Máté Ágnes írása egy Boccaccio-tanulmánykötetről

december 18th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Boc­cac­cio e la nu­o­va ars nar­ran­di: Atti del Con­veg­no in­ter­naz­io­nale di stu­di, Is­tit­uto di Fi­lo­lo­gia Clas­si­ca, Uni­ver­sità di Var­sav­ia 10–11 ot­tob­re, 2013, a cura di Wło­di­mi­erz Ol­sza­ni­ec e Pi­otr Sal­wa, War­sza­wa, Insty­tut Fi­lo­lo­gii Klasycz­nej UW – Wy­daw­nict­wo Na­u­ko­we Sub Lupa, 2015, 189.

2013 őszén Var­só­ban négy in­téz­mény (Var­sói Egye­tem, Len­gyel Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia, Ins­tit­uto Ita­li­a­no di Cul­t­u­ra a Var­sav­ia, Cent­ro Stu­di Fa­mig­lia Cap­po­ni) együtt­mű­kö­dé­sé­vel szer­vez­tek nem­zet­kö­zi em­lék­kon­fe­ren­ci­át Gi­o­van­ni Boc­cac­cio szü­le­té­sé­nek hét­szá­za­dik év­for­du­ló­já­ra. E két­na­pos ren­dez­vény szer­kesz­tett anya­ga­it mu­tat­ja be a je­len is­mer­te­tés.

A kö­tet ti­zen­hat, szá­mo­zat­lan, olasz nyel­vű ta­nul­mányt tar­tal­maz ame­ri­kai, olasz és len­gyel ita­li­a­nis­ták, neo­la­ti­nis­ták és történész-filológus ku­ta­tók tol­lá­ból. (A kö­tet tar­ta­lom­jegy­zé­ke.) Az aláb­bi­ak­ban nem a kö­tet­be­li sor­rend­jük­ben mu­ta­tom be az egyes ta­nul­má­nyo­kat, ha­nem sa­ját cso­por­to­sí­tá­som­ban töm­bö­sít­ve azo­kat.

A kö­tet címe, Boc­cac­cio e la nu­o­va ars nar­ran­di, első lá­tás­ra azt ígé­ri, hogy a ben­ne ol­vas­ha­tó írá­sok ki­zá­ró­lag Boc­cac­cionak az olasz iro­da­lom­ban sze­re­pet ját­szó stí­lus­meg­újí­tó te­vé­keny­sé­gé­vel fog­lal­koz­nak; sze­ren­csé­re azon­ban ez nincs így. Né­hány ta­nul­má­nyon kí­vül, ame­lyek ki­fe­je­zet­ten Boc­cac­cio és a De­ca­me­ron nar­ra­tív stra­té­gi­á­i­ra kon­cent­rál­nak, a kö­tet szer­zői Boc­cac­cio mű­ve­i­nek for­rás­kér­dé­se­it, utó­éle­tét és fő­ként a len­gyel kul­tú­rá­ra gya­ko­rolt ha­tá­sát tár­gyal­ják.

Az előb­bi ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ha­tó Krzy­sztof Ża­bok­lic­ki, Pa­o­lo Ron­din­el­li és Pi­otr Sal­wa há­rom ta­nul­má­nya, akik mind­annyi­an Boc­cac­cio el­be­szé­lés­tech­ni­ká­ját ve­szik gór­cső alá. Ża­bok­lic­ki a De­ca­me­ron ha­to­dik nap­já­nak el­be­szé­lé­se­it vizs­gál­ja, ame­lyek va­la­mi­lyen ug­ra­tás­ról, lec­kéz­te­tés­ről vagy vicc­ről szól­nak, így sa­já­to­san rö­vid, csat­ta­nós és jól idő­zí­tett elő­adás­mó­dot kép­vi­sel­nek a no­vel­lák stí­lu­sán be­lül. Ron­din­el­li ta­nul­má­nya a parö­mio­ló­gia szem­pont­já­ból ele­mez né­hány ki­ra­ga­dott no­vel­lát, és fel­hív­ja a fi­gyel­met arra, hogy a köz­mon­dá­sok és szó­lá­sok sze­re­pét a De­ca­me­ronban ed­dig csak nyug­táz­ta, de rész­le­te­sen nem vizs­gál­ta a nem­zet­kö­zi ku­ta­tás. Sal­wa ked­venc té­má­já­hoz tér vissza, ami­kor a Cen­ton­ovel­le dia­ló­gu­sa­it, il­let­ve dia­log­i­ci­tá­sát eme­li ki, mint a boccacció‑i nar­ra­tí­va lé­nye­ges épí­tő­ele­mét.

