A csepp és a tenger – Teslár Ákos recenziója Veres András filológiai regényéről

december 16th, 2013 § 0 comments

recenzió

Ve­res And­rás, Kosz­to­lá­nyi Ady-komplexuma: Fi­lo­ló­gi­ai re­gény, Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 2012.

Ve­res And­rás „fi­lo­ló­gi­ai re­gé­nye” nagy fel­ké­szült­ség­gel, pél­dás ala­pos­ság­gal meg­írt, tisz­te­le­tet éb­resz­tő tel­je­sít­mény, a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­mal fog­lal­ko­zók vagy a kor­szak iránt ér­dek­lő­dők szá­má­ra egy­szer­re hasz­nos és él­ve­ze­tes ol­vas­mány. Rész­le­tes be­mu­ta­tást kap ben­ne a Nyu­gat első nem­ze­dé­ké­nek két nagy alak­ja, „a két köl­tő­óri­ás (és hoz­zá­ten­ném: a két ki­tű­nő új­ság­író, show­man és rek­lám­szak­em­ber)” (13): Ady és Kosz­to­lá­nyi, akik mar­kán­san kü­lön­bö­ző, szem­ben álló iro­dal­mi és köz­éle­ti at­ti­tű­dö­ket je­le­ní­te­nek meg, vál­to­zó ka­no­ni­kus po­zí­ci­ó­juk, iro­da­lom­po­li­ti­kai meg­íté­lé­sük pe­dig jel­lem­ző a ma­gyar ér­tel­mi­ség vál­to­zó iro­dal­mi és köz­éle­ti at­ti­tűd­jé­re. Utób­bi­ról a mon­dott idő­szak má­sik is­mert ku­ta­tó­ja, Ke­nye­res Zol­tán né­hány év­vel ez­előtt pár som­más ol­dal­ban fog­lal­ta össze ref­le­xi­ó­it (Ady End­re, és akik­nek nem kell cím­mel) – Ve­res köny­ve te­kint­he­tő akár eh­hez a té­má­hoz való hoz­zá­szó­lás­nak is.

A könyv szer­ke­ze­te össze­tett és ér­de­kes, oly­kor va­ló­ban a re­gény mű­fa­já­hoz il­lő­en ka­lan­dos, szép­iro­dal­mi él­ményt kí­nál: lap­ja­in kü­lön­bö­ző ku­ta­tá­si té­mák fo­nód­nak egy­más­ba. A kály­ha, amely­től el­in­du­lunk, Kosz­to­lá­nyi zse­ni­á­li­san szel­le­mes és mé­lyen prob­le­ma­ti­kus, so­ká­ig meg­bé­lyeg­zett, Ady el­le­ni pamf­let­je, a Tollban meg­je­lent Az írás­tu­dat­la­nok áru­lá­sa. Rész­le­tes (és Kosz­to­lá­nyi­val ér­de­mei el­is­me­ré­se mel­lett is kri­ti­kus) szö­veg­elem­zé­se a könyv kö­ze­pén ta­lál­ha­tó, de a ben­ne fel­ve­tő­dő prob­lé­mák más­hol is sok­szor elő­ke­rül­nek. Kosz­to­lá­nyi írá­sá­nak egyik cél­pont­ja az ab­szurd mé­re­te­ket öltő Ady-kultusz, így an­nak tör­té­ne­te is a re­gény ré­sze lesz (ilyen­kor a cím­sze­rep­lő, Kosz­to­lá­nyi néha hosszú idő­re el­tű­nik), ahogy – mi­vel a pamf­let­ben so­kan sze­mé­lyes­ke­dő in­du­la­tot is fel­fe­dez­ni vél­tek – a két szer­ző kö­zöt­ti sze­mé­lyes vi­szony, majd a „kü­lön­vé­le­mény” ál­tal ki­vál­tott te­re­bé­lyes vita is. Mind­ezt le is fedi, meg nem is a vá­lasz­tott Kosz­to­lá­nyi Ady-komplexuma cím.

