Öntörvény(ű)ek

Miklós Ágnes Kata, A szóértés feltételei: Nemzedékváltási problémák a hetvenes évek romániai magyar irodalmában, Kolozsvár, Komp-Press, 2010.

Az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázadának története tulajdonképpen nemzedékek és nemzedékváltások történeteként is megírható. Nincs ebben semmi különlegesség, ha arra gondolunk, hogy az első irodalomtörténeti összegzések Erdélyen belül (s Magyarországon is, főként az 1982-es akadémiai irodalomtörténet átemelt passzusai révén) gyakorlatilag korszakhatárokban, valamint az ehhez rendelt szükségszerű értékszempontok és szerzői közösségek, generációk szerint igyekeztek megragadni az irodalmi élet jelentősebb eredményeit, csomópontjait, s ehhez mérni az egyes alkotások értelmezési kereteit. A szemléleti váltások nemzedéki jellemzői nem jelentenek persze biztos fogódzókat, többnyire elnagyoltnak vagy erőszakoltaknak tűnnek, de egyik lehetséges értelmezési lehetőségként kétségkívül működőképesnek bizonyultak.[ref]Gondoljunk például a „hőskor”, tehát a húszas-harmincas évek erdélyi generációs szemléletkülönbségeire és az erre épülő költészettani elemzésekre, összefoglalásokra (a Helikoni triász, Áprily, Reményik, Tompa verseszményére és velük némiképp szemben is Dsida nemzedékére, vagy a harmincas évek Erdélyi Fiatalok mozgalmára), s még inkább az 1945 utáni időszak gyakorlatilag valóban évtizedekhez és írói-költői csoportosulásokhoz rendelt felosztásaira.[/ref]

A Forrás-nemzedék fogalmát bevezető Kántor-Lángként közismert irodalomtörténet a publikálási keretet, tehát a Forrás könyvsorozatot tekintette elsődleges szempontnak az 1960 utáni fiatal szerzők bemutatásakor, s azt megkülönböztető jegynek, az elődöktől elhatároló stílusalakzatnak tekintette. Így természetszerűleg merült fel a tematikai rokonság, életérzés és ábrázolásmód, irányzatosság és korszellem, asszociatív versbeszéd, formai, illetve dikciós elemek, társadalmi és egyéni útkeresés lehetséges párhuzama is. A Forrás-kötetekben jelentkező fiatalok első, illetve második (szintén nagyon heterogén) csoportosulását az említett irodalomtörténeti munka, majd a fogalmat átvevő, értekező művek sora is igyekezett a közös értelmezhetőség kereteiben, ám lehetőleg a maga termékeny heterogeneitásában bemutatni. Ma már közismert, hogy a hatvanas évekre, egy szerencsés rajzás következtében Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és társaik generációs fellépte az erdélyi (akkoriban romániai) magyar költészetben egy sematikus és ideológiailag igencsak terhes korszak lezárultát jelentette. Az első generációt a hatvanas évek derekától jelentkező második, majd a hetvenes évek közepétől formálódó harmadik követte, ám a cezúrát mindig a kötetek megjelenésének sorrendjében a generációs „vezéralakok” egy-egy új kötetének napvilágra kerülte jelentette. E nyilvánvaló retrospektív konstrukcióban Király László 1967-es könyve (Vadásztánc) vagy az azt követő, meglehetősen megkésett 1968-as Farkas Árpád-kötet (Másnapos ének) jelenti az úgynevezett második hullám kiteljesedését, melyet a hetvenes évtized derekától, leginkább Szőcs Géza nevével és kötetével (Te mentél át a vízen?, 1976) fémjelzett harmadik nemzedék követ. A hetvenes, nyolcvanas évtizedek fordulójára a Forrás-szerzők (költők, drámaírók, esszéisták stb.) száma elérte a nyolcvanat. Míg az első két Forrás-nemzedék költészettörténeti szempontból alaposan feldolgozott, a harmadik feltérképezése, eredményeik összegzése, poézisuk elemző összevetése, a szerzői életutak szétszóródásának nyomon követése – történelmi, politikai és poétikai okokból egyaránt – komoly hiányterülete az erdélyi irodalommal foglalkozó értekező irodalomnak.[ref]Kísérletek az összegző értékelésekre a nyolcvanas években jószerével még elképzelhetetlenek voltak, később is megrekedtek, s leginkább Martos Gábor 1989 utáni interjúkötetei vállalkoztak az addigra jórészt szétszóródott (jelentős mértékben Magyarországra telepedett) generációnak és korabeli intellektuális lázadásainak összegzésére. Vö.: Martos Gábor, Marsallbot a hátizsákban: A Forrás harmadik nemzedéke, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, 1994; illetve Uő., Éjegyenlőség: Írások az erdélyi magyar irodalomról, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, 2000.[/ref]

