szánsz Itá­lia: Tör­té­ne­lem, mű­vé­szet és épí­té­szet], ed. Ali­re­za Na­ser Es­la­mi, Fi­ren­ze, Leo S. Ols­c­hi, 2014 (Bib­lio­te­ca dell’»Archivum Ro­ma­ni­cum« – Se­rie I: Sto­ria, Let­te­ra­tu­ra, Pa­leogra­fia, 434).

Ge­no­va vá­ro­sa – a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság és a Pá­pai Ál­lam mel­lett – min­dig is fon­tos sze­re­pet ját­szott az Itáliai-félsziget és az Osz­mán Bi­ro­da­lom kap­cso­la­tá­ban. A ge­no­va­i­ak a mo­dern kori ko­lo­ni­zá­ció elő­ké­pét va­ló­sí­tot­ták meg a tér­ség­ben: gaz­da­sá­gi ter­jesz­ke­dé­sük szín­he­lye Hi­osz szi­ge­te és a Krím-félsziget mel­lett Isz­tam­bul és Iz­mir volt, vagy­is előbb a Bi­zán­ci, majd ké­sőbb az Osz­mán Bi­ro­da­lom ke­res­ke­del­mi­leg két leg­je­len­tő­sebb vá­ro­sa és ki­kö­tő­je. A Boszporusz-parti ge­no­vai ko­ló­ni­ák az Aranyszarv-öböl túl­part­ján Gala­tá­ban (vagy más né­ven Per­á­ban) te­le­ped­tek le, ahol sa­ját au­to­nó­mi­á­val ren­del­ke­ző kö­zös­sé­get al­kot­tak. A vá­ros­rész szim­bó­lu­má­nak szá­mí­tó Galata-tornyot Ch­ris­tea Tur­ris né­ven Ros­so Do­ria, a vá­ros­rész első ge­no­vai kor­mány­zó­ja épít­tet­te 1348-ban. A vá­ros osz­mán el­fog­la­lá­sa után szá­mos olasz csa­lád te­le­pe­dett meg Isz­tam­bul­ban, ők vál­tak a ké­sőb­bi „olasz kö­zös­ség” alap­já­vá. E csa­lá­dok le­szár­ma­zot­tai kö­zül ke­rül­tek ki pél­dá­ul azok a tol­má­csok, aki­ket az eu­ró­pai kö­ve­tek fo­ga­dá­sa­kor al­kal­maz­tak. En­nek kö­szön­he­tő­en az olasz nyelv ma­radt az össze­kö­tő ka­pocs Nyugat-Európa és a szul­tán te­rü­le­tei közt egé­szen a 18. szá­za­dig, ad­dig, amíg a nyugat-európai ke­res­ke­del­mi tár­sa­sá­gok túl­sú­lya mi­att azt a fran­cia és az an­gol hát­tér­be nem szo­rí­tot­ta. Nem vé­let­len, hogy a nyu­ga­ti ke­resz­té­nyek Itá­li­át te­kin­tet­ték a Ke­let kapujának.

2013 ok­tó­be­ré­ben Ge­no­va vá­ro­sa és Isz­tam­bul Beyoğ­lu ke­rü­le­te test­vér­vá­ro­si együtt­mű­kö­dé­si szer­ző­dést írt alá, a két­ol­da­lú tu­risz­ti­kai, ke­res­ke­del­mi és nem utol­só­sor­ban kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok élén­kí­té­se szán­dé­ká­val. (Beyoğ­lu je­len­té­se az ’Úr fia’. A ke­rü­let az el­ne­ve­zé­sét Al­vi­se Grit­ti­ről, a ve­len­cei dó­zse tör­vény­te­len fi­á­tól kap­ta, aki szin­tén itt, a per­ai vá­ros­rész­ben la­kott, és aki 1530–1534 kö­zött a Ma­gyar Ki­rály­ság kor­mány­zó­ja is volt.) A test­vér­vá­ro­si szel­le­mi­ség je­gyé­ben szá­mos kö­zös kul­tu­rá­lis és szak­mai prog­ram jött lét­re, mint pél­dá­ul az a 2013. no­vem­ber 19-én a Ge­no­vai Tu­do­mány­egye­te­men meg­tar­tott tu­do­má­nyos kon­fe­ren­cia is, amely­nek szer­ve­ző­je, va­la­mint az eb­ből szü­le­tett kö­tet szer­kesz­tő­je a Ge­no­vá­ban élő, irá­ni szár­ma­zá­sú Ali­re­za Na­ser Eslami.