Két ta­nul­mány vil­lant fel ké­pe­ket Boc­cac­cio írói mű­he­lyé­nek mű­kö­dé­sé­ből. H. Way­ne Storey azt mu­tat­ja be, ho­gyan ala­kul­nak át Boc­cac­cio két Zi­bal­do­né­já­ban (ve­gyes fel­jegy­zé­se­ket tar­tal­ma­zó jegy­zet­fü­ze­té­ben) ta­lál­ha­tó jegy­ze­tei és szö­veg­váz­la­tai abba a Dan­te Alig­hi­e­rit di­cső­í­tő és elem­ző mű­vé­be, amely Es­po­si­zi­o­ni sop­ra la Co­me­dia cí­men is­mert. Gab­ri­ela Ro­gows­ka pe­dig a De­ca­me­ron ter­en­ti­u­si mo­tí­vu­ma­it elem­zi (fő­ként Az anyós és az And­ro­szi lány című ko­mé­di­ák át­vé­te­le­it), gon­do­lat­me­ne­tét a VII, 7 no­vel­lá­ban meg­je­le­nő sakk­já­ték­ra ki­fut­tat­va, amely ott az ud­var­lás és a sze­rel­mi do­mi­nan­cia me­ta­fo­rá­ja.

Jo­an­na Pietrzak-Thébault ta­nul­má­nya en­cik­lo­pé­di­kus össze­fog­la­lá­sa a Boccaccio-életmű XVXVI. szá­za­di ki­adás­tör­té­ne­té­nek, így ma­gá­ban is hasz­nos út­mu­ta­tó, ha va­la­ki a nyom­ta­tott ha­gyo­mány gyors át­te­kin­té­sé­hez ke­res fo­gó­dzót.

Lu­i­gi Laz­ze­ri­ni be­te­kin­tést ad abba a hossza­dal­mas és em­bert pró­bá­ló fo­lya­mat­ba, amely so­rán a ró­mai In­dex éber cen­zo­ra, Tom­ma­so Man­ri­que, és a tosz­kán nyel­vet és kul­tú­rát védő Vin­cen­zio Borg­hi­ni meg­pró­bál­ta lét­re­hoz­ni a De­ca­me­ronnak azt a vál­to­za­tát, amely meg­fe­lelt a tri­den­ti­nu­mi irány­el­vek­nek. Bő­sé­ge­sen idéz­ve a két fél kö­zöt­ti le­ve­le­zés­ből, Laz­ze­ri­ni éles szem­mel és jó hu­mor­ral mu­tat­ja meg, ho­gyan jött lét­re ez a „ki­he­rélt” no­vel­la­gyűj­te­mény, amely stí­lu­sá­ban és las­san nyel­vé­ben is el­ve­szí­tet­te min­den olyan je­gyét, amely mi­att Pi­et­ro Bem­bo Le cose del­la vol­gar lin­gua című mun­ká­ja óta nem­csak Itá­li­á­ban, de Európa-szerte mint a tosz­kán kul­tú­ra nem­ze­ti kin­csé­re te­kin­tet­tek a De­ca­me­ronra. A ta­nul­mány zá­rá­sa­ként meg­tud­juk, hogy sze­gény Man­ri­que be­le­halt a sok­szo­ri át­ol­va­sás mun­ká­já­ba (68.), s bár a „ki­he­rélt” De­ca­me­ron meg­je­lent nyom­ta­tás­ban 1573-ban a fi­ren­zei Gi­un­ti ki­adó gon­do­zá­sá­ban, a cen­zu­rá­lis te­vé­keny­sé­get vég­zők ma­guk sem akar­ták, hogy ne­vük meg­je­len­jen a pél­dá­nyon, annyi­ra vál­lal­ha­tat­lan­nak tar­tot­ták a szö­ve­get. Újabb cen­zú­rá­zott De­ca­me­ron ki­adá­sok után azon­ban a terv vé­gül meg­bu­kott, ugyan­is az ol­va­sók Itá­li­á­ban vissza­tér­tek a ré­geb­bi ki­adá­sok­hoz, ame­lyek még érin­tet­le­nül tar­tal­maz­ták a száz no­vel­lát.