A harmadik Forrás-nemzedékről megjelent mostani kismonográfia fentebbiek alapján is fontos, hézagpótló munka, ugyanakkor több szempontból veszélyeket rejtő vállalkozás. Miklós Ágnes Kata tudatában van vállalkozása kihívásainak, veszélyzónáinak, annak az összetett szempontrendszernek tehát, melyre szükség van egy igen széles skálán mozgó, heterogén alkotógárda összefűzhetőségének, ezen felül pedig a képletesen közös szellemi arcvonal megrajzolhatóságának. Könyve legelső lapjain ezért taglalja a közös nemzedék-fogalommal kapcsolatos aggályokat, s ezek fényében részletezi az együttindulás, együtthaladás és az 1976 és 1983 közötti időszak folyamatos kommunikatív módozatainak és publikálási fórumainak összetett kérdésköreit. Az elsődlegesen esszéistaként ismert szerző komoly tudományos értekezésben igyekszik összefoglalni mindazt, amit a kötete alcíme szerint is a nemzedékváltási problémákról tudni érdemes az erdélyi magyar irodalom hetvenes, úgynevezett nagy évtizedében, annak második felében, s ezzel ki is jelöli kutatása tárgya mellett fő irányait, érdeklődési körét.

A hetvenes évek az erdélyi magyar irodalom talán legismertebb alkotásainak születési ideje; – elég, ha Sütő, Páskándi és Székely János történelmi drámavonulatára, Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár költészetére, Szilágyi István nagyregényére, Bálint Tibor és Bodor Ádám prózájára, az esszé új műfaji virágzására, s a korszak potens költői reménységeire gondolunk, a hosszú listából legalább Markó Béla, Balla Zsófia vagy Szőcs Géza korabeli köteteire. E szépirodalmi sikertörténet a kezdetekben összetett irodalmi életet is eredményezett, a sort tehát folytathatjuk a helyi kritika és általában az értekező próza talán ekkor leginkább műközpontú vonulataival, a hivatalosságoktól részlegesen elszakadó, párhuzamos Pezsgő-díjak megbecsült értékével, vagy éppen a Bretter-iskolával s általában az elméleti szakirodalom hatásával. Az évtized mintegy időben is kettétörik, ha történetiségében szemléljük, s e szempont elhanyagolhatatlan a generációs vetületek tárgyalásakor. Egyfelől ez az az időszak, melyben még hat a némiképp megőrzött civil jelleg, a nyugati irányzatok viszonylagos beszüremkedő ereje, a neoavantgárd törekvések és a költészeti formabontás, melyek még az első Forrás szerzőinél jelentkeztek, s egyáltalán a szemléleti sokféleség és a szellemi tájékozódás heterogén volta, 1968 romániai utóhatásaként is a hatalmi szólamok enyhüléseiben a különböző irodalomeszmények viszonylagos szabadságfoka. Másfelől a hetvenes évtized derekára mindez igen beárnyékolttá válik, a második Forrás-generáció poézisének tematikus útkeresései már egyértelműen egy visszakomoruló, kisebbségi szempontokból is létköltészeti hangsúlyokra figyelő világot mutatnak, amelyben a politikai, hatalmi torzulások elleni reakcióként is, hangsúlyosabban a hagyományőrző motívumrendszerek, kollektív és feladatelvű költészeti szerepkörök és szükség-ideálok érvényesülnek. A kisebbség létterének minden korábbinál erőteljesebb beszűkülésével belső cenzurális erőinek előíró sémái és szükségszerű feladatelvei is aktivizálódnak. Mire a kérdéses időszakhoz érünk, e belső feladatelvek révén a kritikai nyilvánosság autoriter szereplői a nagypolitika hatalmi szótárát (például kollektív értékteremtését, társadalmi hasznát, célelvűségét és közérthető fogalmiságát) mozgósítva, nem egy ízben a kizárólagosság érveléseiben kanonizálják belső, lappangó elvárásrendjüket, s az érvelések merev szabályokhoz kötik a publikálás feltételeit, a kritikai elismerés legcsekélyebb jeleit sem mutatva fel olykor a felnövő fiatal költőgeneráció értetlen és lázadó hiányköltészete számára. Az ígéretes évtized jellemzése tehát a kritikai élet sokszoros kettősségeivel, befogadó és ledorongoló jellegével, nyílt hatalmi formáival és belső, népsorsot vigyázó elvárásaival, ezek gyakori ötvözeteivel, s nem utolsósorban az újítások és formabontások kategorikus elutasításával, értetlenséggel és a fiatalabb nemzedékek egyenrangú párbeszédigénye előli elzárkózásokkal, vagy egyszerűen a különböző szótárakat használók végső soron terméketlen álvitáival lesz kiegészíthető.

