Jeney Éva recenziója

december 12th, 2018 § 0 comments

recenzió

Ale­xand­re Gefen. Ré­par­er le monde: La lit­té­ra­tu­re française face au XXIe sièc­le. Pa­ris: Edi­tions Cor­ti, 2017.

A könyv gyó­gyít – kor­társ el­kép­ze­lés? Kor­társ mant­ra? Va­ló­szí­nű­leg egyik sem, hi­szen szer­zőnk is tisz­tá­ban van az­zal, hogy a gon­do­lat, mely sze­rint a sza­vak gyó­gyí­ta­nak nem­csak Pas­cal­tól vagy Montaigne-től, de az óko­ri gö­rö­gök­től sem ide­gen. Két­ség­te­len vi­szont, hogy az ol­va­sás kor­társ ha­nyat­lá­sá­nak ko­rá­ban a biblio- és az iro­da­lom­te­rá­pia egy­re na­gyobb te­rü­le­tet hó­dít meg ma­gá­nak, és egy­re több he­lyen van je­len. Ma már nem­csak be­szél­nek nar­ra­tív me­di­ci­ná­ról, ha­nem gya­ko­rol­ják is azt. Van­nak or­vo­sok, akik a sto­ry­tel­l­inget és az el­be­szé­lést ki­fe­je­zet­ten gyó­gyí­tó cél­lal al­kal­maz­zák. A művészet- és az írás­te­rá­pia a pal­lia­tív hos­pice és nem-hospice el­lá­tás­ban is is­me­re­tes. Ami­kor te­hát nincs más mód a gyó­gyí­tó te­vé­keny­ség­re, ma­rad az iro­da­lom, „az em­be­ri sza­bad­ság vég­ső fegy­ve­re”. (A sza­bad­ság és a fegy­ver fo­gal­ma­i­nak egy­mást ki­zá­ró je­len­té­se­i­től ez­út­tal te­kint­sünk el.) Nem ki­sebb ese­mény bi­zo­nyít­ja ezt, mint a 2018. áp­ri­lis 25-én meg­nyílt 32. gen­fi könyv­vá­sár, a Sa­lon du Liv­re, mely­nek egyik dísz­ven­dé­ge Ale­xand­re Ge­fen, a CNRS tu­do­má­nyos ta­nács­adó­ja (di­rec­teur de recher­che), a Sor­bonne ok­ta­tó­ja, a fabula.org egyik ala­pí­tó­ja volt. Ge­fen­nek nem­ré­gi­ben Ré­par­er le monde. La lit­té­ra­tu­re française face au XXIe sièc­le [Hoz­zuk hely­re a vi­lá­got. A fran­cia iro­da­lom arc­cal a XXI. szá­zad­nak] cím­mel je­lent meg köny­ve a José Cor­ti Ki­adó­nál.