Négy ta­nul­mány tár­gya Boc­cac­cio mű­ve­i­nek az itá­li­ai szer­zők­re gya­ko­rolt di­rekt, és né­hány eset­ben ki­mu­tat­ha­tat­lan ha­tá­sa. Ilyen, lé­nye­gé­ben csak vir­tu­á­lis Boccaccio-hatást, a kö­zös iro­dal­mi min­ták hasz­ná­la­tát lát­ja Leon Bat­tis­ta Al­ber­ti mun­kás­sá­gá­ban And­rea Picc­ar­di. Picc­ar­di sze­rint Al­ber­ti kez­det­ben min­ta­ként te­kin­tett Boc­cac­cio mű­ve­i­re, azon­ban sa­ját Lib­ri del­la Fa­mig­lia című mun­ká­já­tól kezd­ve a nép­nyel­vű olasz iro­da­lom­ban egy olyan in­no­va­tív prog­ra­mot va­ló­sí­tott meg, amely iro­dal­mi­sá­gá­ban fel­ve­szi a ver­senyt a mű­velt la­tin nyelv­vel is (102.).

Boc­cac­cio Amo­ro­sa vi­si­o­ne című sze­rel­mi al­le­go­ri­kus mű­vé­nek ha­tá­sa­it mu­tat­ja ki az is­me­ret­len szer­ző­jű Hyp­ne­ro­to­ma­chia Po­lip­hi­li (Ve­len­ce, Aldo Ma­nu­zio il Vecc­hio, 1499) című kö­tet­ben Anna Klim­kiewicz. Az ér­zé­keny elem­zés te­kin­tet­be ve­szi a rit­ka igé­nyes­ség­gel elő­ál­lí­tott, il­luszt­rált ős­nyom­tat­vány ikon­o­ló­gi­ai prog­ram­ját is, a met­sze­te­ket egy-egy Boccaccio-idézettel ál­lít­va pár­hu­zam­ba.

Ma­ria Maślanka-Soro fog­lal­ko­zik An­to­nio Cam­mel­li det­to il Pis­to­ia Pan­fi­la című drá­má­já­val, amely a De­ca­me­ron IV, 1 no­vel­lá­já­ból, vagy­is Guis­cardo és Ghis­mon­da tör­té­ne­té­ből ké­szült fel­dol­go­zás. Il Pis­to­ia a drá­ma mű­ne­mé­nek meg­fe­le­lő vál­toz­ta­tá­so­kon túl szá­mos új stí­lus­ele­met is be­hoz a tör­té­net­be, pél­dá­ul szol­gák sze­re­pel­te­té­sé­vel az alan­tas be­széd­mó­dot, és szá­mos mi­to­ló­gi­ai uta­lás­sal az arisz­tok­ra­ti­kus stí­lust is meg­szó­lal­tat­ja szö­ve­gé­ben (116.).

Pas­qu­ale Gua­ragn­el­la egy egé­szen szen­zá­ci­ós, ná­po­lyi dia­lek­tus­ban írt De­ca­me­ron-pa­ró­dia elem­zé­sét vál­lal­ja ma­gá­ra. A szó­ban for­gó mű Giamb­at­tis­ta Ba­si­le Pen­ta­me­ro­ne című no­vel­la­gyűj­te­mé­nye, amely már cí­mé­ben is jel­zi pa­ro­disz­ti­kus tö­re­dé­kes­sé­gét: csak öt na­pig hang­za­nak el tör­té­ne­tek tíz he­lyett, és csu­pán negy­ven­ki­lenc el­be­szé­lés­re fut­ja öt­ven he­lyett. Ezen fe­lül a me­sé­lők a Dél-Itáliában fel­lel­he­tő leg­ron­dább vén­asszo­nyok (ilyen­fé­le ne­vek­kel: hü­lye Cecca, sza­ros Ia­co­va és ha­son­lók), akik egy fe­ke­te rab­szol­ga­lány­ból csel­lel ki­rály­né­vá lett asszony ter­hes­sé­gé­nek utol­só nap­ja­it meg­könnyí­ten­dő ad­ják elő tör­té­ne­te­i­ket. A mű ke­ret­tör­té­ne­tét egy Zoza nevű ki­rály­kis­asszony sor­sa adja, aki éle­té­ben nem ne­vet ad­dig, míg szo­bá­ja ab­la­ká­ból ta­nú­ja nem lesz egy ut­cai cse­te­pa­té­nak, amely so­rán egy vén­asszony vég­ső érv­ként fel­ránt­ja a szok­nyá­ját és al­fe­lét mu­to­gat­ja vi­ta­part­ne­ré­nek. Mi­vel Zoza ki­ne­ve­ti, a vén­asszony meg­át­koz­za őt, hogy ad­dig nem me­het hoz­zá sze­rel­mé­hez, Tad­deo her­ceg­hez, míg egy egész vá­zát tele nem sír érte. Zoza csak­nem tel­je­sí­ti a fel­ada­tot, ami­kor is be­le­fá­rad­va a sok sí­rás­ba, el­al­szik, így a fe­ke­te rab­szol­ga­lány töl­ti meg a vá­zát két ál­sá­gos könny­csep­pel, s ő lesz a ki­rály­né. A mű vé­gén Zoza is szót kap a vén­asszo­nyok közt, így el­mond­hat­ja sa­ját tör­té­ne­tét, mely­nek kö­vet­kez­té­ben Tad­deo fel­is­me­ri, hogy be­csap­ták (a fér­fi ne­vé­nek je­len­té­se régi ná­po­lyi dia­lek­tus­ban ’hü­lye’, 123.), és az idő­köz­ben el­hunyt rabszolga-királyné után vé­gül Zo­zát ve­szi fe­le­sé­gül. Gua­ragn­el­la ér­tel­me­zé­sé­ben míg a De­ca­me­ron gyógy­ír a sze­re­lem­től be­teg nők szá­má­ra, ad­dig a Pen­ta­me­ro­ne a női sze­xu­á­lis ini­ci­á­ció al­le­gó­ri­á­ja­ként ol­va­san­dó: a ki­rály­lány ad­dig nem ne­vet, míg nem is­me­ri a sze­xu­a­li­tást, de mi­kor meg­is­me­ri a vágy ter­mé­sze­tét, ak­kor ta­nul meg iga­zán sír­ni is. Vé­gül a tör­té­ne­tek hall­ga­tá­sa és me­sé­lé­se ré­vén meg­is­mer­ke­dik a sze­re­lem mi­ben­lé­té­vel, így már férj­hez me­het, vagy­is be­lép­het az ér­zel­mi és sze­xu­á­lis érett­ség vi­lá­gá­ba (124.).

