recenzió

Gnôthi seauton! Classics and Communism: The History of the Studies on Antiquity int he Context of the Local Classical Tradition in the Socialist Countries 1944/45–1989/90, ed. by György Karsai, Gábor Klaniczay, Budapest (Collegium Budapest Workshop Series, 19), 2012.

2009-ben a Collegium Budapest keretei közt szervezte meg Jerzy Axer, Karsai György és Klaniczay Gábor azt a kutatási programot, amely azt vizsgálta, hogy milyen hatással volt a keleti blokk országaiban a kommunista diktatúra az ókortudományra, egészen pontosan a klasszika-filológiára, illetve a kutatókra, az intézményekre és az intézményrendszerre, a tudományszak nemzetközi kapcsolataira, a kutatási témák kiválasztására stb. Az előkészítés után 2010. június 24-e és 26-a közt került sor arra a konferenciára, amelyen hazai és külföldi kutatók tartottak különböző szempontú előadásokat a kérdésről, s részben ennek a konferenciának az előadásaiból (közel harminc hangzott el a program szerint), részben a tanácskozáson elő nem adott, de a témához kapcsolódó írásokból állt össze a szerkesztő Karsai György előszaván kívül tizenhét tanulmányt tartalmazó, s öt nagyobb fejezetre tagolt kötet. Az első részben (Classical Scholars and Cultural Politics) négy tanulmányt olvashatunk, amelyek közös vonása, hogy egy-egy meghatározó tudós személyiség életútján keresztül mutatják be, hogyan avatkozott be a pártirányítás az ókortudományba. Ezek a tanulmányok önmagukban is érdekesek, hiszen Kazimierz Kumaniecki, Jerzy Axer vagy Trencsényi-Waldapfel Imre Hajdu Péter által bemutatott életútja, tudományos és tudományszervezői pályája sok mindent megértet abból, ami a háború utáni magyar vagy lengyel ókortudományban történt. E tanulmányok egymás után való olvasása azonban azt is látni engedi, hogy a párhuzamosnak tűnő történetek hol és miért tartanak egyre inkább szét. De erre később még visszatérek.

A második, Eminent Professors című rész öt tanulmánya kiemelkedő, de ilyen-olyan okból marginalizálódott tudósokat állít középpontba. Számunkra elsősorban Cornelia Isler-Kerényi Kerényi Károlyról szóló tanulmánya érdekes, hiszen a háború után emigrálni kényszerült professzor nemcsak nagyhatású kutató és tanár volt, hanem a 20. századi magyar ókortudomány nemzetközileg is egyik legmeghatározóbb alakja, így itthoni ellehetetlenítése magán a tényen messze túlmutató jelentéssel bír. Gavrilov Jakov M. Borovskijról szóló tanulmánya pedig éppen arra mutat rá, hogy a bolsevik forradalom győzelme miatt a szovjet tudománypolitika és ideológia sokkal korábban és igencsak máshogy kezdte meg az ókortudomány visszaszorítását.

A harmadik, három tanulmányt magába foglaló Institutions of Classical Studies című blokkban egyfelől a litván ókortudománynak a szovjet uralom alatti helyzetéről, másfelől a kommunista Csehszlovákia szlovák részén újjászerveződő klasszika-filológiai intézményrendszerről, illetve a kelet-nyugati tudományos és személyes tudósi kapcsolattartásban és érintkezésben meghatározó szerepet játszó Fondation Hardt történetéről szóló tanulmányokat olvasunk.

Az utolsó két rész (Classical Scholars Persecuted; The Secret Services and Classical Scholarship) két, illetve három írása annyiban függ össze, hogy mindegyikben hangsúlyos szerepet játszik a diktatúra ellehetetlenítő és pusztító gépezete: üldözés, száműzés, megfélemlítés, megfigyelés, kollaborálásra kényszerítés stb.

E rövid bemutatás után mit is mondhatunk erről a kötetről? Mivel egy máig ható, rendkívül kényes és rendkívül fontos kérdésről van szó, itt most nem is a kötetben olvasható tanulmányokról, hanem e tanulmányokhoz vezető kérdésfeltevésről és a kötet után következő feladatokról, a továbblépésről kívánom reflexióimat az olvasott tanulmányokhoz kapcsolódva megosztani.

