recenzió

Kelemen MIKES, Lettres de Turquie, ford. KALÓ Krisztina, Thierry FOUILLEUL, kiad. TÜSKÉS Gábor, kiadásra előkészítette Michel MARTY, előszó SZERB Antal, történelmi bevezető Jean BÉRENGER, történelmi jegyzetek TÓTH Ferenc, Paris, Honoré Champion, 2011 (Bibliothèque d’études de l’Europe Centrale, 7).

Mikes Kelemen Törökországi leveleinek nemrég megjelent francia fordítását már volt alkalmam bemutatni. Az önismétlés csapdájának elkerülése érdekében a kötetet ezúttal talán kissé rendhagyó módon fogom ismertetni: a fordítói teljesítmény méltatása után az utolsó levél magyar szövegét hasonlítom össze annak francia fordításával.

A Mikes-évforduló eseményei között igen fontos a teljes francia nyelvű fordítás megjelenése, hiszen ezen a nyelven eddig csak szemelvények léteztek a műből. Más nyelveken (például angolul, németül, olaszul és törökül) már évek óta olvasható a Leveleskönyv teljes vagy majdnem teljes szövege.

A fordítók – Kaló Krisztina és Thierry Fouilleul – egyéves munka során ültették át Mikes leveleit franciára. A fordításnak – amint az minden komoly szépirodalmi (és nem szépirodalmi) fordításnál elvárható – több előzetes változata is született, amelyről a fordítók kikérhették Mikes és a levélirodalom hazai és francia szakértőinek véleményét. A fordítók munkáját komoly szakmai együttműködés kísérte: a kiadást Tüskés Gábor vezette, a szöveget Michel Marty lektorálta, Jean Bérenger történelmi előszót, Tóth Ferenc a fordítók jegyzeteit kiegészítő történelmi jegyzeteket készített. A kötetet Szerb Antal 1934-es Mikes-esszéje nyitja. A fordítást részletes dokumentáció – térkép, időrendi táblázat, bibliográfia, török szavak jegyzéke, személynevek és földrajzi nevek jegyzéke, index – egészíti ki.

Az utolsó levél fordításának elemzése előtt röviden értékelnem kell a fordítók munkáját. Már Mikes francia kiadásának tervéről értesülve sejteni – sőt tudni – lehetett, hogy rendkívül nehéz feladatra vállalkoztak. Mikes nyelvhasználata, stílusa a magyar irodalmon belül is egyedi jelenség, és ennek átültetése franciára első nekifutásra megoldhatatlanul nehéznek tűnhet. A többszöri nekifutás és állandó dialógus a két fordító és más véleményezők között azonban szép eredményt hozott. Kijelenthető, hogy Mikes kortárs francia nyelven is meglepő, megkapó és szívhez szóló olvasmány.

A fordítók a kötet utószavában, illetve az októberben Budapesten rendezett nemzetközi Mikes-konferencián is kifejtették, milyen megfontolás vezette őket arra, hogy a Leveleskönyvet mai, s ne tájnyelvi franciára ültessék át. Arra is kitértek, hogy ennek ellenére miként próbálták Mikes sajátos stílusát, a kor hangulatát érzékeltetni, a modern francia szövegbe visszacsempészni „spirituális, színes, helyenként zavarba ejtő” nyelvét. Ezekre a megoldásokra most a 207. levél kapcsán térek ki.

Mikes utolsó levelének alapgondolata a megbékélés, a belenyugvás, az elfogadás. Egy francia számára talán van benne valami, ami Pascalt vagy a janzenistákat idézi. Isten akarata az egyetlen magyarázat a „haszontalan” bujdosásban eltöltött életre (a „haszontalan” fordítására még visszatérünk). A levél hangulata érdekes módon inkább 17., és nem 18. századi francia hagyományokkal érintkezik: a lelki nyugalom (quiétude) szükségességét Mikes halála idején a francia szellemi áramlatokban már a nyugtalanság (inquiétude) filozófiája váltja fel.

A fordítók nem tartották meg a latinos keltezést („22 octobris”), helyette egy 17. századi formát alkalmaztak, amely az értő francia olvasó számára Mme de Sévigné leveleit idézheti fel. A 207. levél olyan szöveghelyein, ahol Mikes a mai jelentésétől eltérő értelemben használ egy szót, minden esetben szerencsés megoldást választottak: az „emberi nemzet” „race humaine” [emberi faj], a „változást mindaddig próbáljuk” „nous expérimenterons aussi longtemps” [mindaddig tapasztalni fogjuk], illetve az „azután megszűnünk” „nous serons exempts” [mentesülni fogunk] lett. A bibliai szóhasználat megőrzése szintén fontos: „a siralomnak völgyében” például a francia bibliai megfelelő „dans la vallée des pleurs” lett.

