Szigeti Csaba írása a Közköltészet 3/A (RMKT, XVIII. század, 14) kötetéről – és a közköltészet 19. századi hagyományáról

december 30th, 2014 § 0 comments

recenzió

Köz­köl­té­szet 3. A tár­sa­dal­mi élet köl­té­sze­te: 3/A, Tör­té­ne­lem és tár­sa­da­lom, saj­tó alá ren­dez­te Csör­sz Ru­men Ist­ván, Kül­lős Imo­la, Bu­da­pest, Universitas–Editioprinceps, 2013 (Régi Ma­gyar Köl­tők Tára. XVIII. szá­zad, 14).

Ha irodalom- vagy köl­té­szet­tör­té­nész ve­szi a ke­zé­be ezt az oly fon­tos kö­te­tet, amely egy­szer­re szö­veg­ki­adás és adat­tár, két, egy­más­sal szo­ro­san össze­füg­gő ki­je­len­tést te­het. Fel­ki­ált­hat: megint sok­kal kö­ze­lebb ju­tot­tunk A csitt­vá­ri kró­ni­ka ver­ses anya­gá­nak fi­lo­ló­gi­ai hát­te­réhez (!), e rég­óta kép­zelt, de most már le­het­sé­ges ta­nul­mány­hoz. A má­sik ki­je­len­té­se pe­dig: a Köz­köl­té­szet 3. kö­te­té­nek anya­ga, az anyag jel­le­ge, sőt a kö­tet és a ku­ta­tás egész prob­le­ma­ti­ká­ja va­la­mi más (vagy nem ugyan­az), mint az ed­dig köz­köl­té­szet­ként is­mert köz­köl­té­szet. Ez a mos­ta­ni vol­ta­kép­pen a ma­gyar köz­köl­té­sze­ti anyag ki­adá­sá­nak az 5. kö­te­te. Az első még 1961-ben je­lent meg a Régi Ma­gyar Köl­tők Tára XVII. szá­za­di so­ro­za­tá­ban: a Sze­rel­mi és la­ko­dal­mi ver­sek, Stoll Béla szö­veg­gon­do­zá­sá­ban. De ide so­ro­lan­dó az 1977-ben ki­adott A ku­ruc küz­del­mek köl­té­sze­te kö­tet anya­gá­nak egy ré­sze is, rá­adá­sul a Var­ga Imre ki­ad­ta anyag utol­só blokk­ja érint­ke­zik az­zal, amit Csör­sz Ru­men Ist­ván és Kül­lős Imo­la ta­lá­ló­an „poszt­ku­ruc költészet”-nek ne­vez. Ilyen kö­zös anyag pél­dá­ul a Rá­kó­czi Fe­renc bús éne­ke (Győz­he­tet­len én kő­szá­lom…), a Ma­gyar ének vagy Rákóczi-mars (Jaj, régi szép ma­gyar nép…) vagy az Új szo­mo­rú ének (Mondd meg, Ma­gyar­or­szág, mit, ki­nek…), vagy az Opre Tó­dor nó­tá­ja. És ne fe­led­kez­zünk meg a nyal­ka ku­ruc­ról sem! E köl­te­mé­nyek ese­té­ben a jegy­zet­ap­pa­rá­tu­sok össze­ve­té­se egy­ér­tel­mű­en meg­mu­tat­ja, hogy mennyi­ben bő­vül­tek is­me­re­te­ink. Pél­dá­ul egy­sze­rű­en re­mek, hogy a Rákóczi-nótának a 19. szá­zad kö­ze­pé­ig 56 da­rab szö­veg­for­rá­sá­val ren­del­ke­zünk.

