Hajdu Péter recenziója a Jókai-elbeszélések kritikai kiadásának 10. kötetéről

április 3rd, 2014 § 0 comments

recenzió

Jó­kai Mór, El­be­szé­lé­sek 1861–1862, 10, s. a. r. Tar­já­nyi Esz­ter, Bu­da­pest, Rá­ció, 2012.

Jó­kai Mór el­be­szé­lé­se­i­nek 10. kö­te­te je­lent meg kri­ti­kai ki­adás­ban, de a ko­ráb­bi arannyal met­szett kék vá­szon­kö­tés he­lyett hal­vány­sár­ga bo­rí­tó­val. Le­het, hogy en­nek a vál­to­zás­nak egé­szen pró­zai okai van­nak (pél­dá­ul hogy a Rá­ció Ki­adó­nak nem volt joga hasz­nál­ni az Aka­dé­mi­ai ál­tal ki­ala­kí­tott kül­sőt, vagy hogy a vá­szon túl drá­ga), de min­den­kép­pen jel­zi, hogy az Ei­se­mann György ve­ze­té­sé­vel mű­kö­dő csa­pat mint­egy új­ra­kez­de­ni, és nem foly­tat­ni akar­ja a ko­ráb­bi so­ro­za­tot. En­nek az új­ra­kez­dés­nek van egy ke­vés­bé szem­betűnő, de an­nál je­len­tő­sebb jel­zé­se is. Az 1861–62-es el­be­szé­lé­sek közé Tar­já­nyi Esz­ter be­vá­lo­ga­tott két olyan szö­ve­get, ame­lyek 1975-ben már meg­je­len­tek a kri­ti­kai ki­adás­ban, a Cik­kek és be­szé­dek VI. kö­te­té­ben. 1 Nem egy­sze­rű­en ar­ról van szó, hogy a saj­tó alá ren­de­ző úgy ta­lál­ta, ezek in­kább no­vel­lák, mint pub­li­cisz­ti­kai írá­sok, il­let­ve hogy itt is meg­je­len­het­né­nek: eh­hez ele­gen­dő lett vol­na át­utal­ni a ko­ráb­bi meg­je­le­nés­re ugyan­eb­ben a so­ro­zat­ban (amennyi­ben úgy te­kin­ti, hogy ez még ugyan­az a so­ro­zat), nem kel­lett vol­na kö­zöl­ni a tel­jes szö­ve­ge­ket és új jegy­zet­ap­pa­rá­tust írni. Az El­be­szé­lé­sek 10. kö­te­te azon­ban úgy te­kint a Cik­kek és be­szé­dek VI. kö­te­té­re mint előz­mény­re, mint fel­dol­go­zan­dó szö­veg­tör­té­ne­ti ada­lék­ra. A No­vel­la egy no­vel­lá­ról ke­let­ke­zés­tör­té­ne­ti nar­ra­tí­vá­já­nak ada­ta­it több­nyi­re on­nan eme­li át (ter­mé­sze­te­sen fel­tün­tet­ve a for­rást), Az exe­qu­ál­ha­tat­lan ese­té­ben pe­dig a szö­veg­kri­ti­kai ap­pa­rá­tus a Cik­kek és be­szé­dek ál­tal ho­zott szö­ve­get is fel­dol­goz­za. Ez utób­bi azért fon­tos, mert a két ki­adás hét pon­ton el­tér egy­más­tól, mint­hogy a no­vel­la más-más meg­je­le­né­se­it vá­lasz­tot­ták a alap­szö­ve­gül. Min­den­eset­re ez a két Jókai-szöveg kü­lö­nö­sen al­kal­mas arra, hogy szem­lél­tes­se az új és a régi meg­kö­ze­lí­tés köz­ti kü­lönb­sé­ge­ket.

