autoreferátum

Hites Sándor, „még dadogtak, mikor ő megszólalt”: Jósika Miklós és a történelmi regény, Budapest, Universitas, 2007.

Jósika Miklósról, a 19. század középső harmadának egyik legnépszerűbb magyar regényírójáról jó ideje megállapították már, hogy nem része az élő irodalmi hagyományoknak. Addig példa nélküli termékenységgel írott művei a maguk idejében viszont nemcsak az olvasók addig szintén páratlanul széles körére, hanem az irodalmi gondolkodás egészére hatottak. A magyar művelődés történetében Jósikának voltak elsőként a szó mai értelmében vett rajongói – mégpedig alapvetően hölgyek.

Az erdélyi születésű báró már negyvenkét éves volt, mikor 1836-ban első regénye, a Walter Scott-féle történelmi regényt meghonosító Abafi megjelent. Irodalmi szenzációként fogadott, utóbb regénytörténeti korszakhatár kijelölésére alkalmat adó debütálása után, élete hátralévő három évtizedében még majd negyven regényt írt, túlnyomó részük számos kiadást megért. Életműve felfogható folyamatos közönségigényt betöltő regénytermelésként. A szabadságharc után Brüsszelbe emigráló írót a 19. század végétől ugyanakkor már nem tartották kiemelkedő alkotónak. Tevékenysége a magyar regénytörténet elbeszélésében mégis kulcsfontosságúnak számított. Ez annak a beállításnak a szívósságával állt összefüggésben, miszerint a magyar regény „megalapítóját” tisztelhetjük benne.

Alkotásmódja jelentősebb „utódai”, Kemény Zsigmond és Jókai Mór felfogására és történelemszemléletére is hatással volt. Sőt, annak a társadalmi szerepnek, melyet Jókai mint a nemzet írója utóbb elfoglalt, a keretei voltaképp Jósika körül alakultak ki. Mindez a korabeli hazai művelődés alapvető szerkezetváltásáról tanúskodik: Jósika lehet az első azoknak a nagyterjedelmű, így jól forgalmazható életművel rendelkező szerzőknek a sorában, akiknek piaci alapú sikere ma is meghatározza az irodalom társadalmi helyét.

Átemelve a régi rec.itiről.