Csonki Árpád recenziója

december 27th, 2017 § 0 comments

recenzió

A két Kis­fa­lu­dy: Ta­nul­má­nyok, szerk. Han­sá­gi Ág­nes, Her­mann Zol­tán, Ba­la­ton­fü­red, Ba­la­ton­fü­red Vá­ro­sért Köz­ala­pít­vány, 2016 (Tem­pe­völgy Köny­vek, 21).

Az azo­nos cím­mel meg­ren­de­zett ba­la­ton­fü­re­di kon­fe­ren­cia elő­adá­sa­it össze­gyűj­tő kö­tet arra a fon­tos fel­adat­ra vál­lal­ko­zott, hogy két, az utób­bi idő­ben el­ha­nya­golt szer­ző – Kis­fa­lu­dy Sán­dor és Kis­fa­lu­dy Ká­roly – élet­mű­vét ér­tel­mez­ze újra, ez­ál­tal föl­kelt­ve irán­tuk az iro­da­lom­tör­té­né­szek ér­dek­lő­dé­sét. Ez a szán­dék na­gyon hasz­nos, hi­szen a két Kis­fa­lu­dy sok pá­lya­tár­suk­hoz ha­son­ló­an csak a má­sod­he­ge­dűs sze­re­pét töl­ti be több iro­da­lom­tör­té­ne­ti nar­ra­tí­vá­ban. Kis­fa­lu­dy Sán­dor re­géi pél­dá­ul a múlt di­cső tet­tei felé for­du­ló epi­kus ér­dek­lő­dés bi­zo­nyí­té­kai lesz­nek, de eb­ben a mi­nő­sé­gük­ben alá­ren­de­lőd­nek Vö­rös­mar­ty Mi­hály eposz­írói pá­lya­kez­dé­sé­nek. A té­mai irán­ti nagy­fo­kú iro­dal­mi ér­dek­lő­dés pél­dá­i­ként idé­zik őket, ám Vö­rös­mar­ty élet­mű­ve majd­nem tel­je­sen el is ta­kar­ja Kis­fa­lu­dy Sán­do­rét, ahogy ez más ko­ra­be­li epi­ku­sok­kal is tör­té­nik.

Ugyan­így ár­nyé­kol­ja be Cso­ko­nai Vi­téz Mi­hály Lilla-ciklusa a Him­fy’ sze­rel­meit. A két kö­tet kö­zöt­ti ver­seny­hely­zet vi­szont nem pusz­tán re­cep­ció­tör­té­ne­ti konst­ruk­ció, ha­nem maga Cso­ko­nai is így po­zi­ci­o­nál­ta mű­vét, ahogy azt Vad­er­na Gá­bor ki­fej­ti ta­nul­má­nyá­ban (Az ér­zé­keny köl­té­szet le­he­tő­sé­gei, 34). Míg az iro­da­lom­tör­té­net egy­ér­tel­mű­en Cso­ko­nai ja­vá­ra dön­töt­te el a ri­va­li­zá­lást, ad­dig a kor­tár­sak szá­má­ra ez a kér­dés nem tűnt ilyen egy­sze­rű­nek. Egy­rész­ről mind Kis­fa­lu­dy, mind Cso­ko­nai mű­vét ren­ge­te­gen pró­bál­ták imi­tál­ni (pél­dá­ul Ter­hes Sá­mu­el, Ung­vár­né­me­ti Tóth Lász­ló vagy a Vad­er­na ál­tal bő­veb­ben tár­gyalt Se­bes­tyén Gá­bor), ami nem­csak a mű ko­ra­be­li köz­hely­nek szá­mí­tó nép­sze­rű­sé­gét iga­zol­ja, amely­nek hul­lá­ma­it több kor­társ is meg­pró­bál­ta meg­lo­va­gol­ni, ha­nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en azt is je­len­ti, hogy a kö­te­tek po­é­ti­kai sa­já­tos­sá­gai meg­ter­mé­ke­nyí­tő­en ha­tot­tak a kor­szak po­é­tá­i­ra. A kor­tár­sak va­ló­szí­nű­leg még nem érez­ték a Kis­fa­lu­dy Sán­dor mű­ve­i­nek gyak­ran em­le­ge­tett mo­no­to­ni­tá­sát, vagy a mo­no­to­ni­tás nem je­len­tett fel­tét­le­nül hi­bát. Pe­dig Kis­fa­lu­dy Sán­dor is prob­lé­más­nak érez­te műve bi­zo­nyos ré­sze­it, ezért is tar­tot­ta fon­tos­nak, hogy műve fa­ta­lis­ta vi­lág­ké­pét kor­ri­gál­ja, úgy hogy a Bol­dog sze­re­lem se­gít­sé­gé­vel Him­fy tör­té­ne­tét „a fi­a­tal­ság­ból az érett fel­nőtt­kor­ba, más­fe­lől a ka­to­nás­ko­dás­tól a föld­je­it mű­ve­lő gaz­dá­hoz el­ve­ze­tő út­ként” vi­gye szín­re (49).