Úgy tű­nik, Ve­res leg­főbb tu­do­má­nyos mód­sze­re: min­dent is­mer­ni, ol­vas­ni (el­ső­sor­ban a pri­mer szö­ve­ge­ket) – ilyen ér­te­lem­ben a könyv egy vé­gig­ol­va­sott élet im­po­záns do­ku­men­tu­ma, amely mö­gött egy tel­jes pá­lya ma­ga­biz­tos­sá­ga ér­ző­dik. Ve­res tud­ja és lát­tat­ja: egy-egy rész­let­kér­dés csak a na­gyobb egész fe­lől ért­he­tő meg, így pél­dá­ul az, hogy mit „je­lent” (mi­ért szü­le­tett, mit akart el­ér­ni stb.) a Kosztolányi-pamflet, nem vá­la­szol­ha­tó meg könnyen és egy­sze­rű­en, csak min­den le­het­sé­ges kö­rül­mény szám­ba­vé­te­lé­vel. Egyik téma vonz­za a má­si­kat, és oly­kor ne­héz is meg­ha­tá­roz­ni, mi tar­to­zik hoz­zá a könyv alap­kér­dé­sé­hez. Jó­zsef At­ti­la hoz­zá­szó­lá­sa a vi­tá­hoz pél­dá­ul kü­lön be­tét­fe­je­ze­tet kap (211–221), noha vissz­hang­ta­lan ma­radt, a vi­tát nem be­fo­lyá­sol­ta ér­dem­ben, és Kosz­to­lá­nyi (sőt, a vele egyet­ér­tő Ve­res) sze­rint is „na­gyon éret­len” írás (221) – je­len­tő­sé­ge véd­he­tő a Jó­zsef Attila-kutatás szem­pont­já­ból, de Kosz­to­lá­nyi és Ady fe­lől ke­vés­bé re­le­váns. „Utó­rez­gés­ként” a könyv is­mer­te­ti töb­bek közt a Toll újabb Ady-ankétját is (278–284), amely Kosz­to­lá­nyi ha­lá­la után két év­vel zaj­lott – eb­ben pél­dá­ul Né­meth An­dor ér­de­kes ál­lás­pont­ja és an­nak értő ma­gya­rá­za­ta in­kább a könyv „ér­tel­mi­ség­tör­té­ne­ti” vo­na­lá­hoz kap­cso­ló­dik, a cím­ben je­lölt té­má­hoz szük­ség­kép­pen csak érin­tő­le­ge­sen. Ha­son­ló­an epi­zód jel­le­gű a Ka­rin­thy és Ig­no­tus Pál köz­ti pen­ge­vál­tás le­írá­sa is (236–241), amely ön­ref­lex­íven ép­pen an­nak a de­monst­rá­lá­sá­ra szol­gál a könyv­ben, hogy sok­szor ne­héz el­dön­te­ni, mi tar­to­zik a té­má­hoz, és mi nem.

Pa­ra­dox mó­don szin­tén a könyv (szin­te poszt­mo­dern) szép­iro­dal­mi ha­tás­me­cha­niz­mu­sát erő­sí­ti szö­veg és láb­jegy­ze­tek össze­tett vi­szo­nya, a láb­jegy­ze­tek ilyen mér­té­kű és fel­fo­gá­sú hasz­ná­la­ta is: gyak­ran akár az ol­dal felét-kétharmadát is ezek te­szik ki, és nem el­ső­sor­ban tu­do­má­nyos hi­vat­ko­zás­ként funk­ci­o­nál­nak, ha­nem egy­szer­s­mind to­vább épí­tik, ki­egé­szí­tik, elő­ké­szí­tik a fő­szö­veg meg­ál­la­pí­tá­sa­it, oly­kor messzi­re ka­lan­doz­va. (Az egyik pél­dá­ul – a 238–239. ol­da­lon – amo­lyan egy­per­ces esszé­ként el­iga­zít Ka­rin­thy nyelv­szem­lé­le­té­nek le­het­sé­ges eu­ró­pai pár­hu­za­ma­i­ról is.) Ha­tal­mas mun­ka le­he­tett an­nak be­osz­tá­sa, hogy mi ke­rül­jön a fő­szö­veg­be és mi az alat­ta bur­ján­zó te­le­vény­be (erre utal­hat az apró hiba, hogy a 188. ol­dal 98. láb­jegy­ze­te ugyan­azt a gon­do­la­tot tar­tal­maz­za, mint a fő­szö­veg), ám ez az erő­be­fek­te­tés vé­gül meg­té­rült: lé­nyeg­re törő, fe­szes fő­szö­veg szü­le­tett, a láb­jegy­ze­tek pe­dig gyak­ran újabb cse­me­gék­kel szol­gál­nak a ki­tar­tó ol­va­só­nak. (Az ed­dig mon­dot­ta­kon kí­vül a poszt­mo­dern re­gény­sze­rű­sé­get erő­sí­ti az a tény is, hogy Kosz­to­lá­nyi a ter­ve­zett, majd meg nem je­len­te­tett vá­lasz­cik­ké­nek jegy­ze­te­it gyors­írás­sal írta, ame­lyek­nek a meg­fej­té­se kér­dé­ses, így néha az elem­zett for­rás­szö­veg maga is hi­po­te­ti­kus, 248).