A francia fordítás, amennyire lehet, próbálja követni Mikes helyenként szaggatott mondatfűzését. Ennek elérésére a francia mondatokban sok a beékelt kiemelés, ami érdekes módon a beszélt nyelvet idézi: „nous sommes, non seulement nous, mais toute la race humaine”, „Il nous faut donc veiller à ce que nous aussi, nous l’employions à cette fin”. A fordítás során szükségszerű jelenség a veszteség: bizonyos jelentésárnyalatokat, konnotációkat, kulturális háttérismereteket más nyelven nehéz vagy nem lehet érzékeltetni. A 207. levél fordításában mindamellett igen kevés veszteséget lehet felfedezni. Egyetlen példát említenék: „kivevé a bujdosásból” franciául „a aussi rappelé celui-ci d’exil” [őt is magához szólította a száműzetésből] lett. Valószínű, hogy a francia olvasó számára meglepő ez a megfogalmazás, ugyanakkor megőrzi a fő tartalmi elemet, vagyis, hogy a száműzetés után a halál valamiféle megnyugvás. Mikes teljesen egyéni fordulatát azonban egy általánosabban használt, a kereszténységhez kötődő kifejezés pótolja a francia változatban.

A fordítók (nagyon helyesen) letettek egyes, más nyelvre át nem ültethető régies („maradtunk volt”) vagy népies („kelletett mennem”) igealakok és nem köznyelvi formájú szavak („üdvességes”) visszaadásáról. A levélben túlnyomórészt a francia köznyelvben használatos múlt idő, az úgynevezett passé composé alakjait használják, ami élővé, közvetlenné teszi, a valós levél hangneméhez közelíti a beszámolót. Mindössze három helyen alkalmazzák a francia szépirodalmi nyelvben használatos igeidő, a passé simple alakjait („lorsque j’écrivis ma première lettre”, „la Porte nomma monsieur Zay”, „on me fit bach-bog”), ezáltal ezek az események – utalás Mikes legelső levelére, valamint arra, hogy Rákóczi eredeti kíséretéből az utolsóként elöljáró lett – sajátos jelentéstöbbletet nyernek, elkülönülnek a passé composé által kifejezett események kronológiájától.

A fordítók megtartják az ismétlődéseket, ezek a célnyelven is sajátos hatást tesznek, például „Après sa mort, il m’a fallu me rendre à la Porte pour annoncer sa mort” („Halála után a portára kelletett mennem, hogy hírré adjam halálát”). Két esetben tapasztaltuk, hogy a francia szó hangulatilag erősebb, mint a magyar eredeti: „vicissitudes” [viszontagság] kerül a „változás”, „infructueux” [szó szerint gyümölcsöt nem adó, így jelentésmezejébe tartozik a terméketlenség is] a „haszontalan” helyére, ám ezek az árnyalatok a levél hangulatának visszaadását szolgálják, adott esetben a más szöveghelyeken történő veszteséget kompenzálhatják. Egyes szerkezeti átalakítások teljesen jogosak: a „változó életünk” – „l’instabilité de notre vie” hangzása sokkal kifejezőbb, mint a szorosabb fordítás [notre vie instable] lett volna.

Bonyolult kérdés a mondathatárok helyenkénti változtatása, hiszen – elméletileg – a mondathatárokat fordításkor nem tanácsos átalakítani. A Törökországi levelek autográf kéziratában azonban Mikes központozása egyáltalán nem követi azt a tagolást, amelyet ma használnánk. A nyomtatott kiadásokban így, kivéve a betűhív kritikai kiadást, a mondathatárokat a kiadó olvasata hozza létre. A 207. levélben három esetben található mondathatár változás a fordításhoz használt kiadáshoz képest. Az első esetben – „Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal” – a mondat két részre bontását nem érzem feltétlenül szükségesnek. A második esetben magyarul egy mondatba kerül a kérdés és az arra adott válasz – „Mit rendel az Úr ezután felőlem, az ő kezében vagyok, hanem azt tudom […]” – véleményem szerint a kérdés kiemelése a francia változatban indokolható. A harmadik esetben nem tűnik szükségesnek az „ebből kiveszek 17 esztendőt” külön mondattá tétele, mert „Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam […] haszontalan bujdosásban töltöttem” tagmondatai egyetlen gondolat folyamatos kifejtésének tekinthetők.

Mindezek alapján az utolsó levél fordítását, csakúgy, mint a teljes francia fordítás megjelenését jelentős és sikeres munkának tekinthetjük, amely megtermékenyítően hathat a magyar irodalom francia nyelvű tolmácsolására.

Résumé

La traduction intégrale en français des Lettres de Turquie de Kelemen Mikes est un événement de première importance du 250^e anniversaire de la mort de l’auteur (2011). Nous avons déjà eu l’occasion de présenter ce volume, aussi choisissons-nous une autre approche cette fois : nous comparons la traduction de la dernière lettre avec l’original hongrois. Nous pouvons constater que la traduction des Lettres de Turquie, réalisée par Krisztina Kaló et Thierry Fouilleul, est un travail réfléchi et réussi, un texte vivant et touchant en français contemporain. L’idée centrale de la dernière lettre est la résignation, l’acceptation du destin et la recherche du bonheur dans la quiétude. Les traducteurs ont pu rendre ce ton en respectant le sens juste de certains mots, le vocabulaire et les répétitions propres à Mikes, en suivant autant que possible la syntaxe particulière de ses phrases. Bien qu’il soit impossible de faire sentir certaines nuances de sa langue, la traduction reflète à la fois le fond et la forme de la conclusion de sa correspondance.