Hajlandó lennék örökkön-örökké e földön élni, ha előbb mutatnának egy sarkot, ahol fütyülnek a hőstettekre” – Kalavszky Zsófia recenziója Venyegyikt Jerofejev biográfiájáról

december 22nd, 2018 § 0 comments

recenzió

Лекманов Олег, Свердлов Михаил и Симановский Илья, Венедикт Ерофеев: посторонний [Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev: a kí­vül­ál­ló], Литературные биографии (Москва: АСТ, 2018).

 

Vári Er­zsé­bet em­lé­ké­re

Rég­óta fog­lal­koz­tat a kér­dés, hogy a kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi, kul­tu­rá­lis és po­li­ti­kai fel­té­te­lek kö­zött lét­re­jö­vő iro­dal­mi kul­tu­szok for­má­ló­dá­sá­ban mi­lyen tí­pu­sú kul­tu­rá­lis stra­té­gi­ák ér­vé­nye­sül­nek? Mi­lyen cé­lok moz­gat­ják az adott kul­tusz­ban részt­ve­vő ol­va­só­kat, mi­lyen igé­nye­ik van­nak, mi­lyen nor­mák alap­ján cse­lek­sze­nek, mind­ezek­ből mi­lyen vi­sel­ke­dé­si for­mák szü­let­nek, és az utób­bi­ak mi­lyen tár­sa­dal­mi ak­ci­ók­hoz, in­ter­ak­ci­ók­hoz ve­zet­nek? Me­lyek azok a be­fo­ga­dói, ol­va­sói cse­lek­vé­sek, dön­té­sek, nor­mák, ame­lyek egy adott idő­szak­ban egy új kul­tu­rá­lis te­kin­tély meg­szü­le­té­sét ered­mé­nye­zik? Ha­son­ló­kép­pen fog­lal­koz­tat az is, hogy mi­ként ír­ha­tók le az olyan szim­bo­li­kus te­kin­té­lyek és konst­ruk­ci­ó­ik köz­ti kü­lönb­sé­gek, mint ami­lye­nek – mond­juk – a szov­jet tár­sa­da­lom­ban egy­ide­jű­leg je­len­lé­vő Puskin- és Ve­nye­gyikt Jerofejev-kultusz kö­zött vol­tak meg­ta­pasz­tal­ha­tók a késő nyolc­va­nas évek­ben. Más­kép­pen, a kon­tex­tus­ra rá­kér­dez­ve: me­lyek azok a kul­tu­rá­lis, gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi le­he­tő­ség­fel­té­te­lek, ame­lyek közt mind­két kul­tusz egy­ide­jű­leg lé­tez­ni tu­dott? Mely cso­por­tok ala­kí­tot­ták e kulturális-társadalmi kon­tex­tus in­ter­ak­ci­ó­it? Ho­gyan mű­kö­dött az az in­téz­mény­rend­szer, amely­nek ke­re­te­in be­lül a klasszi­kus iro­da­lom hi­va­ta­los, ál­la­mi kul­tu­sza és az azon kí­vül, a szó­be­li­ség­ben lé­te­ző, in­for­má­lis cso­por­to­kon be­lü­li, un­derg­round iro­dal­mi kul­tu­szok pár­hu­za­mo­san lé­tez­tek?

Egy re­cen­zió nyil­ván­va­ló­an nem al­kal­mas ezek­nek a kér­dé­sek­nek a ki­fej­té­sé­re, két írói kul­tusz össze­ha­son­lí­tó be­mu­ta­tá­sá­ra pe­dig még ke­vés­bé, ezért mind­össze utal­ni tu­dok csak arra, hogy ez eset­ben – Bo­risz Du­bin orosz iro­da­lom­szo­cio­ló­gus ki­fe­je­zé­sé­vel élve – a kul­tu­rá­lis te­kin­tély de­cent­ra­li­zá­ci­ó­já­val ál­lunk szem­ben. Az­zal a ténnyel, hogy a klasszi­kus iro­da­lom és szer­ző (Pus­kin) mel­lett je­len le­het az (un­derg­round) kul­ti­kus szer­ző és iro­da­lom mint két, egy­más­tól kü­lön­bö­ző kul­tu­rá­lis stra­té­gia, ame­lyek más-más cso­por­tok és ön­ér­tel­me­zé­si esz­kö­zök ered­mé­nyei. Du­bin­ra vissza­utal­va: az ál­la­mi­lag fenn­tar­tott iro­dal­mi kul­tusszal (Pus­kin kul­tu­szá­val) szem­ben az (un­derg­round) kul­ti­kus figurát-irodalmat a te­kin­tély le­gi­ti­má­ci­ó­já­nak és meg­erő­sí­té­sé­nek egy me­rő­ben el­len­té­tes stra­té­gi­á­ja ala­kít­ja ki, s e stra­té­gia leg­mé­lyén egy más tí­pu­sú iden­ti­tás vá­gyá­nak meg­for­má­lá­sa áll. Mind­ez a kul­tusz­ban mint ön­vé­del­mi kul­tu­rá­lis stra­té­gi­á­ban ölt tes­tet. (Vö. Борис Дубин, „Классика, после и вместо: О границах и формах культурного авторитета”, in Классика, после и рядом. Социологические очерки о литературе и культуре, 96–107 [Москва: Новое литературное обозрение, 2010].)