Ale­xand­re Ge­fen a könyv cí­mé­vel May­lis de Ke­rang­al 2014-es si­ker­köny­vé­nek cí­mé­re utal vissza (Ré­par­er les vi­vants [Gyó­gyít­suk meg az élő­ket]. Pa­ris: Gall­imard, 2014), amely egyet­len nap és egy szív­át­ül­te­tés tör­té­ne­tét me­sé­li el az érin­tett csa­lád­ta­gok, or­vo­sok és ápo­lók élet­ese­mé­nye­i­re össz­pon­to­sít­va, iro­dal­mi ran­got adva a té­má­nak. (A re­gény­ből ké­szült fran­cia fil­met ná­lunk is be­mu­tat­ták Szívvel-lélekkel cím­mel a mo­zik­ban.) Ke­rang­al re­gény­cí­me pe­dig Cse­hov cím nél­kül fenn­ma­radt, a ma­gyar szín­pa­do­kon ál­ta­lá­ban Pla­ton­ov cím­mel ját­szott da­rab­já­nak egyik kulcs­mon­da­tát idé­zi: „Te­mes­sük el a hol­ta­kat, gyó­gyít­suk meg az élő­ket.” Az in­ter­tex­tus te­hát a kor­társ és nép­sze­rű fran­cia iro­da­lom­tól (Ke­rang­al re­gé­nyé­ből csak Fran­cia­or­szág­ban négy­száz­ezer pél­dány fo­gyott) a vi­lág­iro­da­lom szín­há­zi új hul­lá­mot nyi­tó da­rab­já­ig ter­jed – és to­vább. Egy­ér­tel­mű­en utal arra a je­len­ség­re, amely a kor­társ fran­cia iro­da­lom át­fo­gó jel­lem­ző­je, az iro­da­lom te­rá­pi­ás eré­nye­i­nek el­is­me­ré­se és a vi­lág meg­gyó­gyí­tá­sá­nak vagy hely­re­ho­za­ta­lá­nak igé­nye, amely olyan, egy­más­tól igen­csak el­té­rő szer­ző­ket he­lyez egy ka­lap alá, mint Ré­gi­ne De­tam­bel vagy Em­ma­nu­el Carrè­re, Da­vid Fo­en­ki­nos vagy An­nie Er­na­ux, An­toine Vo­lo­di­ne vagy Ch­loé Del­au­me. Meg­men­te­ni és gon­dos­kod­ni, ke­zel­ni a trau­má­kat és erő­sí­te­ni az em­pá­tia ké­pes­sé­gét – ezek­nek a jel­lem­zők­nek kö­szön­he­tő­en va­la­mi­fé­le át­fo­gó kor­társ ér­zé­keny­ség­ről be­szél­he­tünk, amely­nek se­gít­sé­gé­vel az iro­da­lom vissza­nyer­te va­la­mi­ko­ri fon­tos­sá­gát és hasz­nát, ép­pen a hu­ma­ni­ó­rák hát­tér­be szo­ru­lá­sá­nak órá­já­ban. Ép­pen ezért Ge­fen szí­ve­sen idéz ro­kon gon­dol­ko­dó­kat, mint pél­dá­ul John De­wey és Ri­chard Shus­ter­man, mi­vel ő is az iro­da­lom­tu­do­mány prag­ma­ti­kus­nak mond­ha­tó vo­na­lá­ban he­lyez­ke­dik el, amely, ahe­lyett, hogy az iro­da­lom el­ve­szí­tett au­to­nóm ér­té­ke vagy va­la­mely el­süllyedt iro­dal­mi ab­szo­lú­tum fö­lött si­rán­koz­na, in­kább haj­la­mos és haj­lan­dó új­ra­gon­dol­ni az iro­da­lom hasz­ná­la­tá­nak te­rü­le­te­it és gya­kor­la­ti ha­té­kony­sá­gát. Ge­fen em­lé­kez­tet arra, hogy ez a kor­társ fran­cia iro­dal­mat keresztül-kasul át­szö­vő hely­re­ho­zó szán­dék nem más, mint a hé­ber misz­ti­ka tikk­un olam fo­gal­ma, ame­lyet ma­gyar­ra ál­ta­lá­ban a vi­lág hely­re­ál­lí­tá­sá­nak for­dí­ta­nak, de amely en­nél bo­nyo­lul­tabb és je­len­tés­gaz­da­gabb tar­ta­lom. (A tel­jes­ség leg­cse­ké­lyebb igé­nye nél­kül: je­len­ti a vá­ra­ko­zást az Örök­ké­va­ló bi­ro­dal­má­nak el­jö­ve­te­lé­re; a mid­rá­si fel­szó­lí­tást a fi­zi­kai vi­lág, a rab­bi­ni­kus vá­gyat a tár­sa­dal­mi rend meg­őr­zé­sé­re; s vé­gül azt a meg­győ­ző­dést, mely sze­rint az em­ber maga ké­pes hely­re­ál­lí­ta­ni az is­te­ni tö­ké­le­tes­sé­get.) A kor­társ fran­cia iro­da­lom, azaz mint­egy há­rom­száz szer­ző egy ka­lap alá he­lye­zés­ben az iro­da­lom Gefen-féle de­mok­ra­ti­zá­lá­sá­nak gesz­tu­sát is üd­vö­zöl­het­jük. Mert már köny­vé­nek első lap­ja­i­tól kezd­ve ki­de­rül, hogy nem­csak a nyom­ta­tott köny­vet, nem­csak a „ma­gas” iro­dal­mat ve­szi fi­gye­lem­be, ha­nem az in­ter­ne­ten meg­je­le­nő blo­go­kat vagy a Watt­pa­den kö­zölt írá­so­kat is. Sze­rin­te a Wi­ki­pé­dia vagy a kö­zös­sé­gi ol­da­lak éke­sen szó­ló bi­zo­nyí­té­kai an­nak, hogy az ama­tő­rök ké­pe­sek ri­va­li­zál­ni a pro­fik­kal és a szak­ava­tott írás­tu­dók­kal. En­nek a je­len­ség­nek is kö­szön­he­tő, hogy az iro­da­lom újra élő­vé lesz, és azt is be­lát­hat­juk, hogy nem könnyű meg­ér­te­ni: az iro­da­lom meg­oszt­ha­tó azo­kon a te­rü­le­te­ken kí­vül is, ame­lyek­ben a tár­sa­dal­mi iden­ti­fi­ká­ci­ót szol­gál­ja.

