Könyvismertetés

Italy & Hungary: Humanism and Art in the Early Renaissance, ed. Péter Farbaky, Louis A. Waldman, Villa I Tatti – Harvard University Press, 2011.[ref]Elhangzott április 26-án, a Budapesti Történeti Múzeumban. [/ref]

Azon a napon, amikor 1994-ben egy reggel megérkeztem a firenzei Villa I Tattiba, némi szorongással vegyes ámulattal sétálgattam a délelőtti párában úszó kertben. (Mindenki ismeri ezt az érzést, aki valaha is járt már ott.) Egy elegánsan nyírt bokor mögül hirtelen tekintélyes, őszes úr ugrott elő, és sietősen kezet nyújtott: – Mit keresel itt? – kérdezte. Képről ismertem, tudtam, hogy ő Walter Kaiser, a Villa igazgatója, és azt is éreztem, hogy ezúttal könnyednek és természetesnek illene lennem, de mégis úrrá lettek rajtam a kelet-európai reflexek, és félreértettem a kérdést. – Én vagyok az a magyar, tudja, aki ma érkezett – hebegtem, és rögvest belefogtam a tudományos programom ismertetésébe, beszéltem a magyar reneszánsz irodalom szépségeiről, meg arról, hogy nekünk, magyaroknak milyen fontos, hogy végre itt lehetünk, idétlenül próbáltam viccelni, hogy lám megint jönnek Firenzébe a barbárok a hegyeken túlról, mint a quattrocento idején, de már nem akad köztünk olyan, aki Janus Pannoniushoz lenne fogható. – Azt kérdeztem, mit keresel most itt a kertben? – mosolygott – Elintéztél-e már bent a házban mindent, amit kell, rendben van-e a szállásod, megkaptad-e az ösztöndíjadat? A többire is kíváncsiak vagyunk persze, később, az ebédnél elmondhatod – az órájára nézett – nemsokára gyülekezünk a teraszon, pontosan kezdődik, ne késsél – búcsúzott és elsietett.

Amikor kezembe vettem a szóban forgó, gyönyörű kiállítású, vaskos tanulmánykötetet – amely jelentős részben a Villa I Tatti egykori ösztöndíjasainak dolgozataiból állt össze –, óhatatlanul ez a régi, majd’ két évtizedes kérdés jutott az eszembe: – Mit keresünk mi ott? Mit keresnek a magyarok Firenzében, a Villa I Tattiban, a humanizmuskutatás fellegvárában? – Hiszen erre a kérdésre ad választ ez a könyv. A helyhez és a feladathoz méltón, kimerítően és kifogástalanul – ezt szeretném előrebocsátani – de különbözőképpen, ami egészen természetes. A kötet irodalmi tanulmányainak rövid ismertetésekor főként arra figyelek most, hogy ki-ki mi módon fogalmazza meg a maga válaszát erre a félre nem érthető kérdésre, melyet akarva-akaratlanul minden magyar feltesz magának, aki azért megy Firenzébe, hogy a reneszánsz kultúrával foglalkozzon.

Kiindulópontként értelemszerűen Szörényi László dolgozata kínálkozik, amely a magyar reneszánszkutatás legutolsó korszakának történetét vázolja fel, és eredményeit foglalja össze. Klaniczay Tibor halála évét (1992) jelöli meg a tárgyalt időszak kezdeteként, nagyon helyesen, hiszen a modern magyar reneszánszkutatás – nagyobb részben – megalapítójának halála után is az ő szellemében folyik, sorban jelennek meg az általa inspirált kézikönyvek és forráskiadványok, és nemzetközi tudományos tevékenységünk még ma is a Klaniczay létrehozta tudományos nyilvánosság hálójában mozog. Klaniczay nemcsak európai színvonalon kutatta a magyarországi reneszánsz és humanizmus irodalmát, hanem teljes erejével azon munkálkodott, hogy – Szörényivel szólva – külföldön is minél többen megismerkedjenek ezzel a „viszonylag távol eső témával, egy legalábbis regionálisan távol eső humanizmus problémáival”. Klaniczay eredeti programja és kutatói attitűdje szabja meg azt is, hogy mely tendenciák vannak jelen a magyar humanizmuskutatásban, és azt is, hogy melyek nincsenek.