A kö­tet utol­só öt ta­nul­má­nya Boc­cac­cio mű­ve­i­nek a len­gyel kul­tú­rá­ban ki­mu­tat­ha­tó ha­tá­sa­i­val fog­lal­ko­zik. A neo­la­ti­nis­ta ku­ta­tó Bar­ba­ra Milewska-Waźbińska há­rom ér­de­kes mo­men­tu­mot vil­lant fel az olasz-lengyel kap­cso­la­tok tör­té­ne­té­ből. Ki­in­du­ló­pont­ja a Wi­lanów kas­tély (ma Var­só ré­sze) iko­nog­rá­fi­ai prog­ram­ja, amely­ben fon­tos sze­rep jut a Boc­cac­cio Ge­nea­lo­gia de­o­rum gen­ti­li­um című mun­ká­já­ban is tár­gyalt Ámor és Pszi­ché tör­té­ne­té­nek. Milewska-Waźbińska egy 1931-es ame­ri­kai mo­nog­rá­fia alap­ján ezt az ar­che­ti­pi­kus tör­té­ne­tet össze­kap­csol­ja a Griseldis-történettel (131.), amely a XVI. szá­za­di Len­gyel­or­szág­ban meg­le­he­tős nép­sze­rű­ség­re tett szert. (A tör­té­net­nek a ma­gyar és len­gyel kap­cso­la­tok­ra is ki­ter­je­dő vo­nat­ko­zá­sa­i­ról lásd: Máté Ág­nes, Szent Ist­ván­tól Bá­tho­ry Ist­vá­nig: Gri­zel­da tör­té­ne­te sa­luz­zói, len­gyel és ma­gyar mel­lék­ala­kok­kal, ItK, 121(2017), 3–22.) Vé­gül a ta­nul­mány­író azo­kat a hí­res höl­gye­ket te­kin­ti át (Szemi­rá­misz, Tha­mi­risz, Ca­mil­la, Luc­re­tia), akik­nek élet­raj­zát Boc­cac­cio is meg­ír­ta De cla­ris mu­li­e­ri­bus című gyűj­te­mé­nyé­ben, és a len­gyel neo­la­tin köl­té­szet­ben is meg­je­len­nek, gyak­ran össze­kap­cso­lód­va a le­gen­dás Szent Van­da alak­já­val.