Az öt­let, hogy egy tel­jes könyv fog­lal­koz­zon a hír­hedt pamf­let meg­ér­té­sé­hez és ér­té­ke­lé­sé­hez szük­sé­ges kü­lön­bö­ző iro­da­lom­tör­té­ne­ti prob­lé­mák­kal, an­nak a le­he­tő­sé­gét is ma­gá­ban rej­tet­te, hogy – mint­egy a „csepp­ben a ten­ger” meg­kö­ze­lí­té­sét kö­vet­ve – sű­rí­tet­ten szó­ba ke­rül­hes­sen szá­mos fon­tos kér­dés: Ady és Kosz­to­lá­nyi már-már ar­che­ti­pi­kus al­ka­ti kü­lön­bö­ző­sé­gei, az iro­da­lom be­fo­ga­dá­sá­nak meg­ha­tá­ro­zó ma­gyar min­tái, az iro­dal­mi köz­élet és a vi­ta­kul­tú­ra fo­gya­té­kos­sá­gai (vö. Szán­tó Ru­dolf: „Az Ady-vita be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem­csak vá­la­szol­ni nem tu­dunk, de még kér­dez­ni sem”; 233) stb. Ve­res And­rás azon­ban egy­szer­re prob­lé­ma­köz­pon­tú és kro­no­lo­gi­kus fel­fo­gá­sú szö­ve­get ír, ha tet­szik: a csepp köré meg­ír­ja a ten­gert is, így a fent em­lí­tett le­he­tő­ség nem vál­hat va­ló­ra tel­je­sen. Az idő­rend­ben ha­la­dó, rész­le­te­ző ki­fej­tés per­sze el­éri azt a vél­he­tő cél­ját, hogy jól kö­vet­he­tő­vé vál­nak a fo­lya­ma­tok, pél­dá­ul Kosz­to­lá­nyi Ady­val kap­cso­la­tos ál­lás­pont­já­nak vál­to­zá­sai, ám így sok szö­veg­rész­let, több elem­zői vé­le­mény több­ször is elő­ke­rül. Egy­szer ott, aho­vá tar­tal­mát te­kint­ve, más­szor pe­dig, aho­vá az idő­rend­ben il­lesz­ke­dik. Az ilyen is­mét­lé­se­ket az ese­tek nagy ré­szé­ben nem vált­ja ki a dup­lá­zást el­ke­rü­lő bel­ső hi­vat­ko­zás. (Et­től az egyes fe­je­ze­tek ma­guk­ban könnyeb­ben ol­vas­ha­tók – de va­jon ez‑e a leg­fon­to­sabb szempont?)

Ve­res az idő­rend­ben ha­lad­va ál­ta­lá­ban na­gyon ala­pos for­rás­hasz­ná­lat­tal össze­fog­lal­ja a kü­lön­bö­ző sze­rep­lők vé­le­mé­nyét, eköz­ben szá­mos nem tri­vi­á­lis, apró össze­füg­gést vi­lá­gít­va meg. Ez na­gyon jól mű­kö­dik – amíg a tör­té­net­nek nincs túl sok sze­rep­lő­je. Ilyen szem­pont­ból a könyv má­so­dik fele ke­vés­bé len­dü­le­tes, mint a re­mek első (amely­nek egy­ér­tel­műb­ben a cím­ben sze­rep­lő két szer­ző a fő­hő­se). A szi­go­rú kro­no­ló­gia kö­ve­té­se he­lyett ta­lán gyü­möl­csö­zőbb lett vol­na a vi­tá­ban szü­le­tett kis­mil­lió hoz­zá­szó­lást a jel­lem­ző tar­tal­mi vagy re­to­ri­kai meg­ol­dá­sok alap­ján tí­pu­sok­ba so­rol­ni, így fó­kusz­ál­tab­bá téve a „tör­té­net­ve­ze­tést”. Ve­res is több­ször ki­fe­je­zi az elé­ge­det­len­sé­gét a vita szín­vo­na­lá­val kap­cso­lat­ban. A cik­kek nagy ré­sze sze­rin­te „le­han­go­ló­an szín­vo­nal­ta­lan” (183), ké­sőbb pe­dig meg­jegy­zi: „A Toll Ady-vitájának má­so­dik sza­ka­sza még gyen­gébb szín­vo­na­lú­nak bi­zo­nyult, mint az első (hol­ott az sem ké­nyez­tet­te el az ol­va­só­kat)” (211), ta­lán ez a mi­nő­ség va­la­mennyi­re rá­nyom­ja a bé­lye­gét a „fi­lo­ló­gi­ai re­gény­re” is. A Kosztolányi-pamfletről írt, ta­lá­ló ve­re­si meg­fi­gye­lést va­ri­ál­va („Kosz­to­lá­nyi va­ló­já­ban nem ele­mez, ha­nem de­monst­rál”; 151) úgy le­het­ne fo­gal­maz­ni: Ve­res nem­csak elem­zi, ha­nem sok­szor, sok hosszú idé­zet­tel de­monst­rál­ja is ezt a le­han­go­ló színvonaltalanságot.

