Könyvismertetés

Italy & Hun­gary: Hu­man­ism and Art in the Early Re­na­is­sance, ed. Pé­ter Far­baky, Lo­u­is A. Wald­man, Vil­la I Tat­ti – Har­vard Uni­ver­sity Press, 2011. ¹

Azon a na­pon, ami­kor 1994-ben egy reg­gel meg­ér­kez­tem a fi­ren­zei Vil­la I Tat­ti­ba, némi szo­ron­gás­sal ve­gyes ámu­lat­tal sé­tál­gat­tam a dél­előt­ti pá­rá­ban úszó kert­ben. (Min­den­ki is­me­ri ezt az ér­zést, aki va­la­ha is járt már ott.) Egy ele­gán­san nyírt bo­kor mö­gül hir­te­len te­kin­té­lyes, őszes úr ug­rott elő, és si­e­tő­sen ke­zet nyúj­tott: – Mit ke­re­sel itt? – kér­dez­te. Kép­ről is­mer­tem, tud­tam, hogy ő Wal­ter Kaiser, a Vil­la igaz­ga­tó­ja, és azt is érez­tem, hogy ez­út­tal könnyed­nek és ter­mé­sze­tes­nek il­le­ne len­nem, de még­is úrrá let­tek raj­tam a kelet-európai ref­le­xek, és fél­re­ér­tet­tem a kér­dést. – Én va­gyok az a ma­gyar, tud­ja, aki ma ér­ke­zett – he­beg­tem, és rög­vest be­le­fog­tam a tu­do­má­nyos prog­ra­mom is­mer­te­té­sé­be, be­szél­tem a ma­gyar re­ne­szánsz iro­da­lom szép­sé­ge­i­ről, meg ar­ról, hogy ne­künk, ma­gya­rok­nak mi­lyen fon­tos, hogy vég­re itt le­he­tünk, idét­le­nül pró­bál­tam vic­cel­ni, hogy lám megint jön­nek Fi­ren­zé­be a bar­bá­rok a he­gye­ken túl­ról, mint a quatt­ro­cen­to ide­jén, de már nem akad köz­tünk olyan, aki Ja­nus Pan­no­ni­us­hoz len­ne fog­ha­tó. – Azt kér­dez­tem, mit ke­re­sel most itt a kert­ben? – mo­soly­gott – Elintéztél‑e már bent a ház­ban min­dent, amit kell, rend­ben van‑e a szál­lá­sod, megkaptad‑e az ösz­tön­díj­adat? A töb­bi­re is kí­ván­csi­ak va­gyunk per­sze, ké­sőbb, az ebéd­nél el­mond­ha­tod – az órá­já­ra né­zett – nem­so­ká­ra gyü­le­ke­zünk a te­ra­szon, pon­to­san kez­dő­dik, ne kés­sél – bú­csú­zott és elsietett.

Ami­kor ke­zem­be vet­tem a szó­ban for­gó, gyö­nyö­rű ki­ál­lí­tá­sú, vas­kos ta­nul­mány­kö­te­tet – amely je­len­tős rész­ben a Vil­la I Tat­ti egy­ko­ri ösz­tön­dí­ja­sa­i­nak dol­go­za­ta­i­ból állt össze –, óha­tat­la­nul ez a régi, majd’ két év­ti­ze­des kér­dés ju­tott az eszem­be: – Mit ke­re­sünk mi ott? Mit ke­res­nek a ma­gya­rok Fi­ren­zé­ben, a Vil­la I Tat­ti­ban, a hu­ma­niz­mus­ku­ta­tás fel­leg­vá­rá­ban? – Hi­szen erre a kér­dés­re ad vá­laszt ez a könyv. A hely­hez és a fel­adat­hoz mél­tón, ki­me­rí­tő­en és ki­fo­gás­ta­la­nul – ezt sze­ret­ném elő­re­bo­csá­ta­ni – de kü­lön­bö­ző­kép­pen, ami egé­szen ter­mé­sze­tes. A kö­tet iro­dal­mi ta­nul­má­nya­i­nak rö­vid is­mer­te­té­se­kor fő­ként arra fi­gye­lek most, hogy ki-ki mi mó­don fo­gal­maz­za meg a maga vá­la­szát erre a fél­re nem ért­he­tő kér­dés­re, me­lyet akarva-akaratlanul min­den ma­gyar fel­tesz ma­gá­nak, aki azért megy Fi­ren­zé­be, hogy a re­ne­szánsz kul­tú­rá­val foglalkozzon.

