könyvismertetés

P. Mül­ler Pé­ter: A ma­gyar drá­ma az ez­red­for­du­lón, L’Harmattan Ki­adó, 2014.

P. Mül­ler Pé­ter kö­te­te a ma­gyar drá­ma ez­red­for­du­lós tör­té­ne­tét írja meg, ám hang­sú­lyo­zot­tan drá­ma­tör­té­ne­ti és nem szín­ház­tör­té­ne­ti mun­kát tart ke­zé­ben az ol­va­só. A gro­teszk dra­ma­tur­gi­á­ja, a Ham­let­től a Ham­let­gé­pig, a Test és te­at­ra­li­tás és ha­son­ló, mél­tán nép­sze­rű szín­ház­tu­do­má­nyi köny­vek szer­ző­je je­len kö­tet utó­sza­vá­ban így fog­lal­ja össze új, ki­len­ce­dik ön­ál­ló kö­te­té­nek lé­nye­gét: „A je­len kö­tet előz­mé­nye egy hor­vát nyel­ven 2009-ben meg­je­lent köny­vem, me­lyet a Ma­ti­ca Hr­vat­s­ka ki­adó fel­ké­résés­re […] ír­tam […] A rí­tus­tól a mé­di­á­ig: a ma­gyar drá­ma az ez­red­for­du­lón cím­mel.” A mos­ta­ni, 2014-es könyv­ben ki­bő­ví­tett anyag ti­zen­négy „drá­ma­írói port­rét” raj­zol meg az írók élet­mű­vé­nek fon­to­sabb drá­má­it elemezve.

A kü­lön fe­je­zet­ben tár­gyalt ti­zen­négy szer­ző be­mu­ta­tá­sa mind­egyi­kük ese­té­ben a drá­ma­kö­te­tek­nek az írói mun­kás­ság­ban való el­he­lye­zé­sé­vel kez­dő­dik, majd a nyom­ta­tás­ban is meg­je­lent drá­ma­szö­ve­gek­ből ki­in­dul­va kö­vet­ke­zik az elem­ző is­mer­te­tés. A da­ra­bok szín­há­zi pá­lya­fu­tá­sa csak jel­zés­sze­rű­en tű­nik fel, a be­mu­ta­tók szá­má­ra vagy egy-egy na­gyobb vissz­han­gú elő­adás­ra utal­va. A kö­tet akár szá­raz­nak is tűn­het, le­xi­kon­sze­rű­nek, mi­vel csak nagy vo­na­lak­ban en­ge­di meg ma­gá­nak az elem­zést, még­is hang­sú­lyoz­ni kell, hogy P. Mül­ler Pé­ter hi­ány­pót­ló írás­mű­vet ho­zott lét­re, amely, ha mind­össze ti­zen­négy drá­ma­író és a „fon­tos­nak” ítélt mű­vek ki­vá­lasz­tá­sá­val is, de sűrű és in­for­ma­tív össze­fog­la­ló­ját adja a kö­zel­múlt drámairodalmának.

A ki­vá­lasz­tott szer­zők­kel „az el­múlt né­hány év­ti­zed kor­társ ma­gyar drá­ma­iro­dal­má­nak leg­je­len­tő­sebb, leg­szín­vo­na­la­sabb ré­te­gét” kí­ván­ja lát­ha­tó­vá ten­ni, és en­nek meg­fe­le­lő­en Ná­das Pé­ter, Spi­ró György, Kár­pá­ti Pé­ter, Par­ti Nagy La­jos, Ga­ra­czi Lász­ló, Dar­va­si Lász­ló, Ham­vai Kor­nél, Eg­res­sy Zol­tán, Háy Já­nos, Tas­ná­di Ist­ván, Pin­tér Béla, Té­rey Já­nos, Zá­va­da Pál és Szé­kely Csa­ba ér­de­mel ki sa­ját fejezetet.