En­nek a re­cen­zi­ó­nak a ter­je­del­me nem te­szi le­he­tő­vé, hogy a sok em­lí­tett apró ér­de­kes­ség­re fel­hív­jam a fi­gyel­met, de meg­kí­sér­lem össze­fog­lal­ni a kö­tet­nek az egész szö­veg­re ki­ha­tó, leg­fon­to­sabb té­zi­se­it. A pamf­let (pri­vát mo­tí­vu­mo­kon túl­mu­ta­tó) cél­já­nak meg­ha­tá­ro­zá­sa­kor Ve­res az iro­dal­mi mo­dern­ség ma­gyar fej­lő­dés­tör­té­ne­tét tart­ja ma­gya­rá­zó ér­té­kű­nek, vagy­is azt, hogy Kosz­to­lá­nyi az 1920-as évek vé­gé­re meg akar­ta ha­lad­ni a mo­dern­ség ko­ráb­bi – az ő köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, de oly­kor ép­pen sze­mé­lyes íz­lé­se és am­bí­ci­ói el­le­né­re lét­re­jött, Ady ne­vé­vel és po­é­ti­ká­já­val fém­jel­zett – vív­má­nya­it. „A szá­zad­for­du­lón még a mo­dern ma­gyar iro­da­lom meg­te­rem­té­se volt a cél, mely­nek si­ke­res tel­je­sí­té­sét utóbb Kosz­to­lá­nyi Ady­val és má­sok­kal kö­zös tel­je­sít­mé­nyé­nek te­kin­tet­te. De mert a hú­szas éve­ket új kor­szak­vál­tás­ként élte meg, úgy fog­ta fel (ha­son­ló lo­gi­ka alap­ján) a szá­zad­előt kép­vi­se­lő Ady tar­tós, sőt nö­vek­vő presz­tí­zsét, mint az új kor­szak ki­bon­ta­ko­zá­sát ne­he­zí­tő aka­dályt.” (18); Kosz­to­lá­nyi „azt sé­rel­mez­te, hogy az Ady ha­lá­lát kö­ve­tő újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti kor­szak rang­so­rá­nak élé­re is Adyt eme­lik, in­do­ko­lat­la­nul és ér­dem­te­le­nül, hi­szen idő­köz­ben na­gyot vál­to­zott a vi­lág” (66); a meg­úju­lást véd­te „túl­ha­la­dott­nak tu­dott múlt­ja – pon­to­sab­ban Ad­yé­val kö­zös szecessziós-szimbolista múlt­ja – el­len is” (161; ki­eme­lé­sek min­den­hol az ere­de­ti­ben) – fej­ti ki több he­lyütt ér­tel­me­zé­sét Ve­res. En­nek a fő­té­zis­nek a kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy – ah­hoz ké­pest, hogy ál­ta­lá­ban a szer­ző ér­tel­me­zé­sei mennyi­re alá­tá­maszt­ha­tó­ak a konk­rét for­rá­sok szó sze­rin­ti je­len­té­sé­vel – vi­szony­lag ke­vés­sé ol­vas­ha­tó ki ma­gá­ból a pamf­let szö­ve­gé­ből (a be­széd­hely­zet „nincs nyíl­tan ki­mond­va ma­gá­ban a szö­veg­ben. Vagy­is ép­pen a leg­fon­to­sabb in­dí­ték nem je­le­nik meg ben­ne”; 161), de a ke­let­ke­zés kon­tex­tu­sá­nak sok köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­ka ké­zen­fek­vő ér­tel­me­zés­sé te­szi (el­ső­sor­ban a sze­mé­lyes in­dí­té­kok túl­hang­sú­lyo­zá­sá­val szem­ben). Hogy ép­pen a könyv fő té­zi­se vi­szony­lag spe­ku­la­tív jel­le­gű, az vé­le­mé­nyem sze­rint véd­he­tő a pamf­let mű­fa­já­val járó iro­ni­kus, nem szá­ra­zan ér­ve­lő nyelv­hasz­ná­lat mi­att is, amely tel­je­sen hi­he­tő­vé te­szi, hogy a leg­fon­to­sabb in­dí­ték ne le­gyen ki­fejt­ve ben­ne. A po­é­ti­ka­tör­té­ne­ti be­széd­hely­zet ki­fej­tet­len­sé­gé­nek egyik ma­gya­rá­za­ta a szer­ző sze­rint az is, hogy „ak­kor még nem lé­te­zett po­é­ti­kai dis­kur­zus a mai ér­te­lem­ben” (300).