E ki­ad­vá­nyo­kat kö­vet­te 2000-ben a 18. szá­za­di köz­köl­té­szet Mu­lat­ta­tók című kö­te­te, és 2006-ban a Tár­sa­sá­gi és la­ko­dal­mi köl­té­szet. Az öt kö­tet így elő­állt és át­lát­ha­tó­vá tett anya­ga – és mi minden­nek nincs még meg­bíz­ha­tó, kri­ti­kai ki­adá­sa! mi min­den­re utal­nak elő­re kö­te­tünk saj­tó alá ren­de­zői! – két­ség­te­le­nül mu­tat fel kö­zös je­gye­ket. A foly­to­nos­sá­got nem árt hang­sú­lyoz­ni a 17. és a 18. szá­za­di anyag kö­zött, mert a kö­zös – alap­ve­tő­en mű­fa­ji és mű­faj­sze­rű – vo­ná­sok biz­to­sít­ják a „köz­köl­té­szet” ku­ta­tás­tör­té­ne­ti ka­te­gó­ri­á­já­nak hasz­nál­ha­tó­sá­gát. Csak at­tól függ e foly­to­nos­ság ér­zé­ke­lé­se, hogy a tel­jes köz­köl­té­sze­ti anyag me­lyik nagy tömb­jé­hez nyú­lunk. Még 1961-ben elő­sza­vá­ban Stoll Béla így írt a 17., a 18., és Thaly Kál­mán em­le­ge­té­sé­vel a 19. szá­zad kö­zöt­ti szö­veg­moz­gá­sok­ról: „Nem lett vol­na egé­szen in­do­ko­lat­lan, ha a XVIII. szá­za­di kéz­ira­tok és pony­va­nyom­tat­vá­nyok ré­gi­es stí­lu­sú éne­ke­it is köz­re­ad­juk. A ne­héz­ség ab­ban van, hogy ré­gi­es, XVII. szá­za­di stí­lu­sú éne­ke­ket a XVIII. szá­zad fo­lya­mán, sőt még a XIX. szá­zad első fe­lé­ben is sze­rez­tek, és mai is­me­re­te­ink sze­rint nem tud­juk ezek kö­zül ki­vá­lasz­ta­ni azo­kat, me­lyek a bi­zo­nyo­san XVII. szá­za­diak. Erre ta­lán majd ak­kor lesz le­he­tő­ség, ha a XVIII. szá­za­di sze­rel­mi köz­köl­tés kri­ti­kai ki­adá­sa is meg­je­le­nik. Ezért csak azo­kat a XVIII. szá­za­di sze­rel­mi éne­ke­ket kö­zöl­jük, me­lye­ket a szá­zad első év­ti­ze­dé­ben ír­tak le, vagy ame­lyek kü­lön­le­ges, a jegy­ze­tek­ben tár­gyalt okok mi­att te­kint­he­tők XVII. szá­za­diak­nak.” De a foly­to­nos­ság hi­á­nya is érez­he­tő, és ép­pen eb­ben a kö­tet­ben erős. Hi­szen ren­ge­teg ének ta­pad hoz­zá meg­ha­tá­ro­zott történelmi-társadalmi kö­zeg­hez, ami alap­ján a ke­let­ke­zés ide­je (és nem csu­pán az idő­ben leg­ko­ráb­bi le­jegy­zé­sé) biz­ton­ság­gal meg­ad­ha­tó (ilye­nek pél­dá­ul a poszt­ku­ruc vagy az inszurgens-énekek). A Tör­té­ne­lem és tár­sa­da­lom első kö­te­te okkal-joggal veti föl közköltészet-fogalmunk vagy ‑kép­ze­tünk fe­lül­vizs­gá­la­tá­nak szük­sé­gét: akár el­vet­nénk, akár ki­szé­le­sí­te­nénk, új­ra­de­fi­ni­á­lá­sá­ra egy­re na­gyobb kény­szer érez­he­tő. A mos­ta­ni kö­tet­ből egy­elő­re a köz­köl­té­szet ter­mi­nus to­váb­bi tér­fog­la­lá­sa ol­vas­ha­tó ki: al­cí­mek­ben meg­je­le­nik a tör­té­ne­ti és po­li­ti­kai köz­köl­té­szet, a ku­ruc te­ma­ti­ká­jú köz­köl­té­szet, va­la­mint a po­li­ti­kai és köz­éle­ti köz­köl­té­szet ki­fe­je­zés.

A jól meg­írt ma­gyar tör­té­nel­mi re­gé­nyek­kel ér föl a kéz­ira­tos és nyom­ta­tott for­rá­sok jegy­zé­ké­nek az ol­va­sá­sa a kri­ti­kai ki­adás­ban. Ami az oly gyak­ran meg­lát­ha­tat­lan ke­let­ke­zés ide­jét il­le­ti, „csak két fe­je­zet­ben lép­jük át a XVIII. szá­zad ha­tá­rát”, ol­vas­hat­juk a 18. ol­da­lon. Ek­kor „1814/15 lett a kor­szak­ha­tár”. Ezt az el­já­rást nem­csak az in­do­kol­ja, hogy a köl­tői ese­mé­nyek nem iga­zod­nak a se­cu­lu­mok ha­tá­ra­i­hoz, sok­kal in­kább a köl­té­sze­ti anyag lét­mód­ja, fenn- és ránk ma­ra­dá­sá­nak mi­ként­je ha­tá­roz­za meg. A több­nyi­re ho­mály­ba hú­zó­dó ke­let­ke­zé­si idő fel­té­te­le­zé­se he­lyett va­ló­ban an­nak van ér­tel­me, ha azt tün­tet­jük föl, hogy az adott „szö­veg­csa­lád” va­la­mely da­rab­ja idő­ben mi­kor ada­tol­ha­tó elő­ször, még ak­kor is, ha köz­köl­té­sze­ti da­ra­bok ese­té­ben a ke­let­ke­zés és a le­jegy­zés ide­je rit­kán esik egy­be. Szá­mos köl­te­mény­ről ol­vas­ha­tó, hogy a 18. szá­zad kö­ze­pe előtt nem ada­tol­ha­tó. És bár a kéz­ira­tos for­rá­sok idő­be­li el­osz­lá­sa is ta­nul­sá­gos, még in­kább az a nyom­ta­tott for­rá­so­ké. Az év nél­kül meg­je­lent nyom­tat­vá­nyo­kon túl a leg­ko­ráb­bi nyom­ta­tott for­rás 1780-ból való (Öt vi­lá­gi éne­kek), a leg­ké­sőb­bi 1835-ből. A le­jegy­zé­se­ken és a má­so­la­to­kon ke­resz­tül a 18. szá­za­di köz­köl­té­sze­ti anyag ott van, mert mé­lyen be­le­megy a 19. szá­zad­ba. De egy­ál­ta­lán nem ár­tat­la­nul van ben­ne. En­nek be­lá­tá­sá­hoz, első pil­la­nat­ban bár­mi­lyen meg­le­pő is, la­poz­zuk fel A csitt­vá­ri kró­ni­kát, és néz­zük meg en­nek ver­ses anya­gát!

