Kazinczy csiszolt arca – Granasztói Olga recenziója

december 29th, 2013 § 0 comments

recenzió

Bod­ro­gi Fe­renc Máté, Ka­zin­czy arca és a csi­szolt­ság nyel­ve, Deb­re­ce­ni Egye­te­mi Ki­adó, Deb­re­cen, 2012.

Bod­ro­gi Fe­renc Máté mo­nog­rá­fi­á­já­ban nem úgy je­le­ní­ti meg Ka­zin­czyt, ahogy tet­te azt Toldy Fe­renc, a ba­rát, majd Vá­czy Já­nos, a hu­szon­egy kö­te­tes le­ve­le­zés ki­adó­ja, mint­egy em­lék­mű­vet ál­lít­va neki, ha­nem in­kább le­lep­le­ző mó­don, vé­gé­re jár­va a ki­mun­kált én-alakzat ter­mé­sze­té­nek, kon­tex­tu­sá­nak.

Az au­to­biogra­fi­kus kor­pusz­ból és a le­ve­le­zés­ből így ki­bom­ló, és az egyik leg­erő­tel­je­sebb­nek ítélt Kazinczy-arc „be­ren­de­zé­sét” mik­rosz­ko­pi­kus rész­le­tes­ség­gel tár­ja fel a mo­nog­rá­fia. A fel­tá­rás so­rán az a mű­al­ko­tó és mű­él­ve­ző Ka­zin­czy mu­tat­ko­zik meg előt­tünk, aki az an­gol lord An­tho­ny Ash­ley Co­oper, Shaf­tes­bury har­ma­dik gróf­já­nak új élet­vi­te­li, mű­vé­szi ma­ga­tar­tás­for­mát érin­tő élet­fi­lo­zó­fi­á­ját szin­te tud­tán kí­vül (a Lord ne­vét mind­össze egy­szer írta le sa­ját ke­zé­vel) sa­já­tí­tot­ta el, a csi­szolt­ság új an­gol­szász nyel­vén író­dott mun­ká­i­nak el­ső­sor­ban né­met köz­ve­tí­tés­sel be­fo­ga­dott esz­me­tör­té­ne­ti kon­tex­tu­sá­ban.

Ka­zin­czy Fe­renc ön­élet­raj­zi em­lé­ke­ze­té­nek dokumentum-mennyisége a vi­lág­iro­da­lom­ban is pá­rat­lan­nak szá­mít. Ez egy­részt azt ered­mé­nye­zi, hogy – Vá­czy Já­nos­sal szól­va – „ke­vés író­nak is­mer­jük rész­le­te­seb­ben az éle­tét, mint Ka­zin­czyét”, más­részt azt is, hogy ki­vá­ló alap­anya­gul szol­gál az ön­élet­írás nar­ra­tív te­rem­tő­dé­sét vizs­gá­ló el­mé­le­tek­nek, me­lyek egyet­ér­te­nek ab­ban, hogy egy ér­tel­me­ző konst­ru­á­lás ré­vén az el­be­szé­lés so­rán az ön­ér­tel­me­zé­si és ön­be­mu­ta­tá­si mű­ve­le­tek bo­nyo­lult kom­po­zí­ci­ó­já­ban az ön­élet­írás a szó leg­szo­ro­sabb ér­tel­mé­ben tör­té­net­szer­kesz­tés, s mint ilyen: én-teremtő ak­tus. En­nek hang­sú­lyo­zá­sa a szá­mos új szak­iro­dal­mi pub­li­ká­ció el­le­né­re még min­dig tar­to­gat új­don­sá­got Ka­zin­czy Fe­renc au­to­biogra­fi­kus írá­sa­it ta­nul­má­nyoz­va, amely itt és most Bod­ro­gi mo­nog­rá­fi­á­já­ban egy iz­gal­mas prob­lé­ma ex­po­ná­lá­sát je­len­ti. Ha te­hát el­fo­gad­juk, hogy a vissza­em­lé­ke­zé­sek­ben Ka­zin­czy egész gyűj­te­mény­re való ön­ké­pét fe­dez­zük fel, me­lyek akár egy­más­sal is el­lent­mon­dás­ba ke­rül­het­nek, ak­kor azt sem ne­héz be­lát­ni, hogy ezek egyi­ke – mely­re egy igen erős ref­lek­tor fé­nye irá­nyul – az a Ka­zin­czy, aki ma­gát is, akár az egész vi­lá­got az esz­té­ti­kai él­mény kö­ze­gé­ben ér­tel­mez­ve szem­lé­li, aki szá­má­ra a tel­jes élet mű­al­ko­tás­ként té­te­lez­he­tő fel és élen­dő meg. Bod­ro­gi en­nek az ön­kép­nek ered nyo­má­ba, és tár­ja elénk „meg­átal­ko­dott” kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel, hogy a shaf­tes­buryá­nus esz­me­rend­szer­nek ho­gyan, mi­lyen köz­ve­tí­tés­sel, mi­lyen át­ala­ku­lá­si fo­lya­mat so­rán jön lét­re egy ka­zin­czyá­nus vál­to­za­ta.