A kötet abból az alapvető tapasztalatból indul ki, hogy a kommunista diktatúra a normális körülmények között szuverén tudományos kutatást és egyetemi, akadémiai intézményrendszert és az ezt alkotó személyeket, közösségeket megpróbálta szuverenitásuktól megfosztani, politikája és ideológiája szolgálatába állítani, vagy ha ezt sikerrel nem tehette, ellehetetleníteni, elhallgattatni. Ez az előfeltevés helyes. Ahogy az az igény is vitathatatlan, hogy a diktatúra torzító hatását föl kell tárni. Csak helyeselhető tehát a kezdeményezők törekvése, hogy számot kívántak vetni a diktatúra tudománypolitikájával és annak következményeivel. A nagy kérdés az, miként lehet ezt a komplex problémát a maga teljességében és összetettségében szálaira bontani. Egyfelől már eleve problematikus az időhatárok kijelölése. Ezzel azonban a tanulmányok szerzői is szembesültek. Hiszen elviekben el kell választani a keleti blokk országaitól a Szovjetuniót, amely már 1917 után módszeresen hozzálátott a humántudományok eltérítéséhez, köztük az ókortudomány és a klasszikus kultúra oktatásának és kutatásának visszanyeséséhez. Nagyon fontos lenne például annak a kérdésnek a tágabb összefüggésben való vizsgálata, hogy a marxista ideológia, majd a leninista-sztálinista kultúrpolitika hogyan jutott el a klasszikus kultúra elleni támadásig, milyen elvi alapokra támaszkodott, s hogyan használt föl tudományon kívüli szempontokat (politikai szimpátia, antiszemitizmus stb.) céljai eléréséhez. Az is további vizsgálatot igényel, milyen moszkvai direktívák alapján alakították ki a II. világháború előtt, alatt és után szovjet érdekszférába hullott államok kommunista pártjai a maguk kultúrpolitikáját, s megfigyelhető-e valamilyen eltérés a cseh, lengyel, magyar, román stb. pártideológia között. Külön érdekes például a románok által követett irányvonal, akik nemzeti ideológia által táplált büszkeséggel hirdették a dáko-román kontinuitást és tűzték zászlajukra a római múlt emlékeit, amelyben odáig mentek, hogy az ikerpárt szoptató anyafarkas szobrát számos közterületen fölállították. Kolozsvárott például egy karnyújtásnyira Mátyás király szobrától.

De az időhatárok nemcsak a Szovjetunió vonatkozásában lényegiek. Döntőek a többi állam esetében is. Ami Magyarországot illeti, például egészen biztos, hogy mindaz, ami 1945 után következett, csak az 1918 és 1920 után történtek fényében értelmezhető. Előbb a vesztes háború, majd a proletárdiktatúra, a párizsi békeszerződés és Trianon mind-mind olyan események, amelyek súlyosan befolyásolták a magyar tudományosság 20. századi útját: fiatalon elhunyt tudósok, a kommün által katedrára hívott oktatók eltávolítása a bukás után, megváltozott helyzetbe került magyar felsőoktatás. S mindehhez járult, hogy az 1930-as években egy új orientációjú tehetséges generáció jelent meg a magyar tudomány számos műhelyében, köztük az ókortudományban is. Az ország oldódó elszigeteltsége, az olasz és német kapcsolatok erősödése az egyik oldalon, a zsidó hallgatók létszámának a korlátozása, a mélyülő ideológiai ellentétek a másik oldalon jelentik azt a talajt, amelyben sok tekintetben a háború utáni magyar tudományosság gyökerezik. Akik a háború után ugyanis pozícióba kerültek, azok előélete mind a harmincas évekre nyúlik vissza: az ekkor pozícióba került klasszika-filológusok mind a 30-as évekből hozták ismeretségeiket, barátaikat és ellenségeiket, s sokan közülük egyazon iskolában szocializálódtak. Nem tűnt el persze teljesen a harmincas évek vezető tudósgenerációja, de mindenképpen érdemes lenne Trencsényi szerepét ebben az összefüggésben is megvizsgálni. Egészen más volt például a lengyel Kumaniecki helyzete, aki az ellenállás aktív tagjaként csak tovább erősítette tudományos munkája által megszerzett tekintélyét. Közismert vallásossága ellenére sem távolította el a kommunista hatalom, mert háború alatti tevékenysége valóságos hőssé emelte. Példája remekül illusztrálja, hogy személyek egyéni sorsa és súlya egy egész tudományszak történetét képes befolyásolni.