Jó­kai Mór Ep­pur si mu­o­ve. És még­is mo­zog a föld! című re­gé­nye 1872–1873-ban je­lent meg, és a kéz­ira­tos „kró­ni­ka” neve egy­ben a leg­el­ső fe­je­zet címe is. E kéz­ira­tos könyv a re­gény­írói kép­ze­let ter­mé­ke, s ugyan­ez a kép­ze­let a re­gény cse­lek­mé­nyé­nek kez­de­té­be he­lye­zi bele a köny­vet, pon­to­sab­ban a könyv per­ze­kúto­ri ül­dö­zé­sét. Mi­lyen könyv is ez? „1665-ben kezd­ték el ezt a köny­vet sze­rez­ni, ha jól tu­dom, Sáros-Patakon, név­te­len szer­zők. Ne­ve­ze­tes gyűj­te­mé­nye volt az mind­azon ér­de­kes ap­róbb és na­gyobb ada­tok­nak, mi­ket a nagy­mér­vű his­tó­ria el­fe­le­dett föl­je­gyez­ni lap­ja­i­ra, vagy amit a ha­ta­lom vas­ke­ze ki­té­pett e la­pok­ból, vagy ami­ket az ud­va­ronc hí­zel­gés meg­ha­mi­sí­tott azok­ban.”

A kró­ni­ka to­vább­írá­sát egy-egy bor­dal elő­zi meg és kö­ve­ti, a ta­lál­ko­zó előtt és után. A ko­ráb­ban el­hang­zó bor­dal kez­dő­so­ra: Mú­lik, mint az ár­nyék ez az élet…, és Gu­lyás Jó­zsef­től tud­ha­tó, hogy Jó­kai szá­mos mű­vé­be be­emel­te, így A deb­re­ce­ni lu­ná­ti­kusba, az Egy ma­gyar ná­bob és A bo­lon­dok gróf­ja című re­gé­nyé­be, de szín­mű­be is. 1 Az ének for­rá­sa: Er­dé­lyi Já­nos, Nép­da­lok és mon­dák, 2, Pes­ten, Ma­gyar Mi­hály­nál, 1847, 220. A szö­veg né­hány apró rész­le­té­ben el­tér Er­dé­lyi Já­nos szö­ve­gé­től, de a kü­lön­bö­ző Jókai-művekben sem tel­je­sen egy­for­ma. A deb­re­ce­ni di­á­kok a kró­ni­ka meg­men­té­se után még éne­kel­nek, köz­is­mert bor­da­luk kez­dő­so­ra: El­in­du­la Szent Pé­ter Ró­má­ba… Ez is meg­ta­lál­ha­tó Er­dé­lyi Já­nos­nál (Nép­da­lok és mon­dák, Első kö­tet, Pes­ten, nyo­ma­tott Be­imel Jó­zsef­nél, 1846, 171. p.). A rög­vest em­lí­ten­dő fel­jegy­zé­sek kö­zött ta­lál­ni Jó­kai Mór 8. (XVI.) no­te­szát 2 is, amely­ben egy­kor nép­sze­rű bor­da­lo­kat gyűj­tött össze Jó­kai „Bor­da­lok vég­esz­mé­je” össze­fog­la­ló meg­jegy­zés alatt. Köz­tük ol­vas­ha­tó az elő­ző bor­dal­nak a kez­de­te is: „Igyunk ba­rá­tim Cso­ko­nai. Kan­csót fiú, ve­szen­dő az élet. Mert az em­ber egy­szer él., Hej, haj igyunk rája. Mu­lik mint az ár­nyék. A bú te­me­tő­je a bor, asz­tal. Örök­ké a vi­lág sem?áll?”. 3 Ter­mé­sze­te­sen ezek egyi­ké­re sem ta­lá­lunk rá a 18. szá­za­di köz­köl­té­sze­ti anyag első két kö­te­té­ben.

Ránk ma­radt az a 12. szá­mú és egy­ben X. jel­ze­tű no­tesz is, amely­be Jó­kai Mór 1871-ben, az Ep­pur si mu­o­ve meg­írá­sa­kor jegy­ze­telt. Ezen kí­vül per­sze itt van maga a re­gény is, ben­ne a csitt­vá­ri kró­ni­ka el­me­sélt tar­tal­ma. Mi­u­tán jel­zem Jó­kai Mór szö­veg­for­rá­sa­it, ke­rül­het sor a re­gény­be­li anyag és az ed­dig kri­ti­kai ki­adás­ban nap­vi­lá­got lá­tott köz­köl­té­sze­ti kor­pusz vi­szo­nyá­nak jel­lem­zé­sé­re.

