Szilágyi Emőke Rita: Új életre hozatott Gyöngyösi István

december 20th, 2017 § 0 comments

recenzió

Gyön­gyö­si Ist­ván, Le­ve­lei és ira­tai, s. a. r. Jan­ko­vics Jó­zsef, Nyer­ges Ju­dit, Tusor Pé­ter, Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 2017 (Régi Ma­gyar Könyv­tár, For­rá­sok, 15).

Élet­raj­zot vagy port­rét írni sose könnyű, de két eset­ben iga­zán ne­héz: ha túl sok, vagy ha ép­pen­ség­gel túl ke­vés adat áll ren­del­ke­zé­sünk­re a szer­ző­ről. Jan­ko­vics Jó­zsef az el­múlt év­ti­ze­dek­ben a ko­ráb­bi szak­iro­dal­mi mun­kák és az ál­ta­la ké­szí­tett szö­veg­ki­adá­sok ré­vén nyu­god­tan hi­het­te, hogy már is­me­ri sze­re­tett ba­rokk köl­tő­jé­nek, Gyön­gyö­si Ist­ván­nak az élet­raj­zát. Vol­tak ugyan prob­lé­mák­tól nem men­tes ré­szek eb­ben az élet­rajz­ban, vol­tak fel­old­ha­tat­lan­nak tűnő el­lent­mon­dá­sok, de va­la­hogy még­is ki­bon­ta­koz­ni lát­szott a szer­ző pro­fil­ja. Azt azon­ban sose pa­na­szol­hat­ta fel a je­les iro­da­lom­tör­té­nész, hogy az ada­tok mennyi­sé­ge ke­vés vol­na. A Kő­sze­ghy Pé­ter ál­tal szer­kesz­tett Régi Ma­gyar Könyv­tár: For­rá­sok so­ro­za­tá­ban im­má­ron ez már a he­te­dik kö­tet, amit Jan­ko­vics Jó­zsef je­gyez, több­nyi­re Nyer­ges Ju­dit­tal kö­zö­sen. (Márs­sal tár­sal­ko­dó Mu­rá­nyi Vé­nus, 1998; Po­rá­búl meg­éle­dett Fő­nix avagy Ke­mény Já­nos em­lé­ke­ze­te, 1999; Thö­kö­ly Imre és Zrí­nyi Ilo­na há­zas­sá­ga – Ke­ser­gő Nim­fa [Pa­li­nó­dia], 2001; Ró­zsa­ko­szo­rú, 2002; Csa­lárd Cu­pi­do – Pros­er­pi­na el­ra­gad­ta­tá­sa – Cuma vá­ro­sá­ban épít­te­tett Dé­dal­us temp­lo­ma – Heroida-fordítások, 2003 és Új élet­re ho­za­tott Cha­ric­lia, 2005.) A he­te­dik, s egy­ben Gyön­gyö­si mun­kás­sá­gá­nak köz­re­adá­sát le­zá­ró utol­só kö­tet azon­ban nem­hogy nem tett pon­tot a mun­ka vé­gé­re, ha­nem épp el­len­ke­ző­leg! Mind­ez min­de­nek­előtt a je­len kö­tet har­ma­dik saj­tó alá ren­de­ző­jé­nek, Tusor Pé­ter­nek kö­szön­he­tő­en ala­kult így. Tusor ugyan­is gon­dos le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sa­i­nak kö­szön­he­tő­en meg­fej­tet­te, hogy amit ko­ráb­ban egy­azon pro­fil el­lent­mon­dá­sos ele­me­i­nek hit­tünk, az há­rom, sőt négy kü­lön­bö­ző pro­fil tö­re­dé­ke, il­let­ve az ab­ból kon­ta­mi­nált té­ves ké­pünk volt – s így tüs­tént ért­he­tő­vé vált a ko­ráb­ban za­va­ros ré­szek je­len­tős ré­sze.

El­ve­szí­tet­tük te­hát a köl­tő Gyön­gyö­si Ist­ván biz­tos ala­po­kon nyug­vó­nak lát­szó, ka­no­ni­zált élet­raj­zát, s mun­ká­la­ta­ink ered­mé­nye­kép­pen nyer­tünk egy jó­val sze­gé­nye­sebb, hi­á­nyo­sabb bi­og­rá­fi­á­jú ud­va­ri em­bert és ki­tű­nő szor­gal­mú me­gyei tiszt­ség­vi­se­lőt