Bod­ro­gi a Ka­zin­czy ön­élet­írá­sa­it struk­tu­rá­ló él­mény­együt­tes­nek az ún. je­len­tős élet­ese­mé­nye­i­ből in­dul ki, me­lyek a több vál­to­zat­ban meg­írt élet­tör­té­net egy­sé­ge­sí­tés­re, meg­kom­po­ná­lás­ra irá­nyu­ló ten­den­ci­ái, va­la­mint az ak­tu­á­lis tár­sa­dal­mi, mű­fa­ji kon­ven­ci­ói és se­ma­ti­zá­ló ha­tá­sai el­le­né­re is, erő­tel­jes ér­zel­mi in­ten­zi­tá­suk, kép­sze­rű élénk­sé­gük ré­vén kulcs­sze­re­pet ját­szot­tak „az én tör­té­ne­té­nek, az én-rendszer szer­ve­ző­dé­sé­nek rep­re­zen­tá­ci­ó­já­ban.” Amint azt Bod­ro­gi be­mu­tat­ja, ki le­het emel­ni Ka­zin­czy ön­élet­írá­sa­i­ból olyan, ún. nuk­le­á­ris epi­zó­do­kat, ame­lyek­ben ő sze­rep­lő­ként újra meg­él va­la­mi ki­ma­gas­ló, ret­ros­pek­tí­ve tel­jes éle­té­re meg­ha­tá­ro­zó él­ményt.

A kály­ha”, amely­nek sar­ká­tól ki­in­du­lunk: a Ch­ri­stoph Mar­tin Wi­e­land­tól 1768-ban meg­je­lent Musa­ri­on, oder die phi­lo­sop­hie der Gra­zi­en, az 1770-ben meg­je­lent Die Gra­zi­en, va­la­mint a Sok­ra­tes Ma­i­no­me­nos oder die Dia­lo­ge des Di­o­ge­nes von Sin­ope című mű­vek­kel való vé­let­len­sze­rű, de sors­dön­tő ta­lál­ko­zá­sa 1777-ben We­in­gand pes­ti könyv­ke­res­ke­dé­sé­ben (il­let­ve ez utób­bi­val Nagy­káz­mér­ban egy bi­zo­nyos Ne­decz­kyné há­zá­ban). Az elő­ször csu­pán vi­zu­á­lis in­ger­ként meg­élt él­mény (a mí­ves ki­adás és a kü­lön­le­ge­sen szép il­luszt­rá­ci­ók kel­tet­ték fel ér­dek­lő­dé­sét) Ka­zin­czy­ban jó ide­ig csak je­len­tő­sé­gé­ben tu­da­to­sult, je­len­té­sé­ben azon­ban nem. A fel­tárt kulcs­je­le­net ép­pen azo­kat a pil­la­na­to­kat rög­zí­ti, ame­lyek­ben az író éle­té­re és írói-költői mun­kás­sá­gá­ra néz­ve meg­tör­té­nik egy nor­ma­vál­tó ta­lál­ko­zás, még­pe­dig a sor­ban utol­só szö­veg, a Di­o­ge­nész in­ten­zív ol­va­sá­sá­nak, fo­ko­za­to­san fel­tá­ru­ló ér­tel­mé­nek ha­tá­sá­ra. A be­fo­ga­dá­si fo­lya­mat kez­dő­pont­ja a Ka­zin­czy szá­má­ra meg­ha­tá­ro­zó mi­nő­ség, az esz­té­ti­ka­i­lag szép könyv lát­vá­nya, ame­lyet a szö­ve­gek in­ten­zív – te­hát újra és újra is­mét­lő­dő, ko­ráb­ban fő­ként a val­lá­sos szö­ve­gek­re jel­lem­ző – ol­va­sá­sa kö­vet. A vizs­gá­lat a fo­lya­ma­tot a szö­ve­gek bir­tok­ba­vé­te­lé­től a pro­duk­tív, sőt az eg­zisz­ten­ci­á­lis je­len­tő­sé­gű ol­va­sá­sig kö­ve­ti nyo­mon, vagy­is az ol­vas­mány­él­mény ma­xi­má­lis ha­tá­sá­nak re­giszt­rá­lá­sá­ig, va­la­mint a ha­tás mi­ben­lé­té­nek pá­rat­la­nul ala­pos fel­tá­rá­sá­ig: az át­ütő ere­jű ol­vas­mány mi­ért és ho­gyan vált­ja ki a túl­csor­dult lel­ke­se­dést, a ra­jon­gást, emö­gött mi­lyen esz­me­tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok ke­re­sen­dők, s vé­gül ezek ho­gyan ve­zet­nek el a Ka­zin­czy ál­tal an­gol­szász és né­met min­tá­ra ki­ala­kí­tott ide­ál­tí­pus, a gentle­man és vir­tu­o­so vissza­em­lé­ke­zé­se­i­ből és le­ve­le­zé­sé­ből ki­lé­pő alak­já­nak sa­já­tos meg­va­ló­su­lá­sá­ig?