Úgy vé­lem, rit­ka ese­mény az olyan monográfia/biográfia meg­je­le­né­se, amely a fél­múlt egy iro­dal­mi je­len­sé­gét, al­ko­tó­ját a tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti kon­tex­tus fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel, komp­lex mó­don dol­goz­za fel – úgy, hogy köz­ben nem ve­szí­ti szem elől az adott szer­ző­höz, iro­dal­mi je­len­ség­hez kap­cso­ló­dó iro­dal­mi szö­ve­gek poétikai-esztétikai szem­pont­ja­it. Az itt elem­zett könyv há­rom szer­ző­je – akik kö­zül ket­ten (Mi­ha­il Szverd­lov és Oleg Lek­ma­nov) együtt jegy­zik Oszip Man­d­el­stam és Szer­gej Je­sze­nyin élet­raj­zát is – a szov­jet iro­da­lom egyik utol­só (ha nem a leg­utol­só) és egy­ben leg­kü­lö­nö­sebb kul­tu­szá­val öve­zett író­já­ról, Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev­ről (1938–1990) egy ilyen kö­te­tet tett köz­zé idén ősszel Moszk­vá­ban.

A kul­tusz­ku­ta­tá­si né­ző­pon­to­kat (is) ér­vé­nye­sí­tő iro­dal­mi szo­cio­ló­gia és az (iro­dal­mi) bi­og­rá­fia­írás mint el­mé­le­ti prob­lé­ma iránt ér­dek­lő­dők szá­má­ra min­den bi­zonnyal kü­lön­le­ges cse­me­ge ez. Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev­ről egy olyan, az író élet­raj­zát a Moszk­va-Pe­tus­ki című po­é­má­já­nak poétikai-narratológiai elem­zé­sé­vel sa­já­to­san egy­be­épí­tő kö­tet je­lent meg, amely­nek szá­mos, ed­dig pub­li­ká­lat­lan szö­ve­get és kép­anya­got ad köz­re az író­ról. Leg­iz­gal­ma­sabb el­mé­le­ti és mód­szer­ta­ni ho­za­dé­ka pe­dig épp az a tá­vol­ság­tar­tó né­ző­pont és kö­vet­ke­ze­tes mód­szer, amely­nek ered­mé­nye­ként a nar­ra­tí­va ál­lan­dó­an jel­zi, hogy az ol­va­sá­sa­kor egy, az adott tár­sa­dal­mi kon­tex­tus re­lá­ci­ó­já­ban tör­té­nő alak- és bi­og­rá­fiakép­ző­dés, ‑for­má­ló­dás, ‑konst­ru­á­ló­dás fo­lya­ma­tá­nak va­gyunk a ta­núi. Egy kul­tusz tör­té­ne­té­nek, amely a fel­té­te­lek, a kö­ve­tők és a köz­pon­ti­vá tett fi­gu­ra köl­csön­vi­szo­nyá­ból, in­ter­ak­ci­ó­i­ból szü­le­tett, s an­nak, hogy ez eset­ben ma­gát az un­derg­round, ké­sőbb pe­dig vi­lág­hí­rű írói kul­tuszt egy ko­ráb­bi­nak a szü­le­té­se előz­te meg, amit ne­vez­he­tünk intim/magán vagy tár­sa­sá­gi kul­tusz­nak.

A Ve­nye­gyikt Jerofejev-alak tud­ni­il­lik már jó­val Je­ro­fej­ev író­vá vá­lá­sa előtt meg­kép­ző­dött. Je­ro­fej­ev – bár­ho­vá is sod­ró­dott (fő­leg 1955 és 1970 kö­zött), bár­mi­lyen mun­kás­szál­ló­ra vagy fő­is­ko­lai kol­lé­gi­um­ba, bár­mi­lyen, a leg­kü­lön­fé­lébb tár­sa­dal­mi stá­tu­szú em­be­rek közé is ke­rült (akár ér­tel­mi­sé­gi­ek, akár bör­tön­vi­selt, fi­zi­kai mun­ká­sok közé) – min­dig a tár­sa­ság kö­zép­pont­já­vá vált. Az em­be­rek min­den­hol el­is­mer­ték és a ma­gu­ké­nak te­kin­tet­ték, el­fo­gad­ták a kü­lönc­sé­ge­it (sőt, ra­jong­tak érte!).

Adott egy, a sztá­li­ni rend­szer­be és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ba be­le­szü­le­tő, vi­dé­ki szov­jet gye­rek, aki­ből a si­vár, nyo­mor­ral, éhe­zés­sel és lét­bi­zony­ta­lan­ság­gal teli gye­rek­kort túl­él­ve egy fel­tű­nő­en jó­vá­gá­sú szov­jet fi­a­tal vá­lik (vé­kony, csak­nem 2 mé­ter ma­gas, kék­sze­mű). Adott egy vi­dé­ki fi­a­tal, aki hat évet ár­va­ház­ban tölt a báty­já­val (édes­any­juk el­hagy­ja őket, ap­ju­kat két­szer is le­tar­tóz­tat­ják), majd 17 éves ko­rá­ban ki­tű­nő érett­sé­gi­vel, le­nyű­gö­ző tu­dá­sát bi­zo­nyí­tó ered­ménnyel azon­nal fel­vé­telt nyer az or­szág leg­hí­re­sebb egye­te­me, az MGU böl­csész­ka­rá­ra. Je­ro­fej­ev fel­ke­rül a fő­vá­ros­ba, az ak­ko­ri­ban meg­szo­kott sze­gé­nyes ru­há­zat­nál is ko­pot­ta­sabb, szin­te haj­lék­ta­lan­sze­rű ru­há­já­ban fél éven ke­resz­tül lá­to­gat­ja az órá­kat – min­den vizs­gá­ját ki­tű­nő­vel zár­ja, majd egy­szer csak nem jár be töb­bet se­ho­va. A kol­lé­gi­u­mi szo­bá­já­ban ma­rad, nem moz­dul ki az ágyá­ból, ol­vas (He­gelt, Fic­h­tét, Nietz­schét, orosz köl­té­sze­tet stb.), ko­moly­ze­nét hall­gat (Schu­ber­tet, Mah­lert, Sosz­ta­ko­vi­csot, Cho­pint stb.), és el­kezd inni.