Wło­di­mi­erz Ol­sza­ni­ec a De cla­ris mu­li­e­ri­bus egy kü­lön­le­ges pél­dá­nyá­val fog­lal­ko­zik írá­sá­ban. A krak­kói Ja­gel­ló Könyv­tár­ban ugyan­is máig fenn­ma­radt az az 1474/1475-ben ki­adott kö­tet, ame­lyet Jan Dłu­gosz (Jo­han­nes Dlu­gos­si­us) tör­té­net­író jegy­ze­telt meg és hasz­nált, ami­kor a har­ma­dik re­ví­zi­ót haj­tot­ta vég­re An­na­les seu cro­ni­cae inc­li­ti reg­ni Po­lo­niae című tör­té­ne­ti mun­ká­ján. Ol­sza­ni­ec egy, a ma­gyar tör­té­ne­lem fe­lől néz­ve is ér­de­kes szem­pont­ból mu­tat­ja ki, hogy Dłu­gosz konk­ré­tan be akart épí­te­ni va­la­mit Boc­cac­ció­nak a hí­res nők­ről szó­ló élet­rajz­gyűj­te­mé­nyé­ből sa­ját kró­ni­ká­já­ba (143.). E be­tol­dás pe­dig Ná­po­lyi Jo­han­na ki­rály­nő­nek, a ma­gyar An­jou And­rás her­ceg és ná­po­lyi társ­ural­ko­dó fe­le­sé­gé­nek a jel­lem­zé­se. Dłu­gosz egy­rész­ről férj­gyil­kos­nak mond­ja a ki­rály­nőt, majd pár sor­ral lej­jebb szó sze­rint idé­zi Boc­cac­ciót, aki pe­dig a leg­po­zi­tí­vabb ér­te­lem­ben (és min­dig a ma­gyar La­jos ki­rály el­le­né­ben) nyi­lat­ko­zott Jo­han­ná­ról. Mint Ol­sza­ni­ec tisz­táz­za, az el­lent­mon­dás on­nan ered, hogy a mo­dern kri­ti­kai ki­adás ké­szí­tői Dłu­gosz kéz­ira­tá­nak a mar­gó­já­ra tett meg­jegy­zé­se­it foly­ta­tó­la­go­san be­épí­tet­ték a fő­szö­veg­be, ez­zel lét­re­hoz­va egy­más­nak el­lent­mon­dó szö­veg­he­lye­ket, ame­lye­ket Dłu­gosz­nak már nem volt ide­je re­vi­de­ál­ni és vég­le­ge­sí­te­ni. A ta­nul­mány mel­lék­le­té­ben Ol­sza­ni­ec ki­lis­táz­za azt a het­ven­négy he­lyet, ahol a De cla­ris mu­li­e­ri­bus krak­kói pél­dá­nyá­ban meg­ta­lál­ha­tók Dłu­gosz­tól szár­ma­zó fi­gye­lem­fel­hí­vó je­lek (ma­ni­cu­le). Ez a füg­ge­lék a ké­sőb­bi­ek­ben szol­gál­hat­ja a Dłu­gosz és a mű más ol­va­só­i­nak ol­va­sá­si stra­té­gi­á­it elem­ző össze­ha­son­lí­tást is.

Jad­wi­ga Misz­al­ska írá­sa be­val­lot­tan egy né­hány év­vel ko­ráb­ban ki­adott vas­kos kö­tet (Jad­wi­ga Misz­al­ska et al., Od Boc­cac­cia do Eco. Włoska pro­za nar­racyj­na w Pols­ce (od XVI do XXI wi­e­ku), Kra­ków, Col­le­gi­um Co­lum­bi­num, 2011) vo­nat­ko­zó ré­sze­i­nek ta­nul­sá­ga­it fog­lal­ja össze ar­ról, hogy hány és mi­lyen (rész­le­ges vagy tel­jes) De­ca­me­ron for­dí­tás ké­szült Len­gyel­or­szág­ban a XVIXX. szá­zad­ban. A for­dí­tá­sok gyors lis­tá­zá­sa után Misz­al­ska a De­ca­me­ron II, 9 no­vel­lá­já­ra tér át, Bar­na­bò és Zi­nev­ra tör­té­ne­té­re, amely a ma­gyar szép­his­tó­ri­ák kö­zül a Vi­téz Fran­cis­kóval mu­tat ro­kon­sá­got. A no­vel­lát 1583 előtt egy is­me­ret­len szer­ző le­for­dí­tot­ta len­gyel­re, majd 1583-ban Bi­e­n­asz Budny be­vet­te sa­ját Apoph­teg­ma­ta című gyűj­te­mé­nyé­be. A len­gyel szö­veg leg­fon­to­sabb vál­toz­ta­tá­sa, hogy be­ve­zet egy szol­gá­ló­lányt, aki­nek a se­gít­sé­gé­vel Amb­ro­gi­u­o­lo be­jut Zi­nev­ra szo­bá­já­ba, hogy meg­les­se (156.). En­nek az a dra­ma­tur­gi­ai je­len­tő­sé­ge, hogy így a for­dí­tó a két női sze­rep­lőt, a cse­lé­det és Zi­nev­rát ma­gát hi­báz­tat­hat­ja, egyi­ket csa­lárd­sá­gá­ért, má­si­kat pe­dig hi­szé­keny­sé­gé­ért, hogy a fér­fi, Bar­na­bò be­csü­le­tén folt esett… Budny meg­vál­toz­tat­ja a sze­rep­lők ne­ve­it is: az asszony Flo­ren­ti­na lesz, a fér­jet Bar­na­bò he­lyett Win­centy­nek hív­ják. Be­nyo­má­som sze­rint nem vé­let­le­nül Bá­t­ho­ri Ist­ván len­gyel ki­rály ural­ko­dá­sá­nak nyol­ca­dik évé­ben em­le­ge­ti Budny a nőt, aki fér­fi­ru­há­ban a tö­rök csá­szárt szol­gál­ja, Sek­uran he­lyett Ist­wan né­ven.