Az elmúlt negyedszázadban – a pártállami rendszer titkosügynöki hálózatának nyilvánosságra hozása körül kirobbant viták ellenére – bizonyos területeken már elkezdődött a diktatúra szerepének és hatásának föltárása. Jelent meg kötet a sportban, a könnyűzenében, a katolikus egyházban tevékenykedő ügynökökről, a pártállam és a magyar tudomány közötti kapcsolatról azonban – tudomásom szerint – nem. Pletykák és híresztelések ugyan terjedtek és terjednek, egy-két tudósról ki is derült ügynöki múltja (a kötetben az ókortörténész Sarkadi János esetéről olvashatunk), de átfogó és kellően tárgyilagos elemzés nem született arról, hogyan torzította a háború utáni tudományos életet a pártállami akarat. Pedig egy vizsgálat számos mai problémára világítana rá. Egyfelől világosan kirajzolhatná azokat a különbségeket, amelyek az egyes humán tudományszakokkal szembeni eltérő bánásmódról sejthetők. A történet-, nyelv-, irodalom-, filozófia- vagy néprajztudomány és képviselői nyilván egészen másféle nyomásnak voltak kitéve, mint az ókortudomány. De még az ókortudományon belül sem beszélhetünk teljes azonosságról. Éppen ezért lenne fontos tudományszakjainak háború utáni történetének föltárása, hiszen nyilvánvaló, hogy a bizantinológia, patrológia, klasszika-archaeologia, orientalisztika, hebraisztika, egyiptológia, indológia stb. művelői egészen más kihívásokkal, nehézségekkel találták szemben magukat. Tapasztalat és előzetes vizsgálódás nélkül is meg merem kockáztatni az állítást, hogy ezek a tudományterületek – nyilván nem függetlenül az őket művelő személyiségek hajlandóságától – egymástól eltérő hangsúllyal voltak jelen a különféle szocialista országok kultúrpolitikájában. A szembenézés és föltárás azért is lenne szükséges, mert a vasfüggönnyel elválasztott országok, köztük Magyarország is, a 1980-as évek végén szembesült azzal a csapással, amelyet a pártállami rendszer okozott a magyar tudományosságnak. Előbb az 56 utáni korbácscsapások és üldözés, majd a hatvanas-hetvenes évek elszigeteltsége okolható azért, hogy fölnőtt és kiégett egy olyan generáció, amelynek az lett volna a feladata, hogy a harmincas években még európai horizontot szerző tudósgeneráció nyomdokába lépjen. Mindenki tud számos példát sorolni olyan tragikusan félbeszakadt tudóspályákról, amelyek bármily ígéretesen indultak is, elsorvadtak a diktatúra fojtó levegőjében. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy egyik-másik tudományterületen tragikus módon hiányzik egy generáció, s kevesen vannak olyanok, akiknek megadatott, hogy az 1960-as, 1970-es és 1980-as években komoly nemzetközi kapcsolatrendszert alakíthassanak ki. Ráadásul a nemzetközi tudományosságban (itt most főként az ókortudományról beszélek), éles paradigmaváltás történt a háború után: az addigi német dominanciát fölváltotta az angolszász. A vasfüggöny mögé zárás és az orosz tudományosságon való csüggés az oka annak, hogy a nemzetközi áramlatokhoz való fölzárkózás késve indult el nálunk. Bár elindult. Éppen emiatt sajnálatos, hogy a kötet által reprezentált vizsgálatból kimaradt a Német Demokratikus Köztársaság háború utáni tudományos életének vizsgálata. Az NSzK és az NDK ókortudományának egymás mellé állítása minden bizonnyal nagyon élesen mutatná meg azoknak az utaknak a különbségét, amelyeket a keleti és nyugati, „marxista” illetve „polgári” tudományosság bejárt. Mindezt azért is volt sajnálatos kihagyni, mert a többi országtól eltérően a kelet-németek egy nemzet részeiként is összekapcsolódhattak volna a nyugati tudományossággal. Ilyen szempontból külön elemzést érdemelne a lipcsei Teubner-kiadó története, illetve annak vizsgálata, mely tudományterületeken kísérelt meg az NDK ókortudománya az NSzK ókortudománya fölé kerekedni.

Nyilvánvaló, hogy miként a szocialista tudományosság és tudományos élet is sok tekintetben abból eredt, ami a huszas-harmincas években történt, úgy ma is velünk él az, amit az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek tudományos életétől örököltünk. Az önmagunkkal való szembenézés tehát elengedhetetlen ahhoz, hogy megszabaduljunk a pártállam által a tudományos életben meghonosított reflexektől. Ezt segítheti ez a kötet. Más kérdés, hogy mindez nyilván még sokakat sérthet. De előbb-utóbb elkerülhetetlen. Nem a megbélyegzés szándékának kell irányítania az ezirányú kutatást, hanem a rossz, hamis reflexek béklyóiból való kiszabadulásnak. Hogy ki végzi el és kinek kell elvégeznie ezt a munkát, szintén fogas kérdés. A tudományszak művelőinek? Történészeknek? Mindkettőnek? Ez vita tárgya lehet. Az azonban aligha, hogy a kötet által föltett kérdés jogos és húsbavágó, s maga a kötet olyan első lépés, amelyet újabbaknak kell követniük.

Summary

In year 2010 there was a conference organized by György Karsai and Gábor Klaniczay at the Collegium Budapest. The conference theme focused on classical philology during the Communist era in the East-Central and Eastern European countries. The participants of the conference (from Hungary, Poland, Slovakia, the former Yugoslavia, and Russia) took several different points of view and examined numerous different cases to illustrate how many important scholars were dismissed from the universities, were banished or silenced, or compelled to collaborate with the Communist secret services. The papers actually reveal that the Communist parties of these states wanted to keep these classical philologists under control, and the leaders of politicization of science (or of Sovietisation process) were members of the Communist party. Very important is the case of the Polish scholar Kazimierz Kumaniecki, who as the member of resistance during World War II had won such a big authority that the Communist regime was unable to eliminate him. However, facing and discussing such and their conclusions is a very important act in the former Socialist countries, being just the first step to unveil how classical scholarship was influenced and transformed by Communist ideology. In addition there is a further question about whether the scholarship of Post-Communist countries is free now or has turned free again from the heavy legacy of Communist dictatorship.