Adott egy fi­gu­ra, aki nem­csak hogy szán­dé­ko­san el­le­he­tet­le­ní­ti és el­uta­sít­ja a (hi­va­ta­los) kar­ri­er­épí­tés min­den­fé­le le­he­tő­sé­gét, de vi­sel­ke­dé­sé­vel, a ko­ra­be­li szov­jet lé­te­zé­si nor­mák meg­sze­gé­sé­vel azt is koc­káz­tat­ja, hogy az ál­lam ál­tal nyúj­tott, a ve­ge­tá­lás­hoz szük­sé­ges mi­ni­mu­mot is el­ve­szí­ti, és bör­tön­be zár­ják.

Adott egy fi­gu­ra, aki ki­ma­gas­lik tár­sai kö­zül rend­kí­vü­li iro­dal­mi, fi­lo­zó­fi­ai és ko­moly­ze­nei mű­velt­sé­gé­vel és el­ké­pesz­tő me­mó­ri­á­já­val. Ala­pos is­me­rő­je volt a Bib­li­á­nak és a be­til­tott orosz- és vi­lág­iro­da­lom­nak – ezt kü­lön ki kell emel­ni, mert ez a faj­ta is­me­ret igen rit­ka volt ak­ko­ri­ban. Je­ro­fej­ev szá­má­ra az egye­tem előtt csak a hi­va­ta­los, szov­jet iro­dal­mi ká­non volt is­mert, a be­til­tott orosz iro­da­lom­hoz, nyu­ga­ti fi­lo­zó­fi­á­hoz és könyv­rit­ka­sá­gok­hoz ké­sőbb a fe­ke­te­pi­a­con jut majd hoz­zá, il­let­ve a több­ge­ne­rá­ci­ós ér­tel­mi­sé­gi csa­lá­dok­ból szár­ma­zó év­fo­lyam­tár­sai – a tu­laj­don­kép­pe­ni elit tag­jai – ré­vén, akik­nek a mű­velt­sé­gé­vel egyéb­ként nagy ki­hí­vás volt ve­tél­ked­ni.

Adott egy fi­gu­ra, aki­nek az egyik ked­venc idő­töl­té­se az, hogy kü­lön­bö­ző an­to­ló­gi­á­kat ál­lít össze: hol az orosz Ezüst­kor tel­je­sen el­fe­le­dett köl­tő­i­nek, hol a száz leg­jobb orosz köl­tő­nek a ver­se­i­ből, vagy akár két­ke­zi mun­ká­sok köl­te­mé­nye­i­ből (a kéz­ira­to­kat ké­sőbb rend­re el­ve­szí­ti). A má­sik kedv­te­lé­se, hogy a kö­ré­be újon­nan be­ke­rü­lő­ket vizs­gáz­tat­ja: hol az orosz köl­té­szet­ből, hol la­tin­ból, hol – ha épp egy le­mez­ját­szó ke­rül a kö­ze­lé­be – ze­ne­da­ra­bok vagy az azt ve­zény­lő kar­mes­te­rek fel­is­me­ré­sé­ből.

Adott egy fi­gu­ra, akit szün­te­le­nül egy vál­to­zó össze­té­te­lű, tíz-húsz fős tár­sa­ság vett kö­rül, amely­nek a tag­jai gon­dos­kod­tak róla. A Je­ro­fej­ev kör­nye­ze­té­ben élő­ket, meg­for­du­ló­kat épp en­nek a fi­gu­rá­nak a „nem-cselekvése” von­zot­ta, akik pont nem azért vál­tak a kö­ve­tő­i­vé, mert ez a fi­gu­ra ak­tí­van, lel­ke­sen szer­ve­zett vol­na va­la­mi­fé­le kört maga köré. Je­ro­fej­ev leg­in­kább csak fe­küdt egész nap (ott, ahol ép­pen tu­dott), ol­va­sott, ci­ga­ret­tá­zott és ivott (azt, ami ta­lált: bár­mi­fé­le, al­ko­hol­tar­tal­mú italt, a köl­ni­től kezd­ve az arc­sze­szig min­dent). Ivá­sza­ta­i­nak mér­té­ke egy­szer­re el­bor­zasz­tot­ta és sok­kol­ta a kör­nye­ze­tét, mi­ként az a szo­ká­sa is, hogy temp­lom­ba jár (az orehovo-zujevói, ta­nár­kép­ző fő­is­ko­lás éve­i­től), vagy az, hogy a szin­tén be­til­tott Ame­ri­ka Hang­ja rá­dió­adást hall­gat­ja. So­kak szá­má­ra azon­ban ép­pen e sza­bad lé­te­zé­se mi­att vált ins­pi­ra­tív­vá és kö­ve­ten­dő­vé. Ál­lan­dó, ön­kén­tes „me­ne­dzse­re” és ce­re­mó­nia­mes­te­re is ke­rült Vagy­im Tyi­hon­ov sze­mé­lyé­ben. A Joyce-ot ol­va­só te­me­tő­őr, aki egy idő­ben fű­tő­ként dol­go­zott egy pszi­chi­át­ri­án – és aki­vel Je­ro­fej­ev ká­bel­fek­te­tő­ként (!) be­jár­ta a Szov­jet­uni­ót – ál­lan­dó­an tár­sa­sá­got to­bor­zott az író köré.