– írja kí­sé­rő­ta­nul­má­nyá­ban (427) Jan­ko­vics és sza­va­i­ból ke­vés­sé a szo­mo­rú­ság hang­ját hal­la­ni, ha­nem sok­kal in­kább a meg­könnyeb­bü­lé­sét: a most köz­re­adott le­ve­lek és ira­tok men­tén egy ko­he­ren­sebb és iga­zabb port­rét le­szünk ké­pe­sek meg­al­kot­ni. Az új szer­zői port­ré váz­la­tát Jan­ko­vics köz­re­ad­ta e szö­veg­ki­adás utó­sza­vá­ban, azon­ban rész­le­tes ki­dol­go­zá­sa még vá­rat ma­gá­ra. S min­den bi­zonnyal időt is kell hagy­ni az újon­nan elő­ke­rült anya­gok értő be­mu­ta­tá­sá­ra, kon­tex­tus­ba való he­lyes el­he­lye­zé­sé­re.

Ami­ről azon­ban most szól­ni kell, az a szö­veg­ki­adás maga. A kö­tet ma­gyar és la­tin nyel­vű le­ve­le­ket, te­hát mis­szi­li­se­ket és egyéb ira­to­kat tar­tal­maz, azaz „kér­vé­nyek, be­ad­vá­nyok, el­is­mer­vé­nyek, nyug­ták, tu­laj­don­jo­gi ira­tok, al­is­pán­sá­gá­ból fa­ka­dó uta­sí­tá­sok” (433) so­rát. Jan­ko­vics ezen írá­so­kat mél­tat­va hang­sú­lyoz­za, hogy ben­nük az esz­té­ti­kai szem­pon­tok he­lyett a gya­kor­la­ti hasz­not, a prak­ti­ku­mot, s az an­nak meg­fe­le­lő stí­lus­be­li meg­for­mált­sá­got kell ke­res­nünk. En­nek el­le­né­re szép szám­mal akad­nak olyan le­ve­lek is, ame­lyek­ből ki­tű­nik Gyön­gyö­si hu­ma­nis­ta mű­velt­sé­ge, s oly­kor pá­rat­lan hu­mo­ra is meg­csil­lan egy-egy mon­dat vagy ki­szó­lás ere­jé­ig. Az újon­nan elő­ke­rült vagy ed­dig nem is­mert le­ve­lek­ből ma­zso­láz­va Jan­ko­vics az utó­szó­ban igyek­szik meg­mu­tat­ni az új Gyön­gyö­si pro­fil­ját: ha kell, szi­go­rúb­ban, sür­ge­tőb­ben lép fel, ha pe­dig az tű­nik épp cél­ra­ve­ze­tő­nek, ak­kor in­kább tü­re­lem­re inti cím­zett­jét (428). Tud nyá­jas len­ni, de nem áll tőle messze az ön­iró­nia sem (434). Gyön­gyö­si pro­fil­já­nak meg­raj­zo­lá­sá­ban ki­emelt sze­rep­pel bír­nak azok a szép szám­ban fenn­ma­radt mis­szi­li­sek, ame­lyek Gyön­gyö­si hű és lo­já­lis tiszt­vi­se­lői ha­bi­tu­sát ta­nú­sít­ják And­rássy Mik­lós és Széchy Má­ria felé, s ame­lyek ré­vén szer­ző­jük ki­vív­ta meg­bí­zói el­is­me­ré­sét az ad­mi­niszt­ra­tív te­rü­le­ten vég­zett szol­gá­la­ta­i­ért. Az összes le­vél is­mer­te­té­sé­re itt nem ke­rül­het sor, de en­ged­tes­sék meg két sze­mé­lyes ked­venc be­mu­ta­tá­sa. Az el­sőt, ame­lyik ed­dig is is­mert volt Thaly Kál­mán köz­lé­sé­ben, Jan­ko­vics is ki­eme­li, mint Gyön­gyö­si „levélírói-íráshasználati te­vé­keny­sé­gé­nek csúcs­pont­ját”. A kér­dé­ses mis­szi­lis az 5. sor­szá­mú (15–17) a ki­adás­ban, s Gyön­gyö­si 1669. má­jus 4‑én írta úr­nő­jé­nek, Széchy Má­ri­á­nak, mint­egy ki­en­gesz­te­lés­kép­pen, hogy ti. a je­len­ték­te­len kis ba­lo­gi vár­ba való szám­űze­té­sé­nek vé­get vet­hes­sen. A Gyön­gyö­si és úr­nő­je köz­ti vi­szony min­den bi­zonnyal Les­se­nyei Nagy Fe­renc fél­té­keny­ke­dé­se és baj­ke­ve­ré­se mi­att rom­lott meg. Gyön­gyö­si­nek min­den re­to­ri­kai tu­dá­sát lat­ba kel­lett vet­nie, hogy úgy nyer­je vissza Széchy Má­ria jó­in­du­la­tát, hogy köz­ben ne tűn­jék a le­ve­le Les­se­nyei el­le­ni vá­das­ko­dás­nak. Szer­zőnk an­tik for­mu­lá­kat vet be (a sze­ren­cse for­gan­dó­sá­ga; a szer­vi­ens ön­ma­gát kor­ho­lá­sa, a hű­ség tú­lon­túl hang­sú­lyo­zá­sa stb.), mi­köz­ben az egész konf­lik­tust fél­re­ér­tés­nek, a dol­gok sze­ren­csét­len ál­lá­sá­nak igyek­szik lát­tat­ni: úr­nő­jét „ud­va­ri tün­dér­ség”, azaz ud­va­ri csa­lárd­sá­gok té­vesz­tet­ték meg, ő és úr­nő­je ma­ku­lát­la­nok, és nem adja fel a re­mény­ke­dé­sét, hogy egy­szer ki­de­rül min­den ár­mány­ko­dás, s ő el- azaz vissza­nye­ri mél­tó ju­tal­mát: úr­nő­je jó­in­du­la­tát. Gyön­gyö­si an­tik mű­velt­sé­ge süt szin­te min­den so­rá­ból: és nem csu­pán azok­ból, ame­lyek­ben az an­tik mi­to­ló­gia sze­rep­lő­it em­lí­ti, ha­nem fő­ként mon­dat­szer­kesz­té­sé­ből és ér­ve­i­nek fel­épí­té­sé­ből. A nagy­szom­ba­ti is­ko­lai anyag­gal való össze­ve­tés e té­ren biz­to­san sok ered­ménnyel jár­na. Fáj­da­lom, hogy a le­vél­ben elő­ke­rü­lő uta­lá­sok, re­mi­nisz­cen­ci­ák nem let­tek vissza­ke­res­ve és jegy­zet­ben fel­tün­tet­ve, mi­köz­ben vi­lá­gos, hogy ez a faj­ta jegy­zet­írás na­gyon meg­ne­he­zí­tet­te és el­nyúj­tot­ta vol­na a szö­veg­ki­adást. Mind­azon­ál­tal biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a „ma­gyar Ovi­di­us” ku­ta­tói ren­ge­teg új for­rást és szer­zői min­tát fog­nak még fel­fe­dez­ni e szö­veg­ki­adás­nak kö­szön­he­tő­en. Má­sik pél­dám egy olyan le­vél, mely a je­len kö­tet saj­tó alá ren­de­ző­i­nek gon­dos ku­ta­tá­sa­it di­csé­ri: ezt a le­ve­let Gyön­gyö­si a Sze­pe­si Ka­ma­rá­nak írta 1696. már­ci­us 12-én (78. sor­szá­mú le­vél, 170–176), s preg­náns pél­dá­ja an­nak a le­vél­írói stí­lus­nak, ami­ről Jan­ko­vics így ír:

Le­ve­lei köz­ért­he­tő­sé­gét, „illő vi­lá­gos­sá­gát” ter­mé­sze­te­sen erő­tel­je­sen be­fo­lyá­sol­ta, hogy a vagy hi­va­ta­los, ügy­in­té­ző, vagy jogi prob­lé­mák­ra vo­nat­ko­zó szö­ve­gek egy­ér­tel­mű­sé­gé­nek biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben gyak­ran kel­lett a la­tin nyelv és ter­mi­no­ló­gia se­géd­esz­kö­zé­hez nyúl­nia, s ez – fő­ként a mai ol­va­só szá­má­ra – ne­héz­kes­sé te­szi le­vél­stí­lu­sát, je­len­tő­sen csök­ken­ti írá­sa­i­nak él­ve­ze­ti ér­té­két és esz­té­ti­kai ha­tá­sát.

Ez utób­bi ál­lí­tás­sal jó­ma­gam vi­tat­koz­nék, ugyan­is mind­ez azon ol­va­sók­ra le­het igaz, akik a la­tin­ban nem vagy ke­vés­sé já­ra­to­sak. Az olyan fi­lo­szok szá­má­ra azon­ban, akik el­mé­lyül­teb­ben fog­lal­koz­tak a ma­gyar­or­szá­gi la­ti­ni­tás­sal, két­ség­kí­vül szó­ra­koz­ta­tó a két­nyel­vű le­vél ol­va­sá­sa, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a szó­hasz­ná­lat­ra, ti. hogy mi­kor vá­laszt még­is la­tin meg­fe­le­lőt a szer­ző, ami­kor lé­te­zik ma­gyar vál­to­zat is. A le­vél a mai ol­va­só szá­má­ra kü­lö­nös őszin­te­ség­gel és ak­tu­a­li­tás­sal tel­ve tár­ja a Sze­pe­si Ka­ma­ra elé az egyen­lőt­len bá­nás­mód okoz­ta meg­bán­tott­sá­gát, mely­nek oka­ként azt ne­ve­zi meg: „Azért, hogy azok a ma­guk ko­vá­szá­búl va­lók, én pe­dig más masszá­búl [?] való va­gyok” (172). Ezen új le­ve­lek köz­re­adá­sá­ért nem le­he­tünk elég há­lá­sak a saj­tó alá ren­de­zők­nek, s kü­lön kö­szö­net il­le­ti őket a la­tin nyel­vű le­ve­lek elé il­lesz­tett ma­gyar nyel­vű re­gesz­tá­kért – ap­ró­nak tűnő, de na­gyon is hasz­nos fi­gyel­mes­ség ez.

A már em­lí­tett hi­á­nyon kí­vül, amely a for­rá­sok fel­tün­te­té­sé­re vo­nat­ko­zik – s amely va­ló­já­ban el nem vár­ha­tó igény az ol­va­só ré­szé­ről –, a kö­tet szer­kesz­té­sé­vel kap­cso­lat­ban két dol­got le­het ki­fo­gá­sol­ni. Egy­részt, nem esik szó ar­ról sem az utó­szó­ban, sem a ki­adá­si el­vek­ről szó­ló pár ol­da­lon, hogy ho­gyan foly­tak a kéz­irat­fel­tá­ró ku­ta­tá­sok. Egy le­vél­tá­ri lis­ta ta­lál­ha­tó ugyan a rö­vi­dí­té­sek fel­ol­dá­sá­nál (446), azon­ban eb­ből még nem de­rül ki pon­to­san, mit lát­tak au­top­szi­á­val a szer­kesz­tők és mit ol­vas­hat­tak csu­pán mik­ro­fil­men, vagy úgy sem, vi­szont ren­del­ke­zé­sük­re állt pl. a jel­zet egy ko­ráb­bi ki­adás­ból. Más­részt a szer­kesz­tők a szö­veg­köz­lé­si el­ve­i­ket a kö­tet vé­gén rész­le­te­zik, némi hi­ány­ér­ze­tet hagy­va a fi­losz ol­va­só­ban. „A rak­tá­ri jel­ze­te­ket egy­sze­rű­sít­ve ad­juk, a rak­tá­ri ada­to­kat (cso­mó­szá­mo­kat) csak ak­kor hoz­zuk, ha ezek he­lyet­te­sí­tik a le­vél­tá­ri szig­na­tú­rát. Az egyes do­ku­men­tu­mok így is pon­to­san vissza­ke­res­he­tők” (444). En­nél bő­vebb, ala­po­sabb szö­veg­ki­adás nem lé­vén, ér­de­mes lett vol­na nem azon spó­rol­ni, hogy a ma is­mert és hoz­zá­fér­he­tő kéz­ira­tok jel­ze­tét a ki­adás ne hoz­za tel­jes ter­je­del­mé­ben. Mi­vel e kö­tet el­ső­sor­ban nem nép­sze­rű­sí­tő, ha­nem tu­do­má­nyos cél­lal és igénnyel ké­szült, fel­te­he­tő­en ol­va­sói közt is na­gyobb szám­ban ta­lál­ni fi­lo­ló­gu­so­kat, (irodalom)történészeket, akik adott eset­ben szük­sé­ges­nek érez­he­tik, hogy az ere­de­ti ira­tot au­top­szi­á­val meg­vizs­gál­ják. Eh­hez azon­ban el­en­ged­he­tet­len a pon­tos jel­ze­tek meg­adá­sa, plá­ne ha is­mer­jük azo­kat. Más­részt ez a me­tó­dus fél­re­ve­ze­tő is le­het: az olyan da­ra­bok­nál, ahol ko­ráb­ban már nyom­ta­tás­ban meg­je­lent a szö­veg – el­ső­sor­ban Thaly Kál­mán és Gyön­gyösy Lász­ló ki­adá­sa­i­ra gon­do­lok – sok­szor ne­héz az ere­de­ti for­rást meg­ta­lál­ni, ezért ért­he­tő, hogy ezek­ben az ese­tek­ben nem sze­re­pel a kéz­irat pon­tos le­írá­sa. Az olyan ese­tek­ben azon­ban, ahol csak annyi sze­re­pel: ŠTAL (ld. pl. 9. szá­mú le­vél, 27), nem vi­lá­gos, hogy a szer­kesz­tők mi­lyen anyag­ból dol­goz­tak. Ha lát­ták a kéz­ira­tot, mi­ért nincs fel­tün­tet­ve a jel­ze­te, ha nem, ak­kor mi­lyen ki­adás alap­ján idé­zik?