Egy ekképpen összetett korszak utólagos értelmezésekor s egy hipotetikus nemzedéki rajzás fogalmi megragadásakor mindig a rendezőelvek instabilitásaira, ideiglenességére vagy időközbeni hasznavehetetlenségeire, túlhaladottságaikra érdemes figyelnünk, melyek a módszertani veszélyeken túl is alapjaiban rendíthetik meg egy ilyen vállalkozás diszkurzív rendjének érvényét. Adódik ugyanis a kérdés: honnan is olvassuk a harmadik Forrás-generációt, mihez képest gondoljuk őket egységes szerzői-értelmezői közösségnek, mennyire engedjünk a rekonstruált történetek egységképző csábításainak? Miklós Ágnes Kata szerencsére teljes mértékben tisztában van e veszélyekkel, a választott keretek problematikusságával, ezért tudatosan tematizálja is őket, miközben rigorózusan megmarad kutatása szigorúan zárt kérdéskörei közt. E következetesség erénye, ám csekély mértékben hátránya is narratívájának. A könyv bizonyos fokig az említett nemzedéken túl a megidézett korszaknak meglehetősen szűk keresztmetszetét nyújtja, hangsúlyosabban az erdélyi irodalmi életre fókuszáló elemzés, s kevéssé a szépirodalmi termést bemutató, a művek prózapoétikai jegyeinek összegzésére és összevetésére kísérletet tevő munka, melyet a rendszerezés igénye jellemezne. Ennek következtében olykor hiányérzetünk támadhat a primer szépirodalmi alkotások összehasonlító elemzése, s bizonyos esetekben a tágabb társadalomtörténeti kitekintések vonatkozásában is. A retrospektív visszatekintésben többnyire elmarad a magyarországi hatás és értékelés, tehát a korabeli visszhang – véleményem szerint megkerülhetetlen – recepciótörténeti elemzése is. Egyfelől persze ez annyiban érthető, hogy sokáig egyáltalán nincs kritikai konszenzus a tárgyalt költészeti hullám egységes értékelését illetően, másfelől (többnyire politikai okokból, például az 1982 utáni emigrációs hullám miatt) maga a megidézett nemzedék is szétszóródik, s így a konszenzus lehetősége is elenyészik. Miklós ugyanakkor egy módszertani és egy terminológiai tisztázást mindvégig figyelme homlokterében tart, s két szempontot, a generációkutatásnak és az irodalomkutatásnak hangsúlyos szempontrendszerét egyenrangúan követi végig könyvében. Helyesen kérdőjelezi meg az olykor egyneműsítő tendenciákat, vallva, hogy a generációk közt nem húzhatók éles határok, a poétikai teljesítmények eleve rétegzettebbek, de jobb híján belátja, hogy a nemzedéki vizsgálatok elsődleges jegye éppen a retrospektív visszatekintésben rejlik, s a generációs sajátosságok irodalmi definíciója mindig csak e nemzedékek megszűnését követően válhat érvényessé.[ref]Ezek fényében egy konstruált (s bizonyos szintig előre értelmezett) múltról kell beszélnie, melyben olvasni is csak visszafelé tudjuk e szövegeket.[/ref]