Tár­sa­ság­ban Je­ro­fej­ev leg­in­kább hall­ga­tott. Min­den­ről meg­volt a maga ka­ra­kán vé­le­mé­nye, és egész éle­tén át jegy­ze­telt (vö. Za­pisz­na­ja knyizs­ka 1–3). Passzív el­len­ál­lást foly­ta­tott – nem el­ső­sor­ban az ideo­ló­gi­ai, po­li­ti­kai ér­te­lem­ben vett szov­jet rend­szer, ha­nem ál­ta­lá­ban a tet­te­ket, a prak­ti­ku­mot, a gya­ra­po­dást, a hő­si­es­sé­get meg­kí­vá­nó élet el­len. Ent­ró­pi­át vitt a vi­lág­ba, mi­ként Mi­ha­il Ep­s­te­in Bah­tyin­ra hi­vat­koz­va írja. (Vö. Mi­ha­il Ep­s­te­in, „A kar­ne­vál után, avagy az örök Ve­nyics­ka”, in A poszt­mo­dern és Orosz­or­szág, ford. Sző­ke Ka­ta­lin, Mér­leg, 237–283 [Bu­da­pest: Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, 2001].)

Vé­gül adott egy fi­gu­ra, aki – mi­köz­ben újabb és újabb vi­dé­ki fő­is­ko­lák­ról rúg­ják ki – min­den lé­te­ző mun­kát el­vál­lal. Ál­lan­dó­an fe­nye­ge­ti a bör­tön­be ju­tás ve­szé­lye: el­vesz­ti a mun­ka­köny­vét, nem vo­nul be a kö­te­le­ző sor­ka­to­nai szol­gá­lat­ra. De min­den eset­ben meg­ússza, nem ül­te­tik le.

Egy szűk kö­zeg (a moszk­va­i­ak, az orehovo-zuejevóiak és a vla­gyi­mi­ri­ek) szá­má­ra te­hát Je­ro­fej­ev – mi­előtt még meg­ír­ta vol­na a Moszkva–Petuskit, és az un­derg­round iro­da­lom ün­ne­pelt szer­ző­jé­vé vált vol­na, akit Iz­ra­el­től Fran­cia­or­szá­gon át az Egye­sült Ál­la­mo­kig ki­ad­nak, és aki­nek so­ra­it Moszk­vá­ban szál­ló­ige­ként em­le­ge­tik – min­de­nek­előtt egy „mág­ne­ses erő­vel bíró”, ka­riz­ma­ti­kus je­len­ség volt. A fő­is­ko­lai kol­lé­gi­u­mok­ban, mun­kás­szál­ló­kon le­gen­dák övez­ték az alak­ját, s utó­la­go­san tö­ké­le­te­sen rá le­he­tett húz­ni az orosz iro­da­lom egy, a kö­zép­kor­tól ál­lan­dó­an je­len­lé­vő alak­já­nak, a szent bo­lond­nak a ké­pét, a tár­sa­da­lom pe­ri­fé­ri­á­ján élő, a jó­lét­ből és a ké­nye­lem­ből nem kérő, so­kak ál­tal ki­ne­ve­tett, ugyan­ak­kor tisz­telt ju­ro­gyi­vijnek az alak­ját.

A Moszkva–Petuski meg­írá­sa, majd a le­gé­pelt, má­solt pél­dá­nya­i­nak a ter­je­dé­se, kül­föld­re ke­rü­lé­se az 1970-es évek ele­jé­től ra­di­ká­lis vál­to­zást ho­zott Je­ro­fej­ev Szovjetunió-beli zárt vi­lá­gá­ban, lét­mód­já­ban. A po­é­má­ról a „Jerofejev-kör” tag­jai ele­in­te azt hit­ték, az csu­pán Ve­nya egy újabb „hü­lyü­lé­se”, egy nap­ló, egy, az ő szó­ra­koz­ta­tá­suk­ra le­fir­kan­tott, meg­tör­tént ese­tek­ből, je­le­ne­tek­ből össze­ál­ló, pa­rá­dés be­széd­fo­lyam. Maga az élet. A po­é­ma kez­det­ben iro­dal­mon kí­vü­li szö­veg­ként ér­tel­me­ző­dött, amely sok­kal in­kább két­ség­be von­ja, meg­kér­dő­je­le­zi az iro­dal­mat, mint­sem hogy maga iro­dal­mi je­len­ség len­ne (219–220). Je­ro­fej­evet azon­ban – a ne­vét ké­sőbb meg­is­me­rők ál­tal – épp a Moszkva-Petuski és a po­é­ma ön­élet­raj­zi hőse, a „Ve­nyocs­ka Je­ro­fej­ev” alak men­tet­te át egy má­sik, sok­kal szé­le­sebb kör­be, lé­te­zé­si mód­ba: az iro­da­lo­mé­ba.

Az író újabb, más tí­pu­sú kul­tu­sza vagy a kul­tu­szá­nak má­so­dik ál­lo­má­sa te­hát a Moszkva–Petuski meg­je­le­né­sé­vel szü­le­tik meg. Meg­je­len­nek az ol­va­sók – azok a kü­lön­bö­ző la­ká­so­kon össze­jö­vő be­fo­ga­dók, akik ugyan nem is­me­rik ma­gát a szer­zőt, de a szö­ve­gét már hal­lot­ták fel­ol­vas­va, eset­leg hoz­zá­ju­tot­tak an­nak egy-egy má­solt pél­dá­nyá­hoz, akik a mun­ka­he­lyü­kön ti­tok­ban cse­rél­ge­tik a gé­pelt pél­dányt más un­derg­round írók szö­ve­ge­i­vel, akik ma­guk is má­sol­ják azt.