Ezt az ér­tel­me­zést Ve­res az utol­só ol­da­la­kon ki­egé­szí­ti egy új szem­pont­tal, mond­ván: „nem Ady és Kosz­to­lá­nyi el­té­rő po­é­ti­ká­ja volt a vi­ta­irat iga­zi oka. Kosz­to­lá­nyi nem egy­sze­rű­en va­la­mi­lyen más­ság el­len emel­te fel a sza­vát, ha­nem a kö­zös­sé­gét fél­tet­te Ady mes­si­a­nis­ta szem­lé­le­té­től, amit kár­té­kony­nak tar­tott – ő úgy kép­zel­te, hogy csak – a ma­gyar köl­té­szet jö­vő­je szem­pont­já­ból.” Az idé­zett köz­be­ve­tés („ő úgy kép­zel­te, hogy csak”) arra utal, hogy Ve­res még ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű­ként ol­vas­sa a pamf­le­tet, mint ahogy Kosz­to­lá­nyi sze­rin­te (előbb is­mer­te­tett ér­tel­me­zé­se sze­rint) szán­dé­kol­ta, köz­éle­ti re­le­van­ci­át, sőt ak­tu­a­li­tást tu­laj­do­nít­va neki: „Ami­kor Ady mű­ve­let­len­sé­gét tet­te szó­vá, szük­ség­kép­pen szólt a ma­gyar kul­tú­ra egy­ol­da­lú­sá­ga­i­ról is. Ami­kor Ady messiás-pózát tá­mad­ta, óha­tat­la­nul ál­lást fog­lalt a nem­ze­ti ön­saj­ná­lat­tal szem­ben is” (301).

A pamf­let ér­tel­me­zé­sé­nek egyik fő di­lem­má­ja, hogy el­ső­sor­ban a túl­zó Ady-kultusz vagy Ady End­re köl­té­sze­te el­le­ni ki­ro­ha­nás­ként ol­vas­suk. A könyv erre na­gyon meg­győ­ző fel­ol­dást kí­nál, ami­kor be­mu­tat­ja, hogy Kosz­to­lá­nyi­ra 1927-ben mi­lyen nagy ha­tást tett Ady le­ve­le­i­nek Hat­vany La­jos ál­ta­li köz­zé­té­te­le, e le­ve­lek ugyan­is rész­le­te­sen do­ku­men­tál­ták, ho­gyan hasz­nál­ta Ady fá­rad­ha­tat­la­nul iro­dal­mi net­work­jét sa­ját hír­ne­vé­nek, kul­tu­szá­nak ki­épí­té­sé­re és fenn­tar­tá­sá­ra, így a kul­tu­sza mi­att „a le­ve­lek alap­ján Kosz­to­lá­nyi már el­ső­sor­ban ma­gát Adyt tar­tot­ta fe­le­lős­nek” (126), és „ek­kor – nem ko­ráb­ban – ala­kul­ha­tott ki Kosz­to­lá­nyi­ban az a ra­di­ká­lis vé­le­mény, amely a vi­ta­irat­nak is sa­ját­ja” (128). Tu­da­tá­ban te­hát nem vált el olyan éle­sen a köl­tő és a kul­tu­sza, ahogy az iro­dal­mi köz­vé­le­mény­ben ál­ta­lá­ban szo­kás volt eze­ket szem­be­ál­lí­ta­ni (Ve­res eze­ket ugyan ép­pen nem idé­zi, de ada­lék le­het, hogy az 1920-as évek­ben a Nyu­gatban pél­dá­ul Ba­bits és Schöpf­lin is több cik­ket írt Ady és kul­tu­sza éles megkülönböztetéséről).