Na­ser Es­la­mi a Ge­no­vai Egye­tem ta­ná­ra­ként, a musz­lim és bi­zán­ci épí­té­szet ku­ta­tó­ja­ként olyan szé­les ér­dek­lő­dés­re szá­mot tar­tó köny­vek szer­ző­je, ame­lyek mind idő­ben, mind tér­ben igen szé­les spekt­ru­mot át­fog­va mu­tat­ják be az isz­lám vi­lág épí­té­sze­tét, il­let­ve a földközi-tengeri tér­ség ke­res­ke­del­mé­nek és vá­ro­sa­i­nak épí­té­sze­ti sajátosságait.

Az ál­ta­la szer­kesz­tett olasz nyel­vű kö­tet a be­ve­ze­tő­vel együtt össze­sen tíz ta­nul­mányt tar­tal­maz. A kö­tet címe pon­to­san ki­je­lö­li a vizs­gált idő­sza­kot és föld­raj­zi te­ret: ez a re­ne­szánsz és a kora új­kor idő­sza­ka a Földközi-tenger tér­sé­gé­ben, amely két egy­más mel­lett élő vi­lág (az itá­li­ai és az osz­mán) és há­rom val­lás (a ka­to­li­kus, az or­to­dox és a mu­zul­mán) fo­lya­ma­to­san vál­to­zó, egy­más­sal köl­csön­ha­tás­ban álló át­ala­ku­lá­sá­nak szín­te­re volt.

De nem csu­pán a kü­lön­bö­ző ci­vi­li­zá­ci­ók és kul­tú­rák, va­la­mint ezek egy­más­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa vál­to­zott az idők fo­lya­mán, ha­nem ku­ta­tá­suk szem­lé­let­mód­ja is. A re­ne­szánsz Itá­lia és az Osz­mán Bi­ro­da­lom köz­ti kul­tu­rá­lis ha­tá­rok és ha­tá­sok vizs­gá­la­ta­kor új né­ző­pon­tok be­ve­ze­té­se, új mód­sze­rek ki­dol­go­zá­sa, mond­hat­ni egy­faj­ta pa­ra­dig­ma­vál­tás vált szük­sé­ges­sé. E szem­lé­let­vál­tás­nak kö­szön­he­tő­ek a je­len kö­tet írá­sai is, me­lyek a re­ne­szánsz Itá­lia és az Osz­mán Bi­ro­da­lom köz­ti kul­tu­rá­lis ha­tá­rok komp­lex össze­füg­gé­se­i­re mu­tat­nak rá, rá­irá­nyít­va a fi­gyel­met azok át­jár­ha­tó­sá­gá­ra és köl­csö­nös­sé­gi viszonyaira.

Míg Itá­lia és az olasz re­ne­szánsz mint sok köz­pon­tú en­ti­tás új­ra­ér­té­ke­lé­se már hosszú év­ti­ze­dek­kel ez­előtt meg­kez­dő­dött, ad­dig az osz­mán kul­tú­ra át­ér­té­ke­lé­sé­re csak az el­múlt évek­ben ke­rült sor. So­ká­ig ural­ko­dott az a szem­lé­let, amely az osz­mán kul­tú­rá­ra úgy te­kin­tett, mint amely az év­szá­za­dok so­rán vál­to­zat­lan ma­radt. Nap­ja­ink­ban azon­ban szá­mos új ku­ta­tás bi­zo­nyít­ja, hogy az év­szá­za­dok so­rán a nyugat-európai fej­lő­dés­hez ha­son­ló­an a tö­rök kul­tú­ra is je­len­tős át­ala­ku­lá­so­kon ment ke­resz­tül, amit, töb­bek közt, a neki mo­del­lül szol­gá­ló kul­tú­rák (így pél­dá­ul az olasz) di­na­miz­mu­sá­nak is kö­szön­he­tett. Ahogy a 20. szá­zad egyik leg­je­len­tő­sebb fran­cia tör­té­né­sze, Fer­nand Bra­udel fo­gal­ma­zott: „az isz­lám min­dig ma­gá­nak a vál­to­zás­nak és az ebbe való át­me­net­nek a kul­tú­rá­ja volt.” (3.) A tör­té­ne­lem, az iro­da­lom és a nyel­vé­szet te­rü­le­tén már meg­tör­tént a fent em­lí­tett pa­ra­dig­ma­vál­tás, az ál­ta­lunk re­cen­ze­ált kö­tet pe­dig a művészet- és az épí­té­szet­tör­té­net­ben le­zaj­lott szem­lé­let­vál­tást hi­va­tott bemutatni.