Kezd­jük Az exe­qu­ál­ha­tat­lan alap­szö­ve­gé­nek ki­vá­lasz­tá­sá­val! Az ul­ti­ma ma­nus elve alap­ján leg­in­kább azt vár­nánk, hogy egy gyűj­te­mé­nyes kö­tet­ben is meg­je­lent írás ese­té­ben az első kö­tet­ki­adás lesz az alap­szö­veg, mint­hogy fel­te­he­tő, hogy azt még át­néz­te és kor­rek­tú­ráz­ta a szer­ző, míg a to­váb­bi ki­adá­sok­kal már alig­ha tö­rő­dött. Ez az ököl­sza­bály. Tar­já­nyi Esz­ter idé­zi Len­gyel Dé­nes és Nagy Mik­lós el­ve­it az El­be­szé­lé­sek I. kö­tet­ből: „nem te­kint­jük min­den eset­ben az első kö­tet­be­li meg­je­le­nést alap­nak, ha­nem a saj­tó alá ren­de­ző­től függ, va­jon az eset­le­ges K‑hoz, első saj­tó­meg­je­le­nés­hez vagy a kö­tet­hez kíván‑e ra­gasz­kod­ni. A vá­lasz­tást min­dig rö­vid in­dok­lás­sal kell be­ve­zet­ni.” (194–195.) Ezt Tar­já­nyi még az­zal egé­szí­ti ki, hogy a kö­te­tek ké­sőb­bi ki­adá­sát is ér­de­mes le­het alap­szö­veg­nek vá­lasz­ta­ni, „ha a ké­sőb­bi – még Jó­kai éle­té­ben meg­je­lent – ki­adá­sok nyil­ván­va­ló szer­zői té­ve­dést, il­let­ve a szö­veg­ér­tést ne­he­zí­tő, pon­tat­lan fo­gal­ma­zást kor­ri­gál­tak.” (195.) Eh­hez ké­pest a régi kri­ti­kai ki­adás az Üs­tö­köst, az újab­bik a Nem­ze­ti Ki­adás Éle­tem­ből című kö­te­tét, vagy­is a má­so­dik kö­tet­ki­adást vá­lasz­tot­ta a fő­szö­veg alap­já­ul, az első könyv­meg­je­le­nést egyik sem, és a rö­vid in­dok­lás­sal mind­ket­tő adós ma­rad. Az el­té­ré­sek kö­zül hat annyi­ra je­len­ték­te­len, hogy alig­ha in­do­kol­hat­tak ilyen dön­tést. De ott van az első mon­dat, amely a Jó­kai éle­té­ben meg­je­lent vál­to­za­tok­ban a kö­vet­ke­ző­kép­pen fes­tett:

1862 (Üs­tö­kös): X. gróf egy szép kis hét­ezer hol­das bir­tok ura az uk­rá­ni­á­ban.
1887 (Éle­tem­ből 3. kö­tet): X. gróf egy szép kis hét­ezer hol­das bir­tok ura az Uk­rá­ni­á­ban.
1898 (Éle­tem­ből. NK 97. kö­tet): X. gróf egy szép kis hét­ezer hol­das bir­tok ura a Bán­ság­ban.