Na­gyon von­zó vo­ná­sa a szer­ző meg­kö­ze­lí­té­sé­nek, hogy tá­vol áll tőle az ál­ta­lá­no­sí­tó na­gyot mon­dás, az iro­dal­mi köz­tu­da­tunk­ban ál­ta­lá­ban (fe­lü­le­te­sen) egy­sé­ges­nek tu­dott idő­sza­kok, irá­nyok, élet­mű­vek nála kö­zel­ről szem­lél­ve ap­róbb egy­sé­gek­re, krí­zi­sek­re, egy­más­nak oly­kor el­lent­mon­dó gesz­tu­sok­ra bom­la­nak – mint he­lye­sen írja: az ör­dög a rész­le­tek­ben la­kik (13). Ilyen meg­vi­lá­gí­tó ere­jű rész­let­kér­dés pél­dá­ul a Hatvany-könyvnek Kosz­to­lá­nyi­ra tett ha­tá­sa, de ma­dár­táv­lat­ból nem lát­sza­nak pél­dá­ul az olyan, oly­kor fon­tos­sá váló ap­ró­sá­gok sem, mint hogy Ady 1910 ele­jén ép­pen meg­or­rol a Nyu­gatra, mert Ba­bits ver­sét sze­mé­lyes tá­ma­dás­nak érzi (49).

Kü­lö­nö­sen ér­de­kes vo­nu­la­ta a kö­tet­nek, aho­gyan „de­konst­ru­ál­ja” a Nyu­gatra és nem­ze­dé­ke­i­re mint egy­sé­ges irányzat(ok)ra vo­nat­ko­zó köz­ke­le­tű, „tan­könyv­sze­rű” is­me­re­te­ket. Ha nem is a kor­szak ku­ta­tói kö­zött, de bi­zo­nyá­ra akad­nak olya­nok, akik­nek meg­le­pe­tést okoz­hat már az is, hogy az „első nem­ze­dék” je­le­se­ként szá­mon tar­tott Kosz­to­lá­nyi nem volt a Nyu­gat ala­pí­tói közt, so­ká­ig bel­ső kö­ré­be se tar­to­zott, kez­det­ben „gon­do­lat­gyű­lö­lő zsi­dó pártszövetkezet”-nek tar­tot­ta, és in­nen in­dul­va lett a fo­lyó­irat még­is szép­írói mun­kás­sá­gá­nak egyik fő or­gá­nu­ma, majd ju­tott el odá­ig, hogy több­ször szó­vi­vő­je­ként sze­re­pelt, és vé­gül a pamf­let­tel „a Nyu­gat vé­del­mé­ben üzent ha­dat a Nyu­gat mind­ad­dig leg­főbb vé­dő­szent­jé­nek” (137). Ve­res ta­lá­ló­an ál­la­pít­ja meg: „a Nyu­gat író­it is az el­le­nük in­té­zett tá­ma­dá­sok ka­la­pál­ták össze egy­sé­ges tá­bor­rá. […] Ady és Kosz­to­lá­nyi ugyan­ab­ba a tá­bor­ba tar­toz­tak, amely elég­gé szé­les volt ah­hoz, hogy meg­fér­je­nek ben­ne egy­más­sal” (62). A tá­bor­hoz tar­to­zók vi­lág­né­ze­ti és íz­lés­be­li pre­fe­ren­ci­ái elég­gé kü­lön­böz­tek, leg­fel­jebb az je­len­tett laza kö­zös­sé­get, hogy a ma­gyar­ság kul­tu­rá­lis kül­de­té­sé­nek meg­va­ló­sí­tá­sát a ha­za­fi­as­ko­dás­sal szem­be­ál­lít­va kép­zel­ték el (75). Ha meg­hök­ken­nénk azon, hogy Kosz­to­lá­nyi a nyil­vá­nos­ság­ban év­ti­ze­de­kig csak di­csé­ri Adyt, és sok­szor meg­vé­di az­zal szem­ben, amit (fi­a­tal­ko­ri le­ve­le­zé­se ta­nú­sá­ga sze­rint) ő maga is gon­dolt róla (25–27), Ve­res szá­mos pél­dát hoz arra, hogy a tá­gan ér­tett Nyu­gat szer­zői ál­ta­lá­ban ki­tar­tot­tak egy­más mel­lett, noha kis túl­zás­sal min­den­ki­nek prob­le­ma­ti­kus sze­mé­lyes vi­szo­nya volt min­den­ki­vel. En­nek a tör­té­net­szál­nak a leg­in­kább za­var­ba ejtő fi­gu­rá­ja Ba­bits Mi­hály, aki Kosz­to­lá­nyi re­mé­nye­it meg­cá­fol­va a vi­tá­ban egy­re vi­lá­go­sab­ban Ady párt­já­ra áll: „Ki­nek van joga azt hin­ni, hogy más­ként vé­le­ke­dem, mint ahogy írok?” (200) – írja ön­tu­da­to­san, és mi­kor a sér­tett Kosz­to­lá­nyi azt fon­tol­gat­ja, hogy nyil­vá­nos­sá te­szi Ba­bits­nak az Adyt pocs­kon­di­á­zó fi­a­tal­ko­ri le­ve­lét, ak­kor Ba­bits ál­lí­tó­lag az ön­gyil­kos­sá­got fontolgatja.