Bár a Forrás-sorozatban publikálók közül a harmadik generáció potenciális tagjai (1976 és 1983 között) harminckét szerzőt adnak ki, cáfolhatatlan tény, hogy többségük nem állt egymással kapcsolatban. Miklós seregszemléje során, az együtthaladás kritériumaiban is több rostálást lát elvégezhetőnek, így végül tizenhat szerzőt nevez részlegesen vagy teljességében a csoportba tartozónak, akiknek holdudvara természetesen így is jóval tágabb, hatása és művészetszemlélete pedig messzebbre tekintő. A költők, esszéisták, filozófusok, nyelvészek alkotta csoport mellett számos publicista, riportkönyvíró és közéleti-szerkesztő erősítette (képviselte?) a főként versben, esszében, kritikai traktátusban testet öltő megnyilatkozásokat. Mindazonáltal e szűkebben értett csoportosulást – akik számára sok más kapcsolódási pont is adódott, így például az Echinox, a Gaál Gábor Kör, a hetente megjelenő kolozsvári ifjúsági irodalmi melléklet, a Fellegvár, vagy éppen a Cselényi-ház és Balla Zsófia szüleinek legendás ebédlőasztala – az együttindulás mellett elvi generációs szövetség, szemléleti azonosság, sőt barátság is összekötötte többnyire. E világnézeti, szemléleti hasonlóság mellett a kismonográfiában tárgyalt meghatározó mozzanatot a korabeli publikációs kérdések és lehetőségek, illetve a Bretter-iskola erőteljes hatása jelenti. Az előbbi, az adott korszak nyilvánosságának, diskurzuskereteinek, illetőleg a publikálás lehetőségeinek – nemzedéki szempontból is hangsúlyos – történeti alakzatai összefüggésben állnak az utóbbival, azzal például, ahogyan a fiatalok az említett konstellációban az irodalom szerepének újfajta meghatározásaira törekedtek, s jórészt elvetették az őket megelőző nemzedékek költészeteszményeit és feladatelveit. A kutatás egyik fő célja éppen ennek a helyzetnek az árnyalt bemutatása, egy túlontúl átideologizált irodalmi, művészeti életnek, irodalompolitikai konstellációnak a hű megidézése, problémáinak máig ható érzékeltetése. Annak a kvázi-létnek a bemutatása tulajdonképpen, melyben az intézmények és fórumok hiánya okozta zavarok nem egy esetben konfúz értékrendeket legitimáltak vagy hagyományoztak kényszerűen tovább, s a belterjes kritikai életben – ahogyan Szász László fogalmazott – olykor a viták színvonala csak pro loco, a létező hiányokhoz képest tűnhetett magasnak.[ref]Vö.: Szász László, Az értékrend zavarai = Uő., Egy szerencsés Kelet-európai: Székely János, Budapest, Az irodalom visszavág – Új Mandátum, 2000, 11.[/ref]