Ol­vas­va a vissza­em­lé­ke­zé­se­ket, a me­mo­á­ro­kat az de­rül ki, hogy a het­ve­nes évek szov­jet ol­va­sói szá­má­ra a Moszkva–Petuski nem más volt, mint a sza­bad­ság maga: a for­má­já­val (nap­ló, szer­kesz­tet­len ma­gán­be­széd, anek­do­ták, al­ko­hol mel­let­ti be­szél­ge­té­sek tö­re­dé­kei, eset­le­jegy­zé­sek), a nyel­ve­ze­té­vel (ron­tott, trá­gár, szleng, ré­gi­es), a té­má­já­val (vo­nat­uta­zás), a „hős” tí­pu­sá­val, az uta­lás­rend­sze­ré­vel és az­zal, hogy el­moz­dít­ja a hi­va­ta­los szov­jet iro­da­lom ál­tal be­be­to­no­zott ha­tárt az in­tim és a nyil­vá­nos kö­zött. A Jerofejev-szöveg fel­sza­ba­dí­tó volt: így is le­het élni, be­szél­ni, gon­dol­kod­ni. Bo­risz Du­bin­nal szól­va is­mét: a Jerofejev-kultusznak – ame­lyet a Moszkva–Petuski nyel­ve, mű­fa­ja és vi­lág­szem­lé­le­te még preg­nán­sab­bá tett – a leg­főbb jel­lem­ző­je és vonz­ere­je a sze­mé­lyes­nek mint olyan­nak az új­ra­ér­tel­me­zé­se, amely min­den­kor szem­ben áll a hi­va­ta­los ál­la­mi­val. En­nek a vágy­nak és stra­té­gi­á­nak fe­lel meg a kul­ti­kus szö­veg és nyelv mű­kö­dés­mód­ja is. Erre a kul­ti­kus dis­kur­zus­ra a ki­csi­nyí­tő, ked­ves­ke­dő for­mu­lák, a be­cé­zés jel­lem­ző, a tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló nagy­ság, az au­to­ri­tás el­le­né­ben. Je­ro­fej­ev alak­ja és élet­raj­zi hőse nem a pél­dá­vá emel­he­tő, nemzeti-történeti al­le­gó­ri­ák alak­jai, nem a va­la­mely er­köl­csi min­tát fel­mu­ta­tó tör­té­ne­tek hő­sei, ha­nem az in­tim moz­za­na­to­kat le­író, esen­dő, eset­le­ges, ideo­ló­gi­ai mon­da­ni­va­ló és di­da­xis nél­kü­li ese­mé­nyek sze­rep­lői. Nem a si­ke­res, a feladatát-küldetését be­tel­je­sí­tő, kon­ven­ci­o­na­li­zál­ha­tó sze­mé­lyi­ség ke­rül e kul­tusz azo­no­su­lá­sá­nak fó­ku­szá­ba. Ép­pen ezért e kul­tusz mű­fa­jai a szer­kesz­tet­len, a szó­be­li, a vé­let­len­sze­rű, a tö­re­dé­kes for­mák lesz­nek. Du­bin meg­lá­tá­sa sze­rint az eb­ben a kul­tusz­ban részt­ve­vő ol­va­sók, ra­jon­gók, kö­ve­tők nem má­son mun­kál­kod­nak, mint hogy a ma­guk iden­ti­tá­sát a hi­va­ta­los re­pro­duk­ció, a so­ro­za­tos­sá, a tö­me­ges­sé, az eta­lon­ná vá­lás el­le­né­ben ta­lál­ják meg, hogy (le­mond­va a ko­ra­be­li szo­ci­á­lis meg­erő­sí­tés­ről) el­odáz­zák a hi­va­ta­los, ál­la­mi si­kert. A Jerofejev-kultusz – a maga élet­re hí­vott, nem nor­ma­tív, „nem-megalkotott”, „nem-befejezett” mű­for­má­i­val és mű­fa­ja­i­val (pár­be­széd, fel­jegy­zés, ma­gán­le­vél stb.) – mint­ha meg­en­ged­te vol­na a ben­ne részt­ve­vő kö­zös­ség szá­má­ra az azo­no­su­lást: az ere­de­ti­leg a szer­zői in­di­vi­du­um­hoz tar­to­zó „ap­ró­sá­gok”, „elég­te­len­sé­gek”, szép­ség­hi­bák ez­ál­tal kö­zös­sé és nyílt­tá, azaz a cso­port szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tő­vé vál­tak (Дубин, „Классика, после и вместо…”, 105–106).

A Moszkva–Petuski ki­adá­sá­ban, a kö­röt­te zaj­ló hír­ve­rés­ben te­vé­ke­nyen részt vet­tek a li­be­rá­lis ér­zel­mű, disszi­dens, orosz ér­tel­mi­sé­gi ba­rá­tok és a ha­son­ló­képp szov­jet­el­le­nes na­ci­o­na­lis­ták is. A bi­og­rá­fia nem ke­rü­li meg az élet­rajz leg­ké­nye­sebb ré­sze­it sem: Je­ro­fej­ev vélt vagy va­lós an­ti­sze­mi­tiz­mu­sát – lásd pl. ami­kor Ju­rij Lot­mant, a Je­ro­fej­evért ál­lí­tó­lag ra­jon­gó tu­dóst meg­kér­de­zik er­ről, Lot­man nem ad egye­nes vá­laszt); a min­den­fé­le ideológiai-politikai vi­tá­tól és meg­nyi­lat­ko­zás­tól való tá­vol­ma­ra­dá­sát (Je­ro­fej­ev nem áll­hat­ta a po­li­ti­zá­lást – jel­lem­ző, hogy a mű­ve­it hol a ci­o­nis­ták, hol az orosz na­ci­o­na­lis­ták je­len­te­tik meg); a nők­höz fű­ző­dő am­bi­va­lens vi­szo­nyát (néha dur­va, ag­resszív a nők­kel, a ma­gán­éle­te több nő kö­zött őr­lő­dik); vé­gül az egész fel­nőtt éle­tét vé­gig­kö­ve­tő al­ko­ho­liz­must, amely az év­ti­ze­dek alatt ko­moly be­teg­ség­gé vált.