Ki­in­du­ló­pont­ként ér­te­lem­sze­rű­en Szö­ré­nyi Lász­ló dol­go­za­ta kí­nál­ko­zik, amely a ma­gyar re­ne­szánsz­ku­ta­tás leg­utol­só kor­sza­ká­nak tör­té­ne­tét vá­zol­ja fel, és ered­mé­nye­it fog­lal­ja össze. Kla­ni­czay Ti­bor ha­lá­la évét (1992) je­lö­li meg a tár­gyalt idő­szak kez­de­te­ként, na­gyon he­lye­sen, hi­szen a mo­dern ma­gyar re­ne­szánsz­ku­ta­tás – na­gyobb rész­ben – meg­ala­pí­tó­já­nak ha­lá­la után is az ő szel­le­mé­ben fo­lyik, sor­ban je­len­nek meg az ál­ta­la ins­pi­rált ké­zi­köny­vek és for­rás­ki­ad­vá­nyok, és nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos te­vé­keny­sé­günk még ma is a Kla­ni­czay lét­re­hoz­ta tu­do­má­nyos nyil­vá­nos­ság há­ló­já­ban mo­zog. Kla­ni­czay nem­csak eu­ró­pai szín­vo­na­lon ku­tat­ta a ma­gyar­or­szá­gi re­ne­szánsz és hu­ma­niz­mus iro­dal­mát, ha­nem tel­jes ere­jé­vel azon mun­kál­ko­dott, hogy – Szö­ré­nyi­vel szól­va – kül­föl­dön is mi­nél töb­ben meg­is­mer­ked­je­nek ez­zel a „vi­szony­lag tá­vol eső té­má­val, egy leg­alább­is re­gi­o­ná­li­san tá­vol eső hu­ma­niz­mus prob­lé­má­i­val”. Kla­ni­czay ere­de­ti prog­ram­ja és ku­ta­tói at­ti­tűd­je szab­ja meg azt is, hogy mely ten­den­ci­ák van­nak je­len a ma­gyar hu­ma­niz­mus­ku­ta­tás­ban, és azt is, hogy me­lyek nincsenek.

Az el­múlt év­szá­zad­ban – dur­va le­egy­sze­rű­sí­tés­sel élve – há­rom ku­ta­tói szem­lé­let­mód ala­kult ki a ma­gyar re­ne­szánsz­ku­ta­tás­ban. Vol­tak, akik a kor kul­tú­rá­já­nak csak­is azt a sze­le­tét tar­tot­ták ta­nul­má­nyo­zás­ra ér­de­mes­nek, amely a – kü­lön­bö­ző ideo­ló­gi­ák ál­tal meg­ha­tá­ro­zott – „ma­gyar nem­ze­ti ha­gyo­mány” ré­szét ké­pez­te. Má­sok vi­szont egye­te­mes eu­ró­pai ér­ték­nek tar­tot­ták ku­ta­tá­sa­ik tár­gyát, de úgy gon­dol­ták, hogy a leg­na­gyobb szol­gá­la­tot az­zal te­he­tik ha­zá­juk­nak és a vi­lág­nak, ha a ma­gyar hu­ma­niz­mus ha­tá­ra­in­kon túl alig is­mert ada­lé­ka­i­val gaz­da­gít­ják az egye­te­mes tu­do­má­nyos­sá­got. Ez az irány­zat kap­ta és kap­ja egyéb­ként a leg­több he­lyes­lést kül­föld­ről is, hi­szen ered­mé­nye­it min­dig hasz­no­sí­ta­ni le­het a kü­lön­fé­le szin­té­zi­sek­ben, ami­kor be kell töl­te­ni a Ma­gyar­or­szág­ra vo­nat­ko­zó is­me­re­tek fe­hér folt­ja­it. Megint má­sok – ők vol­tak a leg­am­bi­ci­ó­zu­sabb és leg­sza­ba­dabb irány­zat kép­vi­se­lői – egy­ál­ta­lán nem szab­tak kor­lá­to­kat ku­ta­tá­sa­ik­nak. A Vil­la I Tat­ti in­tel­lek­tu­á­lis at­mosz­fé­rá­ja – mond­juk Sal­va­to­re Cam­po­reale hal­ha­tat­lan em­lé­kű pe­ri­pa­te­ti­kus elő­adá­sai – ezt a köz­vet­len ér­tel­me­zői stí­lust, az esz­mék sza­bad áram­lá­sát tá­mo­gat­ta.  Azo­kat erő­sí­tet­te, akik az egy­ko­ri Eu­ró­pát min­den ben­ne élő nem­zet kö­zös ha­zá­já­nak te­kint­ve – a leg­na­gyobb ter­mé­sze­tes­ség­gel – pon­to­san úgy be­szél­tek a ma­gyar szel­le­mi moz­gal­mak­ról, aho­gyan a nyugat-európaiakról szól­ni szo­kás. A Vil­la I Tat­ti lég­kö­ré­nek és Kla­ni­czay Ti­bor alap­ve­té­sé­nek egy­aránt kö­szön­he­tő, hogy eb­ben a kö­tet­ben csak az utób­bi két men­ta­li­tás érvényesül.