Wi­e­land Di­o­ge­nészét Ka­zin­czy az első ta­lál­ko­zás él­mé­nye után ti­zen­há­rom év­vel, 1790-ben for­dít­ja le elő­ször, ké­sőbb több vál­to­za­tot is ké­szít be­lő­le, mi­köz­ben a ben­ne fog­lal­tak, ki­egé­szül­ve a köz­ben szin­tén meg­ér­tett két má­sik Wieland-kötet szö­ve­ge­i­vel kul­ti­kus prog­ram­irat­tá fej­lőd­nek: ta­ní­tás­ként, ma­ga­tar­tá­si sza­bály­ként, va­la­mint cse­lek­vé­si min­ta­ként egy­aránt je­len­tő­sek.

Bod­ro­gi a neo­pla­to­ni­kus gyö­ke­re­kig vissza­nyú­ló grá­ci­ák ta­ná­nak Ka­zin­czy­ra Wi­e­lan­don ke­resz­tül gya­ko­rolt ha­tá­sá­val kez­di fel­tár­ni az él­mény szel­le­mi ere­dő­it. Pon­to­sab­ban az­zal in­dít, hogy mi­lyen ha­tá­sok összeg­ződ­nek a Ka­zin­czy ál­tal esz­mé­nyí­tett grá­ci­ás em­ber ide­ál­já­ban, amely mel­lett mint lét­le­he­tő­ség mel­lett is el­kö­te­lez­te ma­gát. Ez a fel­fo­ko­zott lét­for­ma ál­lan­dó ih­le­tett ál­la­po­tot fel­té­te­lez, me­lyet a szép­ség irán­ti vágy ge­ne­rál.

Vé­gig­te­kint­ve azon­ban a grá­cia fo­gal­ma kö­rü­li ha­gyo­mány­ho­ri­zon­to­kon, Bod­ro­gi arra a kö­vet­kez­te­tés­re jut, hogy ez a 18. szá­zad­ban Shaf­tes­bury fel­lé­pé­sé­vel ala­kul át a leg­na­gyobb mér­ték­ben, és Ka­zin­czy ese­té­ben az ún. mo­rá­lis grá­cia­fo­ga­lom vá­lik a leg­erő­seb­bé, amely­ben a szép­ér­zék, az íz­lés, a ki­fi­no­mult­ság az er­köl­csi ér­zék­kel, az erénnyel pá­ro­sul. Shaf­tes­bury rend­sze­ré­nek kü­lö­nö­sen nagy ha­tá­sú di­men­zi­ó­ja a har­mo­ni­kus em­ber esz­mé­nye, ahol kellem/grácia és mo­rál egy­szer­re mű­kö­dik, tes­ti és lel­ki vo­nat­ko­zás­ban egy­aránt. Bod­ro­gi meg­győ­ző­en ál­lít­ja elénk a Ka­zin­czy Fe­renc ön­rep­re­zen­tá­ci­ó­i­ból ki­bon­ta­ko­zó ön­kép és vi­lág esz­mei kon­tex­tu­sá­nak egyik meg­ha­tá­ro­zó vo­nu­la­ta­ként a grá­cia­ta­nok tör­té­ne­té­nek Shaf­tes­bury ne­vé­vel je­löl­he­tő sza­ka­szát.