Zá­rás­ként még egy té­ma­kör­re té­rek ki a könyv gaz­dag anya­gá­ból: az Ady-kultusz be­mu­ta­tá­sá­ra. Ve­res ko­ráb­bi írá­sai, az Új­ra­ol­va­sóban meg­je­lent Szem­pon­tok Ady „de­po­li­ti­zá­lá­sá­hoz” vagy az ál­ta­la Ady­ról írt in­ter­ne­tes tan­anyag ha­tás­tör­té­ne­ti ré­sze már ko­ráb­ban alap­ve­tő ál­lí­tá­so­kat fo­gal­maz­tak meg a té­má­ban. Ez­út­tal némi kö­te­le­ző sza­bad­ko­zás után („A té­má­nak könyv­tár­nyi szak­iro­dal­ma van, és sem­mi­képp sem sze­ret­nék be­le­bo­nyo­lód­ni az Ady-recepció tör­té­ne­té­nek rész­le­tes is­mer­te­té­sé­be”; 91) még­is rész­le­tek­be me­nő­en is­mer­te­ti a kul­tusz két vi­lág­há­bo­rú köz­ti ese­mé­nye­it, szá­mos fon­tos szö­veg­re (Sza­bó De­zső, Mak­kai Sán­dor stb. írá­sa­i­ra) hív­ja fel a fi­gyel­met, az ál­ta­lam is­mert leg­ala­po­sabb, a kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi cso­por­tok pre­fe­ren­ci­á­it meg­kü­lön­böz­te­tő, kro­no­lo­gi­kus szem­lé­le­tű át­te­kin­tést adva a té­má­ról. Vé­le­mé­nyem sze­rint vi­szont ki­ha­gyott le­he­tő­ség, hogy en­nek a kultusz-vizsgálatnak nincs ref­lek­tált el­mé­le­ti ke­re­te. Noha az iro­dal­mi kul­tusz­ku­ta­tás az ez­red­for­du­ló egyik iga­zi ma­gyar tu­do­má­nyos si­ker­tör­té­ne­te volt, „hun­ga­ri­kum” (és rá­adá­sul a kö­tet egyik lek­to­ra Tver­do­ta György, a kul­tusz­ku­ta­tás egyik ve­zér­egyé­ni­sé­ge), Ve­res köny­vé­ben nem hi­vat­ko­zik sem­mi­lyen konk­rét kul­tusz­fel­fo­gás­ra. Pe­dig az olyan meg­ál­la­pí­tá­sa­i­nak, mint hogy „Ady kul­tu­sza leg­alább annyi­ra volt po­li­ti­kai ter­mé­sze­tű, mint esz­té­ti­kai” (10), vagy „mint­hogy a kul­tusz tel­je­sen el­sza­kadt és ön­ál­ló­sult tár­gyá­tól, az Ady-rajongás vá­ló­já­ban – az iro­da­lom­tól füg­get­len – po­li­ti­kai vagy tár­sa­dal­mi ese­ménnyé vált” (145), meg­fe­le­lő kon­tex­tust kí­nál­hat­ná­nak az ilyen ha­tár­át­lé­pé­sek­kel bő­sé­ge­sen fog­lal­ko­zó kul­tusz­ku­ta­tó írá­sok (pl. Rá­kai Or­so­lya vagy Lak­ner La­jos cik­kei). Ve­res jel­zi, hogy 1919 „ha­tár­kő” az Ady-kultusz tör­té­ne­té­ben, előt­te a köl­tő csak az „írás­tu­dók” fi­gyel­mét kel­tet­te fel, utá­na vi­szont meg­kez­dő­dött „po­li­ti­ka ál­tal in­téz­mé­nye­sí­tett kul­tu­sza” (69) – eh­hez a meg­kü­lön­böz­te­tés­hez ta­lán al­kal­mas fo­gal­mi ke­re­tet ad­ha­tott vol­na pél­dá­ul a terjesztő-egységesítő és az elkülönülő-hierarchikus kul­tu­szok szem­be­ál­lí­tá­sa, ame­lyet Ta­káts Jó­zsef egyik írá­sa tárgyal.