Mind­azon­ál­tal a kö­tet ki­vá­ló­an fel­épí­tett, pon­tos jegy­ze­tek­kel el­lá­tott (kü­lön kö­szö­net a név­mu­ta­tó­ért!) és hi­ány­pót­ló mun­ka, így a fel­ve­tett kér­dé­sek men­tén to­váb­bi ku­ta­tá­sok ki­in­du­lá­si pont­já­ul szol­gál majd bi­zo­nyo­san. Kü­lön ki kell emel­ni, hogy a kö­tet saj­tó alá ren­de­zői a kö­tet Füg­ge­lé­ké­ben köz­lik mind­azon for­rá­so­kat, ame­lyek a má­sik há­rom Gyön­gyö­si Ist­ván­ra vo­nat­koz­nak, mind­ez­zel vé­get vet­ve a to­váb­bi fél­re­ér­té­sek­nek, té­ve­dé­sek­nek (383–414). Erre utal­hat a bo­rí­tón sze­rep­lő kép is, mely Krasz­na­hor­ka, Gyön­gyö­si egy­ko­ri lak­he­lyé­nek égé­sét mu­tat­ja. Sic tran­sit glo­ria mun­di. Va­la­mi te­hát vé­get ért, va­la­mi po­rig égett, de a meg­ma­radt ro­mo­kon, a fenn­ma­radt le­ve­lek­re ala­poz­va re­mél­he­tő­leg újabb épít­ke­zés­re, azaz to­váb­bi ku­ta­tá­sok­ra lesz le­he­tő­ség – leg­alább­is a szer­zők eb­bé­li re­mé­nyü­ket és óha­ju­kat fe­je­zik ki (444), s eh­hez mi csak őszin­te lel­ke­se­dés­sel tu­dunk csat­la­koz­ni.

Je­len mű rö­vid is­mer­te­té­se vé­gén ide­kí­ván­ko­zik még egy fon­tos meg­em­lé­ke­zés. A kö­tet ki­adói szer­kesz­té­sét, akár­csak a be­ve­ze­tő­ben fel­so­rolt szá­mos Gyöngyösi-kötetét, Ta­más Zsu­zsa kol­lé­gánk, ba­rá­tunk vé­gez­te. A ki­vá­ló tar­ta­lom, ami­vel Jan­ko­vics Jó­zsef, Nyer­ges Ju­dit és Tusor Pé­ter meg­töl­töt­te ezt a bő négy­száz ol­dalt, mind kár­ba ve­szett vol­na, ha nem olyan gon­dos ke­zek ön­tik vég­ső for­má­ba a szö­ve­get, mint ami­lye­nek Zsu­zsáé vol­tak. Pre­cíz mun­ká­já­ért, el­kö­te­le­zett­sé­gé­ért sose le­he­tünk elég há­lá­sak.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
posztdoktori ösztöndíjasa (Reneszánsz Osztály),
az intézet tudományos titkára

Summary

The vo­lu­me en­tit­led Gyön­gyö­si Ist­ván: Le­ve­lei és ira­tai (The Epist­les and Do­cu­ments of Ist­ván Gyön­gyö­si) is the fi­nal pi­e­ce of the edi­tions de­di­ca­ted to Gyöngyösi’s works. The comp­le­te se­ri­es was pre­pa­red by Jó­zsef Jan­ko­vics, the fa­mous ex­pert on Gyöngyösi’s oeuvre, and Ju­dit Nyer­ges. Pé­ter Tusor jo­ined the se­ri­es as edi­tor af­ter ha­v­ing dis­co­ve­red se­ve­ral do­cu­ments con­cer­ning Gyöngyösi’s life and dis­co­ver­ing that the li­te­ra­tu­re had been dis­cus­sing four dif­fe­rent per­sons as Ist­ván Gyön­gyö­si. This vo­lu­me cla­ri­fi­es the mis­ta­kes and pre­sents Gyöngyösi’s epist­les and do­cu­ments se­pa­ra­ted from the main do­cu­ments. Even tho­ugh the se­ri­es is comp­le­te with this vo­lu­me, the work has not en­ded: dra­wing a new pic­tu­re of Gyöngyösi’s pro­fi­le has be­co­me ne­ces­sary as well.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?