Mi­u­tán az olasz-török kap­cso­la­tok ma­guk mö­gött hagy­ták a ke­resz­tes had­já­ra­tok tör­té­nel­mi trau­má­ját, a re­ne­szánsz Itá­lia (ahol mind­egyik kis ál­lam­nak meg­volt a maga tö­rök po­li­ti­ká­ja) és az Osz­mán Bi­ro­da­lom szo­ros köl­csön­ha­tás­ban lé­tez­tek egy­más­sal. A há­bo­rús konf­lik­tus – mely leg­in­kább a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság­gal való vi­szonyt jel­le­mez­te – nem volt ál­ta­lá­nos, a földközi-tengeri tér­ség eme két meg­ha­tá­ro­zó kul­tú­rá­já­nak a kap­cso­la­ta alap­ve­tő­en más szá­lak alap­ján raj­zo­ló­dott ki.

A kö­te­tet a szer­kesz­tő be­ve­ze­tő­je nyit­ja. Na­ser Es­la­mi egy­ér­tel­mű­en meg­ha­tá­roz­za a két ci­vi­li­zá­ció kap­cso­la­tá­nak jel­le­gét, ki­eme­li a dip­lo­má­ci­ai szin­tű aján­dé­ko­zás gya­kor­la­tá­nak fon­tos­sá­gát, va­la­mint az egy­más kéz­mű­ves ter­mé­kei iránt ki­ala­kult ke­res­let (mint pél­dá­ul a tö­rök sző­nye­gek, ke­rá­mi­ák és szö­ve­tek im­port­já­nak) fon­tos­sá­gát. Ugyan­ak­kor ki­tér az egyes épü­le­tek épí­té­sze­ti és mű­vé­szet­tör­té­ne­ti vo­nat­ko­zá­sa­i­nak ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra is, me­lyek a földközi-tengeri tér­ség eme két nagy kul­túr­kö­ré­nek egy­más­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát bizonyítják.

Az első há­rom ta­nul­mány tör­té­ne­ti be­ve­ze­tést nyújt a téma leg­fon­to­sabb olasz ku­ta­tó­i­nak tol­lá­ból. Eze­ket összeg­ző jel­le­gük mi­att egy­faj­ta be­ve­ze­tő­nek te­kint­het­jük a kul­tu­rá­lis egy­más­ra ha­tást rész­le­te­sen be­mu­ta­tó ta­nul­má­nyok­hoz. A tör­té­net­tu­do­má­nyi szö­ve­gek so­rát Gab­ri­el­la Ai­ral­di, a Ge­no­vai Egye­tem pro­fesszo­rá­nak, szá­mos Ge­no­vá­ról szó­ló ta­nul­mány és könyv szer­ző­jé­nek írá­sa nyit­ja, aki ter­mé­sze­te­sen a genovai-török kap­cso­la­to­kat fog­lal­ja össze. Ezt kö­ve­ti Gi­o­van­ni Ric­ci, a fer­ra­rai egye­tem tör­té­né­szé­nek dol­go­za­ta, aki az olasz ál­la­mok és az Osz­mán Bi­ro­da­lom köz­ti 15–16. szá­za­di kap­cso­la­to­kat be­mu­tat­va an­nak a kér­dés­nek a meg­vá­la­szo­lá­sát tűzi ki cé­lul, hogy Itá­lia és a tö­rö­kök kap­cso­la­ta leírható‑e egy pusz­tán el­len­sé­ges vi­szony­ként (ez a kép ma is élén­ken él az em­be­rek fe­jé­ben), vagy pe­dig egy sok­kal ár­nyal­tabb, szö­vet­sé­gek­kel és vi­rág­zó, bé­kés idő­sza­kok­kal tar­kí­tott vi­szony­rend­szer volt‑e, mely­nek alap­ját az azt ala­kí­tó em­be­ri té­nye­zők: dip­lo­ma­ták, kö­ve­tek, ke­res­ke­dők, rab­szol­gák, re­ne­gá­tok (át­tér­tek) al­kot­ták, akik a kö­tet­ben le­írt vi­rág­zó kul­tu­rá­lis együtt­mű­kö­dés fő le­té­te­mé­nye­sei vol­tak? Fran­co Car­di­ni, a ke­resz­tes had­já­ra­tok szak­ér­tő­je, az 1683-as bé­csi tö­rök tá­ma­dás utá­ni – Ma­gyar­or­szá­gon a tö­rök aló­li fel­sza­ba­dí­tó há­bo­rú­ként is­mert – ese­mé­nye­ket vizs­gál­ja egé­szen az 1718-as po­zsa­re­vá­ci bé­ké­ig, mely­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként nem csu­pán a Ma­gyar Ki­rály­ság sza­ba­dult fel a tö­rök ura­lom alól, de a Ve­len­cei Köz­tár­sa­ság és az Osz­mán Bi­ro­da­lom köz­ti, im­már há­rom év­szá­za­da tar­tó el­len­sé­ges­ke­dés vé­gé­re is pont került.