A fe­je­ze­tek sor­ren­di­sé­ge a szer­zők élet­ko­ra, első szín­há­zi be­mu­ta­tó­juk idő­pont­ja és drá­ma­írói ka­no­ni­zált­sá­guk foka sze­rint szer­ve­ző­dik. Az egyes fe­je­zet­cí­mek ki­fe­je­ző­ek, se­gí­tik a rend­sze­re­zést és a tá­jé­ko­zó­dást. A Par­ti Naggyal fog­lal­ko­zó rész pél­dá­ul a „nyel­vi re­gisz­te­rek vir­tu­ó­za” al­cí­met kap­ja, míg a Té­rey Já­nos­ról szó­ló a „színpadköltészet”-et, a Pin­tér Bé­lá­ról szó­ló pe­dig a „tár­su­lat­ra írvá”-t.

Ez utób­bi, Pin­tér Bé­lá­ról szó­ló fe­je­zet és egy­ál­ta­lán az, hogy Pin­tér sze­re­pel a kö­tet­ben, mu­tat rá az el­lent­mon­dá­sok­ra. Ugyan­is vé­gig ér­ző­dik a szö­ve­gen, hogy P. Mül­ler újra és újra ne­ki­fut, körbe-körbejárja a ma­gyar drá­mák iro­dal­mi vs. szín­há­zi szö­veg ket­tős­sé­gét. Hang­sú­lyoz­za, hogy a ma­gyar drá­mák ál­ta­lá­ban az iro­da­lom fe­lől meg­kö­ze­lí­tet­tek, és mint mű­faj a leg­több eset­ben az egyes szer­ző éle­té­ben is más mű­fa­jok­ból nő­nek ki (el­len­tét­ként em­lít­ve a par ex­cel­len­ce drá­ma­író Kár­pá­ti Pé­tert vagy Eg­res­sy Zol­tánt). Pin­tér Bé­lá­nál pe­dig ku­ri­ó­zum­ként tár­gyal­ja az elő­adás­szö­veg­ből szü­le­tett és an­nak alap­ján írott for­mát nyert da­ra­bo­kat. Ezek­kel azon­ban – úgy tű­nik – csak azért fog­lal­ko­zik, mert im­már nyom­ta­tott for­má­ban is hoz­zá­fér­he­tő­ek. Ugyan el­íté­li azo­kat, akik e szö­ve­ge­ket nem tart­ják va­ló­di drá­má­nak, de ér­zé­kel­he­tő­en azok­ról szá­má­ra is csak a könyv­for­má­tum alap­ján le­het min­den kü­lö­nö­sebb prob­lé­ma nél­kül drá­ma­ként be­szél­ni. Pin­tér Béla ugyan be­ke­rült a vá­lo­ga­tás­ba, de a Mohácsi-testvérek ki­ma­rad­tak (egyet­len em­lí­tés­sze­rű meg­ne­ve­zést nem szá­mol­va), mi­vel nem volt olyan szö­ve­gük, ame­lyet ki­adás ka­no­ni­zált vol­na. Kér­dés ma­rad, hogy mi­ért ne le­het­ne et­től füg­get­le­nül a szö­veg­köny­ve­ket ele­mez­ve írni róluk?