A Him­fy sze­rel­mei nem­csak a kor­tár­sak­ra ha­tott meg­ter­mé­ke­nyí­tő­en, ha­nem a dal­cik­lus maga is fon­tos köl­tői ha­tá­sok met­sze­té­ben he­lyez­ke­dik el. Her­mann Zol­tán Kis­fa­lu­dy Sán­dor vers- és afo­riz­ma­gyűj­te­mé­nyét vizs­gál­va (Könyv­bé­li vi­rá­gok) mu­tat­ta be, mi­lyen sok­ré­tű ér­dek­lő­dé­si kör jel­le­mez­te a köl­tőt. A Kis­fa­lu­dy Sán­dor sze­mel­vény­gyűj­te­mé­nyé­ben töb­bek kö­zött Wieland‑, Kotzebue- és Au­gust von Lafontaine-idézetek ta­lál­ha­tók, de ter­je­de­lem­ben messze ki­emel­ke­dik kö­zü­lük Goe­the Wil­helm Meis­ter ta­nu­ló­évei című re­gé­nye. Ezek után nem meg­le­pő, hogy Kis­fa­lu­dy Sán­dor dal­cik­lu­sá­ra nagy ha­tást tett Goe­the re­gé­nye. Ám az ins­pi­rá­ció sem­mi­kép­pen nem ne­vez­he­tő egy­ol­da­lú­nak. A mű­faj­vál­tás már ele­ve ko­moly el­for­du­lást je­lent a köz­vet­len iro­dal­mi min­tá­tól, hi­szen a re­gény alap­ve­tő­en nar­ra­tív fel­épí­té­sé­vel szem­ben, a dal­cik­lus in­kább va­ri­á­ci­ó­kat mu­tat föl a bol­dog­ta­lan sze­re­lem el­vi­sel­he­tet­len­sé­gé­ről. Bár a két dal­cik­lus együt­tes ol­va­sá­sa, ahogy ko­ráb­ban is je­lez­tem, le­he­tő­sé­get nyújt a mű cse­lek­mé­nye­sí­té­sé­re, de alap­ve­tő­en nem ez jel­lem­zi Kis­fa­lu­dy Sán­dor kö­te­tét. Na­gyobb el­té­rést je­lent, hogy Kis­fa­lu­dy Sán­dor le­egy­sze­rű­sí­ti a Wil­helm Meis­ter ta­nu­ló­éveinek nar­ra­tív sok­szó­la­mú­sá­gát és ré­teg­zett­sé­gét, s tel­je­sen el­hagy­ja azt az el­be­szé­lői tech­ni­kát, amit Kitt­ler „szo­ci­a­li­zá­ci­ós já­ték­ként” írt le (Fried­rich A. Kitt­ler, Über die So­zia­li­sa­ti­on Wil­helm Meis­ters = Ger­hard Kaiser, Fried­rich A. Kitt­ler, Dich­tung als So­zia­li­sa­ti­onss­pi­el: Stu­di­en zu Goe­the und Gottfried Kel­ler, Göt­tin­gen, Van­den­ho­eck & Rup­recht, 1978, 13–124). „[A] Him­fyben ez az ér­ve­lés lépten-nyomon a köl­tő és a meg­éne­kelt tárgy kö­zöt­ti, a goe­thei „mo­der­ni­tás” előt­ti köl­té­szet­fel­fo­gás­ra jel­lem­ző kul­ti­kus vi­szony­ba vált át, job­ban mond­va: eh­hez a fel­fo­gás­hoz tér vissza” – írja Her­mann (76). Kis­fa­lu­dy Sán­dor nem egy­faj­ta ata­viz­mus­ként uta­sít­ja el Goe­the „mo­der­nis­ta” köl­té­szet­fel­fo­gá­sát, ha­nem azért, mert a ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra ide­gen be­széd­mó­dot pró­bál­ja a ha­zai vi­szo­nyok­hoz sze­lí­dí­te­ni. „Míg a Goethe-szöveg az al­ko­tás és a vele egyen­ran­gú­ként meg­je­le­nő, va­ló­di esz­té­ti­kai tel­je­sít­ményt je­len­tő mű­vé­szet­ér­tel­me­zés tár­sa­dal­mi és in­di­vi­du­á­lis min­tá­it te­szi lát­ha­tó­vá a né­met nagy­pol­gá­ri li­be­ra­liz­mus lét­szem­lé­le­té­ben, ad­dig a Him­fy a ma­gyar kö­zép­ne­me­si kon­zer­va­ti­viz­mus esz­té­ti­kai ideo­ló­gi­á­ja­ként igyek­szik új­ra­ol­vas­ni a Wil­helm Meis­tert.” (82.) Vagy­is Kis­fa­lu­dy Sán­dor mű­vé­vel nem pusz­tán Goe­the nagy si­ke­rű re­gé­nyét pró­bál­ta imi­tál­ni, il­let­ve an­nak si­ke­rét meg­lo­va­gol­ni, ha­nem arra tett kí­sér­le­tet, hogy egy, a ma­gyar ol­va­sók szá­má­ra is­me­ret­len be­széd­mó­dot for­dít­son le, s be­le­il­lessze a ha­zai kö­zön­ség el­vá­rás­rend­sze­ré­be.