Ez a szem­lé­let fran­cia egye­te­mi kö­rök­ben ki­csit ki is ver­te a biz­to­sí­té­kot. Az­zal vá­dol­ták Ge­fent, hogy tu­laj­don­kép­pen el­te­met­te az iro­dal­mat. Noha ő csu­pán an­nak a 19. szá­zad­ban ki­bon­ta­ko­zott el­kép­ze­lés­nek for­dí­tott há­tat, amely­nek meg­fe­le­lő­en az iro­da­lom ki­zá­ró­lag „iro­dal­mi iro­da­lom”, ke­ve­sek, az iro­dal­mi arisz­tok­rá­cia ki­vált­sá­ga. Iro­da­lom­fo­gal­ma két iro­dal­mi vi­lág ta­lál­ko­zá­sa, a nagy író­ké és a po­pu­lá­ris iro­da­lo­mé. A szer­ző sze­rint két kér­dést kel­le­ne meg­vá­la­szol­ni, ame­lyek hosszú ide­je fog­lal­koz­tat­ják a szak­em­be­re­ket. Az első, hogy va­jon tény­leg kommunikáció‑e az iro­da­lom, hogy szolgál‑e arra, hogy va­la­ki­hez for­dul­junk, meg­old­junk va­la­mely prob­lé­mát és köz­vet­le­nül a vi­lág­ról szól­junk vagy el­len­ke­ző­leg, csu­pán já­ték egy esz­köz­zel, ame­lyet nyelv­nek ne­ve­zünk. Úgy tű­nik, hogy az iro­da­lom egy­ide­jű­leg per­for­ma­tív és ön­ma­gá­ra irá­nyu­ló, kon­temp­la­tív vi­lág.

Ge­fen iro­dal­már a ja­vá­ból. Köny­ve Wir­gi­nia Wo­olf és Su­san Son­tag elem­ző írá­sa­i­nak ab­ban a vo­na­lá­ban is el­he­lyez­he­tő, amely a be­teg­sé­get po­é­ti­kai ta­pasz­ta­lat­nak te­kin­ti, az iro­da­lom­nak pe­dig gyó­gyí­tó erőt és az el­len­ál­ló ké­pes­sé­gek ki­fej­lesz­té­sé­nek ha­tal­mát tu­laj­do­nít­ja. Ugyan­ak­kor a care the­ory an­gol­szász el­mé­le­té­nek vagy Yves Cit­ton a fi­gye­lem öko­ló­gi­á­já­ról szó­ló mun­ká­i­nak ro­ko­na, ame­lyek a má­sik­ról való gon­dos­ko­dást és a sze­mé­lyes fe­le­lős­sé­get he­lye­zik ku­ta­tá­sa­ik kö­zép­pont­já­ba (Yves Cit­ton, Pour une éco­lo­gie de l’attention [Pa­ris: Se­u­il, 2014]). Ale­xand­re Ge­fen azt mu­tat­ja be, hogy a kor­társ el­be­szé­lé­sek so­ka­sá­ga „a tár­sa­dal­mi vi­lág kli­ni­ká­já­nak” képe, mi­köz­ben az egyé­ni és a kö­zös­sé­gi trau­mák és lét­bi­zony­ta­lan­sá­gok okoz­ta űrö­ket pró­bál­ja be­töl­te­ni.