Pa­jo­rin Klá­rá­nak A bá­ze­li zsi­nat ha­tá­sa Ma­gyar­or­szá­gon. Gö­rö­gök, gö­rög­tu­dó­sok és a ko­rai ma­gyar hu­ma­niz­mus című dol­go­za­ta a leg­ki­vá­lóbb pél­dá­ja an­nak, ho­gyan le­het ér­té­kes és hasz­nos ma­gyar­or­szá­gi hoz­zá­já­ru­lá­sok­kal gaz­da­gí­ta­ni a nyu­ga­ti ku­ta­tá­so­kat, és ez­ál­tal be­fo­lyá­sol­ni a dis­kur­zus me­ne­tét. Tud­juk jól, hogy a Kons­tan­ti­ná­polyt a 15. szá­zad ele­jén fe­nye­ge­tő osz­mán hó­dí­tás mi­att Európa-szerte ak­tu­á­lis­sá lett a val­lás­unió, a ke­resz­tény össze­fo­gás gon­do­la­ta. Az is köz­is­mert – és ez ma­nap­ság na­gyon nép­sze­rű téma nyu­ga­ton –, hogy vol­ta­képp ez a fel­úju­ló kelet–nyugati kom­mu­ni­ká­ció tet­te le­he­tő­vé a hu­ma­nis­ta gö­rög stú­di­u­mok fel­vi­rág­zá­sát Eu­ró­pá­ban. Pa­jo­rin Klá­ra rend­kí­vül ap­ró­lé­kos és gon­dos írá­sa olyan ma­gyar­or­szá­gi ér­tel­mi­sé­gi­ek te­vé­keny­sé­gé­vel fog­lal­ko­zik, akik­ről ed­dig na­gyon ke­ve­set le­he­tett tud­ni (ilyen pél­dá­ul a bá­ze­li zsi­nat egyik fon­tos sze­mé­lye, Io­an­nes de Do­mi­nis), és akik Ma­gyar­or­szá­got is be­kap­csol­ták a gö­rö­gö­ket érin­tő po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis fo­lya­ma­tok­ba. Pa­jo­rin ku­ta­tá­sai nyo­mán im­már tisz­táb­ban lát­juk a ha­zai hu­ma­niz­mus mag­ha­tá­ro­zó alak­já­nak, Vi­téz Já­nos­nak a sze­re­pét az it­te­ni gö­rög­stú­di­u­mok meg­szer­ve­zé­sé­ben, és azt is, hogy a leg­hí­re­sebb gré­cis­ták mi­ért tö­re­ked­tek el­jut­ni Hu­nya­di Má­tyás ud­va­rá­ba. Ma­gyar­or­szá­got ér­zé­ke­nyen érin­tet­te a tö­rök ve­szély, ér­de­kelt volt a gö­rö­gök meg­se­gí­té­sé­ben, és ez ma­gya­rá­za­tul szol­gál arra is, hogy a hu­ma­nis­ta ér­tel­mi­sé­get meg­osz­tó Platón–Arisztotelész-vitában a ma­gya­rok mi­ért áll­tak a Pla­tónt vé­del­me­ző Béssza­ri­on mellé.