Kis­fa­lu­dy Sán­dor ho­no­sí­tá­si kí­sér­le­tei itt nem áll­nak meg, sőt Mar­gócsy Ist­ván ta­nul­má­nya (Tün­dér a hon­fog­la­lás­ban) ép­pen azt bi­zo­nyít­ja, hogy a ma­gyar iro­da­lom tel­je­sen ma­gá­é­vá te­het bi­zo­nyos iro­dal­mi ha­gyo­má­nyo­kat. Fő­leg Pet­té­nyi Gyön­gyössy Já­nos A fi­a­tal Ár­pád a Ma­zár­nai bar­lang­ban című műve kap­csán mu­tat­ja be, hogy az az iro­dal­mi ha­gyo­mány, ami a ma­gyar iro­da­lom­ban a mi­to­ló­gia hi­á­nyát a tün­dé­rek be­eme­lé­sé­vel igye­ke­zett pó­tol­ni, le­het hogy nem a ma­gyar folk­lór­ból ered, ha­nem a né­met no­vel­lisz­ti­ká­ból. De ez a té­tel nem csak Pet­té­nyi Gyön­gyössy­re igaz, ha­nem más epi­ku­sok­ra is. „A leg­job­ban is­mert eset, az Ara­nyos­rá­ko­si Szé­kely ál­tal írott A szé­ke­lyek Er­dély­ben tün­dér­kert­je sem biz­tos, hogy ma­gyar nép­me­sei al­lú­zi­ók­ra épül” – írja Mar­gócsy (124), te­hát Vö­rös­mar­ty Mi­hály epi­ká­já­nak tün­dé­rei is csak eb­ben a ke­ret­ben ér­tel­mez­he­tők. Ez per­sze nem pusz­tán azt je­len­ti, hogy a ma­gyar iro­da­lom né­pi­es vo­ná­sai pusz­tán kül­föl­di pél­da­ké­pek imi­tá­ci­ói len­né­nek, ha­nem in­kább azt, hogy a ma­gyar iro­da­lom kö­zön­sé­ge ele­ve csak olyan min­tá­kat pil­lant­ha­tott meg né­pi­es­ként, me­lye­ket el tu­dott he­lyez­ni ko­ráb­bi iro­dal­mi él­mé­nyei kö­zött.

