recenzió

Az Esterházy család és a magyarországi művelődés: Képek és szövegek a XVII–XIX. századból, vál., szerk., az előszót írta Knapp Éva, Tüskés Gábor, a képanyag összeállításában közrem. Tüskés Anna, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2013.

„Ez világnak gyümölcsiről, / Szép kerteknek virágiról”– felelhetnének egy Esterházy Páltól vett idézettel Az Esterházy család és a magyarországi művelődés című kötet összeállítói arra kérdésre, hogy miről is szól ez a kiadvány. Vállalkozásuk középpontjában ugyanis az Esterházyak által létrehozott, vagy hathatós segítségükkel megvalósult „világi gyümölcsök” – azaz kulturális értékek állnak.

A több szempontból is hiánypótló kötet Esterházy Pál (1635–1713) halálának 300. évfordulójára jelent meg, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete által Kőszegen megrendezett Irodalom, művészet, barokk reprezentáció Esterházy Pál udvarában című nemzetközi konferencia alkalmából. A tudományos tanácskozás elsősorban a költő-zeneszerző-nádor mecenatúrájával és a nevéhez köthető reprezentációs tevékenységgel foglalkozott, így jól illeszkedett tematikájához e forráskiadvány megjelentetése. Az Esterházy család és a magyarországi művelődés című könyv ugyanis több tekintetben sajátos keretbe foglalja a konferencián elhangzottakat, például azáltal, hogy forrásanyagokkal egészíti ki a tanácskozáson elhangzott tudományos eredményeket. A kiadvány abból a szempontból is kapcsolódott a konferencia programjához, hogy a nádor alakját családtörténeti kontextusba illesztette. A szerkesztők fő célja ugyanis az volt, hogy a kötetben közölt forrásszövegek és képek révén bemutassák az Esterházy család kétszáz éves történetének jelentősebb eseményeit és alakjait.

Eljárásuk egyértelművé teszi, hogy miért épp e család lett a kulturális szerepvállalás zsinórmértéke. A kötet tömör, lényegre törő, informatív előszavában a szerkesztők meg is határozták azokat a tényezőket, melyek révén az Esterházyak a mai napig a főnemesség értékmérőjének tekinthetők. Leglényegesebb ezek közül az, hogy bár a családnak három ága alakult ki (Esterházy Ferenc fiai közül Miklós a fraknói, Dániel a cseszneki, Pál pedig a zólyomi ág alapítója volt), a majorátus intézménye biztosította a vagyon egy kézben maradását. Egyházi vagy világi szerepvállalásuk révén azonban a grófi ágak egyes tagjai is jelentős vagyonnal rendelkeztek, s ezt sok esetben maradandó művelődési értékek létrehozására fordították. Mindehhez azonban nélkülözhetetlennek bizonyult a család egyes tagjainak műveltsége, minőségigénye, ami sok esetben – nyilvánvalóan a gondos iskolázottság, sokoldalú műveltség következtében – újítónak, iránymutatónak bizonyult egy-egy korszakban. Amint arra a forráskiadvány szerkesztői is felhívják a figyelmet, e vonások a hosszú távú gondolkodás képességével és a magas szintű alkotótevékenységgel párosultak.

Mindezt több okból is fontos hangsúlyozni, hiszen annak ellenére, hogy az Esterházy család története szorosan összefügg Magyarország és Közép-Európa művészet- és művelődéstörténetével, politikai okokból – kényszerű, hosszú ideig tartó elhallgatás miatt – máig számos feltáratlan vonása van. S jóllehet az elmúlt évtizedek magyar és osztrák kutatásai némiképpen pótolták a hiányzó információkat, illetve az azokon alapuló értelmezéseket, elemzéseket (és árnyaltabb képet adtak az egyes Esterházy-családtagok tevékenységéről is), mindenképpen fontosak az ilyen típusú összegzések.

Bár a család történetének számos aspektusát – főként az egyes családtagok politikai szerepét – a különböző korok és tudományos iskolák különféleképpen értelmezték (egymással olykor szöges ellentétben), de a művelődéstörténetben betöltött szerepét sohasem vitatták. Ez nem is meglepő, hiszen nehéz lenne függetleníteni Haydn tevékenységét vagy a fraknói műgyűjteményt a családtól. (Kevéssé ismert tény, hogy II. Lajos király kardját, vagy a családi hagyományban Hunyadi Mátyás mentéjeként számon tartott kabátkát éppúgy az Esterházyak gyűjtőszenvedélye mentette meg az utókor számára, mint Lorántffy Zsuzsanna bársony ágyterítőjét.)

A kötet fő célja a létrehozók megfogalmazása szerint az volt,

hogy a kiválasztott szövegek és képek segítségével végigvezessen a családtörténet kétszáz éves szakaszának fő eseményein, felidézze az irodalom-, zene-, művészet- és művelődéstörténeti szempontból fontos egyéniségeket, érzékeltessen jellegzetes történelmi és mindennapi helyzeteket, láttasson emberi vonásokat, tárgyakat, épületeket.

Ez a célkitűzés maradéktalanul megvalósult, sőt az összeállítók túl is léptek ezen. A könyv ugyanis sok esetben olyan összefüggésekre világít rá, amelyekre a későbbiekben tanulmányok, kutatási projektek épülhetnek. Ily módon tehát nemcsak formai, hanem tartalmi szempontból is sajátos, sokszínű kaleidoszkóp-szerkezet valósul meg benne.