Si­ke­re­sen tö­rek­szik to­váb­bá an­nak bi­zo­nyí­tá­sá­ra, hogy Ka­zin­czy esz­té­ti­kum­ról val­lott fel­fo­gá­sa mi­lyen vo­nat­ko­zá­sok­ban áll kö­zel Shaf­tes­buryé­hez egy olyan kor­szak­ban, amely­ben „még nincs is esz­té­ti­ka, ami­kor a szép­ség fo­gal­ma még mo­rá­lis, is­me­ret­el­mé­le­ti, me­ta­fi­zi­kai, il­let­ve grá­ci­ás ér­te­lem­ben is szép­ség”. Az esz­té­ti­ka mint ön­ál­ló (tu­do­má­nyos) al­rend­szer el­kü­lö­nü­lé­sé­nek fo­lya­ma­ta Ka­zin­czy ko­rá­ban in­dul meg a ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szá­gon, s ő en­nek az idő­szak­nak a kö­rül­mé­nyei kö­zött vá­lik ra­jon­gó mű­ked­ve­lő­vé és ki­vé­te­le­sen szak­sze­rű mű­ér­tő­vé. Ka­zin­czy ér­dek­lő­dé­se az összes mű­vé­sze­ti ág iránt, kü­lö­nös­kép­pen pe­dig a kép­ző­mű­vé­sze­tek iránt nem­csak al­ko­tó­mun­ká­já­ban nyil­vá­nult meg, ha­nem gon­dol­ko­dás­mód­já­ban is. A téma je­len­tő­sé­gét az er­ről szó­ló szak­iro­da­lom gaz­dag­sá­ga is tük­rö­zi, de Bod­ro­gi­nak kö­szön­he­tő­en Ka­zin­czy mint a mű­vé­sze­tek sok­fé­le­kép­pen meg­ítélt ra­jon­gó­ja „he­lyé­re ke­rül” a shaf­tes­buryá­nus virtuoso- és csi­szolt­ság­kon­tex­tu­sok­ban.

A mo­nog­rá­fia meg­győ­ző­en ve­ze­ti le azt a rend­kí­vül össze­tett fo­lya­ma­tot, amely­nek so­rán Shaf­tes­bury esz­me­rend­sze­ré­nek má­sik ki­emel­ke­dő­en fon­tos, a tár­si­as­ság fo­gal­má­val össze­füg­gő as­pek­tu­sát Ka­zin­czy ugyan­csak ma­gá­é­vá te­szi, de kor­tár­sa­i­tól el­té­rő mó­don. Bod­ro­gi egyik vég­kö­vet­kez­te­té­sét meg­is­mé­tel­ve: „Shaf­tes­bury eli­tiz­mu­sa és struk­tu­rált tár­sa­da­lom­fel­fo­gá­sa sok­kal kö­ze­lebb van Ka­zin­czy­hoz, mint az ed­dig lát­szott”.