Mar­ta Wojtkowska-Maksymik „a len­gyel Dante”-nak is ne­ve­zett Mi­kołaj Rej Fig­li­ki (kb. mó­kás, epig­ram­ma for­má­ban írt anek­do­ták vagy fa­ce­zi­ák) című gyűj­te­mé­nyé­be be­ke­rült boccacció‑i ere­de­tű tör­té­ne­tek­ről ér­te­ke­zik. A Fig­li­ki má­so­dik ki­adá­sá­ban össze­sen két­száz­har­minc­hat epig­ram­ma kö­zül csu­pán négy szár­ma­zik Boc­cac­ció­tól: há­rom (81., 125. és 172.) a De­ca­me­ron he­te­dik nap­já­nak tré­fái és át­vá­gá­sai kö­zül ke­rül ki, a ne­gye­dik (236. szá­mú) pe­dig a nagy­ét­kű Cluny‑i apá­tot tor­kos­sá­gá­ból ki­gyó­gyí­tó rab­ló­lo­vag­ról szól. Wojtkowska-Maksymik az előb­bi há­rom tör­té­net­re kon­cent­rál elem­zé­sé­ben, mi­vel ezek asszo­nyok­nak a fér­je­ik ro­vá­sá­ra el­kö­ve­tett „csíny­te­vé­se­i­ről” szól­nak. Meg­ál­la­pí­tá­sa sze­rint a XVI. szá­za­di kon­zer­va­tív len­gyel kul­tú­ra szel­le­mé­ben ezek a nők in­kább csak el­ret­ten­tő pél­dák­ként ál­lí­tód­nak az ol­va­sók elé, Rej sem­mi­kép­pen sem biz­tat az után­zá­suk­ra.

A kö­te­tet vé­gül Anna Gal­le­wicz elem­zé­se zár­ja, aki a Ghismonda-történet Beroaldo-féle la­tin for­dí­tás­ból ké­szült ano­nim len­gyel vál­to­za­tát vizs­gál­ja. Ez a ta­nul­mány már csak azért is szá­mot tart­hat a ma­gyar ol­va­só ér­dek­lő­dé­sé­re, mert ugyan­ab­ba a kör­be tar­to­zik, mint Enye­di György ma­gyar for­dí­tá­sa. A két for­dí­tás ha­son­ló ab­ban, hogy mi­ni­mum­ra csök­ken­ti a már Be­ro­al­dó­nál is csak hal­vá­nyan em­lí­tett uta­lá­so­kat, ame­lyek Tanc­re­di­nek lá­nya iránt táp­lált túl­zó, vér­fer­tő­ző sze­re­te­té­re en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni (175–176.). Amíg azon­ban Enye­di ma­gyar for­dí­tá­sá­ban Ghis­mon­da az apa irán­ti „kö­te­les sze­re­tet” hang­ján szó­lal meg, ad­dig a len­gyel for­dí­tó Boc­cac­cio szel­le­mé­nek meg­fe­le­lő­en part­ner­ként be­szél­te­ti Ghis­mon­dát és Tanc­re­dit (177.). A má­sik je­len­tős kü­lönb­ség, ame­lyet a két for­dí­tás kö­zött lá­tok, a len­gyel fel­tű­nő sze­mér­mes­sé­ge Enye­di­hez ké­pest: a bar­lang­je­le­net vágy­fo­ko­zó so­rai ki­ma­rad­nak az ő ver­zi­ó­já­ból, és a be­tel­je­sü­lést is csu­pán há­rom sor jel­zi, a sze­rel­me­sek be­céz­ge­tő sza­va­i­nak mel­lő­zé­sé­vel (175.).