Az ima­gi­ná­ri­us kéz­irat első fel­buk­ka­ná­sa a jegy­zet­fü­zet­ben: „Csitt­vá­ri könyv”. E jegy­zet­től fo­lya­ma­to­san idé­zem azo­kat a leg­fon­to­sabb be­jegy­zé­se­ket, nem va­la­mennyit, ame­lyek a csitt­vá­ri kró­ni­ká­ra vo­nat­koz­nak: „135. A val­lás Cs.[okonai] 140 A ko­pott ne­me­sek­hez 141. Nem­ze­ti fo­hász­ko­dás 142. A je­zsu­i­ta Ra­tio 143. A két fo­rin­tos tal­lér és má­ri­ás 155. [Sop­ro­nyi] or­szággyü­lés 175. Bá­tya ne higyj a né­met­nek – Gá­lya­ra­bok – In­fans ut verv­ex – Ja­co­bi­nu­sok – Lám a né­met mily kö­vér – Manch Her­ma­e­on? – Na­po­le­on proc­la­ma­ti­o­ja 185. Jo­sephus lu­the­rin­gus, pas­quill Aqui­la non cap­tat mus­cas, Jo­zsef 196. Tö­rök si­pok no­tái. Hej Rá­ko­czi Ber­csé­nyi Vi­téz ma­gya­rok ve­zé­ri / Hová let­tél Be­ze­ré­di, nem­ze­tünk­nek fé­nyes csil­la­ga / Ocs­kai 197. Őszi har­mat után Fuj­do­gál a téli szél 202. A ko­ro­nát soha sem vi­sel­te Ist­ván ki­rály 211. Deb­re­ce­ni égés, ve­res to­rony, Rá­ko­czy si­ket ha­rang­ja 212. Két diák a tüz­ben le­fe­küd­vén élet­ben ma­radt 220. 1715: 49 nota Ra­ko­czya­na”. 4 Nos, ezek a be­jegy­zé­sek lét­re­jöt­te pil­la­na­tá­ban mu­tat­ják meg a csitt­vá­ri kró­ni­ka esz­mé­jé­nek meg­szü­le­té­sét, és an­nak el­gon­do­lá­sát, hogy mit tar­tal­maz­zon ez a kép­ze­let­ben meg­al­ko­tott kéz­ira­tos könyv. A re­gény­ből ki­de­rül az is, hogy az idő­vel fo­lya­ma­to­san bő­vü­lő anya­got di­á­kok kezd­ték össze­ír­ni 1665-ben, s most, e tör­té­nel­mi re­gény­ben köz­vet­le­nül 1802 után va­gyunk: a kró­ni­ka ezért le­het gyűj­tő­he­lye a 18. szá­za­di köz­köl­té­szet egyes da­rab­ja­i­nak is.

E föl­jegy­zé­sek kö­zül az éne­kek­re és a köl­te­mé­nyek­re vo­nat­ko­zó ré­sze­ket eme­lem most ki, de azért hang­sú­lyoz­tam könyv­cí­met és po­li­ti­kai pas­quil­lust is, mert ezek ad­ják meg Jó­kai ver­ses idé­ze­te­i­nek a szö­veg­kör­nye­ze­tét és kon­tex­tu­sát az 1870-es évek ele­jén. S mi­vel a csitt­vá­ri kró­ni­ka egy re­gény fik­ci­ó­ja és tár­gyi ele­me, néz­zük meg, mit tu­dunk meg ver­ses tar­tal­má­ról! „És ezek közt em­lé­ke­ze­tes epig­ram­mok, gúny­ver­sek és erős po­li­ti­kai pas­quil­lu­sok. Ott volt fel­je­gyez­ve Ber­csé­nyi ver­se:

Bá­tya, ne higgy a né­met­nek,

Akár­mi­vel hi­te­get­nek;

Mert ha ád is nagy le­ve­let,

Mint a ke­rek kö­pö­nye­ged,

Pe­csé­tet üt olyat rája,

Mint a hold­nak ka­ri­má­ja,

Nin­csen ab­ban sem­mi vir­tus,

Ver­je meg a Jé­zus Krisz­tus!”

Ez még ön­ma­gá­ban vaj­mi ke­ve­set mond Jó­kai Mór for­rá­sá­ról, de ha a kró­ni­ka tar­tal­má­ról szó­ló egyéb in­for­má­ci­ók­kal vet­jük majd össze, a for­rás is nyil­ván­va­ló lesz. Foly­tas­suk to­vább!