Az első kö­tet­ki­adás vál­to­za­ta nyelv­ta­ni­lag va­ló­szí­nű­leg hely­te­len, hi­szen Uk­rá­nia or­szág, na­gyobb te­rü­let neve, azok előtt pe­dig ál­ta­lá­ban nem hasz­ná­lunk ha­tá­ro­zott név­előt. De hogy mit je­len­te­ne az „uk­rá­nia” szó kis­be­tű­vel, köz­név­ként? Én nem tu­dom, és ar­ról sem tu­dok, hogy lett vol­na va­la­mi­fé­le je­len­té­se az 1860-as évek saj­tó­já­ban vagy köz­be­szé­dé­ben. A Bán­ság eh­hez ké­pest iga­zán könnyen ért­he­tő, ta­lán túl­sá­go­san is könnyen. Tar­já­nyi nyil­ván ezért vá­lasz­tot­ta ezt a szö­veg­vál­to­za­tot, mert kor­ri­gál­ja „a szö­veg­ér­tést ne­he­zí­tő, pon­tat­lan fo­gal­ma­zást”. Csak­hogy a szö­veg­kri­ti­ka is­me­ri a lec­tio dif­fi­ci­li­or el­vét is, hogy tud­ni­il­lik a ne­he­zeb­ben ért­he­tő vál­to­zat na­gyobb va­ló­szí­nű­ség­gel szár­ma­zik a szer­ző­től, mert a ké­sőb­bi má­so­lók, szer­kesz­tők, sze­dők egy­sze­rűb­bé szok­ták ten­ni a szö­ve­get, nem bo­nyo­lul­tab­bá. Biz­tos nincs olyan sze­dő, aki a „Bán­ság­ban” szót ol­vas­sa Jó­kai kéz­ira­tá­ban, és he­lyet­te azt sze­di ki: „uk­rá­ni­á­ban”. De olyan szer­kesz­tőt na­gyon is el tu­dunk kép­zel­ni, aki nem érti, mit ke­res a szö­veg­ben Uk­rá­nia, és beír he­lyet­te va­la­mit, amit ért. A szer­ző bi­zony té­ved­het, fo­gal­maz­hat ne­héz­ke­sen és pon­tat­la­nul, és ak­kor ne­künk azt kéne ér­tel­mez­nünk, nem a ké­sőb­bi szer­kesz­tők egy­sze­rű­sí­tő meg­ol­dá­sa­it. A té­ve­dés, ne­héz­kes­ség eset­leg le­het nyil­ván­va­ló, de et­től még nem lesz min­dig nyil­ván­va­ló, ho­gyan kéne kor­ri­gál­ni. Ke­ré­nyi Fe­renc nem fű­zött ma­gya­rá­za­tot az uk­rá­ni­á­hoz, Tar­já­nyi Esz­ter­nek pe­dig nem is kel­lett, hi­szen ő a szö­veg­vál­to­za­tok közé szám­űz­te, ami­ket ugye nem kell kom­men­tál­ni. Én nem aka­rom és nem is tu­dom itt meg­ol­da­ni a prob­lé­mát. A leg­va­ló­szí­nűbb­nek azt tar­tom, hogy a szó egy ma­gyar­or­szá­gi táj­egy­sé­get je­lölt, hi­szen a ha­zai köz­ál­la­po­to­kat sza­ti­ri­zál­ja, és ak­kor az uk­rá­nok (va­ló­já­ban ru­szi­nok) lak­ta te­rü­let a ké­zen­fek­vő je­lölt észak-keleten. En­nek nem be­vett meg­ne­ve­zé­se az Uk­rá­nia, in­nen ered­he­tett a bi­zony­ta­lan­ság a kis vagy nagy kez­dő­be­tűt il­le­tő­en, va­la­mint a szo­kat­lan név­elő, ami­lyet a Szé­kely­föld vagy a Kun­ság szo­kott kap­ni. Ez egy prob­le­ma­ti­kus hely, és a Nem­ze­ti Ki­adás szer­kesz­tő­je mint­egy át­vág­va a gor­di­u­szi cso­mót egy­sze­rű­en egy egé­szen más szót írt a he­lyé­re, és al­kal­ma­sint egy má­sik táj­egy­ség­re he­lyez­te át a tör­té­ne­tet. Hogy Tar­já­nyi Esz­ter el­fo­gad­ta ezt a meg­ol­dást, az azért kü­lö­nös, mert dek­la­rált el­vei sze­rint azért nem mo­der­ni­zál­ja tel­jes egé­szé­ben a he­lyes­írást (a so­ro­zat ha­gyo­má­nyá­val sza­kít­va), mert sze­ret­né, ha az ol­va­só szem­be­néz­ne a szö­veg ide­gen­sé­gé­vel, ne­he­zeb­ben fo­gyaszt­ha­tó jel­le­gé­vel. Itt vi­szont meg­óv­ja az ol­va­sót „a szö­veg­ér­tést ne­he­zí­tő, pon­tat­lan fo­gal­ma­zás” ér­tel­me­zé­sé­nek fel­ada­tá­tól.

Né­mi­képp azért mo­der­ni­zál­ja a he­lyes­írást is. Pél­dá­ul ahol a fen­ti no­vel­lá­ban a ré­geb­bi kö­tet „boule­var­don” szö­ve­get ho­zott, most azt ol­vas­suk: „boulevard-on”. A mai he­lyes­írás azért hasz­nál kö­tő­je­let, mert az ide­gen szó vé­gén a -d néma. A kri­ti­kai ki­adás ko­ráb­bi kö­te­te vi­szont a pub­li­cisz­ti­kai szö­ve­gek­nél (a szép­iro­dal­mi­ak­nál nem!) a be­tű­hív köz­lést pre­fe­rál­ta. Kér­dés le­het azon­ban, hogy a ko­ra­be­li ol­va­só­kö­zön­ség szá­má­ra is néma volt‑e az a -d? A 19. szá­za­di saj­tó sok­szor „bor­zal­mas írás­mód­dal” hoz­za az ide­gen sza­va­kat, ami­ből a hely­te­len tol­da­lé­ko­lás­sal együtt arra le­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a sze­dők­nek (és egyes szer­zők­nek) fo­gal­muk sem volt az ere­de­ti ki­ej­tés­ről, és azt va­la­mi­lyen ma­gya­ros vál­to­zat­ban mond­ták ki. 2