Miklós Ágnes Kata következetes módszertanában helyesen csak ellenőrizhető, források által igazolt adatokra támaszkodik, elveti a kései visszaemlékezések megszépítő narratíváját, az imaginárius, konstruált helyzetképek retrospektív aktusait, visszatekintő színeit.Könyve vállalja ugyanakkor, hogy e spektrum szinkronitásában sem mindig egységes, s az álláspontok sohasem feketék-fehérek. Leginkább elismerésre méltó a munkának az a része, mely a korabeli irodalmi élet irodalomszociológiai, kultúrantropológiai szemszögéből vizsgálja a kor vitáit, ankétjait és antológiáit, s a korszak primer irodalmi recepcióját, kritikatörténetét. A konkrét szépirodalmi művek felől viszont ennek csupán töredéke hasznosított: kevés például a nyelvi szemléletváltás során maguknak a formabontó poétikáknak a konkrét vizsgálatba történő bevonása. A kijelölt elméleti keretek persze ettől mind érvényesek és érvényesülnek, teljes módon megfelelnek az egyébiránt doktori disszertációnak íródott munka műfaji elvárásainak, tudományos kritériumrendszerének és nyelvezetének. De a szükséges keretek, az üdvös határok olykor-olykor szükségtelenül masszív falat eredményeznek. A kereteken, ha átlépni nem is, áttekinteni mindenképp szükséges, a falakon viszont jórészt lehetetlen: holott a tágabb kitekintés, vagy éppen a mikrofilológiai, poétikai elemzés (mely nem csupán illusztrációként mutathat be egy-egy versnyelvi-poétikai eljárásmódot) az összehasonlító értékelvekben vélhetően termékenyebbnek bizonyulna. Éppen amiatt, mert nemzedéki szemléletváltás és a poétikai nyelvváltás erősen összefüggő, elsődleges kategóriái a vizsgált időszaknak. Ezek természetszerűleg kihatnak a költői szerepvállalásokra is, a közösségi szerepek és feladatelvek kritikus szemléletét eredményezve. A nyelvváltás, elsősorban a lírában (s némiképp az esszében) olykor a közérthetőséget is szándékosan átlépi vagy súrolja, s tudatosan és kimunkáltan a nyelvi játék, a nyelvi működés, a „szövegesedés” nemzedéki regisztrációját mozdítja elő. A Bretter-iskola elméleti ösztönzését elfogadó, bizonyos fokig radikális költészetet célul kitűzők egyéni poézisének versnyelvi szempontú bemutatása viszont, ha egyáltalán ez felmerül, leginkább csak másodlagos.

A nemzedékváltás problémái és polémiái, a nem elkülöníthető indulás, a csoporthoz tartozók és a „kívül-rekedtek”, vagy éppen a köztes generációk ügye (például a második és harmadik Forrás költői átmenete, „a két és feles”-ek, Markó Béláék, Sütő Istvánék stb.) ugyanakkor érdekfeszítően és részletgazdagon tematizált. A hangsúly a fiatalok képviselte eszmékre, illetve az elődjeik által vitatott nézetekre esik: az irodalom és az irodalmi nyilvánosság nyelvére, az ideológiák és cenzúrák nyílt hatalmi vagy latens, de szintúgy autoriter voltára, mely különböző irányból, de szintén deskriptív módon tett legitimmé alkotói szerepkánonokat. A kötet helyesen és helyeslőleg idéz, illetve értelmez fontos primer megnyilatkozásokat, ezáltal ankétok és viták eddig sokat hivatkozott, de aligha átfogóan feldolgozott történetét és pontos elemzését adva, e mellett az interjúkat is, mint saját kanonizálási eljárásokat, autopoetikus rendszereket értelmezi. Az eredmény jól látható: forrásértékű kötetet tart kezében az olvasó, korrekt, jól végiggondolt és végigvitt feladatkör betetőzéseként. A szóértés feltételei hézagpótló alapmunka, a hetvenes évtized végi romániai magyar irodalmiéletnek értékes látlelete, melyben a problémafelvetés mindig érdekfeszítő és következetesen végigvitt. Öntörvényű és újító is mindazonáltal. A párbeszédre invitáló ankétok, viták sematikussá váló, beszűkülő tere, bábszerepe, ezek látszólagos volta, a kisebbségi kritikai élet ilyenformán periferikus jellege, az intézmények hiányállapotai együttesen kerülnek górcső alá. Nem csupán arról van tehát szó, hogy a bourdieu-i értelemben vett, jól ismert irodalmi mezőn hatalmi harc folyt, s arról sem, hogy e generáció az apák-fiúk képletes harcaiban a Hauser Arnold-i „artikuláltság fokára” akarta volna csupán „felküzdeni magát” saját legitimációja érdekében. A korabeli fiatal poéták, esszéisták irodalomeszményének szabadságharcát, amellett, hogy törekvéseik valós szerepek és retorikák elleni kétfrontos harcként írhatók le, kilátástalanságaik felől tekintve nem csupán eszmetörténeti, de sok esetben konkrét létproblémák, egzisztenciális gondok is szabályozták. Ráadásul a generáción belül a „műfaji rétegzettség” is csalóka. Szőcs Géza említett, Te mentél át a vízen? című 1976-os kötete egyszerre jelenik meg Tamás Gáspár Miklós A teória esélyei és Molnár Gusztáv Az elmélet küszöbén című köteteivel. Évtizedek távlatából visszatekintve akár úgy is tűnhet, a kritikának ekkori – még az évtized első felére jellemző – nagyobb szabadságfokában az új elméletíró-generációnak jó esélyei voltak, olykor jobbak a közlésre, mint maguknak a költőknek. A kép csalfa, hiszen a Pezsgő-díj története[ref]Lásd például az időközben megjelent Újraolvasott Pezsgő-díjasok (szerk. Balázs Imre József, Kolozsvár, Komp-Press, 2012.) című kötetet.[/ref] is jól mutatja, hogy bár ezek a művek is felmerültek mint potenciális esélyesek az alternatívnak számító Utunkban zajló Az év könyve-szavazásokon, de ott rendre alulmaradtak. A kritika kényszerű bezárkózási hullámában az értékrendek különbségeit, pontosabban ezek elutasítását a hivatalosság megszabta nyelvezet és a belső, kisebbségi szemlélet sok esetben vállvetve számolta fel.