Az elmúlt évszázadban – durva leegyszerűsítéssel élve – három kutatói szemléletmód alakult ki a magyar reneszánszkutatásban. Voltak, akik a kor kultúrájának csakis azt a szeletét tartották tanulmányozásra érdemesnek, amely a – különböző ideológiák által meghatározott – „magyar nemzeti hagyomány” részét képezte. Mások viszont egyetemes európai értéknek tartották kutatásaik tárgyát, de úgy gondolták, hogy a legnagyobb szolgálatot azzal tehetik hazájuknak és a világnak, ha a magyar humanizmus határainkon túl alig ismert adalékaival gazdagítják az egyetemes tudományosságot. Ez az irányzat kapta és kapja egyébként a legtöbb helyeslést külföldről is, hiszen eredményeit mindig hasznosítani lehet a különféle szintézisekben, amikor be kell tölteni a Magyarországra vonatkozó ismeretek fehér foltjait. Megint mások – ők voltak a legambiciózusabb és legszabadabb irányzat képviselői – egyáltalán nem szabtak korlátokat kutatásaiknak. A Villa I Tatti intellektuális atmoszférája – mondjuk Salvatore Camporeale halhatatlan emlékű peripatetikus előadásai – ezt a közvetlen értelmezői stílust, az eszmék szabad áramlását támogatta.  Azokat erősítette, akik az egykori Európát minden benne élő nemzet közös hazájának tekintve – a legnagyobb természetességgel – pontosan úgy beszéltek a magyar szellemi mozgalmakról, ahogyan a nyugat-európaiakról szólni szokás. A Villa I Tatti légkörének és Klaniczay Tibor alapvetésének egyaránt köszönhető, hogy ebben a kötetben csak az utóbbi két mentalitás érvényesül.

Pajorin Klárának A bázeli zsinat hatása Magyarországon. Görögök, görögtudósok és a korai magyar humanizmus című dolgozata a legkiválóbb példája annak, hogyan lehet értékes és hasznos magyarországi hozzájárulásokkal gazdagítani a nyugati kutatásokat, és ezáltal befolyásolni a diskurzus menetét. Tudjuk jól, hogy a Konstantinápolyt a 15. század elején fenyegető oszmán hódítás miatt Európa-szerte aktuálissá lett a vallásunió, a keresztény összefogás gondolata. Az is közismert – és ez manapság nagyon népszerű téma nyugaton –, hogy voltaképp ez a felújuló kelet–nyugati kommunikáció tette lehetővé a humanista görög stúdiumok felvirágzását Európában. Pajorin Klára rendkívül aprólékos és gondos írása olyan magyarországi értelmiségiek tevékenységével foglalkozik, akikről eddig nagyon keveset lehetett tudni (ilyen például a bázeli zsinat egyik fontos személye, Ioannes de Dominis), és akik Magyarországot is bekapcsolták a görögöket érintő politikai és kulturális folyamatokba. Pajorin kutatásai nyomán immár tisztábban látjuk a hazai humanizmus maghatározó alakjának, Vitéz Jánosnak a szerepét az itteni görögstúdiumok megszervezésében, és azt is, hogy a leghíresebb grécisták miért törekedtek eljutni Hunyadi Mátyás udvarába. Magyarországot érzékenyen érintette a török veszély, érdekelt volt a görögök megsegítésében, és ez magyarázatul szolgál arra is, hogy a humanista értelmiséget megosztó Platón–Arisztotelész-vitában a magyarok miért álltak a Platónt védelmező Bésszarion mellé.

Hasonlóan nagy nemzetközi témákhoz szolgálnak érdekes adalékokkal Jankovits László Jacobus Piso magyarországi humanista költő életművére vonatkozó kutatásai, melyekből itt Piso Róma-élményét illetően olvashatunk szép elemzéseket. Pisót, Erasmus barátjaként jól ismeri az egyetemes reneszánszkutatás, műveiről azonban korábban alig lehetett tudni. A római versek megismerése révén egy olyan költő arcképe rajzolódik ki, akit már-már megérint a reformáció közeledő szele, ezért ellentmondásos érzelmeket vált ki belőle az Örök Város csillogóan tékozló életvitele – miként mesteréből, Erasmusból is.

Valery Rees, az ismert Ficino-kutató dolgozata, amely a budai udvar platonista filozófiai érdeklődéséről szól, inkább a harmadik föntebb vázolt kutatói magatartást képviseli: Hunyadi Mátyás magyar király udvarát magától értetődően sorolja a legfontosabb európai kultúrközpontok közé. Ficino magyarországi recepcióját, különösen a De vita című könyv itteni sorsát a források kritikus elemzésével vázolja fel, magyarázatot adva arra, miért tekintett úgy Mátyásra Ficino, mint a Platón által megálmodott ideális filozófus-királyra.