A leg­fon­to­sabb kü­lönb­ség a Jó­kai kri­ti­kai ki­adás régi és új kö­te­te kö­zött azon­ban az, hogy a tár­gyi ma­gya­rá­za­tok sok­kal bő­sé­ge­seb­bek let­tek. Az in­for­má­ci­ó­nak ez az ör­ven­de­tes bő­sé­ge az egész kö­tet­re jel­lem­ző, de a kö­zös cikkeken-novellákon is jól lát­szik. Tar­já­nyi sok­kal több min­den­hez fűz ma­gya­rá­za­tot, és sok­szor az egyes jegy­ze­tek is sok­kal rész­le­te­zőb­bek. A tör­té­nel­mi tár­gyú no­vel­lák­hoz írott hosszú be­ve­ze­tők az áb­rá­zolt ese­mé­nyek kon­tex­tu­sá­ról na­gyon hasz­no­sak, sőt él­ve­ze­te­sek is. Ezért a jegy­zet­ap­pa­rá­tust na­gyon fon­tos­nak és in­for­ma­tív­nak tart­hat­juk. Ap­róbb (a Jó­kai szö­ve­gek ér­tel­me­zé­sét ke­vés­sé be­fo­lyá­so­ló) té­ve­dés­ből is ke­ve­set ta­lál­tam. 3

Összes­sé­gé­ben ezt a so­ro­za­ton be­lü­li ha­gyo­mány­tö­rést, ezt az új­ra­kez­dést mint in­tel­lek­tu­á­lis bá­tor­sá­got kell mél­tat­ni. Túl sok min­den tör­tént az el­múlt fél­száz év­ben a tex­to­ló­gi­á­ban, túl sok min­den vál­to­zott meg a fi­lo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás­ban ah­hoz, hogy a be­fe­je­zet­len kri­ti­kai össz­ki­adá­so­kat régi el­vek sze­rint foly­tas­suk. Tar­já­nyi Esz­ter pél­dá­ul azt ál­lít­ja, fe­les­le­ges a nép­sze­rű ki­adá­sok cél­ja­i­ra mo­der­ni­zált he­lyes­írá­sú szö­ve­get szol­gál­tat­ni, hi­szen a szö­veg­szer­kesz­tő prog­ra­mok­kal ezt a ki­adók ma már gyor­san és egy­sze­rű­en meg­csi­nál­hat­ják (210). Ugyan­ak­kor a be­tű­hív köz­lés fe­les­le­ge­sen meg­ne­he­zí­te­né a be­fo­ga­dást olyas­mik­kel, mint a cz vagy az „a ki” / ”a mi” ala­kok. Ő te­hát egy köz­tes el­já­rást ala­kít ki, amely mér­sé­kel­ten mo­der­ni­zál­ja a he­lyes­írást. Ez a szem­lé­let­mód, te­hát az el­for­du­lás a mo­der­ni­zá­lás­tól, s így a tör­té­ne­ti tá­vol­ság ér­zé­kel­te­té­se a he­lyes­írás­ban, ter­jed­ni lát­szik a 19. szá­za­di szö­ve­gek ki­adá­sá­ban. Ha­son­lót lá­tunk a Kal­lig­ram Krú­dy össz­ki­adá­sá­ban és Pe­te­lei Ist­ván összes no­vel­lái 4 ese­té­ben is. Ezek azon­ban szö­veg­köz­lé­sek, nem kri­ti­kai ki­adá­sok, va­la­hol a (kö­vet­ke­ze­te­sen mo­der­ni­zá­ló) nép­sze­rű és (a modernizálás/betűhív köz­lés di­cho­tó­mi­á­já­hoz ra­gasz­ko­dó) kri­ti­kai szö­veg­köz­lé­sek kö­zött he­lyez­ked­nek el. A Jó­kai ki­adás­nak itt akár út­tö­rő sze­re­pe is le­het.