Ugyan­itt ol­vas­suk: „Jo­sephus lu­the­rin­gus, pas­quill Aqui­la non cap­tat mus­cas, Jo­zsef”. 5 A re­gény­ben: „A gúny­ver­sek, mi­ket Jó­zsef csá­szár­ra ír­tak a je­zsu­i­ták, Jo­se­fus lu­the­rin­gusnak csú­fol­va őt […].” Ez utób­bi meg­jegy­zés egy nyom­ta­tás­ban 1868-ban meg­je­lent kö­tet­re utal, Jó­kai Mór egyik for­rá­sá­ra. 6 A re­gény­író ál­tal dőlt be­tű­vel sze­de­tett jel­ző is bi­zony in­nen való: „[…] Jo­sephus Lu­the­rin­gus sec­un­dus, / Di­vi­nae mi­se­ri­cor­diae, a qua ad th­ro­num erec­tus, / Im­me­mor […]”. De szin­tén a csitt­vá­ri kró­ni­ká­ban „Ott volt fel­je­gyez­ve Ber­csé­nyi ver­se: Bá­tya, ne higgy a né­met­nek […]”, és kö­vet­ke­zik egy tel­jes stró­fa. A jegy­zet­fü­zet­ben ez is sze­re­pel. 7 Az egy­stró­fás ver­set em­le­get­te és idéz­te már Jó­kai Mór 1860-ban A ma­gyar nép­hu­mor­ról tar­tott szék­fog­la­ló elő­adá­sá­ban is, stíl­sze­rű­en hu­mor­ba ve­gyít­ve: „Ugyane kor­ból való egy ma­gyar főur em­lék­ver­se báty­já­hoz, ki az el­len­párt­hoz szi­tott: [majd kö­vet­ke­zik a stró­fa – Sz. Cs.]. Bi­zo­nyo­san a tö­rö­köt ér­tet­te alat­ta.” Thaly Kál­mán 1872-ben az Ada­lé­kok 2. kö­te­té­ben kö­zöl­te, de jegy­ze­te sze­rint „a nép aj­ká­ról má­sol­va”. Jó­kai már ko­ráb­ban is­mer­te volt a szö­ve­get. De az Ep­pur si mu­o­véban bi­zo­nyo­san Ke­resz­te­si Jó­zsef­től idéz­te, mert e nap­ló­ból való a csitt­vá­ri kró­ni­ká­ban Na­po­le­on ma­gya­rok­hoz in­té­zett prok­la­má­ci­ó­já­nak em­le­ge­té­se a 272. ol­da­lon; az, hogy az egyik elő­adó a re­gény­ben, bi­zo­nyos Je­nőy „Szent Ist­ván ko­ro­ná­já­ról be­szélt. Olyan dol­go­kat mon­dott el, ami­ket ma is csak sut­tog­va lesz jó to­vább­ad­ni: hogy az a ko­ro­na min­de­nes­tül, gyön­gyös­tül, drá­ga­kö­ves­tül nem ér töb­bet tíz­ezer tal­lér­nál, […] pe­dig a raj­ta lévő ké­pek és ne­vek bi­zo­nyít­ják, hogy ez a ko­ro­na nem is volt soha Szent Ist­ván­nak a fe­jén.” Ugyan­ezt Ke­resz­te­si Jó­zsef nap­ló­já­ban a fen­ti ki­adás 272. lap­ján ol­vas­hat­juk. Em­lít­sük még a No­tesz má­sik, már ol­va­sott be­jegy­zé­sét: „Két diák a tüz­ben le­fe­küd­vén, élet­ben ma­radt”. Ez majd­nem szó sze­rint így van Ke­resz­te­si­nél (390): „Sőt a 48. ház­ban két deák be­szo­rúl­ván s föld­re fe­küd­vén, a tűz alatt élet­be ma­ra­dott.” Va­la­mint ugyan­in­nen való Jó­kai Mór ket­tős uta­lá­sa: „Utol­já­ra fúj­ták e nó­tá­kat a bu­dai or­szág­gyű­lé­sen a fel­gyűlt ne­me­si ban­dé­ri­u­mok előtt, mi­kor a ko­ro­nát Bécs­ből ha­za­hoz­ták; ak­kor hal­lat­ta még egy­szer a tá­ro­ga­tó a Héj, Rá­kó­czi, Ber­csé­nyi! in­du­lót – s az­tán a má­si­kat: Őszi har­mat után.” És Jó­kai idéz is egy-egy vers­sza­kot mind­két ének­ből. Mert Ke­resz­te­si Jó­zsef­nél ol­vas­ta a ki­adott nap­ló 213. lap­ján, hogy Bi­har vár­me­gye ün­nep­lést tar­tott a ko­ro­na ha­za­ho­za­ta­lá­nak a hí­ré­re. „A temp­lom ek­kor tele vala ret­ten­tő so­ka­ság­gal, hol az uri asszo­nyok mind ma­gyar fő­kö­tők­ben, né­me­lyek le­eresz­tett fá­tyo­lok­ban je­len­tek meg. A vá­ros­ba való vissza­me­ne­tel, esett az előb­bi rend­del. A tö­rök si­pok­ban két­fé­le no­ták fu­vat­tak, u. m.:

1‑ször. Hejj Rá­kó­czi, Ber­csé­nyi, Vi­téz Ma­gya­rok ve­zé­ri

Hová let­tél Be­ze­ré­di, Nem­ze­tünk­nek fé­nyes csil­la­gi,

Ocs­kai.

2‑szor. Őszi har­mat után, Vég­re mi­kor osz­tán

Fuj­do­gál a téli szél, (bis)

Zöld erdő ár­nyé­kát, Pi­ros csiz­mám nyo­mát

Hó­val lepi bé a tél, hó­val lepi bé a tél.”

Az Őszi har­mat után szö­veg­tör­té­ne­té­ről iz­gal­mas ka­land­re­gény ol­vas­ha­tó a Stoll Béla ál­tal 1961-ben meg­je­len­te­tett kri­ti­kai ki­adás­ban a jegy­ze­tek­ben (706–710). Ke­resz­te­si Jó­zsef fris­sen, te­hát 1868-ban meg­je­lent nap­ló­ja iránt nem­csak tör­té­nel­mi re­gé­nyek író­ja ér­dek­lő­dött, ha­nem a szak­tör­té­nész is. 1871-ben Graz­ban je­lent meg Franz Kron­es tör­té­né­szi mun­ká­ja: Un­garn un­ter Ma­ria The­re­sia und Jo­seph II. 1740–1790. Ge­schicht­li­che Stu­di­en in Be­re­i­che des in­ne­ren Sta­at­sle­ben, Lubensky’s Universitäts-Buchhandlung, Graz, 1871.). Itt a 65. ol­da­lon ol­va­som: „In der Dom­kirche sah man zahl­re­iche Her­renf­ra­u­en in uga­ris­c­hen Ha­u­ben, ein­ige mit herab­gelas­se­nen Sch­lei­ern. Dann ging der Zug aus der Kirche stadtwärts. Man spiel­te da­bei auf tür­kis­c­hen Pfe­i­fen verschi­e­de­ne Wei­sen, z. B. »Hei Rá­kó­czy, Ber­csé­nyi, rittr­li­che Ma­gya­ren­füh­rer, Wo­hin ge­ri­ethst Ocs­kai! u. s. w.« – Man si­eht, wie frisch noch ge­wis­se Erin­ner­un­gen an die letz­te In­sur­rec­ti­on, de­ren An­den­ken die Klän­ge des Rá­kó­czi­mar­sches’ im­mer wi­e­der auf­frisch­ten.”