Az eli­tiz­mus a ki­fi­no­mult, de­cens fő­úr­ra utal, a tár­sa­da­lom­fel­fo­gás vi­szont a sza­bad kö­zös­sé­gért, a tö­ké­le­tes po­li­szért ér­ve­lő böl­cse­lőt idé­zi meg, ami el­lent­mon­dás­nak is tűn­het. Ahogy azt Bod­ro­gi hang­sú­lyoz­za, Ka­zin­czy­hoz ezek a gon­do­la­tok több­szö­rös át­té­te­len ke­resz­tül ér­kez­tek. Mind­amel­lett, hogy gon­do­la­tai azo­no­sak vol­tak kor­tár­sa­i­é­i­val (Wi­e­land, Her­der, Winc­kel­mann, Goe­the, Schil­ler és a Gött­in­ge­ni Egye­tem ki­su­gár­zá­sa), ő má­sik utat vá­lasz­tott, és eb­ben egye­di volt. Ezt úgy le­het­ne kö­rül­ír­ni, hogy a csi­szolt­ság esz­mé­nyé­nek je­gyé­ben egye­sí­tet­te a szép­sé­get, grá­ci­át, vagy­is a ki­fi­no­mult kel­le­met a klasszi­kus ér­te­lem­ben vett arisz­tok­ra­tiz­mus­sal, ami azo­nos a mér­ték­tar­tó élet­mó­dot jel­lem­ző er­köl­csi és szel­le­mi igé­nyes­ség­gel, úri­em­ber­hez illő mél­tó­sá­gos vi­sel­ke­dés­for­má­val. In­nen szem­lél­ve Ka­zin­czy arisz­tok­ra­ti­kus íz­lé­sé­nek a szak­iro­da­lom­ban gyak­ran meg­je­le­nő ne­ga­tív meg­íté­lé­se szin­tén he­lyé­re ke­rül: nem tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ka­te­gó­ria ez, ha­nem az an­tik arisz­tosz fel­fo­gás­hoz van köze. En­nek tük­ré­ben be­szél­he­tünk ré­szé­ről a nyil­vá­nos­ság egy­faj­ta arisz­tok­ra­ti­kus fel­fo­gá­sá­ról is, szem­ben a né­met ha­tást mu­ta­tó pol­gá­ri nyil­vá­nos­ság­fel­fo­gás­sal, mely a hoz­zá leg­kö­ze­lebb ál­lók kö­zött na­gyobb nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­dett (v.ö. Kár­mán Jó­zsef, Döb­ren­tei Gá­bor, Des­sew­ffy Jó­zsef né­ze­te­i­vel). Az arisz­tok­ra­ti­kus ki­fe­je­zés­nek Ka­zin­czy ese­té­ben annyi­ban van ki­re­kesz­tő ér­tel­me, amennyi­ben a csi­szolt­ság rend­jé­hez köt­he­tő esz­mé­nye­it nem tart­ja meg­va­ló­sít­ha­tó­nak csak egy szű­kebb, elit kör­ben. Bod­ro­gi meg­fo­gal­ma­zá­sá­val élve olyan ki­vá­lasz­tot­tak al­kot­ják ezt a kö­zös­sé­get, akik kö­zös ér­ték­rend­del, vi­sel­ke­dés­re­per­to­ár­ral, élet­stra­té­gi­á­val ren­del­kez­nek, mely­nek mű­köd­te­té­se ré­vén nyugat-európai táv­la­tú min­ta­kö­ve­tő mo­der­ni­zá­lás hajt­ha­tó vég­re a ko­ra­be­li ma­gyar köz- és ma­gán­éle­ti struk­tú­rák­ban. Az ava­tot­tak el­zár­kó­zá­sa az „új” je­gyé­ben tör­té­nik, ez vá­laszt­ja el őket a „régi”-től. Erre tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel a sza­bad­kő­mű­ves­ség, ahol a lé­nyeg a ki­vá­lasz­tot­tak zárt, tit­kos tár­sa­sá­gá­ban meg­va­ló­sí­tott ellen‑, de egy­út­tal az ide­á­lis­nak tar­tott va­ló­ság meg­te­rem­té­se. Az el­zár­kó­zás, az eli­tiz­mus azon­ban olyan ér­te­lem­ben nem ki­re­kesz­tő, hogy egy dif­fe­ren­ci­ált tár­sa­da­lom­fel­fo­gás je­gyé­ben le­he­tő­sé­get hagy be­ke­rül­ni azok­nak a szép­re nyi­tott ér­zé­ke­nyek­nek, akik az új grá­ci­ás íz­lés je­gyé­ben haj­lan­dók az esz­té­ti­ka­it mi­nél in­kább be­von­ni min­den­nap­ja­ik­ba.