A kö­tet to­váb­bi ré­szé­ben a ma­jo­li­kák­kal, por­ce­lá­nok­kal fog­lal­ko­zó Mar­co Spal­lan­za­ni a késő-reneszánsz Fi­ren­zé­ben fel­lel­he­tő tö­rök ke­rá­mi­ák­ról ér­te­ke­zik, Anna Con­ta­di­ni pe­dig az iszlám-török vi­lág és a re­ne­szánsz Itá­lia dí­szí­tés­vi­lá­gá­nak el­ter­je­dé­sét, egy­más­ra ha­tá­sát vizs­gál­ja. A szer­ző meg­ál­la­pít­ja, hogy a két te­rü­let köz­ti ke­res­ke­de­lem­ben nagy sze­re­pet ját­szó szö­ve­tek min­tá­za­tá­ban a dí­szí­tő­mű­vé­szet min­dig az ak­tu­á­lis íz­lés­hez iga­zod­va „vet­te át” és „adta vissza” a má­sik kul­tú­rá­ból köl­csön­zött kü­lön­bö­ző mo­tí­vu­mo­kat. Az el­té­rő vi­lá­gok­nak meg­volt a ma­guk sza­bad­sá­ga a kü­lön­bö­ző min­ták és anya­gok fel­hasz­ná­lá­sá­ban, ami nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rult a re­ne­szánsz kre­a­ti­vi­tás ki­bon­ta­ko­zá­sá­hoz. Gi­o­van­ni Cura­to­la dol­go­za­tá­ban az oszmán-török sző­nye­gek­nek és a tö­rök vi­se­le­tek­nek a Nyugat-Európában meg­ta­lál­ha­tó kép­ző­mű­vé­sze­ti áb­rá­zo­lá­sa­it kö­vet­het­jük nyo­mon olyan mű­vé­szek mun­ká­i­ban, mint Gen­ti­le da Fab­ri­a­no, Pie­ro del­la Fran­ces­ca, Do­me­ni­co Ghir­lan­da­io, Gi­o­van­ni di Pa­o­lo, Pa­ris Bor­don, fi­a­ta­labb Hol­be­in, Pier Fran­ces­co Puc­ci, Vit­to­re Car­pac­cio és Gen­ti­le Bel­li­ni, egé­szen Ti­zi­a­nó­ig. Emel­lett ki­eme­li a ve­len­cei zsi­dó kö­zös­ség sze­re­pét az osz­mán tex­ti­lek Itá­li­á­ba tör­té­nő be­ho­za­ta­lá­ban. Lu­i­gi Zang­her a kul­túr­tör­té­net egy iz­gal­mas szeg­men­sét, a boszporusz-parti tö­rök kert­mű­vé­sze­tet vizs­gál­ja. A szer­ző olyan nö­vény­faj­ták, vi­rá­gok, fű­sze­rek, zöld­sé­gek ter­je­dé­sé­nek ered a nyo­má­ba, me­lyek ma már ugyan el­ter­jed­tek Eu­ró­pá­ban, de az adott kor­ban va­ló­di új­don­ság­nak szá­mí­tot­tak (pl. a tu­li­pán, jáz­min, já­cint, vad­gesz­te­nye, Jú­dás­fa, az or­go­na vagy a pisz­tá­cia). Ay­gül Ağir az osz­mán fő­vá­ros­ba ka­la­u­zol­ja el ol­va­só­ját, ahol a ve­len­cei és ge­no­vai épí­té­szet Gala­tá­ban fel­lel­he­tő nyo­ma­it fe­dez­het­jük fel vele kar­tog­rá­fi­ai (Piri Reis, Cris­to­fo­ro Bu­ond­el­mon­ti) és iro­dal­mi (Pi­et­ro del­la Val­le) for­rá­sok se­gít­sé­gé­vel.  Vé­gül a kö­te­tet a szer­kesz­tő ta­nul­má­nya zár­ja, aki gon­do­lat­éb­resz­tő pár­hu­za­mot von egyes osz­mán épí­té­sze­ti al­ko­tá­sok és a ró­mai Szent Pé­ter Ba­zi­li­ka, va­la­mint a fi­ren­zei Sac­res­tia Nu­o­va kö­zött. Fi­gye­lem­re mél­tó meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy Le­o­nar­do da Vin­ci és Mi­che­lan­ge­lo is dol­goz­tak a szul­tán­nak. Ezt töb­bek kö­zött an­nak a híd­nak a terv­raj­zai is bi­zo­nyít­ják, amely a ke­resz­té­nyek ál­tal la­kott Gala­tát kö­töt­te vol­na össze Konstantinápollyal.