A kö­tet va­la­me­lyest te­hát ér­zé­kel­te­ti azt a ten­den­ci­át, mi­sze­rint a mai ma­gyar szín­ját­szás nem fel­tét­le­nül a drá­ma­szö­veg­ből in­dul ki, te­ma­ti­ká­ja még­is ra­gasz­ko­dik a drá­ma­kö­te­tek, te­hát az írott szö­ve­gek ki­zá­ró­la­gos­sá­gá­hoz és nem hoz­za pár­be­széd­be azt a da­ra­bok szín­há­zi éle­té­vel. Le­het szem­pont maga a ka­no­ni­zált drá­ma­szö­veg, de ak­kor an­nak rész­le­te­sebb, ki­dol­go­zot­tabb fel­dol­go­zá­sá­ra len­ne szük­ség. Így csak olyan el­hin­tett mon­da­tok fo­koz­hat­ják egy-egy da­rab iránt az ér­dek­lő­dé­sét, mint a Kár­pá­ti Pé­ter Vi­lág­ve­vő című drá­má­já­val kap­cso­la­tos meg­jegy­zés, mi­sze­rint a da­rab­nak kü­lön­bö­ző cí­mek­kel há­rom át­dol­go­zá­sa lé­te­zik, ám arra hi­vat­koz­va, hogy Kár­pá­ti az ul­ti­ma ma­nus elve alap­ján a leg­utol­sót te­kin­ti ér­vé­nyes­nek, a kö­tet­ben csak ar­ról esik szó, mert P. Mül­ler kö­vet­kez­te­té­se sze­rint csak az lesz ka­no­ni­zál­ha­tó. Ez azon­ban egy prob­le­ma­ti­zál­ha­tó ki­je­len­tés, amely bő ki­fej­tés­re szo­rul­na, fel­vá­zol­va a da­rab­vál­to­za­tok ala­ku­lá­sá­nak so­rát egy­más­hoz ké­pest, hogy mit tart a szer­ző utol­só vál­to­zat­nak, és mit az irodalom- vagy drá­ma­tör­té­nész, és ezek­hez mi­ként kap­cso­ló­dik a szín­há­zi szem­pont: olyan kér­dé­sek ezek, me­lye­ket nem le­het megkerülni.

A kö­tet nyel­ve­ze­te a szín­ház­tu­do­má­nyok­ba be­ve­ze­tő elő­adás tar­tal­mi és for­mai el­já­rá­sa­i­nak fe­lel meg (il­let­ve ta­lán ma­gán vi­se­li a ma­gyar szín­há­zi, iro­dal­mi vi­lág­ban já­rat­lan hor­vát ol­va­sók­nak szánt di­dak­szist), ám még ez a „be­ve­ze­tő” jel­leg – mely a té­má­val való első is­mer­ke­dés­re tö­ké­le­tes le­he­tő­sé­get kí­nál – sem ma­gya­ráz­za a könyv­ben ta­lál­ha­tó túl­ma­gya­rá­zás mér­té­két. Több­ször érez­he­ti úgy az ol­va­só, hogy nem bíz­nak az ér­tel­mi ké­pes­sé­ge­i­ben. Jó pél­da erre a Spi­ró György élet­mű­vét tár­gya­ló fe­je­zet­től öt lap­nyi­ra, a rá kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tó mon­dat: „Spi­ró György (a fen­ti­ek­ben tár­gyalt má­sik je­len­tős kor­társ ma­gyar drá­ma­író)…”. A ha­son­ló mon­da­tok gya­ko­ri­sá­gá­ra ta­lán ma­gya­rá­zat le­het az új­ra­írás módszere.

Mind­ez­zel együtt a kö­tet még­is ha­szon­nal for­gat­ha­tó, mi­vel a köz­zé­tett ada­tok­nak kö­szön­he­tő­en va­ló­ban meg­nyit­ja az utat a kor­társ ma­gyar drá­ma irá­nyá­ba, így jó eséllyel vál­hat az ér­dek­lő­dő ol­va­sók ké­zi­könyv­tá­rá­nak ré­szé­vé. Egy va­la­mi­re azon­ban nem lett vol­na szük­ség: az utó­szó bo­csá­nat­ké­rő gesz­tu­sá­ra, ami­ért női drá­ma­írók nem sze­re­pel­nek a könyv­ben. Ez eset­ben ugyan­is túl hosszú­ra nyú­lik a ma­gya­ráz­ko­dás, ám a kö­tet vá­lo­ga­tá­sá­val kap­cso­lat­ban nem ad meg­nyug­ta­tó vá­laszt a mi­ér­tek­re. A kö­tet zá­rá­sa még­is hasz­nos le­het: fel­kelt­ve az ol­va­só rosszal­lá­sát, to­vább­gon­do­lás­ra sar­kall­hat­ja őt.

No tags for this post.