A nemzedéki szakadások, beszédmódbeli különbségek, hagyomány és kánon eltérő megközelítési elvein túl az „eltérések” puszta lehetősége érdekli a kötet szerzőjét. Miklós Ágnes Kata vizsgálati pontjai ezért az antológiákra, vitákra és interjúkra építenek. Az antológiák szerepe (Varázslataink, 1974; Kimaradt szó, 1979; Ötödik évszak, 1980; stb.) a közös fellépésen túl nagyrészt az egyéb fórumok, publikálási lehetőségek hiányában hangsúlyozódik. E hiányt, pontosabban a hiányállapotok elleni lázadást, a teret, helyet kérők közös költői, írói, esszéírói elvek és gyakorlatok megmutatkozásában vizsgálja a kötet. Emellett a vizsgálat az olyan fórumokra is hangsúlyokat helyez, mint a Fellegvár vagy az Echinox, melyek az egykori fiatalok érvényesülési terepeinek számítottak, s mára valós történeti értékkel bírnak. Sajnálatosan elmarad azonban a különböző irodalmi köröknek (például Gaál Gábor Kör, Ady Endre Irodalmi Kör) tárgyalása, arra hivatkozva, hogy ezek dokumentáltsága szinte teljesen hiányos, a tudományos kutatómunkában pedig megengedhetetlen lenne a nosztalgikus visszaemlékezésekre támaszkodni. Ez utóbbi kitétellel egyetértve megemlítendő, hogy a nagyváradi Ady-kör tevékenysége viszonylag jól dokumentált, annak húsz évét a Péntek esti szabadságunk című kötet is gazdagon bemutatja.[ref]Vö.: Péntek esti szabadságunk: A nagyváradi Ady-kör húsz éve, szerk. Gittai István, Szűcs László, Nagyvárad, Bihari Napló Kiadó, 1998.[/ref]