És mind­ket­tő­jük­nél, a tör­té­nész Kron­es­nél és a re­gény­író Jó­ka­i­nál hang­sú­lyos sze­re­pet kap­nak – itt most megint az Ep­pur si mu­o­ve 1. fe­je­ze­té­ből idé­zek – „Mé­lyen tit­kolt po­li­ti­kai ira­tok: Mar­ti­no­vics ka­te­kiz­mu­sa, a Manch-Hermaeon – I. Na­pó­le­on prok­la­má­ci­ó­ja a ma­gya­rok­hoz! – az Árpád-ivadék Cro­uy csa­lád do­ku­men­tu­mai s az a vég­ze­tes szín­da­rab, me­lyet XVI. La­jos le­fe­jez­te­té­sé­ről ír­tak, s me­lyet K…ban elő is ad­tak a di­á­kok”. Nos, a kö­zös és ki­emelt sze­re­pet kapó hi­vat­ko­zás ez a bi­zo­nyos Manch-Hermaeon, amely szer­ző­név, nyom­da és év­szám nél­kül je­lent meg 1790-ben. A Politisch-kirchliches Manch Her­ma­e­on von den Re­for­men Kay­ser Jo­sephs über­ha­upt vor­züg­lich in Un­garn, mit nüz­li­chen Win­ken zur Rich­tung der Ge­sin­nun­gen des Adels der Ge­ist­lich­ke­it und des Volks auf den nächts be­vors­te­hen­den Re­ichs­tag in Un­garn (Ged­rukt mit Wör­bö­zis­c­hen Sch­rif­ten) című igen jól meg­szer­kesz­tett könyv, a (sé­rel­mi) po­li­ti­kai pamf­le­tek kin­cses­tá­ra. A 19. szá­zad első fele szá­má­ra a fel­szí­nen a szer­ző ki­lé­te volt ér­de­kes. So­kan Ber­ze­vi­czy Ger­gely­re tip­pel­tek (a mün­che­ni Ba­jor Ál­la­mi Könyv­tár pél­dá­nyá­nak cím­lap­ján ce­ru­zá­val ez áll: „Ber­ze­vi­czy Ger­gely”, „1790”), Fáy And­rás sze­rint „fő­vesz­tett Haj­nó­czi en­nek a szer­ző­je” (mi­u­tán ezt el­ve­tet­te, a 20. szá­za­di fi­lo­ló­gia egy má­sik Haj­nó­czy­ra gon­dolt), Har­sá­nyi Ist­ván 1916-ban Ka­zin­czy ta­nú­ság­té­te­lé­re hi­vat­koz­va Mol­nár Já­nos pes­ti evan­ge­li­kus lel­kész­ben ta­lál­ta meg az auk­tort, Mis­kolczy Amb­rus sze­rint is „A név­te­le­nül meg­je­lent mun­kát a pes­ti szlo­vák lel­kész, Ján Mol­nár írta az ural­ko­dó meg­bí­zá­sá­ból, és ne­me­si kö­rök­ben nagy fel­zú­du­lást vál­tott ki.” De nem ez a lé­nye­ges. Ha­nem az, hogy 1872-ben Jó­kai Mór mint­egy en­nek a 18. szá­zad végi pamf­let­nek a cí­mé­vel jel­ké­pez­te mind­azt, amit ő a 18. szá­zad kland­esz­ti­nus ma­gyar iro­dal­má­nak gon­dolt.