A kul­tusz­fo­ga­lom tisz­tá­zat­lan­sá­gát nem az ön­cé­lú el­mé­le­ti­es­ke­dés ked­vé­ért em­lí­tem, ha­nem mert pél­dá­ul an­nak meg­ál­la­pí­tá­sá­val, hogy „az Ady-kultusz itt [a ha­tá­ron túli ma­gyar kö­zös­sé­gek­nél – T. Á.] még erő­sebb volt, mint az anya­or­szág­ban; hosszabb ide­je is tar­tott, az 1920-as évek ele­jé­től, míg Ma­gyar­or­szá­gon csak az év­ti­zed de­re­ká­tól” (188), Ve­res el­lent­mond ko­ráb­bi ön­ma­gá­nak, ami­kor hosszan is­mer­tet­te az Ady-kultusz 1920-as évek kö­ze­pe előt­ti anya­or­szá­gi tör­té­ne­tét – mi­kor va­ló­já­ban ar­ról van szó, hogy a mon­dott idő­pont­tól (amely­nek pon­tos meg­ha­tá­ro­zá­sá­ról ta­lán le­het­ne vi­tat­koz­ni) egy új, más­faj­ta Ady-kultusz kez­dő­dik Ve­res át­te­kin­té­sé­ben. Egy-egy pon­ton bő­vebb ki­fej­tés is el­kel­ne – mint ami­kor azt ol­vas­suk, hogy „Ke­resz­tury is el­fo­gad­ja azt a har­min­cas évek vé­gé­re meg­ha­tá­ro­zó­vá vált ér­tel­me­zés­irányt, hogy Ady leg­je­len­tő­sebb tel­je­sít­mé­nye sa­já­tos nem­zet­val­lá­sa” (290). (Két­ség­te­len, hogy ez az irány fon­tos az 1930-as évek­ben, de a szű­ken vett iro­dal­mi­sá­gon túl­mu­ta­tó na­ci­o­na­lis­ta ér­tel­me­zé­si ke­ret is­me­re­te­im sze­rint már kez­det­től hang­sú­lyo­san je­len van, olyan szer­zők­nél is, mint Mó­ricz vagy Ba­bits, l. a Nyu­gat első Ady-számát.) Összes­sé­gé­ben még­is hi­ány­pót­ló kultusz- és re­cep­ció­tör­té­ne­ti át­te­kin­tés szü­le­tett. A szer­ző pe­dig az Ady kö­rü­li kul­tusz ta­lán leg­fon­to­sabb tu­laj­don­sá­gá­ra vi­lá­gít rá (ma­gam is több­ször kí­sé­rel­tem meg – Ve­res­nél per­sze sze­ré­nyebb ke­re­tek kö­zött – írni er­ről, elő­ször itt), ami­kor zá­rás­ként fel­ve­ti: „Ady örök­sé­ge mind a mai na­pig za­var­ba ejtő. Ami­kor már nem ol­vas­sák, ak­kor is vi­tat­koz­nak róla, és nem annyi­ra Ady­ról vi­tat­koz­nak, mint in­kább a ma­gyar­ság sor­sá­ról és ön­szem­lé­le­té­ről” (301).

Summary

The book by And­rás Ve­res descri­bes in gre­at de­ta­il why De­zső Kosz­to­lá­nyi wro­te a (much de­ba­ted) pamph­let aga­inst the li­ter­ary cult of End­re Ady and also aga­inst his po­etry, whi­le paint­ing an ela­bo­ra­te pic­tu­re of the Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re and aut­hors of the first half of the 20th cent­ury. Start­ing out al­most at the same time in the first de­ca­de of the cent­ury, Kosz­to­lá­nyi and Ady rep­re­sent dif­fe­rent as­pects of li­ter­ary mo­der­nism, the­re­fo­re the­ir varying la­ter re­cept­ion can be seen as in­di­ca­tive of the dif­fe­rent ten­den­ci­es of the country’s in­tel­li­gentsia. One of the most in­ter­est­ing the­mes of this „phi­lo­log­i­cal no­vel” is the port­rayal of Nyu­gat (the de­fi­ning pe­ri­o­di­cal of the era) as a lo­o­se com­mu­nity of aut­hors usu­ally ca­re­fully pro­tec­ting each ot­her des­pi­te of the­ir per­so­nal dif­fe­ren­ces (Kosztolányi’s pamph­let be­ing the scan­da­lo­us ex­cept­ion). The book also gi­ves a us­e­ful ch­ro­no­log­i­cal over­view of the li­ter­ary cult of Ady bet­ween the two world wars.

Tar­ta­lom

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?