Ha­son­ló­an nagy nem­zet­kö­zi té­mák­hoz szol­gál­nak ér­de­kes ada­lé­kok­kal Jan­ko­vits Lász­ló Ja­co­bus Piso ma­gyar­or­szá­gi hu­ma­nis­ta köl­tő élet­mű­vé­re vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­sai, me­lyek­ből itt Piso Róma-élményét il­le­tő­en ol­vas­ha­tunk szép elem­zé­se­ket. Pi­sót, Eras­mus ba­rát­ja­ként jól is­me­ri az egye­te­mes re­ne­szánsz­ku­ta­tás, mű­ve­i­ről azon­ban ko­ráb­ban alig le­he­tett tud­ni. A ró­mai ver­sek meg­is­me­ré­se ré­vén egy olyan köl­tő arc­ké­pe raj­zo­ló­dik ki, akit már-már meg­érint a re­for­má­ció kö­ze­le­dő sze­le, ezért el­lent­mon­dá­sos ér­zel­me­ket vált ki be­lő­le az Örök Vá­ros csil­lo­gó­an té­koz­ló élet­vi­te­le – mi­ként mes­te­ré­ből, Eras­mus­ból is.

Va­lery Rees, az is­mert Ficino-kutató dol­go­za­ta, amely a bu­dai ud­var pla­to­nis­ta fi­lo­zó­fi­ai ér­dek­lő­dé­sé­ről szól, in­kább a har­ma­dik fön­tebb vá­zolt ku­ta­tói ma­ga­tar­tást kép­vi­se­li: Hu­nya­di Má­tyás ma­gyar ki­rály ud­va­rát ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en so­rol­ja a leg­fon­to­sabb eu­ró­pai kul­túr­köz­pon­tok közé. Fi­ci­no ma­gyar­or­szá­gi re­cep­ci­ó­ját, kü­lö­nö­sen a De vita című könyv it­te­ni sor­sát a for­rá­sok kri­ti­kus elem­zé­sé­vel vá­zol­ja fel, ma­gya­rá­za­tot adva arra, mi­ért te­kin­tett úgy Má­tyás­ra Fi­ci­no, mint a Pla­tón ál­tal meg­ál­mo­dott ide­á­lis filozófus-királyra.