Mit je­lent a kland­esz­ti­nus jel­ző Jó­kai Mór (A csitt­vá­ri kró­ni­ka) szá­má­ra a re­gény­ben? Fen­tebb már idéz­tem, hogy a hi­va­ta­los nem­ze­ti tör­té­net­írás ál­tal föl nem jegy­zett ada­tok­ra vo­nat­ko­zik, vagy olya­nok­ra, ame­lye­ket egy­kor föl­je­gyez­tek ugyan, de a ha­ta­lom a föl­jegy­zé­se­ket meg­sem­mi­sí­tet­te; és a har­ma­dik eset: ami­kor a hi­va­ta­los tör­té­net­írás meg­ha­mi­sí­tot­ta az „ada­to­kat”. „Ott le­he­tett ta­lál­ni e kró­ni­ká­ban az el­fe­le­dett, az el­te­me­tett or­szá­gos gyász­ese­mé­nye­ket; min­dig volt itt va­la­mi, ami­re fá­tyolt kel­lett vet­ni, amit az utó­kor­ral el kel­lett fe­lej­tet­ni; ami­re rá kel­lett fog­ni: Álom volt az! Ha­zug­ság az!” „Mé­lyen tit­kolt po­li­ti­kai ira­tok […] Az­után val­lá­sos tar­tal­mú rit­ka­sá­gok […] És rég el­hang­zott, el­til­tott, a le­ve­gő­ből is ki­té­pett da­lok hang­je­gyei, mi­ket egy­kor tá­ro­ga­tó­kon fút­tak, tá­bor­ban éne­kel­tek, s mik­nek nem volt sza­bad hang­za­ni töb­bé.” Vagy­is a kland­esz­ti­nus az in­kább (el)rejtett, sem­mint tit­kolt, és A csitt­vá­ri kró­ni­ka anya­ga sem­mi­képp nem szá­mí­tott ilyen­nek az 1870-es évek­ben. Ne fe­led­jük, hogy olyan anyag­ról van szó, amely szö­ve­gek­nek oly­kor a ke­let­ke­zé­si ide­je, de a ter­mi­nus post quemje jól meg­ad­ha­tó: ilye­nek a tár­gyalt köz­köl­té­sze­ti ki­adás­ban a „poszt­ku­ruc” éne­kek, ilyen „a po­li­ti­kai köz­köl­té­szet”, és ja­va­részt ilye­nek az inszurgens-dalok. Ezek, ugyan szer­ző­név nél­kül, de in­kább úgy vi­sel­ked­nek, mint az 1820–1830-as évek folyóirat- és könyv­köl­té­sze­te. Csak he­lye­sel­he­tő, ha a 18. szá­za­di for­rá­sok fel­mu­ta­tá­sát a ki­adók le­zár­ják az 1814–1815-ös évek­kel, és csak rit­kán, ok­kal utal­nak pél­dá­ul Er­dé­lyi Já­nos­nak a szá­mos szö­veg „élet­tör­té­ne­té­ben” ce­zú­rát je­len­tő há­rom­kö­te­tes ki­adá­sá­ra. De ki­ta­pint­ha­tó, hogy igen sok eset­ben az is már ér­tel­me­zé­si lé­pés, ha va­la­mely 18. szá­za­di szö­veg egy 19. szá­zad ele­ji kéz­ira­tos éne­kes­könyv­ben fel­buk­kan. Igen, ta­nul­sá­gos fel­adat a le­he­tő ala­pos­ság­gal utá­na­men­ni az egyes kéz­ira­tos éne­kes­köny­vek ese­té­ben nem­csak az összeállító(k)nak, ha­nem a kéz­irat ké­sőb­bi tu­laj­do­no­sa­i­nak is: hol vol­tak ad­dig, amíg bir­tok­ló­ik be nem küld­ték a Kis­fa­lu­dy Tár­sa­ság­nak? Hen­ri Des­prez 1848-ban a Ma­gyar­or­szág és a ma­gyar moz­ga­lom című ta­nul­má­nyá­ban azt fej­te­get­te a Re­vue des Deux Mon­des ha­sáb­ja­in, hogy a „ma­gya­r­is­me” a jo­ze­fi­á­nus re­for­mok el­len­ha­tá­sa­ként ke­let­ke­zett, előbb csak nyel­vi eman­ci­pá­ci­ós moz­ga­lom volt, majd nyelv­po­li­ti­kai tö­rek­vés­sé lett, hogy vé­gül ki­fe­je­zet­ten po­li­ti­kai alak­za­tok­ba ren­de­ződ­jön. Amely ének­anyag a 18. szá­zad­ból, akár kéz­ira­tos, akár nyom­ta­tott for­má­ban, a 19. szá­zad első fe­lé­ben meg­je­le­nik, az na­gyon erős ér­tel­me­zé­si ke­re­tek közé ke­rült. Pél­dá­ul a Hol vagy te most, nyal­ka ku­ruc? 1848-ban a Nép­da­lok és mon­dák 3. kö­te­té­ben így ke­rül­het a Nem­ze­ti da­lok élé­re. Egé­szen más a hely­zet a 19. szá­zad 2. fe­lé­ben: ugyan­ezt a köl­te­ményt Thaly Kál­mán már fi­lo­ló­gi­ai szem­pont­ból sok­kal ren­de­zet­teb­ben, vál­to­za­ta­i­ban ad­hat­ta, az­zal a mű­fa­ji be­so­ro­lás­sal, hogy ez ku­rucz gúny­dal. Mert a 18. szá­za­di köz­köl­té­sze­ti anyag a rá kö­vet­ke­ző szá­zad 2. fe­lé­ben ré­szint a szak­ku­ta­tók (nép­rajz­ku­ta­tók, nyel­vé­szek, iro­da­lom­tör­té­né­szek, szak­tör­té­né­szek) ku­ta­tá­si te­rü­le­té­vé vált, más­részt egy ugyan rö­vid múlt­ra vissza­te­kin­tő, de an­nál nép­sze­rűbb ol­vas­mány­faj­tá­ban ke­rül nagy tö­meg­ben elő, a tör­té­nel­mi re­gényben. És ek­kor, mind a szak­em­be­rek­nél, mind az írók­nál igen erős ér­tel­me­zé­se­ket kap a mi 18. szá­za­di köz­köl­té­sze­ti anya­gunk is. Ha Gu­lyás Jó­zsef 1925-ben máig min­ta­sze­rű­en föl­dol­goz­ta a nép­da­lok je­len­lé­tét (mind­azon éne­kek je­len­lé­tét, ame­lye­ket Gu­lyás Jó­zsef nép­da­lok­nak vélt) Jó­kai Mór élet­mű­vé­ben, ak­kor föl­dol­goz­ha­tó­vá vá­lik a köz­köl­té­sze­ti da­ra­bok je­len­lé­te is (mind­azon éne­ke­ké, ame­lye­ket mi köz­köl­té­sze­ti da­ra­bok­nak vé­lünk vagy te­kin­tünk). Ter­mé­sze­te­sen úgy, ha szá­mot ve­tünk alap­ve­tő ka­te­gó­ri­á­ink (pél­dá­ul: „nép­dal”, „köz­köl­té­szet”) egy­más­sal pár­hu­za­mos és egy­más­ra ható vál­to­zá­sa­i­val. Er­dé­lyi Já­nos még a „poszt­ku­ruc” köl­te­mé­nye­ket nép­da­lok­nak gon­dol­ta, hi­szen so­kan ének­lik vagy éne­kel­ték őket. Ami a most meg­je­lent kö­tet­ben „ku­ruc te­ma­ti­ká­jú köz­köl­té­szet”, az Er­dé­lyi­nél még vagy a „tör­té­ne­ti, nem­ze­ti da­lok”, vagy a „ka­to­na és hadi da­lok” kö­zött sze­re­pelt, és ez utób­bi osz­tály­ba be­le­fér­nek mind­azon éne­kek, ame­lye­ket most „to­bor­zók, inszurgens-dalok, pro­pa­gan­da­ver­sek, mar­sok, in­du­lók”, il­let­ve „ka­to­na­élet” al­osz­tá­lyok­ban ol­vas­ha­tunk. Az ér­tel­me­zés, és vele együtt az osz­tá­lyo­zás ál­lan­dó vál­to­zá­sa már ott van Er­dé­lyi Já­nos vál­lal­ko­zá­sá­nak mé­lyén: az egyes „köny­vek” mi­nő­sí­tő, mert osz­tály­ba so­ro­ló el­ne­ve­zé­sei kö­tet­ről kö­tet­re mó­do­sul­nak, az osz­tá­lyok szá­ma kö­tet­ről kö­tet­re vál­to­zik, há­rom esz­ten­dőn be­lül. A Nép­da­lok és mon­dák 1. kö­te­té­ben még 13 „könyv” ol­vas­ha­tó, a 2. és 3. kö­tet­ben már csak 7–7, de nem pon­to­san ugyan­azok. Ab­ból, hogy a me­net köz­ben ta­nu­lunk meg jár­ni (fran­cia) köz­mon­dás je­gyé­ben Er­dé­lyi Já­nos a 2. kö­tet vé­gé­re il­lesz­tet­te ter­je­del­mes, alap­ve­tő dol­go­za­tát Nép­dal­köl­té­sze­tünk­ről, én – szem­ben szá­mos ko­ráb­bi ol­va­sat­tal – a konst­ruk­tív két­ség­be­esés adta de­rűt ol­va­som ki. Azt, hogy im­már a gyűj­te­mény kö­zép­ső da­rab­já­nak az össze­ál­lí­tá­sa után (míg ko­ráb­ban meg tud­ta volt mon­da­ni) már nem tud­ja meg­mon­da­ni, hogy mi is az a nép­dal! Árad­nak, dől­nek a szö­ve­gek hoz­zá a Kis­fa­lu­dy Tár­sa­ság­ba, és min­den egy­re ku­szább, egy­re zűr­za­va­ro­sabb.