A bi­og­rá­fia szer­ke­ze­te egy­szer­re ha­gyo­má­nyos és for­ma­bon­tó. Ha­gyo­má­nyos ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a nyolc nagy fe­je­zet a szer­ző szü­le­té­sé­től a ha­lá­lá­ig kro­no­lo­gi­ku­san ve­zet vé­gig az élet­úton – a fe­je­zet­cí­mek mind­egyi­ke a Ve­nye­gyikt név­vel kez­dő­dik, ame­lyet a Jerofejev-életút ép­pen adott, szov­jet­uni­ó­be­li ál­lo­má­sa­i­nak (föld­raj­zi hely­sé­gek­nek, in­téz­mé­nyek­nek) a ne­vei kö­ve­tik. For­ma­bon­tó vi­szont ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a fe­je­ze­tek mind­egyi­ke tar­tal­maz egy kü­lön al­fe­je­ze­tet, ame­lyek­nek a címe a Ve­nyics­ka név­vel in­dul (így rí­mel­ve a fő­fe­je­ze­tek cí­mé­re), a Moszkva–Petuski „ön­élet­raj­zi” hő­sé­nek a ne­vé­vel, hogy az­tán azt a Moszk­vá­tól Pe­tus­ki ál­lo­má­sig meg­tett, el­kép­zelt, vas­úti tra­ve­log szü­zsé­jé­nek ál­lo­má­sai köz­ti út­sza­ka­szok vagy vas­út­ál­lo­má­sok ne­vei kö­ves­sék. A kö­tet te­hát nem pusz­tán egy bi­og­rá­fi­ai nar­ra­tí­va és egy po­é­ti­kai mun­ka együt­te­se, ha­nem két, egy­mást át­já­ró és/vagy tü­kör­sze­rű­en meg­vi­lá­gí­tó „élet­rajz”. A Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev író­nak a szü­le­té­sé­től a ha­lá­lá­ig tar­tó útja pár­hu­zam­ba ke­rül a Ve­nyics­ka Je­ro­fej­ev ha­lál­ba ve­ze­tő út­já­val, amely pár­hu­zam ered­mé­nye­ként a „fik­ció” és a „do­ku­men­tum” egy­mást szün­te­le­nül át­hat­ják.

A bi­og­rá­fia egy­ér­tel­mű csúcs­pont­ja az ötö­dik fe­je­zet, amely a po­é­ma meg­írá­sá­ról és a ki­adá­sá­nak a kö­rül­mé­nye­i­ről szá­mol be (Ve­nye­gyikt: Pe­tus­ki – Moszk­va). A fe­je­zet be­éke­lő­dik a po­é­ma vég­le­te­kig he­ví­tett, eksz­ta­ti­kus la­ko­ma­je­le­ne­te, a tu­laj­don­kép­pe­ni te­rem­tés (Ve­nyics­ka: Je­szi­no és Orehovo-Zujevo kö­zött) és a szen­ve­dés­sel, szo­ron­gás­sal, ül­döz­te­tés­sel, meg­za­va­ro­dás­sal teli, a pusz­tu­lás felé ve­ze­tő ál­lo­más közé (Ve­nyics­ka: A re­á­lis időn és té­ren kí­vül). A ha­tal­mas la­ko­ma, bac­cha­ná­lia, szim­pó­zi­um, kar­ne­vál le­írá­sa után Orehovo-Zujevo ál­lo­más­nál meg­áll az idő. Az egye­nes irá­nyú uta­zás in­nen­től kör­kö­rös­sé vá­lik (a vég­ál­lo­más: Moszk­va), az éb­ren­lét pe­dig álom­má; meg­kér­dő­je­le­ződ­nek az idő- és hely­szín­je­lö­lő pon­tok, az idő­be­li és tér­be­li irá­nyok (186). A bi­og­rá­fi­á­ban itt, en­nél a pont­nál je­le­nik meg a hőse, Je­ro­fej­ev szá­má­ra a szem­be­sü­lés az­zal a sze­rep­pel, ame­lyet az „orosz író” szó­kap­cso­lat je­löl. A szem­be­sü­lés Je­ro­fej­ev­ben fruszt­rá­ci­ót szül, ame­lyet egy­fe­lől az új és új szö­ve­ge­ket váró, szűk ba­rá­ti kör és az egy­re nö­vek­vő ol­va­só­tá­bor el­vá­rá­sa okoz, más­fe­lől a si­ker és az éle­te utol­só, két évé­ben már te­kin­té­lyes, kül­föl­di ho­no­rá­ri­u­mok, ame­lyek tel­je­sen új lét­hely­ze­tek elé ál­lít­ják (lásd pl. a hajléktalan-kinézetű és a leg­újabb di­vat sze­rin­ti, pá­ri­zsi öl­töny­be búj­ta­tott Jerofejev-alak fe­szült­sé­gét).