A megfogalmazódó eszmék és a különböző fórumok mellett a legfőbb forrást az ankétok és viták (így a kötet címadó, Korunkban zajló egykori polémia is) jelentik. A korszak vitapontjainak (korszerűség, elkötelezettség, pátosz, paradoxon stb.) alapos elemzése, példákkal, idézetekkel való alátámasztása az alá-fölérendeltségek összetett irodalomszociológiai rendjét éppúgy demonstrálja, mint az induló szerzőkkel szembeni nyomasztó elvárások hangsúlyos voltát. Bírálóik (például az Ötödik évszak szerzőivel szemben) e hiányköltészet erős nyelvi, ontológiai kritikái hangoztatása mellett az anyanyelvi és a társadalmi felelősséget hiányolták. A kritikák ezek fényében és arányában, hol a konkrét erkölcsi példamutatásban és társadalmi cselekvésben megnyilvánuló felelősséget, hol az elődeik megszabta irodalmi térben a folytonosságot hangsúlyozzák, hol éppen az egyéniség-hiányt, arctalanságot bírálják.[ref]Példaként álljon itt egy szándékosan nagyon heterogén kritikusi lista, Izsák József, Láng Gusztáv vagy éppen Szőcs István személyeiben.[/ref] A „korszellem” fonákságainak megidézésére elég lehet példaként említeni, hogy még a szigorúbban vett irodalmi alakzatok vizsgálata is többnek bizonyul esztétikai mércénél: a formanyelv-szegényítés nyelvszegényítés is – mondja például Láng Gusztáv –, s míg egy autonóm nemzeti kultúrában ennek semmi tétje sincs (tudniillik egy egynyelvű, nemzeti kultúra a költői kísérletezések végén, annak eredményétől függetlenül, automatikusan birtokba veheti ismét a nyelvet), egy nemzetiség esetében ez nem így van, hiszen nem ismerhetők azok a határok, ahol már helyrehozhatatlanul megromolhat a kultúra- és hagyományközvetítés szempontjából is elsődleges anyanyelv. Miklós Ágnes Kata könyve részletesen, a főbb ütközési pontokat kiemelve idéz meg ilyen korabeli álláspontokat, rámutatva a szépirodalom korabeli szerepének – esetünkben egyetlen antológia hatáselvének – nyilvánvaló túldimenzionálására is.

A századik Forrás-kötet megjelenésének idejéig tizennégy hasonló vita zajlik Erdélyben, ami egyfelől soknak is tekinthető. Ha azonban ezek hatékonyságát, eredményességét vizsgáljuk, elég csak az 1980-ban kiteljesedő Szóértés előfeltételeiről-vitára gondolnunk, amely szintén a hiány metaforáit sorjázza, illetve az eltérő szótárak következtében a párhuzamos paradigmák szinkrón elvét demonstrálja. A hipotetikus veszteségek ára és aránya – mely az írástudók felelőssége mellett egy elitközpontú (mellesleg a húszas-harmincas évek eszméit ismét előtérbe állító) szemléletnek társadalmi tett-értékét hangsúlyozza – egy kényszerhelyzet, kényszerirodalom történeti látleletét nyújtja. A részletgazdag értekezőprózai idézetek s a pontos vitatörténetek részletesen kirajzolódik, hogy milyen előzmények közt formálódott a transzszilvanizmus-viták hetvenes évekbeli, bújtatott továbbélése, vagy hogy miért, milyen történeti okokból bizonyult végső soron terméketlennek a sajátosság méltóságának erőltetett, belső kisebbségi ideológiája. Az ezen fogalmakat övező korabeli viták egyenlőtlensége a határon inneni és túli irodalomértés színvonalát is jellemzik.

Mindezek mellett a – szintén Bourdieu által bevezetett – kapcsolati tőke fogalmi keretein belül az értelmiségi elit tagjainak bonyolult korabeli viszonyrendszerét is értően taglalja a kötet; legfontosabb képviselőinek összefonódásait éppúgy, mint saját gyermekeik számára az érvényesülést segítő, bizonyos esetekben viszont azt egyenesen gátló, akadályozó jelenlétét. A kapcsolati hálók kettős, egyfelől konkrét segítséget, másfelől örökös háttérbeli gyanakvást és nyomasztó hagyatékot szülő elvárásrendjét: „Szőcs István író, Egyed Ákos történész, Beke György író vagy éppen Bretter György filozófus fiaként többet is kell(ene) nyújtani, mint egy ehhez hasonló háttér hiányában” (155.) – olvashatjuk a kötet ama fejezetében, mely mintegy felvezeti az egyik legkomolyabb nemzedéki összecsapássá váló, aligha irodalmi érvek mentén zajló Palotás Dezső–Szőcs István vitát 1975–1976-ból.