Sze­rin­tem bol­dog re­mény­te­len­ség­gel kell vál­lal­ni a ká­oszt. Nem a köz­köl­té­szet ku­ta­tó­já­nak a fel­ada­ta (bár te­szi, lát­ha­tó mó­don te­szi), ha­nem az iro­da­lom­tör­té­né­szé, hogy az egyes szö­ve­gek élet­raj­zát leg­alább a múlt szá­zad leg­vé­gé­ig le­ír­ja. S ezt úgy te­he­ti meg, ha egy mul­tip­li­kált fi­lo­ló­gia, egy meg­sok­szo­ro­zott meg­kö­ze­lí­tés szem­lé­le­tét és esz­köz­rend­sze­rét ren­de­zi mel­lé­jük. In­dul­jon ki Dar­va­si Lász­ló vagy Mó­ricz Zsig­mond vagy Ko­do­lá­nyi Já­nos vagy Jó­kai Mór vagy Ke­mény Zsig­mond egy-egy iro­dal­mi szö­ve­gé­ből, ezek vers­ér­tel­me­ző ré­szét ves­se össze a ve­lük kor­tár­si és őket meg­elő­ző szak­tu­do­má­nyok vo­nat­ko­zó is­me­re­te­i­vel, majd a köz­ve­tí­tő for­rá­so­kon ke­resz­tül ha­lad­jon vissza odá­ig, ahol már nin­csen for­rás.

No­tes:

  1. Gu­lyás Jó­zsef, Jó­kai és a nép­da­lok, Eth­no­gra­phia, 1925, 7–12. fü­zet, 139.
  2. Jó­kai Mór, Fel­jegy­zé­sek I., s. a. r. Pé­ter Zol­tán, Pé­ter­fy Lász­ló, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 1967; a to­váb­bi­ak­ban: No­tesz, ol­dal­szám.
  3. No­tesz, 412.
  4. 549, 551, 555–556 (No­tesz, 548).
  5. No­tesz, 552.
  6. Kró­ni­ka Ma­gyar­or­szág pol­gá­ri és egy­há­zi köz­éle­té­ből a XVIII. szá­zad vé­gén: Ke­resz­te­si Jó­zsef egy­ko­rú ere­de­ti nap­ló­ja, [saj­tó alá ren­dez­te Szé­kács Jó­zsef 1821–1822-ben ké­szült má­so­la­ta nyo­mán S. Hof­fer End­re], ki­ad­ja Ráth Mór, Pest, 1868.
  7. No­tesz, 551.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?