De a Kis­fa­lu­dy fi­vé­rek mun­kás­sá­ga nem pusz­tán a nem­zet­kö­zi iro­dal­mi tren­dek­hez fű­ző­dő vi­szo­nya mi­att ér­de­kes, ha­nem a ma­gyar tör­té­ne­lem ese­mé­nye­it is új­faj­ta meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi. Szi­lá­gyi Már­ton ta­nul­má­nyá­ban (Kis­fa­lu­dy Sán­dor és az 1809‑i in­szur­rek­ció em­lé­ke­ze­te az 1840-es évek­ben) pél­dá­ul amel­lett ér­vel, hogy Kis­fa­lu­dy­nak az 1809-es ne­me­si fel­ke­lés­ről al­ko­tott vé­le­mé­nye szö­ges el­len­tét­ben áll az 1840-es évek iro­dal­mi köz­vé­le­mé­nyé­vel. Jó­kai, Arany és Pe­tő­fi a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek gú­nyo­san ko­mi­kus ol­va­sa­tát je­le­ní­tik meg, az ese­mé­nyek ef­fé­le be­ál­lí­tá­sa pe­dig tel­je­sen el­fo­ga­dott­nak volt mond­ha­tó a kor­ban (104–105). En­nek az el­kép­ze­lés­nek vi­szont épp ez a tör­té­ne­ti­ség a leg­fon­to­sabb jel­lem­ző­je: Jó­kai és kor­tár­sai még nem le­het­tek je­len az ese­mé­nyek­nél, így szük­ség­sze­rű­en a kí­vül­ál­ló ál­lás­pont­ját kép­vi­se­lik, szem­ben pél­dá­ul Kis­fa­lu­dy Sán­dor vé­le­mé­nyé­vel, aki részt­ve­vő­je volt az 1809-es ne­me­si fel­ke­lés­nek. Az in­szur­rek­ció tör­té­ne­tét meg­ír­ni ké­szü­lő köl­tő az 1840-es évek iro­dal­már ge­ne­rá­ci­ó­já­val szem­ben egy sok­kal meg­en­ge­dőbb ké­pet fes­tett az ese­mé­nyek­ről: „A ne­me­si fel­ke­lés meg­íté­lé­sé­ben Kis­fa­lu­dy azt az ál­lás­pon­tot kép­vi­sel­te, amely a had­ve­ze­tés bal­fo­gá­sa­i­nak és ügyet­len­sé­ge­i­nek tu­laj­do­ní­tot­ta a ku­dar­cot, s amely egy­ál­ta­lán nem a ma­gyar­or­szá­gi ne­mes­ség hi­bá­it vél­te fel­fe­dez­ni a si­ker­te­len­ség­ben” – jegy­zi meg Szi­lá­gyi (102). Kis­fa­lu­dy Sán­dor vé­le­mé­nye azért is ér­de­kes, mert a ne­me­si fel­ke­lés köz­köl­té­sze­ti in­terp­re­tá­ci­ó­ja szin­tén olyan ered­mé­nyek­kel ke­cseg­tet, me­lyek meg­kér­dő­je­le­zik az ese­mé­nyek ka­taszt­ro­fá­lis ku­darc­ként való ér­tel­me­zé­sét. Ta­lán nem is vé­let­len, hogy a már em­le­ge­tett Jó­kai vé­le­mé­nye is meg­vál­to­zott az 1870-es évek­re (106).