Az olasz re­ne­szánsz­ra ter­mé­sze­te­sen fel­fi­gyel­tek a szul­tá­nok is, en­nek egyik leg­lát­ha­tóbb jele, hogy fo­lya­ma­to­san ér­kez­tek a tö­rök meg­ke­re­sé­sek és fel­ké­ré­sek az olasz mű­vé­szek­hez, épí­té­szek­hez, kő­mű­ves­mes­te­rek­hez, kéz­mű­ve­sek­hez. A meg­élén­kült ke­res­ke­de­lem ré­vén azon­ban nem csu­pán a leg­ma­ga­sabb kö­rök­höz jut­ha­tott el az olasz kul­tú­ra, a kü­lön­bö­ző kéz­mű­ves ter­mé­kek, for­mák, mo­tí­vu­mok, ha­nem mind­ez a tö­rök vi­lág al­sóbb szint­je­i­re is be­szi­vár­gott. Emel­lett sok is­mert mű­vész, mint Pie­ro del­la Fran­ces­ca, Mant­eg­na, Gen­ti­le Bel­li­ni vagy ép­pen Mi­che­lan­ge­lo és Le­o­nar­do da Vin­ci fi­gyel­te ér­dek­lő­dés­sel és meg­le­he­tős nyi­tott­ság­gal az osz­mán kultúrát.

Fon­tos meg­ál­la­pí­tá­sa a kö­tet­nek, hogy ah­hoz, hogy a két vi­lág kö­zött meg­szü­let­hes­sen egy­más el­fo­ga­dá­sa, el­is­me­ré­se, és ezen túl­me­nő­en az egy­más­tól való ta­nu­lás vá­gya, je­len­tő­sen hoz­zá­já­rult a re­ne­szánsz kori kéz­mű­ve­sek, ke­res­ke­dők és a hoz­zá­juk kap­cso­ló­dó esz­mék­nek és kul­tú­rá­nak a mai szem­mel néz­ve is rend­kí­vü­li mobilitása.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa (Turkológiai Kutatócsoport)

Summary

The vo­lu­me con­ta­ins the pro­ce­e­dings of an in­ter­dis­cip­li­nary con­fe­ren­ce (Ge­noa, 19.11.2013) that de­alt with the in­ter­ac­tions bet­ween the Ot­tom­an world and Re­na­is­sance Italy. The ar­tic­les con­cent­ra­te on his­to­ri­cal, ar­tis­tic and ar­chi­tec­tu­ral to­pics and ar­gue that the Ot­tom­an world was more chang­ing and dy­na­mic and its in­ter­ac­tions with Italy more mul­ti­form and har­mo­nic than it is tra­di­ti­o­nally seen.

Tagged Genova, kulturális kölcsönhatás, olasz reneszánsz, Oszmán Birodalom