A megidézett évek mélyen átideologizált beszédhelyzetei (egyéni és közösségi szinten), a hatalmi státusok, a romániai magyar értelmiségi szerepek választási lehetőségei vagy kvázi-lehetőségei mind megmutatkoznak tehát a könyv lapjain. A viták elemzése révén Miklós Ágnes Kata az évtized irodalmi életét meghatározó metaforákról, használt és elhasznált szimbólumokról is összefoglalást nyújt. Talán nem értem félre, mikor úgy gondolom, a hatalmas anyaggal szemben feltett kérdések irányai az irodalmi mű autonómiájának előfeltevésével formálódnak, némiképp azzal a (Cs. Gyímesi Éva munkáiból is ismert) nézettel tehát, miszerint az irodalom intézménye mint szociológiai tény, és a mű mint esztétikai tény különböző értékrendszerek függvényében értelmezendő.[ref]Vö.: Cs. Gyímesi Éva, Teremtett világ: Rendhagyó bevezetés az irodalomba, Budapest, Pátria könyvek, 1992, 16.[/ref] Ugyan e kérdéses szembeállítás az önmagában szemlélhető műalkotás ábrándjához vezethető vissza, másfelől – az antológiákra és vitákra, vitafelekre és platformokra összpontosító logika megszabta irodalomszociológiai, recepciótörténeti elemzésekben – kézzelfogható eredményekkel szolgál. A fejezetcímek (Generációváltás és hatalom; Generációváltás és identitás; Életkor, hatalom és identitás) mind a harmadik Forrás-nemzedék központi kérdéskörei felől olvassák és értelmezik a korszakot, igaz, olykor némiképp a könnyebbik utat választva, hiszen a generáció számára központinak számító kérdések szabják meg eleve a hangsúlyokat. A gyakorlatot az elgondolt narratíva és az ahhoz keresett példák irányítják. Így azonban némiképp nem a játékba hozott szövegek vezetnek új végkövetkeztetéshez, mintsem az eleve feltételezettek keresnek önlegitimáló aktusokat. A módszer persze eredményes, s igaztalan is lenne a kötet egyértelmű értékei mellett ezeket túldimenzionálni.

Mintegy bő harminc évvel a megidézett évek után talán a történetiség paradoxona is, hogy a kész retorikák elleni lázadás, amely az egész vizsgált generációt jellemezte, a maga heterogeneitását is éppen e történelmi szituáció okozta közösségi lázadás-elv révén tette egységessé. Egyúttal ez a beszédmódbeli eltérések forrása is a korban. A nemzedéki szakadások általában időlegesek voltak, az ideológiai, szemléleti elhatárolódások viszont később sokkal tartósabbaknak bizonyultak, mint pusztán az ifjúi korral magyarázható generációs fellépéseknek hajdani, egybekovácsoló heve. Miklós Ágnes Kata régóta várt könyvének egyértelmű célja egy árnyaltabb, összetettebb kép kialakítása a közelmúltról, annak szerteágazó értékfogalmairól, különböző irodalomkoncepciók, nyelvfilozófiák erdélyi létezési módjáról, az irodalom referenciákhoz kötött történeti helyzetértelmezéseiről, s mindezek között egyéni vagy csoportos viszonyokról és viszonyulásokról.

Summary

The history of Hungarian literature in Transylvania in the 1970s and 1980s can actually be conceived and written as the history of generations and the change of generations, with their internal shifts and struggles. The work of Ágnes Kata Miklós presented here observes the strategies of these generational changes and in this light examines the so-called third Forrás generation and its circle of Hungarian literature in Transylvania, as well as the debates and problems of generational change in Transylvania that played an important part in the literary history of the period.

In their literary history published in 1970 that introduced the concept of Forrás generation Lajos Kántor and Gusztáv Láng regarded the publishing frame, the series of Forrás books as the primary consideration in their presentation of young authors who appeared after 1960. By the end of the 1970s and beginning of the 1980s the number of Forrás authors (poets, dramatists, essayists, philosophers, publicists, etc.) had reached eighty, but while the first two Forrás generations can be regarded as thoroughly documented from the point of view of the history of poetry, – due to historical, political and poetical reasons – the mapping of the third generation, the synthesis of their results and analytical comparison of their poetics represent a serious gap in the chapters dealing with Hungarian literature in Transylvania. This monograph goes a long way towards filling that gap; with its richly detailed quotations from scholarly prose and precise exploration of various debates of the time it deserves to be widely read.