A mo­nog­rá­fia ne­gye­dik fe­je­ze­té­ben ér vé­get és tel­je­se­dik ki az a vizs­gá­lat, amely Ka­zin­czy ki­tün­te­tett arc­ké­pe és a csi­szolt­ság esz­me­rend­sze­re kö­zött ke­res­te a kap­cso­ló­dá­si pon­to­kat. A Wi­e­land Di­o­ge­nészéből ké­szí­tett for­dí­tás elem­zé­sé­vel Bod­ro­gi már köz­vet­le­nül a ko­ráb­bi fe­je­ze­tek­ben re­konst­ru­ált né­ző­pont fe­lől ér­tel­me­zi Ka­zin­czy gon­dol­ko­dás­mód­ját és mun­kás­sá­gát.

A mo­nog­rá­fia fon­tos fe­je­ze­te az Eu­ró­pa egyik leg­di­va­to­sabb és leg­erő­sebb böl­cse­le­ti in­ter­dis­kur­zusa­ként meg­je­lölt brit szel­le­mi áram­lat kon­ti­nen­tá­lis köz­ve­tí­tő­i­nek, össze­fog­la­ló­an a né­met fo­gad­ta­tás­nak a rész­le­tes be­mu­ta­tá­sa. Eh­hez kap­cso­ló­dó, s sze­rin­tem Ka­zin­czy szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen re­le­váns kér­dés, hogy va­jon ho­gyan il­lesz­ke­dik be a fel­so­rolt szer­zők, szel­le­mi köz­pon­tok so­rá­ba a Ma­gyar­or­szág­ra nagy­részt szin­tén né­met köz­ve­tí­tés­sel ér­ke­ző angolkert-teória? Gon­do­lok itt min­de­nek­előtt Ch­ris­ti­an Cay Lo­renz von Hirschfeld, ki­eli fi­lo­zó­fus és esz­té­ti­ka­pro­fesszor öt­kö­te­tes The­orie der Gar­ten­kun­st című mű­vé­re, amely né­met és fran­cia nyel­ven egy­szer­re je­lent meg, s a téma Európa-szerte leg­nép­sze­rűbb összeg­zé­sé­nek szá­mí­tott. Ka­zin­czy 1806-ban Hot­kócz – Áng­lus ker­tek cí­men meg­je­lent cikk­so­ro­za­tá­ban az új kert­mű­vé­sze­ti stí­lus­ról szól­va némi rosszal­lás­sal em­lí­ti – az ál­ta­la egyéb­ként nagy­ra ér­té­kelt Hirschfeld mű­vé­re utal­va –, hogy nép­sze­rű­sé­ge Ma­gyar­or­szá­gon is már odá­ig „fa­jult”, hogy pusz­tán en­nek el­ol­va­sá­sa ré­vén gon­dol­ták meg­va­ló­sít­ha­tó­nak a táj­ké­pi kert ki­ala­kí­tá­sát:

arra, hogy a’ köny­vek’ lel­két meg­kap­juk, a ter­mé­szet­től kell fel­avat­va len­nünk, kü­löm­ben min­den dol­gunk lé­lek­te­len maj­mo­zás és ne­vet­sé­ges báb­já­ték.

Az an­gol mo­rál­fi­lo­zó­fi­ai és kert­esz­té­ti­kai ha­tá­sok Shaf­tes­burytől Ho­race Walpole-ig ki­mu­tat­ha­tó­an ha­tot­tak Hirschfeld 1779–1785 kö­zött meg­je­lent opu­szá­ra. A ko­ra­be­li Ma­gyar­or­szá­gon is föl­buk­ka­nó ang­lo­má­nia min­de­nek­előtt az an­gol­ker­tek irán­ti von­za­lom­ban nyil­vá­nult meg. Azok lét­re­ho­zá­sá­nak el­mé­le­ti for­rá­sai kö­zött min­den ko­ráb­bi­nál je­len­tő­sebb sze­re­pet ját­szot­tak a kert­el­mé­le­tet és/vagy min­ta­la­po­kat tar­tal­ma­zó köny­vek és fo­lyó­ira­tok. Az an­gol­kert azon­ban nem­csak az esz­té­ti­kai vál­to­zás köz­ve­tí­tő­je volt, ha­nem az ad­dig a nyel­vi kor­lá­tok mi­att ke­ve­sek szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tő, de el­len­áll­ha­tat­la­nul von­zó szi­get­or­szá­gi szel­le­mi, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi vi­lág fel­fe­de­zé­sét is je­len­tet­te.