A fent be­mu­ta­tott kö­tet ma­gán hor­doz­za egy ve­gyes pro­fi­lú kon­fe­ren­cia­ki­ad­vány min­den je­gyét. Rész­ben meg­is­mé­tel már más­hol is ol­va­sott té­nye­ket (fő­képp a nar­ra­tív stra­té­gi­ák­kal fog­lal­ko­zó ta­nul­má­nyok­ra igaz ez), na­gyobb rész­ben azon­ban olyan spe­ci­á­lis té­mák­ra mu­tat rá, ame­lyek­ről a ma­gyar ol­va­só még egye­te­mi ta­nul­má­nyai so­rán sem ér­te­sül (pl. drá­mai fel­dol­go­zá­sok a De­ca­me­ronból) vagy len­gyel nyel­vi kom­pe­ten­cia hi­á­nyá­ban nem fér hoz­zá.

Kü­lö­nö­sen a kö­tet má­so­dik fe­lé­ben ol­vas­ha­tó ta­nul­má­nyok ér­de­kel­he­tik a ma­gyar ku­ta­tást, amennyi­ben pár­hu­za­mok ta­lál­ha­tók ben­nük a XV-XVI. szá­za­di ma­gyar és len­gyel kul­tu­rá­lis élet je­len­sé­ge­i­re néz­vést, de akár új elem­zé­si szem­pon­tok is me­rít­he­tők be­lő­lük.

A szerző az MTA BTK irodalomtudományi Intézet
tudományos segédmunkatársa (Reneszánsz Osztály)

Summary

The vo­lu­me Boc­cac­cio e la nu­o­va ars nar­ran­di has par­ti­cu­lar in­te­rest for the Hun­ga­ri­an re­aders­hip as it of­fers papers which shed light on pa­ral­lel­isms and si­mil­ari­ti­es bet­ween the cul­tu­re of two Central-European count­ri­es, Po­land and Hun­gary, in the 15–16th cent­uri­es.

In autumn 2013, co­ope­rat­ing with th­ree ot­her or­ga­ni­za­tions, the Ins­ti­tu­te of Clas­si­cal Phi­lo­logy of the Uni­ver­sity of War­saw or­ga­ni­zed a me­mo­ri­al con­fe­ren­ce for the 700th an­ni­ver­sary of Gi­o­van­ni Boc­cac­ci­o’s birth. This re­view re­views the pro­ce­e­dings of the two-day con­fe­ren­ce.

The pro­ce­e­dings con­ta­ins six­teen un­num­be­red papers in Ita­li­an, writ­ten by Ame­ri­can, Ita­li­an and Po­lish scho­lars from the fields of Ita­li­an and Neo-Latin li­ter­ary his­to­ry and his­to­ry.

Jud­ging by the vo­lu­me’s tit­le, Boc­cac­cio e la nu­o­va ars nar­ran­di (Boc­cac­cio and the New Ars Nar­ran­di) one may ex­pect that the papers will deal exc­lu­si­vely with the ef­fects Boc­cac­ci­o’s li­ter­ary ac­ti­vi­ti­es had on li­ter­ary sty­le and gen­res both in Ita­li­an and La­tin. For­tu­na­tely, this is not the case, as most cont­ri­bu­tions also dis­cuss quest­ions abo­ut Boc­cac­ci­o’s sour­ce texts, the re­cept­ion of his works in Italy, and his inf­lu­en­ce on Po­lish cul­tu­re. Be­low I dis­cuss all the papers gro­u­ped ac­cord­ing to the­ir sub­jects.

Th­ree papers, writ­ten by Krzy­sztof Ża­bok­lic­ki, Pa­o­lo Ron­din­el­li and Pi­otr Sal­wa, fo­cus on the sub­ject of Boc­cac­ci­o’s nar­ra­tive tech­no­logy.

H. Way­ne Storey’s and Gab­ri­ela Ro­gows­ka’s cont­ri­bu­tions shed light on Boc­cac­ci­o’s us­age of sour­ces and trans­for­ma­ti­on of his no­tes into re­fi­ned writings.

The paper by Jo­an­na Pietrzak-Thébault is an encyc­lo­pae­dic sum­ma­ry of the prin­ted for­tu­ne of Boc­cac­ci­o’s works in 15–16th cent­ury Italy.