A két Kis­fa­lu­dy élet­mű­vé­nek új­ra­ér­tel­me­zé­se vagy új kon­tex­tus­ba he­lye­zé­se ön­ma­gá­ban is új iz­gal­mas le­he­tő­sé­ge­ket rejt ma­gá­ban, de mű­ve­ik re­cep­ci­ó­ja szin­tén új táv­la­to­kat nyit­hat. La­bá­di Ger­gely ta­nul­má­nya (Egy két­ség­be­esett apa le­ve­lei) azt mu­tat­ja be Gedő Jó­zsef és fia, Gedő Lász­ló le­ve­le­zé­sén ke­resz­tül, hogy az 1830-as évek­ben a két Kis­fa­lu­dy köl­tői mű­kö­dé­se mi­lyen fon­tos sze­re­pet ját­szott az iro­da­lom iránt ér­dek­lő­dők íz­lés­for­má­lá­sá­ban. Rá­adá­sul ép­pen a nem pro­fesszi­o­ná­lis, az iro­dal­mi éle­ten kí­vül ma­ra­dó vagy an­nak pe­rem­vi­dé­kén el­he­lyez­ke­dő ol­va­sók szá­má­ra az írói sze­kér­tá­bo­rok iro­da­lom­po­li­ti­kai játsz­mái nem bír­tak kü­lö­nö­sebb je­len­tő­ség­gel. A két Gedő le­ve­le­zé­sé­ben a Kis­fa­lu­dy fi­vé­rek mind­vé­gig a ma­gyar iro­da­lom első vo­na­lá­ba tar­toz­tak. Meg­íté­lé­sük meg­vál­to­zá­sa ta­lán az iro­da­lom­po­li­ti­kai küz­de­lem­ből in­téz­mé­nye­sü­lő irodalomtörténet-írásban ját­szód­ha­tott le, de az iro­da­lom hasz­ná­la­tá­ban ta­lán ez a vál­to­zás so­ha­sem tör­té­net meg. Jó­kai Mór szá­má­ra a Kis­fa­lu­dy Ká­roly ál­tal meg­tes­te­sí­tett vagy el­szen­ve­dett köl­tői pá­lya vált a tra­gi­kus ma­gyar köl­tői sors tö­ké­le­tes rep­re­zen­tán­sá­vá, aki­nek ké­sőbb Je­nőy Kál­mán alak­já­val ál­lí­tott em­lé­ket az Ep­pur si mu­o­ve lap­ja­in. De egy ilyen kul­ti­kus el­kép­ze­lés könnyen ah­hoz ve­zet­het, hogy a mi­ti­kus­sá emelt köl­tői alak tisz­te­le­te el­le­he­tet­le­ní­ti a mű­ve­i­nek a vizs­gá­la­tát. Erre a fo­lya­mat­ra Jó­kai pub­li­cisz­ti­ká­já­ban Han­sá­gi Ág­nes is föl­hív­ja a fi­gyel­met (A víg já­ték­tól a hu­mo­risz­ti­kus re­gé­nyig). De Jó­kai élet­mű­vé­ben a kul­ti­kus be­széd­mód nem vá­lik ki­zá­ró­la­gos­sá. Han­sá­gi meg­győ­ző­en ér­vel amel­lett, hogy Kis­fa­lu­dy Ká­roly nyel­vi hu­mo­ra, nyel­vi já­té­kai ha­tot­tak Jó­kai stí­lu­sá­ra. En­nek leg­meg­győ­zőbb pél­dá­ját a Ked­ves atya­fi­ak című kis­re­gény nyújt­ja, ami A ké­rők új­ra­írá­sa­ként is ér­tel­mez­he­tő.