A szer­zők nem kí­ván­ták gya­ra­pí­ta­ni az el­len­őriz­he­tet­len le­gen­dák, anek­do­ták szá­mát. Egyik cél­juk az volt, hogy min­den ál­lí­tást el­len­őriz­ze­nek, ame­lye­ket az író a sa­ját ma­gá­ra, éle­té­re és mű­ve­i­re meg­fo­gal­ma­zott, to­váb­bá má­sok róla adott in­for­má­ci­ó­it is. (Szá­mos Je­ro­fej­ev­től szár­ma­zó ön­le­gen­dá­nak a vé­gé­re jár­tak.) A má­sik cél­juk, hogy Je­ro­fej­ev alak­ját ki­emel­jék az „al­ko­ho­lis­ta po­zőr kont­ra szent író/Krisztus” op­po­zí­ci­ó­ból, és a fi­gu­rá­ját a maga el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban, komp­le­xi­tá­sá­ban mu­tas­sák be. Mind­eh­hez azt a mód­szer­ta­ni utat vá­lasz­tot­ták, hogy az élet­raj­zot szin­te ki­zá­ró­lag a kor­társ ro­ko­nok­nak, ba­rá­tok­nak, iro­da­lom­tör­té­né­szek­nek (Usz­pensz­kij, Lot­man, Bah­tyin), az iro­dal­mi és kép­ző­mű­vé­sze­ti élet sze­rep­lő­i­nek (Jo­szif Brodsz­kij, Jev­ge­nyij Pop­ov, Vik­tor Je­ro­fej­ev, Bel­la Ah­ma­dul­ina, Olga Sze­da­ko­va, And­rej Bit­ov) és ma­gá­nak Je­ro­fej­ev­nek a vissza­em­lé­ke­zé­se­i­ből, nap­ló­i­ból, fel­jegy­zé­se­i­ből, in­ter­jú­i­ból, il­let­ve a Je­ro­fej­ev ügye­i­ben foly­ta­tott el­já­rá­sok jegy­ző­köny­ve­i­nek, ha­tá­ro­za­ta­i­nak a rész­le­te­i­ből ál­lí­tot­ták össze. A kö­tet gaz­dag fo­tó­anya­got is tar­tal­maz.

Je­ro­fej­ev­nek min­den ma is­mert műve meg­je­lent – ide­ért­ve a jegy­zet­fü­ze­te­i­nek há­rom kö­te­tét (Za­pisz­na­ja knyizs­ka 1–3) –, szá­mos me­mo­ár, vissza­em­lé­ke­zés ol­vas­ha­tó róla; el­ér­he­tő a Jerofejev-kronológia, s több do­ku­men­tum­film, já­ték­film és té­vé­adás fog­lal­ko­zik az éle­té­vel. A kö­tet vége egy, az ezek­ből a té­te­lek­ből össze­ál­lí­tott, vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fi­át is köz­zé tesz. A két­ez­res évek ele­jé­től két mú­ze­u­mi tár­lat anya­ga is meg­te­kint­he­tő az író­ról: a Moszk­va kör­ze­té­be tar­to­zó Ko­lom­na vá­ros Art­kom­mu­nal­ka. Je­ro­fej­ev és tár­sai nevű múzeum-alkotóházban, to­váb­bá a szü­lő­he­lyén, Ki­rovszk­ban (Mur­manszk me­gye), a Le­nin su­gár­út 15. szám alatt ta­lál­ha­tó Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev Iro­dal­mi Mú­ze­umban.

A re­cen­zió írá­sa köz­ben is­mét elő­vet­tem a Moszkva–Petuski ma­gyar for­dí­tá­sát. Az új­ra­ol­va­sás so­rán a for­dí­tó­nak, Vári Er­zsé­bet­nek a má­so­dik ki­adás­hoz fű­zött jegy­ze­te­i­ben fe­dez­tem föl: Ve­nye­gyikt Je­ro­fej­ev nem­csak hogy tu­dott a ma­gyar for­dí­tás mun­ká­la­ta­i­ról, ha­nem vá­la­szolt is Vári Er­zsé­bet­nek a for­dí­tás­sal kap­cso­la­tos, neki fel­tett kér­dé­sek­re. A re­cen­ze­ált bi­og­rá­fia alap­ján si­ke­rült be­azo­no­sí­ta­nom és meg­ta­lál­nom ezt az 1989 már­ci­u­sá­ban kelt le­ve­let. Bí­zom ben­ne, hogy mint ér­de­kes kultúr- és mű­for­dí­tás­tör­té­ne­ti do­ku­men­tum a kö­zel­jö­vő­ben ol­vas­ha­tó lesz ma­gya­rul.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet 
tudományos munkatársa

Abstract

It is rare for mo­no­gra­phs or bio­gra­p­hi­es to hand­le a li­ter­ary phe­no­me­non or ar­tist of the re­cent past in a comp­lex way, by cons­ider­ing its con­text of so­ci­al his­to­ry, but at the same time not lose sight of the poetic-aesthetic as­pects of the li­ter­ary texts re­la­ted to the gi­ven aut­hor or li­ter­ary phe­no­me­non. Howe­ver, exactly this kind of book has been pub­lis­hed on the writer Ve­ne­dikt Yero­feyev (1938–1990) by Mik­ha­il Sverd­lov, Oleg Lek­ma­nov, and Ilya Si­ma­novs­ky. This is cert­ainly a spe­ci­al tre­at for tho­se in­ter­es­ted in li­ter­ary so­ci­o­logy that (also) cons­iders the points of view of cult re­se­arch, as well as tho­se in­ter­es­ted in (li­ter­ary) bio­gra­phy writing as a the­o­re­ti­cal prob­lem. Na­mely this vo­lu­me on Ve­ne­dikt Yero­feyev uni­qu­ely mer­ges the writer’s bio­gra­phy with the poetic-narratological analy­sis of his poem Moscow-Petushki, and it also pub­lis­hes se­ve­ral pre­vi­o­usly un­pub­lis­hed texts and pic­tu­res on the writer. Its most im­por­tant the­o­re­ti­cal and met­ho­do­log­i­cal be­ne­fit, howe­ver, is the rest­ra­ined point of view and con­sis­tent met­hod used in the vo­lu­me, as a re­sult of which the nar­ra­tive cons­tantly re­minds us that du­ring the read­ing we are wit­nes­sing the pro­cess of creat­ing, form­ing, and con­struc­ting a cha­rac­ter and a bio­gra­phy that can­not be se­pa­ra­ted from the so­ci­al con­text. We are wit­nes­sing a cult emer­ging from the re­la­ti­onsh­ips and in­ter­ac­tions bet­ween the con­di­tions, the fol­lo­wers, and the cent­ral cha­rac­ter, and the fact that in this case the un­derg­round and la­ter world-famous aut­ho­ri­al cult was pre­ce­ded by the birth of an “intimate/private” so­ci­al cult. That is to say that the cha­rac­ter of Ve­ne­dikt Yero­feyev had al­re­ady been crea­ted long be­fo­re he be­came a writer.