Pon­to­san ugyan­ez­zel a köz­vet­len­ség­gel és el­fo­gu­lat­lan­ság­gal ér­tel­me­zi Bene Sán­dor az Itá­li­á­ban élő ma­gyar kar­tha­u­zi szer­ze­tes, And­re­as Pan­no­ni­us ki­rály­tük­re­it. Ez a ha­zánk­ban nem­ré­gen Klaniczay-díjjal ki­tün­te­tett hosszú ta­nul­mány sok el­mé­le­ti jel­le­gű kér­dést vet föl a hu­ma­niz­mus ál­ta­lá­nos ka­rak­te­ré­vel kap­cso­lat­ban. Mind­emel­lett – itá­li­ai alap­ku­ta­tá­sok ered­mé­nye­ként – új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez egy alig is­mert ma­gyar­or­szá­gi írót, akit a kül­föld el­ed­dig jó­sze­ré­vel csak a Cor­vi­na könyv­tár And­re­as Pannonius-kódexének szer­ző­je­ként is­mert. Bene ta­nul­má­nya az­zal az igénnyel író­dott, hogy a tár­gyalt ki­rály­tük­rök­ből a 15. szá­za­di hu­ma­niz­mus új ér­tel­me­zé­sét ol­vas­sa ki. Azok­hoz a Kristeller-iskolában ne­vel­ke­dett nagy­ha­tá­sú re­ne­szánsz­ku­ta­tók­hoz kap­cso­ló­dik, akik ta­gad­ják a kö­zép­kor és a re­ne­szánsz kul­tú­rá­já­nak szem­ben­ál­lá­sát, és (oly­kor kis­sé túl­ér­té­kel­ve a je­len­sé­get) a kor­ban to­vább­élő mon­asz­ti­kus hu­ma­niz­mus kul­tú­ra­for­má­ló ere­jét hang­sú­lyoz­zák. Bene Sán­dor fő ér­de­me, hogy plasz­ti­ku­san raj­zol­ja meg And­re­as Pan­no­ni­us fi­lo­zó­fi­ai né­ze­te­i­nek át­ala­ku­lá­si for­má­it. A Má­tyás ma­gyar ki­rály­hoz, il­let­ve a Bor­so d’Este fer­ra­rai her­ceg­hez írt mű­vek kü­lönb­sé­ge­i­ben pa­ra­dig­ma­vál­tást lát: And­re­as Pan­no­ni­us Szent Ta­más­tól Duns Sco­tus­hoz – más­kép­pen meg­fo­gal­maz­va – az arisz­to­te­li­a­niz­mus­tól a pla­to­niz­mus­hoz for­dul. Rop­pant ér­de­kes az egy­mást ér­tel­me­ző szel­le­mi érint­ke­zés, ami Pa­jo­rin Klá­ra, Bene Sán­dor és Va­lery Rees írá­sai közt ki­mu­tat­ha­tó: mind­hár­man ha­son­ló okok­kal – lé­nye­gé­ben a tö­rök ve­sze­de­lem­mel – ma­gya­ráz­zák a ma­gyar­or­szá­gi pla­to­niz­mus felvirágzását.

Utol­só­ként em­lí­tem Ri­to­ók­né Sza­lay Ág­nes­nek, a ma­gyar hu­ma­niz­mus­ku­ta­tás doyenne-jának And­rea Mant­eg­na és Ja­nus Pan­no­ni­us el­ve­szett ket­tős­port­ré­já­ról, és az azt meg­ének­lő Janus-költeményről szó­ló bri­li­áns elem­zé­sét. A ket­tős port­ré elő­buk­ka­ná­sá­ra már sem­mi re­mény sincs, és Ja­nus ver­sé­ből sem de­rít­he­tő ki sem­mi ar­ról, ho­gyan is né­zett ki ez a fest­mény va­la­ha. Ma­gá­ról a Janus-költeményről, an­nak an­tik és kor­társ for­rá­sa­i­ról és al­lú­zi­ó­i­ról, itá­li­ai köl­tők­re tett ha­tá­sá­ról (pél­dá­ul ma­gá­ra Po­li­zi­a­nó­ra!), a két ba­rát, Ja­nus és Ga­le­ot­to ben­ső­sé­ges kap­cso­la­tá­ról azon­ban hi­he­tet­le­nül sok új­don­sá­got meg­tud­ha­tunk. Iga­zi fi­lo­ló­gi­ai re­mek­lés az a nyom­ke­re­sés, amely­nek vé­gén ki­de­rül, mi­lyen köz­ve­tí­tők ré­vén is­mer­ke­dett meg, ju­tott kö­zel egy­más­hoz a két író és a fes­tő, pon­to­san mi az a hely és idő, ahol mind­hár­man együtt tar­tóz­kod­tak, ami­kor si­ke­rült ta­lál­koz­ni­uk. Ri­to­ók­né dol­go­za­tá­ban maga a Mant­egnát és Ga­le­ot­tót meg­szó­lí­tó Ja­nus Pan­no­ni­us lép fel a ma­gyar­or­szá­gi és nem­zet­kö­zi hu­ma­niz­mus­ku­ta­tás egyen­ran­gú­sá­gá­nak és a ket­tő köz­ti át­já­rás tel­jes sza­bad­sá­gá­nak vé­del­me­ző­je­ként. En­nél szeb­ben alig­ha le­het­ne ki­fe­jez­ni a fi­ren­zei Vil­la I Tat­ti és a ma­gyar hu­ma­niz­mus­ku­ta­tás több év­ti­ze­des együtt­mű­kö­dé­sé­nek lényegét.