A kötet nemcsak tudományos célú ismeretszerzésre alkalmas, hanem kielégíti az érdeklődő olvasó igényeit, illetve az ismeretterjesztés, valamint a reprezentáció kívánalmait is. A szövegközlések átírása – noha alkalmazkodott a különböző korszakok és közreadói célok gyakorlatához – lehetővé teszi, hogy a korszakban kevésbé járatos olvasók is megértsék az adott szemelvényt, ugyanakkor ízelítőt kapjanak az egyes korszakok nyelvezetéből. A kiadvány szerkezete arányos, jól tagolt, változatosságánál fogva fenntartja az olvasó érdeklődését.

Nyilvánvaló érdeklődésre tarthat számot Esterházy Pál 1664-ben kelt levele, amelyben főként felesége betegsége felett sajnálkozik – ám az írás utóiratában részletes leírást közöl azokról a hadi eseményekről, melyekben szerepet vállalt. Hasonlóképpen kuriózum értékű Haydn kísérőlevele az Applausus-kantátához, az előadásra vonatkozó szerzői utasításokkal.

A kötet kaleidoszkóp jellege a forrásanyagok kiválasztásában és azok tartalmi sajátosságaiban is megnyilvánul. A versek, politikai tárgyú írások, naplórészletek mellett éppúgy helyet kapott Haydn eszterházai szerződése, mint a fraknói kincsestár 1725-ből származó leltára vagy a Pálffy János által írt, 1784-es kastélyleírás.

A kiadvány újszerűségét és változatosságát olyan finom szerkesztési szempontok is mutatják, mint az a tény, hogy az Esterházyakkal ez idáig szorosabb összefüggésbe egyáltalán nem, vagy kevéssé hozott szerzőkre vonatkozó forrásokat is felvonultat e kötet. Ezek közé tartozik Mikes Kelementől a Törökországi levelek egy részlete, melyben Esterházy Antal halálának körülményeit mutatja be a szerző. A szűkebb szakmai közegen kívül kevéssé ismertek az Ányos Pál által írt Nagyméltóságú Galánthai Gróf Eszterházi Pálnak pécsi püspökségre lett felemeltetését inneplő versek vagy Kazinczy Ferenc Eszterházy Károlynál tett látogatásáról szóló írása – a forráskiadvány érdeme ezek közlése is.

A sokféleség az azonos műfaj különféle árnyalatainak bemutatása révén is jelen van a kötetben: jó példa erre a háromféle temetési beszéd közlése. Hoffmann Pál 1653-ban írt, négy, Vezekénynél hősi halált halt Esterházy tiszteletére készült szövege – az Esterházy Lászlóra vonatkozó rész – éppúgy egészen más korszakot és szemléletmódot képvisel, mint Vargyassi András 1713-ban Esterházy Pál felett mondott prédikációja, vagy Padányi Bíró Márton 1746-ban készült, Esterházy Imre esztergomi érsek temetése alkalmából mondott beszéde.

A szerkesztők nagy hangsúlyt fektettek az illusztrációs anyag összeállítására. Ez nem meglepő, hiszen a kötet előszavában fontos célként fogalmazták meg, hogy

rá kívánnak mutatni a szöveges és a sokszorosított grafikai források gazdagságára, sokrétűségére, mivel ezek többsége eddig kisebb figyelmet kapott a szélesebb nyilvánosságban.

A kötet illusztrációit látva ez utóbbi – sajnálatos módon helytálló – megállapítás érthetetlennek tűnik, mivel a kötet képanyaga rendkívül változatos és jól illik a különböző szövegekhez. Sajátossága, hogy fekete-fehér volta lehetővé teszi, hogy harmonikusan alkalmazkodjon a kiadvány egészéhez, de – gazdag formavilága és témavariációi révén – új információkat adjon, s ugyanakkor biztosítsa a kiadvány egységességét is.

Esterházy Pál ifjúkorára vonatkozó visszaemlékezéseit jól illusztrálja az ifjú főurat ábrázoló Widemann-metszet. A vezekényi hősök felett mondott gyászbeszédet is kitűnően egészíti ki a temetési menetet ábrázoló metszet, amely ugyanakkor szoros összefüggésben áll a kötetben ugyancsak közölt, a csatát és az elhunytakat egyaránt ábrázoló Küssel-metszettel, valamint a Lang-féle castrum doloris-ábrázolással. Esterházy Pál különféle portréi is szerepelnek: így például a nádorrá választása idejéből származó Jacob Hoffmann-metszet, vagy a mellszobrát ábrázoló Rosetti-illusztráció. Az illusztrációs anyag (fő funkciója mellett) éppolyan sokszínű, kaleidoszkópszerű összefüggésrendszert alkot, mint a kötet szöveges anyaga.

Összességében tehát elmondható a kiadványról, hogy célkitűzését messze meghaladva számos új ismerettel gazdagítja olvasóját. Keretbe ágyazza a korábbi ismereteket, de megajándékoz a felfedezés örömével is. Számos információt közöl, de még ennél is több új összefüggésre mutat rá. Kiválóan alkalmas tehát arra, hogy – Esterházy Pál szavaival élve – „Ember szívét, hogy nevelje, / Örömét is felemelje”.

(A recenzió szerzője az MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport tagja.)