Re­cen­zi­ó­mat az­zal kezd­tem, hogy föl­hív­tam a fi­gyel­met a Kis­fa­lu­dy test­vé­rek mun­kás­sá­gá­nak hát­tér­be ke­rü­lé­sé­re. Ez­zel szem­ben a ta­nul­mány­kö­tet ép­pen azt bi­zo­nyít­ja, hogy ér­de­mes Kis­fa­lu­dy Ká­roly és Kis­fa­lu­dy Sán­dor mű­ve­it új­ra­ér­tel­mez­ni, hi­szen mind a kor­tár­sak szá­má­ra nagy íz­lés­for­má­ló erő­vel bír­tak, mind az utó­kor szá­má­ra nyúj­tot­tak olyan po­é­ti­kai fo­gá­so­kat, me­lyek meg­ter­mé­ke­nyí­tő­en hat­hat­tak.

Summary

The two Kis­fa­lu­dys is an at­tempt to re­in­terp­ret the oeuvre of Sán­dor Kis­fa­lu­dy and Ká­roly Kis­fa­lu­dy. Alt­ho­ugh it is com­monly known that the two po­ets had a ma­jor or­ga­ni­zing role in Hun­ga­ri­an li­te­ra­tu­re, the works of the two Kis­fa­lu­dys were neg­lec­ted by li­ter­ary his­to­ry in the 20th cent­ury. In this vo­lu­me the aut­hors shed light on the works of the po­ets as well as on the re­cept­ion of the­ir work.

Sán­dor Kisfaludy’s The Lo­ves of Him­fy was a gre­at succ­ess at the be­g­in­ning of the 19th cent­ury, and the­re­fo­re many po­ets tried to im­it­ate this book. As­i­de from this succ­ess, The Lo­ves of Him­fy also show how fo­rei­gn li­ter­ary examp­les can be trans­la­ted to the Hun­ga­ri­an li­ter­ary tra­di­ti­on. Sán­dor Kisfaludy’s book im­it­ates Goethe’s Wil­helm Meis­ter’s App­ren­ti­ces­hip, but it rep­la­ces Goethe’s mo­dern li­be­ral point of view with pre­mo­dern con­ser­va­tive po­e­tics. The­re is a si­mil­ar at­tempt in the works of Ká­roly Kis­fa­lu­dy. In his sa­gas Ká­roly Kis­fa­lu­dy tried to na­ti­o­na­li­ze the fa­iri­es of the Ger­man got­hic no­vels. This at­tempt was a gre­at succ­ess be­ca­u­se fa­iri­es be­came the cor­ner­s­to­ne of the myt­ho­logy of Hun­ga­ri­an epic po­etry.

The re­cept­ion of Sán­dor Kis­fa­lu­dy and Ká­roly Kis­fa­lu­dy shows the­ir im­por­tant role in the li­te­ra­tu­re dis­co­ur­se of the 19th cent­ury. For Lász­ló Gedő and Jó­zsef Gedő, the Kis­fa­lu­dy bro­thers were part of the Hun­ga­ri­an li­ter­ary ca­non. The­ir examp­le shows that the ca­non wars of the Hun­ga­ri­an cri­tics did not have a gre­at ef­fect on the read­ing ha­bits of non-professional re­aders. Not only did lay per­sons app­re­cia­te the works of the Kis­fa­lu­dys, but the­ir oeuvre also had a fer­ti­li­zing ef­fect on the writings of the­ir succ­es­sors. For ins­tance, Jó­kai uti­li­zed the hu­mor and word-play of Ká­roly Kisfaludy’s writings. Jókai’s port­rayal of Ká­roly Kis­fa­lu­dy had a cul­tic ele­ment, which made Ká­roly Kisfaludy’s life into a mo­del of the bit­ter fate of Hun­ga­ri­an po­ets. The two Kis­fa­lu­dy’s most im­por­tant achi­eve­ment is the re­vi­si­on of this cul­tic dis­co­ur­se.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?