Tu fa­cis, im­men­sus cum nos dis­ter­mi­net orbis,
al­ter in al­te­ri­us pos­sit ut esse sinu.

Ké­pe­den, áll­jon bár a vi­lág rop­pant tere köztünk,
Még­is szom­szé­dok, még­is együtt lehetünk.

(Mant­eg­na pa­do­vai fes­tő di­csé­re­te, 1458, Kál­no­ky Lász­ló for­dí­tá­sa, részlet)

Summary

In the la­ter fif­teenth cent­ury, the King­dom of Hun­gary be­came the first land out­si­de Italy to emb­race the Re­na­is­sance, thanks to its highly cul­tu­red king, Matt­hi­as Cor­vi­nus and his hu­ma­nist ad­vi­sors, Já­nos Vi­téz and Ja­nus Pan­no­ni­us. Ad­mi­red by Fi­ci­no as an ide­al philosopher-king, Matt­hi­as for­ged Hun­gary, Bo­he­mia, and Aust­ria into a po­wer­ful mi­li­tary buf­fer bet­ween Euro­pe and the Ot­tom­an ar­mi­es; at the same time he crea­ted one of the most fa­mous lib­ra­ri­es – the Bib­li­ot­he­ca Cor­vi­ni­a­na – which was ri­va­led in im­por­tance only by the Va­ti­can. His splen­did co­urt be­came home to im­por­tant Ita­li­an hu­ma­nists such as Fran­ces­co Ban­di­ni, Ga­le­ot­to Mar­zio, and An­to­nio Bon­fi­ni. And th­ro­ugh his fri­ends­hip with Lo­ren­zo the Mag­ni­fi­cent, Matt­hi­as ob­ta­ined ser­vi­ces of gre­at Flo­ren­tine ar­tists such as And­rea del Ver­roc­chio, Be­ne­det­to da Ma­i­a­no, and Fi­lip­pi­no Lip­pi, as well as many lead­ing book il­lu­mi­na­t­ors and scri­bes. Many Ita­li­an ar­tists and crafts­men came to work in Hun­gary du­ring this pe­ri­od, inc­lu­ding Gi­o­van­ni Dal­ma­ta, Fran­ces­co Ros­sel­li, Chi­men­ti Ca­mi­cia, and the enig­ma­tic sculp­tor Gre­go­rio di Lo­ren­zo. Af­ter Matt­hi­as’ death in 1490, his in­te­rest in Re­na­is­sance art was con­ti­nu­ed by his wi­do­wed Nea­po­li­tan qu­een, Be­at­ri­ce of Ara­gon, and by his Jagi­el­lo­ni­an succ­es­sors, Vla­dis­lav I and Lo­u­is II, who ru­led Hun­gary un­til the Tur­kish con­quest of the early six­teenth century.

This vo­lu­me brings to­get­her twenty-two es­says by an in­ter­na­ti­o­nal gro­up of scho­lars which coll­ec­ti­vely pre­sent an imp­r­es­sive body of new re­se­arch on the de­ve­lop­ment of hu­man­ism and art in early Re­na­is­sance Hun­gary. The coll­ec­ti­on opens with a gro­up of stu­di­es that sur­vey the evol­ving con­cerns and met­ho­do­lo­gi­es in Hun­ga­ri­an Re­na­is­sance stu­di­es over the last qu­ar­ter cent­ury, pro­vi­ding a win­dow onto a body of re­se­arch, which, in gre­at part, is ac­ces­sib­le only in Hun­ga­ri­an. Coll­ec­ti­vely, the es­says bro­ught to­get­her in this richly il­lustra­ted vo­lu­me eloqu­ently at­test to the uni­que role pla­yed by the Hun­ga­ri­an co­urt in the cul­t­u­ral his­to­ry of Re­na­is­sance Euro­pe, and to the vi­ta­lity of con­tem­por­ary re­se­arch in the field.

From the Har­vard Uni­ver­sity Press

No tags for this post.