Az angol-német mel­lett az angol-francia kul­túrt­ransz­fer­rel is szá­mol­ni kell, ha az 1770-es évek­től szem­ügy­re vesszük az eu­ró­pai könyv­pi­ac Ma­gyar­or­szá­gig el­ju­tó kí­ná­la­tát, me­lyet fo­ko­za­to­san meg­hó­dí­tott a köz­ve­tí­tő nyel­ve­ken meg­je­lent an­gol fi­lo­zó­fi­ai, mű­vé­sze­ti, iro­dal­mi, va­la­mint gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai mű­vek for­dí­tás­iro­dal­ma, majd az ezek min­tá­já­ra meg­je­le­nő fran­cia és né­met szer­zők tol­lán szü­le­tett an­gol te­ma­ti­ká­jú mun­kák sora. A csi­szolt­ság nyel­vén meg­szó­la­ló Spec­ta­tor című mo­rá­lis he­ti­lap ha­tás­tör­té­ne­te en­nek egyik ki­tün­te­tett pél­dá­ja. Az 1711-es an­gol pub­li­ká­lást kö­ve­tő­en kö­tet­be szer­keszt­ve már 1716-ban meg­je­lent Le Spec­ta­teur ou le Soc­ra­te mo­der­ne cím­mel fran­ci­á­ul, amely fo­lya­ma­to­san bő­vít­ve ren­ge­teg ki­adást ért meg az 1760-as éve­kig. 1722-től kezd­ve Ma­ri­va­ux gon­do­zá­sá­ban je­lent meg az ere­de­ti fran­ci­ás vál­to­za­ta, Spec­ta­teur frança­is cím­mel. 1725–1726-ban a Le No­u­veau Spec­ta­teur frança­is, 1758–1760-ban pe­dig ugyan­en­nek leg­újabb vál­to­za­ta lá­tott nap­vi­lá­got. A ha­tás­tör­té­net­ben fon­tos moz­za­nat volt, hogy az 1750-es évek­től több ki­adás­ban is meg­je­lent a nők­nek szó­ló vál­to­zat La Spec­ta­tri­ce cím­mel.

A né­met nyel­vű könyv­ki­adás­ban eh­hez ha­son­ló fo­lya­ma­tot le­het nyo­mon kö­vet­ni. A Spec­ta­tor leg­kü­lön­fé­lébb vál­to­za­tai az 1780-as évek könyv­ke­res­ke­dői ka­ta­ló­gu­sa­i­ban azon rit­ka ki­ad­vá­nyok kö­zött sze­re­pel­tek, me­lyek el­ad­ha­tó­sá­ga fo­lya­ma­tos ma­radt az 1790-es éve­kig. A ma­gyar arisz­tok­rá­cia könyv­tá­ra­i­ban az ebbe a kör­be so­rol­ha­tó ki­ad­vá­nyok je­len­lé­te azt mu­tat­ja, hogy a csi­szolt­ság esz­me­rend­sze­re és vi­lág­lá­tá­sa vissz­hang­ra ta­lált a fő­úri elit kö­re­i­ben.

Hogy en­nek mi­lyen vál­to­za­tai vol­tak, és a re­cep­ció a shaf­tes­buryá­nus ho­ri­zont mely as­pek­tu­sát érin­tet­te, an­nak meg­ér­té­sé­hez is alap­ol­vas­mány Bod­ro­gi Fe­renc Máté mo­nog­rá­fi­á­ja, hi­szen a csi­szolt­ság an­gol­szász be­széd­rend­jé­nek ma­gyar­or­szá­gi jel­lem­ző­it min­den ed­di­gi­nél ala­po­sab­ban és rész­le­te­seb­ben tár­ja elénk. Ka­zin­czy Fe­renc újracsi­szolt arca je­len­leg a leg­meg­bíz­ha­tóbb össze­ha­son­lí­tá­si alap to­váb­bi (csi­szolt) port­rék meg­raj­zo­lá­sá­hoz.

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?