Vé­ge­ze­tül fel­ve­tőd­het a kér­dés, mennyi­re „jók” ma­guk az 1861–62-es Jókai-novellák, mennyi­re ér­de­mes ol­vas­ni őket, noha egy kri­ti­kai élet­mű­ki­adás ter­mé­sze­te­sen nem vá­lo­gat, ha­nem ér­te­lem­sze­rű­en min­den szö­ve­get tar­tal­maz­nia kell. Tar­já­nyi a no­vel­lák mi­nő­sé­gét il­le­tő­en így fo­gal­maz: „Jó­kai va­ló­szí­nű­leg erő­sen túl­zott, ami­kor – sze­rény­sé­gé­nek be­tud­ha­tó­an – azt ál­lí­tot­ta ma­gá­ról, hogy »No­vel­len sind mei­ne sch­wach­te [! HP] Se­i­te« (a no­vel­la a gyön­ge ol­da­lam)” (196). 5 Ha va­la­ki csak eb­ből a kö­tet­ből is­mer­né meg a no­vel­lisz­ti­ká­ját, úgy vé­lem, haj­la­na arra, hogy (sze­rény­ség ide vagy oda) tel­jes mér­ték­ben iga­zat ad­jon Jó­ka­i­nak. A szö­ve­gek több­sé­ge annyi­ra igény­te­len­nek lát­szik, mint­ha pusz­tán napi új­ság­írói ru­tin­ból író­dott vol­na. Ököl­sza­bály­ként az lát­szik, hogy mi­nél hosszabb a no­vel­la, an­nál jobb.

Summary

The vo­lu­me, which con­ta­ins Mór Jókai’s short stori­es of 1861–62, is rat­her a new be­g­in­ning than a con­ti­nu­a­ti­on of the cri­ti­cal edi­ti­on of the author’s comp­le­te work. Among ot­hers, it con­ta­ins two pi­e­ces which have al­re­ady been pub­lis­hed in a pre­vi­o­us vo­lu­me of the cri­ti­cal edi­ti­on, alt­ho­ugh in the se­ri­es of jour­nal­ism, not in that of short stori­es. Tarjányi’s edi­ti­on of­fers dif­fe­rent text (bas­ed on dif­fe­rent va­ri­a­tions), a more mo­der­ni­sed spel­l­ing met­hod, and an ex­ten­ded set of com­ments. The re­vie­wer ce­le­b­ra­tes this as a bra­ve strategy.

No­tes:

  1. Jó­kai Mór, Cik­kek és be­szé­dek VI (1861. ja­nu­ár 7.–1865. jú­ni­us 24.), s. a. r. Láng Jó­zsef és Rigó Lász­ló, jegy­ze­tek Ke­ré­nyi Fe­renc, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai, 1975, 90–95 és 158–161.
  2. Be­zecz­ky Gá­bor, Jegy­ze­tek = Krú­dy Gyu­la, El­be­szé­lé­sek 1, Po­zsony, Kal­lig­ram, 2005 (Össze­gyűj­tött mű­vei 3), 381.
  3. 275: a bri­li­áns „58 egy­for­ma la­pocs­ká­ra (fa­zet­tá­ra) csi­szolt gyé­mánt”, pe­dig a fa­zet­ták nem egy­for­mák; 293: a ba­ka­csin nem szín („fe­ke­te”), ha­nem fe­ke­te posz­tó vagy vá­szon; 320: Bac­chus „Di­o­nü­szosz gö­rög is­ten ró­mai vál­to­za­ta”, pe­dig a Bak­khosz ugyan­úgy gö­rög neve az is­ten­nek, mint a Di­o­nü­szosz, leg­fel­jebb a gö­rög szó la­tin át­írá­sá­ról be­szél­het­nénk, ha kéne, de nem kell, mert Jó­kai rá­adá­sul ma­gya­ros Bakhus ala­kot hasz­nál; ugyan­ott a be­am­ter nem fel­tét­le­nül adó­sze­dő, ha­nem bár­mi­lyen hi­va­tal­nok.
  4. Pe­te­lei Ist­ván Összes no­vel­lái 1–2, s. a. r. Tö­rök Zsu­zsa, Deb­re­cen, Kos­suth Egye­te­mi Ki­adó, 2005.
  5. Tar­já­nyi a kri­ti­kai ki­adás Le­ve­le­zés II. (s. a. r. Olt­vá­nyi Amb­rus, Bp. Aka­dé­mi­ai, 1975) kö­te­té­ből idéz, hi­vat­koz­va a 340. és 784. ol­dal­ra. Az idé­zett mon­dat a 341. ol­da­lon ta­lál­ha­tó meg, azon­ban nem „sch­wach­te”, ha­nem „sch­wa­che” alak­kal, ami­nek van ér­tel­me. A 784. ol­da­lon a ma­gyar for­dí­tá­sát ta­lál­juk a kö­vet­ke­ző for­má­ban: „A no­vel­lák az én gyön­ge ol­da­lam.”
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?