Pontosan ugyanezzel a közvetlenséggel és elfogulatlansággal értelmezi Bene Sándor az Itáliában élő magyar karthauzi szerzetes, Andreas Pannonius királytükreit. Ez a hazánkban nemrégen Klaniczay-díjjal kitüntetett hosszú tanulmány sok elméleti jellegű kérdést vet föl a humanizmus általános karakterével kapcsolatban. Mindemellett – itáliai alapkutatások eredményeként – új megvilágításba helyez egy alig ismert magyarországi írót, akit a külföld eleddig jószerével csak a Corvina könyvtár Andreas Pannonius-kódexének szerzőjeként ismert. Bene tanulmánya azzal az igénnyel íródott, hogy a tárgyalt királytükrökből a 15. századi humanizmus új értelmezését olvassa ki. Azokhoz a Kristeller-iskolában nevelkedett nagyhatású reneszánszkutatókhoz kapcsolódik, akik tagadják a középkor és a reneszánsz kultúrájának szembenállását, és (olykor kissé túlértékelve a jelenséget) a korban továbbélő monasztikus humanizmus kultúraformáló erejét hangsúlyozzák. Bene Sándor fő érdeme, hogy plasztikusan rajzolja meg Andreas Pannonius filozófiai nézeteinek átalakulási formáit. A Mátyás magyar királyhoz, illetve a Borso d’Este ferrarai herceghez írt művek különbségeiben paradigmaváltást lát: Andreas Pannonius Szent Tamástól Duns Scotushoz – másképpen megfogalmazva – az arisztotelianizmustól a platonizmushoz fordul. Roppant érdekes az egymást értelmező szellemi érintkezés, ami Pajorin Klára, Bene Sándor és Valery Rees írásai közt kimutatható: mindhárman hasonló okokkal – lényegében a török veszedelemmel – magyarázzák a magyarországi platonizmus felvirágzását.

Utolsóként említem Ritoókné Szalay Ágnesnek, a magyar humanizmuskutatás doyenne-jának Andrea Mantegna és Janus Pannonius elveszett kettősportréjáról, és az azt megéneklő Janus-költeményről szóló briliáns elemzését. A kettős portré előbukkanására már semmi remény sincs, és Janus verséből sem deríthető ki semmi arról, hogyan is nézett ki ez a festmény valaha. Magáról a Janus-költeményről, annak antik és kortárs forrásairól és allúzióiról, itáliai költőkre tett hatásáról (például magára Polizianóra!), a két barát, Janus és Galeotto bensőséges kapcsolatáról azonban hihetetlenül sok újdonságot megtudhatunk. Igazi filológiai remeklés az a nyomkeresés, amelynek végén kiderül, milyen közvetítők révén ismerkedett meg, jutott közel egymáshoz a két író és a festő, pontosan mi az a hely és idő, ahol mindhárman együtt tartózkodtak, amikor sikerült találkozniuk. Ritoókné dolgozatában maga a Mantegnát és Galeottót megszólító Janus Pannonius lép fel a magyarországi és nemzetközi humanizmuskutatás egyenrangúságának és a kettő közti átjárás teljes szabadságának védelmezőjeként. Ennél szebben aligha lehetne kifejezni a firenzei Villa I Tatti és a magyar humanizmuskutatás több évtizedes együttműködésének lényegét.

Tu facis, immensus cum nos disterminet orbis,
alter in alterius possit ut esse sinu.

Képeden, álljon bár a világ roppant tere köztünk,
Mégis szomszédok, mégis együtt lehetünk.

(Mantegna padovai festő dicsérete, 1458, Kálnoky László fordítása, részlet)

Summary

In the later fifteenth century, the Kingdom of Hungary became the first land outside Italy to embrace the Renaissance, thanks to its highly cultured king, Matthias Corvinus and his humanist advisors, János Vitéz and Janus Pannonius. Admired by Ficino as an ideal philosopher-king, Matthias forged Hungary, Bohemia, and Austria into a powerful military buffer between Europe and the Ottoman armies; at the same time he created one of the most famous libraries – the Bibliotheca Corviniana – which was rivaled in importance only by the Vatican. His splendid court became home to important Italian humanists such as Francesco Bandini, Galeotto Marzio, and Antonio Bonfini. And through his friendship with Lorenzo the Magnificent, Matthias obtained services of great Florentine artists such as Andrea del Verrocchio, Benedetto da Maiano, and Filippino Lippi, as well as many leading book illuminators and scribes. Many Italian artists and craftsmen came to work in Hungary during this period, including Giovanni Dalmata, Francesco Rosselli, Chimenti Camicia, and the enigmatic sculptor Gregorio di Lorenzo. After Matthias’ death in 1490, his interest in Renaissance art was continued by his widowed Neapolitan queen, Beatrice of Aragon, and by his Jagiellonian successors, Vladislav I and Louis II, who ruled Hungary until the Turkish conquest of the early sixteenth century.

This volume brings together twenty-two essays by an international group of scholars which collectively present an impressive body of new research on the development of humanism and art in early Renaissance Hungary. The collection opens with a group of studies that survey the evolving concerns and methodologies in Hungarian Renaissance studies over the last quarter century, providing a window onto a body of research, which, in great part, is accessible only in Hungarian. Collectively, the essays brought together in this richly illustrated volume eloquently attest to the unique role played by the Hungarian court in the cultural history of Renaissance Europe, and to the vitality of contemporary research in the field.

From the Harvard University Press