A kö­tet egy­út­tal az első 21. szá­za­di fran­cia iro­da­lom­tör­té­ne­ti ké­zi­könyv­nek is te­kint­he­tő. Ab­ból in­dul ki, hogy mint­egy har­minc éve a biogra­fi­kus jel­le­gű mű­vek so­ka­sá­ga ural­ja a fran­cia könyv­ki­adást, nagy­já­ból olyan mér­ték­ben, mint ami­lyen­ben az 1970-es évek­ben az ön­ki­ta­lá­lás, az au­to­fik­ció mű­fa­ja ter­jedt. En­nek a fo­lya­mat­nak kez­de­tét a szer­ző Pier­re Mi­chon Kis­be­tűs éle­tek (for­dí­tot­ta Szőcs Imre, Bu­da­pest: Gon­do­lat, 2014. Ere­de­ti: Vies mi­nus­cu­les. Pa­ris: Gall­imard, 1984) című re­gé­nyé­nek meg­je­le­né­sé­re da­tál­ja, amely nyolc va­lós sze­mély ki­ta­lált ha­gi­og­rá­fi­á­ja, meg­je­le­né­se óta meg­ke­rül­he­tet­len vo­nat­ko­zá­si pont­ja a fran­cia iro­da­lom­nak. A biogra­fi­kus el­be­szé­lés fo­gal­mát a vers­től a nagy­re­gé­nyen ke­resz­tül a kor­társ uta­zás­iro­da­lom és a do­ku­men­ta­ris­ta fik­ció mű­fa­já­ig tá­gít­ja a szer­ző, de ide­so­rol­ja Da­vid Fo­en­ki­nos 2014-es Char­lot­te című re­gé­nyét is, amely az el­múlt évek fran­cia iro­dal­má­nak iga­zi si­ker­tör­té­ne­te: né­hány hó­nap le­for­gá­sa alatt négy­száz­ezer pél­dány kelt el be­lő­le, el­nyer­te a Renaudot-díjat, va­la­mint a gim­na­zis­ták Goncourt-díját. Do­ku­men­tum­re­gény, amely Char­lot­te Sa­lo­mon­nak, az Ausch­witz­ban 26 éve­sen meg­gyil­kolt né­met fes­tő­nő­nek ál­lít em­lé­ket. Az in­di­vi­du­á­lis élet Ge­fen sze­rint mint­egy meg­száll­ta a kor­társ iro­dal­mat, nem di­vat­ja van, ha­nem in­kább bű­vö­let­ben tart­ja azt. A je­len­ség az ön­azo­nos­ság vál­sá­gá­nak vagy in­kább va­la­mely ön­azo­nos­sá­gi aggodalomnak-szorongásnak fe­lel meg vi­lá­gunk­ban, amely­ben el­mo­sód­tak a nor­ma­tív ke­re­tek, és mi­u­tán nem­igen tud­juk, mi ha­tá­roz­za meg az egyé­ni éle­tet, ta­lán bele le­het ka­pasz­kod­ni az in­di­vi­du­á­lis ta­pasz­ta­la­tok egy­sze­ri­sé­gé­be. Ezek­nek az élet­tör­té­ne­tek­nek a funk­ci­ó­ja ki­csit a sír­fel­ira­to­ké­hoz ha­son­la­tos, vissza­té­rés egy mély ant­ro­po­ló­gi­ai gya­kor­lat­hoz, amely vissza­szol­gál­tat­ja az iro­da­lom­nak az egyén em­lé­ke­ze­tét, az egyé­nét, akit az iro­da­lom rövidebb-hosszabb idő­re el­ve­szí­tett. Ge­fen em­lé­kez­tet arra, hogy az óko­ri Ró­má­ban a leg­ret­te­ne­te­sebb szak­rá­lis bün­te­tés a dam­na­tio me­mo­riae volt, az em­lé­ke­zet el­át­ko­zá­sa, avagy ki­tör­lé­se, amely meg­til­tot­ta az el­át­ko­zott sze­mély­re való em­lé­ke­zést. E bün­te­tés ha­lá­luk után érte azo­kat, aki­ket a kö­zös­ség ha­rag­ja éle­tük­ben nem sújt­ha­tott. A dam­na­tio me­mo­riae, a tár­gyi em­lé­kek (szob­rok, fel­ira­tok) ki­tör­lé­se, szob­rok be­ol­vasz­tá­sa vagy át­ala­kí­tá­sa volt és a név el­tör­lé­se (konk­rét ki­va­ka­rá­sa a fel­ira­tok­ról). Ge­fen ez­zel az el­já­rás­sal kap­csol­ja össze Pat­rick Mo­di­a­no Dora Bru­der (for­dí­tot­ta Röh­rig Esz­ter, Bu­da­pest: Vin­ce, 2006. Ere­de­ti: Pa­ris: Gall­imard, 1997) című al­ko­tá­sát, mely­nek lé­nye­ge­ként a név meg­őr­zé­sé­nek fon­tos­sá­gát em­lí­ti.