The struc­tu­re of the bio­gra­phy is both tra­di­ti­o­nal and unort­ho­dox. It is tra­di­ti­o­nal in the sen­se that the eight main chap­ters guide us th­ro­ugh the author’s life from his birth to his death in a ch­ro­no­log­i­cal or­der. At the same time, the main chap­ters inc­lu­de sub­sec­tions con­tain­ing li­near analy­ses of Moscow-Petushki, i.e. fol­lo­wing the con­se­cu­tive sta­tions of the protagonist’s tra­in ride. Thus, the vo­lu­me is not a simp­le com­bi­na­ti­on of a bio­gra­phi­cal nar­ra­tive and a phi­lo­log­i­cal work, but two pa­ral­lel “bio­gra­p­hi­es” that ref­lect and per­va­de each ot­her. The pa­ral­lel is bet­ween writer Ve­ne­dikt Yerofeyev’s journey from birth to death and Ve­nich­ka Yerofeyev’s journey to his death, as a re­sult of which fic­ti­on and do­cu­ment per­va­de and ref­lect each ot­her.

The aut­hors did not want to inc­re­a­se the num­ber of un­ve­ri­fi­ab­le myths and anec­do­tes, thus one of the­ir aims was to check all sta­te­ments by Yero­feyev abo­ut himself, his life, and his works, as well as tho­se made by ot­hers re­gard­ing Yero­feyev. (They have sor­ted out se­ve­ral myths crea­ted by Yero­feyev himself). The­ir se­cond aim was to ele­va­te Yerofeyev’s fi­gu­re from the op­po­sit­i­on al­co­ho­lic po­seur vs. sa­intly writer/Christ, and to pre­sent his character’s cont­ra­dic­to­ry and comp­lex na­tu­re. The aut­hors have cert­ainly ac­comp­lis­hed this aim th­ro­ugh the met­ho­do­log­i­cal tech­ni­que in which they as­semb­led the bio­gra­phy pri­ma­rily bas­ed on the of­ten cont­ra­dic­to­ry re­coll­ec­tions and in­ter­views of re­la­ti­ves, fri­ends, and ac­qua­in­tan­ces, as well as Yerofeyev’s no­tes and in­ter­views. The de­ci­si­on by the aut­hors of the bio­gra­phy con­cer­ning the or­ga­ni­za­ti­on and pre­s­en­ta­ti­on of the bio­gra­phi­cal ma­te­ri­al has not only re­sul­ted in the com­pi­la­ti­on of im­por­tant, in­ter­est­ing, and rich ma­te­ri­al, but it also pre­sents Yerofeyev’s cha­rac­ter in its comp­le­xity.

Аннотация

Не так часто публикуются литературные биографии, посвященные автору из недавнего прошлого, в которых комплексным образом исследуется исторический и социокультурный контекст его жизни и творчества и при этом не потерян нарратологический, поэтологический, собственно литературоведческий аспект. Недавно в Москве вышла в свет именно такая книга о биографии Венедикта Ерофеева (1938–1990). Для специалистов, которые интересуются, с одной стороны, теорией биографии, а с другой – социологией литературы, книга Олега Лекманова, Михаила Свердлова и Ильи Симановского, без сомнения, заслуживает самого пристального внимания. Среди теоретических и методологических достоинств книги –исследовательская дистанция, а также особый повествовательный тон и метод, благодаря которому читатель биографии может наблюдать, как происходит формирование, конструирование, образование писательской фигуры, ее литературной репутации и наконец, культа. Реконструируя взаимосвязи главного героя книги и его почитателей, биография показывает, как подпольному, неофициальному литературному культу, а затем всемирной славе Ерофеева предшествовал интимный, приватный, нелитературный культ Венички. Собственно литературный культ, который возник после распространения копий поэмы Москвы-Петушки в начале 1970‑х, является вторым периодом в истории ерофеевского культа; именно в этот период появляются читатели, которые не знали Ерофеева лично, но познакомились с ним как с автором и с персонажем.

Структуру биографии можно назвать одновременно традиционной и новаторской. Традиционной, потому что книга выстроена в хронологической последовательности: восемь глав последовательно ведут читателя сквозь жизненный путь главного героя от его рождения до смерти. Новаторским является включение в книгу подглав/подразделов, в которых анализируется поэма Москва-Петушки линейно, следуя развертыванию сюжета. То есть путь Ерофеева в жизни и путешествие Венички на электричке в поэме встроены друг в друга. Таким образом, книга «Венедикт Ерофеев: посторонний» это своего рода «биография» в биографии. Основная и вставная биография, документ и вымысел относятся друг к другу по принципу зеркального отражения.

Одна из задач, которую поставили перед собой авторы – выверить все непроверенные факты – сюжеты, истории, которые исходили или от самого Ерофеева, который часто создавал легенды о себе, или от его друзей и знакомых. Другая цель книги заключалась в развенчании упрощенной дихотомии-стереотипа о Ерофееве: «алкоголик ver­sus святой человек/ Христос». Авторам удалось решить обе задачи – в том числе благодаря структуре исследования: биография выстроена из тщательно выбранных, противоречивых, порой исключающих друг друга цитат, свидетельств, мемуаров, интервью современников, родственников и друзей Ерофеева. Собранный и особым образом организованный и проанализированный материал не только интересен с фактографической точки зрения: он важен и интересен еще и тем, что показывает фигуру Ерофеева во всей ее сложности и многоплановости.

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?