Lu­i­gi Laz­ze­ri­ni’s paper dis­cus­ses the very in­ter­est­ing sub­ject of De­ca­me­ron’s bowd­leri­za­ti­on ac­cord­ing to cen­sors­hip re­gu­la­ti­on est­ab­lis­hed by the post-Tridentinum Catho­lic Church. Laz­ze­ri­ni ex­ten­si­vely qu­o­tes from the exc­han­ge of let­ters bet­ween of the main cen­sor, Tom­ma­so Man­ri­que, and the Tus­can Vi­cen­zio Bor­gi­ni, who­se task was to de­fend the li­ter­ary sty­le and va­lues of Boc­cac­ci­o’s Cen­ton­ovel­le aga­inst the Ro­man fu­ror cens­ura­lis. All in all, the long pro­cess was a fa­i­lu­re: alt­ho­ugh De­ca­me­ron’s bowd­le­ri­zed vers­ions were pub­lis­hed at lea­st th­ree times in Italy, re­aders re­turned to the old prints of the work in or­der to en­joy Boc­cac­ci­o’s sty­le and jokes in the­ir en­ti­rety.

Four papers (writ­ten by And­rea Picc­ar­di, Anna Klim­kiewicz, Ma­ria Maślanka-Soro, and Pas­qu­ale Gua­ragn­el­la) dis­cuss Boc­cac­ci­o’s pro­ba­ble, but in some cas­es al­most in­vi­sib­le, inf­lu­en­ce on ot­her Ita­li­an writers, such as Giamb­at­tis­ta Ba­si­le or Leon Bat­tis­ta Al­ber­ti.

The last five cont­ri­bu­tions dis­cuss dif­fe­rent as­pects of Boc­cac­ci­o’s inf­lu­en­ce on Po­lish cul­tu­re. Bar­ba­ra Milewska-Waźbińska shows some cas­es whe­re fe­male fi­gu­res of Boc­cac­ci­o’s Ge­nea­lo­gia de­o­rum gen­ti­li­um and De cla­ris mu­li­e­ri­bus ap­pear in Neo-Latin li­te­ra­tu­re com­po­s­ed by Po­lish per­sons. Wło­di­mi­erz Ol­sza­ni­ec analy­ses a par­ti­cu­lar copy of Boc­cac­ci­o’s De cla­ris mu­li­e­ri­bus prin­ted in 1474/1475: the vo­lu­me in quest­ion was used by Po­lish his­to­ri­an Jan Dłu­gosz (Jo­han­nes Dlu­gos­si­us) when pre­pa­ring the third re­dac­ti­on of his An­na­les seu cro­ni­cae inc­li­ti reg­ni Po­lo­niae. Jad­wi­ga Misz­al­ska’s paper re­peats what was writ­ten abo­ut Boc­cac­cio and Po­lish cul­tu­re in a com­mon vo­lu­me edi­ted by her some ye­ars be­fo­re the con­fe­ren­ce: Jad­wi­ga Misz­al­ska et al., Od Boc­cac­cia do Eco. Włoska pro­za nar­racyj­na w Pols­ce (od XVI do XXI wi­e­ku), Kra­ków, Col­le­gi­um Co­lum­bi­num, 2011. Mar­ta Wojtkowska-Maksymik exa­mi­nes the tra­ces of De­ca­me­ron in Mi­kołaj Rej’s coll­ec­ti­on of anec­do­tes en­tit­led Fig­li­ki. Fi­n­ally, Anna Gal­le­wicz analy­ses the ano­ny­mous Po­lish trans­la­ti­on of the Guis­cardo and Ghis­mun­da sto­ry, which was bas­ed on Be­ro­al­do’s La­tin vers­ion. This trans­la­ti­on is of par­ti­cu­lar im­por­tance for Hun­ga­ri­an re­aders, as it has the same sour­ce text as György Enye­di’s trans­la­ti­on of De­ca­me­ron IV,1. Both the Po­lish and the Hun­ga­ri­an vers­ions de­le­te all the al­lu­sions to Tanc­re­di’s im­pu­re love to­wards his daugh­ter. As far as the in­terp­re­ta­ti­on of the sex-scenes of the Ita­li­an and La­tin ori­gi­nal are con­cer­ned, howe­ver, the Po­lish ano­ny­mous trans­la­tor is more shy then his Hun­ga­ri­an col­le­ague. For Enye­di, pre­sent­ing the lo­vers to­get­her is a tool for mo­ra­li­zing abo­ut po­wer of love and pas­si­on, whi­le the Po­lish trans­la­tor is mo­rally con­cer­ned abo­ut gi­ving examp­les of il­li­cit be­ha­vi­o­ur to his re­aders.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?