A kor­társ szer­zők a kis­sé fe­le­dés­be me­rült, kis­sé nyo­mo­rú­sá­gos, egy­szó­val má­sod­la­gos sor­sok felé for­dul­nak, s ha nem, ak­kor a hí­res em­be­rek éle­té­nek rej­tett és apró sa­já­tos­sá­gai iránt mu­tat­nak ér­dek­lő­dést. Ge­fen­nel szól­va nagy­be­tűs éle­te­ket ír­nak kis­be­tűs sor­sok­ról, avagy kis­be­tűs sor­so­kat nagy­be­tűs éle­tek­ről. A vi­lág vál­to­za­tos­sá­gá­ra, a lét tö­ré­keny­sé­gé­re, a le­het­sé­ges mar­gi­na­li­tás­ra hu­ma­nis­ta fi­gye­lem irá­nyul. A je­len­kor az iro­da­lom­ban az új in­di­vi­du­a­liz­mus és az új hu­ma­niz­mus ko­rá­nak is mond­ha­tó, amely sok bio­fik­ció szer­ző­jé­nél nem nél­kü­lö­zi a val­lá­sos di­men­zi­ót sem. Ge­fen sze­re­ti idéz­ni és sok­szor idé­zi Pat­rick De­vil­le sza­va­it ar­ról, hogy amennyi­ben mind­annyi­an el­me­sél­nénk há­rom vagy négy sze­mély éle­tét, vé­gül meg­kap­nánk a vi­lág min­den em­be­ré­nek élet­tör­té­ne­tét. Min­den éle­tet ér­de­mes meg­él­ni, és egyet­len élet sincs oly­annyi­ra si­vár, hogy ne vol­na el­be­szé­lés­re mél­tó.

Ale­xand­re Ge­fen köny­vé­nek nagy eré­nye, hogy nem ér­ték­íté­le­tek­ben gon­dol­ko­dik. Sok ol­dal­ról be­mu­tat kor­társ je­len­sé­ge­ket. Írá­sa kri­ti­kus hang­vé­te­le ugyan­ak­kor hát­tér­ben ugyan, de vé­gig­kí­sé­ri min­den gon­do­lat­me­ne­tét. Hang­sú­lyoz­za, hogy a kor­társ ér­zé­keny­ség pa­let­tá­ján a hely­re­ho­za­tal, a gyó­gyí­tás vagy a jó­te­vés cím­kék, ame­lyek nö­vel­he­tik a köny­vek el­adá­si rá­tá­ját, de le­het­nek meg­annyi „el­len­őriz­he­tet­len mant­ra” is. A könyv ter­mé­keny bi­zony­ta­lan­ság­ban hagy­ja az ol­va­sót, aki ugyan maga előtt lát­ja az iro­da­lom­te­rá­pia szár­ma­zás­ta­nát és le­he­tő­sé­ge­it, de egy­út­tal az iro­da­lom kli­ni­kai pa­ra­dig­ma­vál­tá­sát is kri­ti­kus ag­go­da­lom­mal szem­lél­he­ti.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
tudományos főmunkatársa

Résumé

Le liv­re d’A­le­xand­re Ge­fen pro­po­se non se­u­le­ment une ré-description de la lit­té­ra­tu­re française con­tem­po­raine en partant du to­ur­nant bio­gra­p­hi­que, mais en ac­cen­tu­ant l’i­dée que les éc­ri­va­ins con­tem­po­ra­ins sont conf­ron­tés à leur tem­ps « ma­la­de », il cons­idè­re tou­te la lit­té­ra­tu­re comme remè­de qui peut ré­par­er les trau­mat­is­mes in­di­vi­du­el­les et coll­ec­ti­ves ac­cu­mu­lé­es. Dans cet­te pers­pec­tive la lit­té­ra­tu­re française d’aujourd’hui de­vi­ent un grand ou­til thé­rape­u­ti­que cap­ab­le de prend­re soin du moi, des in­di­vi­dus, des com­mu­na­u­tés et de nos so­ci­é­tés eu­ro­pé­ennes ra­va­gé­es. L’a­u­teur analy­se de ma­niè­re cri­ti­que ce­pen­dant cet­te lit­té­ra­tu­re de­ve­nue une sor­te d’i­ma­gi­naire coll­ec­tif thé­rape­u­ti­que, qui en place de la re­li­gi­on et des pro­jets po­li­ti­ques d’aut­re­fo­is par « le dév­e­lop­pe­ment per­son­nel » vi­ent à l’a­ide de la con­di­ti­on hu­maine d’a­u­jourd’­hui.

Tagged , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?